Interjú Bardócz Orsolya bábszínésszel, Benedek Elek ükunokájával
Benedek Eleket az idő Elek apóvá szelídítette, pedig a meseírásnál sokkal színesebb, szerteágazóbb nemcsak az alkotói skálája, hanem a tevékenységeinek a listája is. Igaz ugyan, hogy hatalmas irodalmi hagyatékának (178 mű) zöme (104) mesekönyv, de előszeretettel írt lányregényeket, verseket, elbeszéléseket, színműveket, és három kötetre rúg a publicisztikája. Ekkor még nem említettük újságírói és újságszerkesztői, műfordítói munkásságát, az országgyűlésben betöltött szerepét, az erdélyi fiatalokért érzett felelősségtudatát és a fiatal, tehetséges írók támogatását. S még a Székely Truppról sem beszéltünk… Úgy tűnik, Elek apó egy igazi reneszánsz egyéniség volt, polihisztor, szelíd harcosa a magyarság nagy törekvéseinek, a nyomorúságba hazatérő hazafi, akit a meséken kívül annyi mindenért csodálhatunk. A magyar ember számára felbecsülhetetlen értékű szellemi öröksége mellett kirajzolódik egy végtelenül szerethető egyéniség, akiről Tamási így beszélt: „…világba trombitálta a szeretetet, az igazságot, felemelte a föld fölé, az örökké élő lelket.” Utódjának, leszármazottjának lenni éppen ezért nemcsak dicsőség, hanem felelősséggel járó küldetés is.
A magyar népmese napjának 20. évfordulóján beszélgetünk az egyik ükunokával, Bardócz Orsolyával, aki a legnemesebb komolysággal, tudatossággal menti, terjeszti, tartja fenn Benedek Elek hagyatékát még az Óperenciás-tengeren is túl.
– Benedek Eleknek hat gyermeke volt. Ma hány élő utódja van, és hogyan oszlik meg a család?
Valóban hat gyermeke volt. Érdekes tény, hogy az én dédnagyanyámat (Benedek Róza, Mucus) leszámítva, valamennyien Budapesten születtek. Érthető a budapesti helyszín, hiszen ott ismerte meg a feleségét, és közel negyven évet éltek a fővárosban. A hat gyermek után jött a tizenkét unoka. Itt is van egy, aki a kisbaconi házban született, nevezetesen Lengyel Dénes, Benedek Elek nagyobbik lányának, Máriának (Aranyvirág) a fia. Lengyel Dénes (Kisbacon, 1910. augusztus 7.–Budapest, 1987. július 19.) író, irodalomtörténész, pedagógus a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetőjeként igyekezett folytatni a nagyapai szellemiséget. Legismertebb munkái a Régi magyar mondák, Magyar mondák a török világból és a kuruc korból. Amikor Elek apó 1921-ben hazaköltözött Kisbaconba, nem mindenki tartott vele: több gyermeke Budapesten maradt, és azóta is sok leszármazott él Magyarországon. Kiegészíteném ezt a gondolatot azzal, hogy ma már több tucat unoka, déd- és ükunoka él szerte a világban, Erdélyben, Magyarországon, de Amerikától Spanyolországig is találkozunk közvetlen leszármazottakkal. Végül, a saját családfámat is levezetem: Benedek Róza, dédnagyanyám nagyobbik lánya volt az én nagymamám (Bardócz Julianna, született Lőrincz Julianna) Elek apó tizedik unokája, majd édesapám, dr. Bardócz Lehel a dédunoka, ő is Kisbaconban született, ahogyan én is a két testvéremmel. Mi hárman vagyunk azok az ükunokák, összesen a 29-ből, akik a kisbaconi Benedek-kúriában (Mari-lak) nevelkedtek fel.
– Te, Orsi, pontosan abban a házban nőttél fel, amit ő épített, a Mari-házban, Kisbaconban, az íróasztalánál tanultál, az arcképét nézve. Hány évesen érezted azt, hogy ez valami különleges ajándéka az életnek, ez különleges feladatot ró rád, hogy „egy életed, egy halálod”, ez a te utad, nem tudsz kitérni előle?
