Hegedüs Csilla méltatása

Nehéz dolog közvetlen munkatársat nyilvánosan méltatni. Az ember nyilván el akarja kerülni a részrehajlás látszatát még akkor is, ha tudja, hogy felkértje a méltatásnak, de nem felterjesztője a díjazottnak. De nehéz amiatt is, mert nem ehhez vagyunk szokva házon belül. Egy dicséret legalább egy, de inkább két-három kritikai megjegyzéssel váltakozik a mindennapi munkában.

Ám ha eltekintünk a mindennapok sűrű valóságától, ha csak a teljesítményre összpontosítunk, akkor büszkeséggel és elégedettséggel tölthet el bennünket az a tény, hogy a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság díja igazán jó helyen van Hegedüs Csilla kezében. Hogy úgy mondjam: oda illik.

Szédületes lendületét irigyelheti tőle elsősorban környezete. De hadd tegyem hozzá rögvest: ez a lendület életbevágó azon a szakterületen, amelyen dolgozik. Hatalmas szükség van erre a képviseletben azért, hogy ne lehessen a kultúrára egyszerűen csak legyinteni, és azért is, hogy ne csak szimbolikus helyet töltsön be erdélyi magyar társadalmunkban, hanem igenis megkapja azt a kitüntetett figyelmet, amelyet busásan megérdemel.

Mert bármennyire is szimbólum
például a bonchidai Bánffy-kastély,
bármennyire is illik rá az Erdély Ver-
­sailles-ja megtisztelő címke, nem születhetne újjá fokozatosan saját hamvaiból évről évre, ha szédületes műemlékvédő lendületével nem Hegedüs Csilla vette volna oltalmába. És ez az oltalom nem szimbolikus, nem képletes. Mert aki azt állítja, hogy a rommá zúzott örökségünk helyreállításához pusztán csak egy kevés akarat szükséges, az még hírből sem ismeri ezt a munkát. Láttuk, meggyőződhettünk arról, hogy egy ilyen ívű és nehézségű terv megvalósításában a hit, a jó szervezőkészség és az őrültségként is értelmezhető elszántság legalább annyira fontos, mint az akarat és a szakmai tudás.

Jól ismertem ezt a projektet, Hegedüs Csillát is az idő tájt ismertem meg, ezért sem vacilláltam sokat, amikor első kulturális miniszteri mandátumom idején arra kértem Csillát, legyen műemlékvédelmi tanácsosom a szaktárcánál. Ma már mindketten jól tudjuk, megtapasztaltuk, hogy a fenti kvalitások napi használata és pallérozása cseppet sem jelent túlzást, amikor a magyar műemlékek védelméről, a magyar kultúrára megszerezhető támogatásról kerül szó a központi közigazgatásban, Romániában. És a már felsorolt tulajdonságainak köszönhető az is, hogy Csilla kiválóan helytállt tanácsosként, később pedig műemlékvédelmi államtitkárként és rövid ideig miniszterként is. Mert a legnagyobb adminisztratív bonyodalmak és kibogozhatatlannak tűnő gócok közepette sem tévesztette szem elől azt, hogy mi a küldetése, mi az ő szerepe a szaktárcánál. És akik ismerik őt, tudják: amit egyszer a fejébe vesz, azt meg is csinálja.

Úgy gondolom, hogy a két évtizedet felölelő eddigi szakmai tevékenységének dicsérete szinte egyenlő a sima tényfelsorolással, hiszen a Bánffy-kastélyt felújító Transylvania Trust Alapítvány létrehozása után rögtön a rangos nemzetközi díjat, az Europa Nostrát kellene emlegetnem, majd a brüsszeli Európai Örökség bizottságban való szakértői jelenlétét, netán azt, hogy az RMDSZ-nek az egyik legkiválóbb multidiszciplináris programja, az Örökségünk őrei is Hegedüs Csilla kezdeményezésére jött létre.

De hadd említsem meg azt a nagy horderejű és sikeresen kivitelezett tervünket, amelynek eredményeként – példás összefogással – a Házsongárdi temető 397 valódi ritkaságnak számító síremléke felkerült az országos műemléklistára, és ezáltal egyéni védelmet is kapott. Igen, ehhez egy olyan műemlékvédő kellett, aki bármilyen tisztséget is töltsön be, soha nem feledkezik meg identitása egyik fontos szeletéről, nevezetesen arról, hogy ő kolozsvári, egy pontosabb megfogalmazásban: öntudatos kolozsvári műemlékvédő, aki mindig szívén viseli a kincses város épített örökségének sorsát, állapotát, jövőjét.

De a magyar műemlékeknek kijáró kiemelt figyelem, támogatás és tisztelet mellett van egy másik elv is, amelyről Csillával azonosan gondolkodunk, és amelynek egyértelműen ő az élharcosa – az volt civil szervezeti vezetőként, a kulturális tárca tisztségviselőjeként és most, ügyvezető alelnökként is ezt vallja: az örökségvédelmi munkának elsősorban akkor van értelme, ha a közösség, a benne vagy közvetlen közelében élő emberek haszonélvezői ennek a tevékenységnek. Mondhatnám úgy is: az örökségvédelem nemcsak dísz, afféle fűszerezése kisebbségi létünknek, hanem igazi közösségi ügy. Ha úgy tetszik, alapanyaga annak.

Fontos tehát, hogy a közösség és műemlékek lakói értsék és értékeljék azt az örökséget, amelyet rövid időre kölcsönkaptak az elődöktől azért, hogy épségben átadhassák majd az utódoknak. Tulajdonképpen ezt kell szolgálnia a műemlék-helyreállításnak, bármennyire is úgy tűnik, hogy ez egy önmagáért való szép foglalatosság.

Hegedüs Csillának ez a gyakorlatias szemlélete minden eddigi tisztségében helytállónak bizonyult, még a legmostohább területen, a politikában is sikerült meghonosítania azt a szemléletet, hogy műemléket védeni, bizony nemcsak nemes feladat és erkölcsi kötelesség, hanem közösségi hasznot jelentő tevékenység is.

Öröm számomra, hogy kollégák, azonos elveket valló munkatársak lehetünk.

Engedjék meg, hogy köszönetemet fejezzem ki a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságnak, hogy 2016-ban ezzel a díjjal Hegedüs Csillát tünteti ki, ugyanakkor szeretném megköszönni Csillának eredményes örökségvédő munkáját. No meg azt is, hogy a kortárs kultúrát is lelkesen felkarolja ügyvezető alelnökként: jelenleg éppen a Virtuózok nevű tehetségkutató verseny mentora, amelyben komolyzenét játszó tehetséges gyermekek, fiatalok mutathatják meg talentumuk legjavát a világnak.

Csilla, engedd meg, hogy gratuláljak az elismeréshez. Azt kívánom neked, hogy további sok-sok évtizedig a néha egyeseket bosszantó, de soha nem bántó szédületes lendülettel foglalkozhass azzal, amit a legjobban szeretsz: az erdélyi magyar kulturális örökség védelmével.

(Elhangzott 2016. április 16-án Kolozsváron, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság évi közgyűlésén)