Gyerekként természetes volt: abban a házban cseperedtem fel, ahol egy évszázaddal korábban Elek apó élt és alkotott, ott állt az íróasztal, ott nézett rám az arcképe, ott meséltek róla a felnőttek, szobám a kúriához vezető kocsiútra nézett. A ház közepén 1969 óta a Benedek Elek-emlékház áll, egyik oldalában a szüleim laknak, a másikban pedig a nagynéném családja. Gyermekkoromban mindössze egy ajtó választott el az emlékháztól. Azt hiszem, kamaszkoromban kezdtem igazán felfogni, megérteni, hogy ez nem csupán „díszlet”, hanem ajándék és egyben nemes felelősség. Húszéves koromban hagytam el a szülői házat, és minél többet éltem más országokban, annál inkább erősödött bennem a sokféle kisbaconi emlék, az évszakok gyönyörű változása, s ahogy egyre inkább felszívtam magamba az otthoni légkört, úgy tudatosult bennem: beleszülettem Tündérországba. Benedek Elek szavai jutnak eszembe: „Erdő, mező, hegy völgy, falu… minden mesél itt. A mesék földje ez – csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő a gyermek?” Fontosnak tartom kiemelni, hogy bár Elek apó meséin nőttem fel, csak tizennyolc évesen fedeztem fel, mennyire izgalmasak a versei is – sok közülük első olvasás után belém ivódott. A zene sem állt távol tőlem: először furulyán, később gitáron játszottam, amiből egyenesen következett, hogy előadóművészi tanulmányok befejezése után a verseket megzenésítve színpadon adjam elő. Ez volt az a pont, amikor kimondatlanul is felismertem: „ez az én utam”, ezen fogok haladni.
– Volt, hogy túl nehéznek érezted a küldetést?
Persze „a nagy mesemondó” leszármazottjának lenni, gyerekként is néha nehéz volt elviselni. A faluban példát kellett mutatni, a tanító néni pedig mindenre csak azt mondta: „neked ezt tudnod kell”, s ez nemcsak a népmesékre vonatkozott, hanem szinte mindenre, ami a magyar irodalommal kapcsolatos. Előfordult, hogy legszívesebben elrejtőztem volna a kérdés elől. A megfelelés terhe ma is fárasztó tud lenni, előfordult, hogy néha magamra maradtam a feladattal, de aztán jön egy csillogó gyerektekintet, egy vidám arc az előadáson, vagy egy felnőtt odasúgja nekem az előadás után: „köszönöm, erre most nagy szükségem volt!” – és azonnal erőre kapok. A színpadon előadott mese, a játék, a zene mindig átfordítja a terhet örömbe.
– Van rokoni együttműködés is?
Nem mindenki érzi ugyanolyan erővel a hagyaték súlyát. Nem is kell, hiszen sokan vagyunk, sokfélék, de mindig akadnak olyanok a közvetlen és a távolabbi rokonságban, akik szívvel-lélekkel kapcsolódnak hozzá, és támogatnak abban, hogy továbbvigyük Elek apó szellemi örökségét. A kisbaconi emlékház működtetése például a család egy másik ágának feladata. Jelenleg Bíró Enikő nagynéném és családja viszik az emlékház dolgait, amit két évtized után a másik nagynénémtől, Szabó Rékától vettek át. Előtte az emlékház a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumhoz (rendszerváltás előtt: Kovászna Megyei Múzeum) tartozott, és mint kihelyezett tagozatot, édesanyám, Bardócz Éva vezette. Jó a kapcsolat a rokonsággal, és bár nem mindenben volt mindig egyetértés, a közös cél ugyanaz: hogy Benedek Elek öröksége élő maradjon. Jó néhány évvel ezelőtt, például, mindannyian Kisbaconban ünnepeltük Benedek Elek születésének 150. évfordulóját. Összefogott az ország, a megyei kulturális intézmények, a kis falu, az oldalági családtagokkal kibővített nagy rokonság, hogy méltó módon emlékezzen, de valamennyi rendezvénysorozatnak mi, a kisbaconi közvetlen Benedek Elek-leszármazottak, voltunk az epicentruma.
– Hogyan valósul meg a küldetés a te életedben?
Nekem az a feladat jutott, hogy ükunokájaként, mesemondó előadóművészként kulturális hírvivője legyek Elek apó szellemi örökségének, és a nagyvilágban népszerűsítsem a munkásságát. Ne csak őrizzem, hanem zenei eszközökkel újra és újra életre keltsem Elek apó életművét, és elvigyem azokhoz is, akik nem jutnak el Kisbaconba. Ez sokféleképpen realizálódik. Hosszas könyvtári gyűjtés után kiadtam Benedek Elek gyermekverseit Kisbaconi versek címmel, a kolozsvári Művelődés Kiadó gondozásában. Ezzel párhuzamosan hanglemezt készítettem Vén fa árnyékában címmel, amelyen a mesék mellett a saját magam által megzenésített Benedek Elek-versek is szerepelnek. Később ezt két Benedek Elek-meselemez (Fuzsitus tündérek meséi és a Székely Tündérország) és egy karácsonyi album is követte. Mindegyikben népdalok, gyerekdalok csendülnek fel, mesemondással ötvözve, gitárral és furulyával kísérve. Ezek a mesék gyakran hallhatóak az erdélyi és magyarországi rádiókban. Izgalmas kitekintés volt 2023-ban, mikor bemutattuk a marosvásárhelyi rádióban Benedek Elek irodalmi testamentumának hangoskönyvét, amelyet Benedek Huszár Botond és Sebestyén Aba színművészekkel adtunk elő. A sokszínű tevékenység egyik fontos eleme az a mozgó kiállítás, ami az aukciókon és antikváriumokban fellelt, illetve a családi archívumból előkerült fotókból és könyvekből áll. Ezzel rendszeresen járok iskolákba, könyvtárakba, színházi fesztiválokra, kiegészítve verses-mesés Benedek Elek-előadással. Az értékeket, amikről Elek apó írt a műveiben, mint a család vagy a szülőföld tisztelete, egy-egy dalban is el lehet juttatni a gyerekekhez, olykor talán hamarabb is. Szükség van arra, hogy a legfrissebb generációk halljanak ezekről az értékekről, értsék meg, miről szólnak valójában. Nincs két egyforma előadásom: a hallgatóság életkorához igazítom a repertoárt, a legkisebbeknek csörgőkkel kísért zenés foglalkozást tartok, a nagyobbaknak rendhagyó irodalomórát. Emellett családfakutatással foglalkozom, keresem a ma élő Benedek-leszármazottakat. Ez a tevékenység számomra nem múltidézés, hanem az élő kapcsolatok megtalálása és megerősítése a gyökereinkkel. Legutóbbi munkám A Székely Trupp ébredése című színpadi előadás.
– A Székely Trupp eredetileg két év alatt 45 előadást élt meg. Neked mi az álmod vele?
A Székely Trupp eredetileg egy irodalmi előadás volt, ami száz évvel ezelőtt Benedek Elek vezetésével alakult meg azzal a céllal, hogy az erdélyi irodalmat a székely írók, költők (Tamási Áron, Nyírő József, Tompa László, Szentimrei Jenő) előadásában, előadóművészek szavalatával és énekével kiegészítve, mutassák be az első világháború eredményeként kisebbségi létbe taszított erdélyi magyar embereknek. A mostani „trupp”-ot Elek apó testvérének leszármazottaival (Benedek Huszár Botond, Benedek Huszár János, Sebestyén Aba, és most fog csatlakozni hozzánk Kertész Marcella; mindannyian irodalmi, színházi emberek) összefogva hoztam létre. Kiemelt célja, hogy a nagy elődök nyomdokain haladva Benedek Elek aktuális üzenetét újból a nagyközönség elé vigyük. Az ősbemutatót Barót 800 éves centenáriumi ünnepségsorozatának keretében tartottuk, nagyon meleg fogadtatást kapott, felbátorítva mindannyiunkat a folytatásra. Reményeink szerint sok település kisebb-nagyobb kultúrotthonát és színháztermét fogja majd megtölteni. A Székely Truppal az a vízióm, hogy zenei keretbe csomagolva népszerűsítsem az erdélyi magyar irodalmat, de ez egyben a közösségépítésről is szól. Számomra az is fontos, hogy élővé tegyem az örökséget, s ne csak múzeumi emlék legyen. Az álmom az, hogy a Trupp mozgalommá, a közösségi önazonosságot erősítő kulturális jelenséggé váljon.
– Többször mondtad, hogy beszippantanak a levelei és a publicisztikai írásai. Gondolom, egy realisztikusabb, a hétköznapok harcaiban, örömeiben megvillanó arcát látod meg. Milyen az az ember, melyik tulajdonságához tudsz leginkább kapcsolódni? Miért?
Mert ott az „ember” van benne. Nem a mosolygós, ősz nagyapóka, hanem az, aki küzd, aki felelősséget vállal, aki vitázik, aki a kiközösítést és az örömöt is megélte. Ami engem mindig mélyen megérintett Benedek Elek személyiségében, az az, hogy egész életében a békét kereste ember és ember között. Ugyanakkor benne is ott élt a kettősség: a tiszta, világosan látó elme, amelyet mintha angyal vezette volna, és a szókimondó, forróvérű szenvedély, ami sokszor fellángolt, ha igazságtalanság érte a népét. Egyszerre volt szelíd, béketeremtő és elszántan küzdő Székely Huszár (író álneve) az igazságért. Szabó Zsolt gyűjtésében több mint 900 levél olvasható négykötetes könyv formájában. Többször átolvastam valamennyit, s vannak olyan levelei, amelyeket újra meg újra előveszek, mert annyira maiak: mintha nekünk íródtak volna a családról.
– Na és a versei? Átitatja őket a honvágy, a hazaszeretet, az egyszerű nép iránt érzett végtelen szeretete. Van kedvenc versidézeted?
Nagyon sok. De ha egyet kell kiemelni: „Hol a keleti ég nagy hegyekre hajlik, / Ott van az én falum, csendes völgy ölében. / Nagy világ lármája oda el nem hallik, / Élnek a lakói csendesen, békében. // Járjak tengeren túl, hallom a harangját, / Világ végéről is szinte látva látom, / Amint elindítja lágy, ezüstös hangját, / S hívogat, csalogat: jer haza, barátom!” Ebben benne van mindaz, amiért ő küzdött, és amiért nekem is érdemes dolgoznom.
– Vannak-e még az életművének felfedezetlen, nem kutatott mozzanatai, eseményei, látsz-e valahol titkokat, amelyek rád várnak?
Benedek Elek a legnagyobb magyar meseíró. Egyetlen székelyföldi, erdélyi, sőt magyarországi gyermek sem nő fel Benedek Elek meséi nélkül, így méltán emlegetjük minden magyar gyermek mesélő Elek apójának. Benedek Elek nem csak meseíró és lapszerkesztő, szépíró, történelmi-, néprajzi- és ifjúsági regényíró volt, hanem évtizedeken keresztül közel száz kalendárium szerkesztője, írója volt. Munkásságának célja a legszélesebb olvasóközönség megszólítása volt. Egész életében azért küzdött, hogy a népnek, és kiemelten a gyermekeknek a lehető legmagasabb színvonalú irodalmat adja. Rengeteget. A levelezés, a publicisztika, a politikai írásai, a fiatalokért végzett munkája tele van még olyan részletekkel, amelyeket ma alig ismerünk. Engem mindig az hajt, hogy ezeket a kincseket láthatóvá tegyem.
– A felmenők közt van ’48-as hős, verset is írt róla (Huszár János címmel), sőt nemesi oklevéllel is dicsekedhet a család. Ez még hozzátesz az amúgy is gazdag családi múlthoz. Melyek azok a legszilárdabb szegletkövei a Benedek Elek-örökségnek, amelyeket a gyerekeidnek mindenképp átörökítesz?
A szeretetet, az igazságérzetet, a közösségért való tenni akarást, és a mesékbe vetett hitet. Kisfiamat Eleknek hívják – ez már önmagában üzenet. Nem elvárás, hogy folytassa, amit én csinálok, de azt szeretném, hogy hordozza magában az örökölt értékrendet.
– Elek apó és Mari nagy szerelme mesélhető történet, de a haláluk különös mozzanatát hogyan mesélitek tovább?
Egy napon mentek el. Számunkra ez nem tragédia, hanem a nagy szerelem és az összetartozás végső bizonyítéka. A gyerekeknek is így meséljük: mint egy szép, kerek történetet.
– Kisbacon–Budapest–Boston tengelyében éltek. Mit jelent ez neked?
Gyökereket, szakmát és nemzetközi lehetőséget. Kisbacon az életem stabil táptalaja, a legerősebb epigenetikus faktorok tárháza, amit semmi más élmény nem tudott lecserélni, de még csak elhalványítani sem. Kisbacon egy kicsi falu Erdővidéken, aminek mindig herbáriumra emlékeztető az illata. Határában a keleti horizontot a Kakkukhegy és a Piliske jellegzetes hegyvonulata formázza, a legelőről hazatérő tehéncsorda zaja s a borvizek csodás íze csak a töredékét írja le az otthont jelentő fogalomnak. Ez igaz a tágabb vidékre, Háromszékre is. Nincs olyan falu, város, völgy vagy hegy, amit ne ismernék, a legtöbbhöz személyes élmény, emlék is köt. Bacon a szülőfalu, ahol minden gyökerezik. Budapest a szakma, a kultúra, a színpadi élet. Boston pedig a nagyvilág: ahol rendre megtapasztalom, hogy ez az örökség az Óperenciás-tengeren túl is érték.
– Hogyan kapcsolódsz a magyar népmese napjához?
Szeptember 30-án a Kárpát-medence minden sarkában mesélnek, ünnepelnek, és ez Benedek Elek szellemiségéhez méltó. Számomra a magyar népmese napja különösen fontos, hiszen Elek apó születésnapjához kötődik. Úgy érzem, ükunokájaként kötelességem is, hogy ezen a napon a meséken, verseken keresztül szóljak a közönséghez. A nagy székely mesemondó születésének száznegyvenöt, halálának hetvenötödik évfordulójára emlékezve, 2004 augusztusában a kisbaconi Benedek Elek Emlékház ősfás parkjában Dévai Nagy Kamilla Liszt-díjas előadóművésszel közösen mutattuk be első hanglemezem koncertanyagát, erről a napilapok, de még a Duna Televízió is tudósított. Egy évvel később már a tengeren túlon, Readingben (Massachusetts, USA) tartottam előadást Benedek Elek megzenésített verseiből, dalaiból. Talán a „világjáró” előadásaimmal akaratlanul is hozzájárultam ahhoz, hogy 2005 óta Elek apó születésnapján ünnepeljük a magyar népmese napját.
– Mit értesz azon, hogy „nagyon kell a mese!”?
A mese lelki vitamin, gyereknek és felnőttnek egyaránt. Segít leküzdeni az aggodalmainkat, utat mutat az élet küzdelmeihez, közösséget épít, és megőrzi az identitásunkat. A mai embernek talán még jobban kell, mint valaha. Erősen vallom azt a nézetet, hogy a mesék, és különösen a népmesék világa egyáltalán nem zavarja és rémíti meg a gyermekeket, ellentétben a televízióból érkező villódzó, túlságosan gyorsan pörgő, néha túlzottan erőszakos mesékkel. A mai gyerekek egy modern és minden percet lefoglaló világban nőnek fel, idejükből jelentős részt a számítógépes játékokra és digitális kapcsolattartásra töltenek, miközben nő a magányosodás veszélye. A népmese olvasása, hallgatása emberré tesz, ahol alapvetőek a párbeszédek, fontos a közösségi érdek, a szegénység nem hátrány, a rút, a kicsi és a csudaszép között is barátságok szövődnek. Mindig kihangsúlyozom, hogy a királyfik és a világszép királylányok, a válogatott szegénylegények, boszorkányok, a kacsalábon forgó kastélyok és hétmérföldes csizmák világa harmonikusan illeszkedik a gyermeki fantáziához, és lehetőséget teremt arra, hogy a kicsik a meséken keresztül leküzdjék félelmeiket, higgyenek abba, hogy a jó cselekedettel mindig győzni lehet, s bátran készüljenek fel az életre. Ez csak úgy érhető el, ha a napi rutin részévé lesz a mese.
– Melyek a közeljövő álmai, tervei? Három év múlva centenárium. Hogyan készülsz, mi lenne szerinted a méltó ünneplése Elek apónak?
A centenárium számos lehetőséget teremt, hogy megkülönböztetett tisztelettel forduljunk Elek apó felé. Remélem, hogy eseményekben nagyon gazdag emlékév lesz, ahol országos mesemondó versenyek, irodalmi konferenciák, gyerekrajzokkal illusztrált emlék-, mesekönyvek és verseskönyvek bemutatói, fényképkiállítások a családi archívumban őrzött régi képekből, gyerektáborok, mesekaravánok és színházi előadások sokasága hálózza be a magyar településeket. Jó ötletnek gondolom, hogy az emlékezés ne csak egyetlen nap legyen, hanem egy egész emlékév, amelyben iskolák, könyvtárak, színházak, bábszínházak, múzeumok közösen szerveznek programokat. Ugyanakkor el tudok képzelni egy központi, nagyszabású fesztivált Budapesten vagy Kolozsváron, ahol zenészek, színészek, mesemondók együtt idézik meg Elek apó szellemiségét, és egy mindenkit bevonó emlékünnepséget, aminek kezdete és vége Kisbaconban – a gyökereknél – lesz.
– Elégedett vagy azzal, ahogy a Kárpát-medencei magyarság viszonyul Elek apó örökségéhez?
Ez egy nagyon komplex kérdés, és nehéz egyetlen mondatban választ adni. Azt látom, hogy Elek apó öröksége ma is élő, hiszen a meséit a legtöbb magyar család ismeri, és ezt tudom is azzal igazolni, hogy több évet éltem Amerikában, de ott sem találkoztam olyan több generációs amerikás magyarral, aki ne tudott volna Benedek Elektől mesét felidézni. A magyar népmese napja mostanra igazi mozgalommá nőtte ki magát, rengeteg kulturális programmal a Kárpát-medence minden szegletében. Ez önmagában óriási dolog, hiszen kevés irodalmi életműnek van ilyen széles körű, közösségi ünnepe. Ugyanakkor azt is érzem, hogy van még feladat. A legtöbb ember szemében inkább a mosolygó, fehér szakállas mesemondó „apó” képe él, miközben Elek apó ennél sokkal több volt: közéleti ember, aki bátran kiállt a magyarságért, az erdélyi fiatalokért és a nemzeti megmaradás ügyéért. Nekem fontos, hogy ezt a sokszínűséget is megmutassam, hogy ne csak a meseíró világát lássuk, hanem az író teljes arcát, küzdelmeivel, szenvedélyeivel együtt ismertté tegyem. Azt is tapasztalom, hogy a Benedek Elektől származó mesékhez való kötődés nagyon erős a gyerekekben és a családokban, de a hivatalos oktatásban még lenne helye annak, hogy mélyebben foglalkozzunk Elek apó gondolataival és életművével.
– Mit üzensz a népmese napjára?
„Van nekem egy csodalámpám, gyerekek, melynek tündéri fényességet árasztó világa mellett országot-világot bejárok, s úgy szedegetem össze a világ legszebb meséit. Világjáró nagy utamból, íme, itt egy könyvre-való mese: olvassátok, gyönyörködjetek bennök, aztán hozok én nektek újabb meg újabb könyveket, melyekből a nagyvilág népeinek legszebb meséit ismeritek meg.” Ezekkel a Benedek Elektől származó szavakkal üzennék a népmese napjára készülő gyerekeknek, pedagógusoknak, irodalomszervezőknek. A mese szeretete egész életre szóló támaszt ad, a mesemondók a történet szereplőinek bőrébe bújhatnak, a mesét hallgatónak pedig fejleszti a képzelőerejét, s mindenkinek gazdagítja a szókincsét. Amíg méltóan emlékezünk, addig a magyar mese is örökké megmarad. Azt kívánom, hogy Elek apó mesemondó csodalámpását ragadjátok magatokhoz, emeljétek magasba, hogy fényével beragyogja a lelketek! Hiszek benne, hogy együtt emlékezve, ünnepelve tovább visszük Benedek Elek szellemi örökségét.
