Adalékok a Székely Ifjak Társasága történetéhez
Az 1956-os magyarországi események hatására több szimpatizáns csoport alakult Erdélyben is. Ezen csoportok közé tartozott a Sepsiszentgyörgyön létrejött Székely Ifjak Társasága (SZIT) is. Tagjai olyan fiatalok voltak, akik úgy érezték, hogy valamilyen módon nekik is ki kell állni ’56 mellett. A társaság neve kettős értelmű, egyrészt Székely Ifjak Társasága, másrészt pedig az, hogy SZíTani szerették volna a forradalom lángját.1
A SZIT-et kilenc mikós diák alapította, volt saját alapszabályzata és titkára is.2 Tevékenységük abban csúcsosodott ki, amikor 1957. március 14-én este, titokban megkoszorúzták a sepsiszentgyörgyi parkban található 1848–49-es emlékművet. Ekkor még nem lett különösebb baj az ügyből. Később, amikor a második koszorúzás is megtörtént, 1958. március 14-én este, a Securitate emberei már várták a fiatalokat, és a koszorúzás közben rajtuk ütöttek. Ezen a koszorúzáson Gyertyánosi Csaba, Bordás Attila és Jancsó Sándor vettek részt. Gyertyánosi Csabának sikerült elrejtőznie a mai ortodox katedrális akkor még félkész épületében. Bordás Attilát azonban a sepsiszentgyörgyi Securitate épületébe hurcolták (a mai Gödri Ferenc utcába).3 Nem sokkal később Gyertyánosi Csabát és Jancsó Sándort is elvitte a politikai rendőrség. Másnap reggel Jancsó Csabát az iskolából vitték el a Securitatéra, ahonnan négyüket Marosvásárhelyre szállították. Amikor Sepsiszentgyörgy lakossága tudomást szerzett a fiúk elhurcolásáról, Ütő Szabó Lajos néhány társával március 17-én vagy 18-án újabb koszorúzást hajtott végre, amelynek során hátrahagytak egy fenyegető levelet, és abban társaik szabadon bocsátását követelték.4 Ezek után tartóztatták le Ütő Szabó Lajost, Gyertyánosi Gábort, Molnár Bélát, illetve Sándor Csabát, valamint néhány lányt is, akiket végül nem ítéltek el. Kihallgatásuk Marosvásárhelyen volt 1958. március 15-től április végéig, majd a pert a marosvásárhelyi katonai törvényszéken tárgyalták. Macskási Pál hadbíró őrnagy vezette a tárgyalást, ami lényegében egy koncepciós per volt. A vád államellenes tevekénység volt, az ügyvédek valójában egy második ügyész szerepét töltötték be, még szigorúbb büntetést kérve. Az ítéletet 1958. június 3-án hirdették ki. Ezzel az eljárással a hatalom egyértelmű célja az volt, hogy példát statuáljon, mindenki előtt világossá tegye, mivel jár a rendszerrel való szembeszegülés. Az alábbiakban a SZIT-perben elítélt Ütő Szabó Lajos özvegyével, Szabó (született Fazakas) Irmával beszélgettünk. Fazakas Irma 1942. október 8-án született munkáscsalád gyermekeként. Elemi iskoláit Lisznyóban végezte, 1958-ban került Sepsiszentgyörgyre, ahol a Dózsa György Textilgyárban állt munkába. 1966-ban kötött házasságot Ütő Szabó Lajossal, a SZIT egykori elnökével.
– Hogyan és mikor került ön Sepsiszentgyörgyre?
– 1958-ban kerültem Szentgyörgyre, azután, hogy Lisznyóban elvégeztem a hét osztályt. Felvételiztem a textiliskolába, mivel sikerült a felvételim, itt maradtam. Az iskola elvégzése után diplomás szakmunkásként kerültem a textilgyárba. Ott dolgoztam nyolc évet.
– Akkoriban hét osztályt végeztek?
– Igen, a mi korosztályunk volt az utolsó, akiknek a hét volt a kötelező. Az 1959/60-as tanévben végeztem, ’60-ban kezdtem el a textilgyárban dolgozni, mint szakmunkás. Itt felkészítőket is tartottunk, Égető Bélával ketten. Ez úgy történt, hogy értesítettek, kell menni felkészítőre. Amikor ő írta fel a táblára az anyagot, én mondtam kívülről az eredményeket. Szép évek voltak!
– Mikor született Ütő Szabó Lajos, Lala bácsi?
– Lala bácsi 1938-ban született, március 3-án. Nagyon nehéz gyermekkora volt, nem tanulhatott tovább. Fémipari iskolába ment, mert azt mondta a mostohaapja, hogy „dolgozni kell”, így hát fémipari iskolát végzett. Már dolgozott, amikor letartóztatták. A SZIT-nek is Lala bácsi volt az elnöke, merthogy ő volt a legidősebb. Tartotta a kapcsolatot a mikós diákokkal, mivel szomszédok, barátok voltak. Amikor meghallották, hogy mi van Magyarországon, elkezdtek szervezkedni, sorozatban nyomtatták ki a röpcédulákat.5 Anyósoméknál a pincében volt egy gép, azzal sokszorosították. Rengeteg házkutatás volt, szerencsére soha nem találták meg. Anyósom összeszedte azokat a tárgyakat, amelyek összefüggtek a SZIT tevékenységével, elásta egy vaskazettában valahová. Azért nem találtak meg sok mindent.
– Milyen célból szervezkedtek?
– A szabadságért.
– Szolidaritás a magyarországi eseményekkel?
– Persze. A ’48-as emlékmű mellett a parkban még megállni sem szabadott, nemhogy megkoszorúzni március 15-én. Ha megálltunk vagy sétáltunk a parkban, szétnéztünk, nem lát-e valaki.
– Két koszorúzás volt, ’57-ben és ’58-ban…
– Igen, de az ’58-as volt az, amiért letartóztatták őket. Őt6 március 19-én vitték el otthonról Marosvásárhelyre.
– Állítólag voltak velük lányok is?
– Igen, de kimentették őket, mivel a fiúk azt vallották, nekik semmi közük az egészhez.
– Mi történt Marosvásárhelyen?
– Marosvásárhelyen egy cellában hetvenhét napot ült egyedül. Kihallgatták, többször is megverték. Macskási volt a tárgyalóbíró, ő ítélte el Lala bácsit 15 évre. Ebből hat évet és hat hónapot le is ült. Amikor elvitték, anyósomon volt egy báránybőr bundamellény, ráadta, és adott neki egy zsebkendőt is, amit Csíksomlyón a Mária-oltárhoz érintett.
– Később volt jelentősége ennek a zsebkendőnek?
– Igen, amikor a Duna-deltában kiválogatták azokat, akiknek volt szakmája, Lala bácsi megfogta a zsebkendőt, és azt mondta, „most segíts meg, hogy jól döntsek”, és ő odaállt azok közé, akiknek szakmájuk volt. Ezután került Nagyenyedre, az ottani kályhagyárban dolgoztak. Itt egy kicsit javult a helyzete, ami addig nagyon keserves volt. Enyeden már volt látogatás, beszélő, erre öt percet adtak, kaphatott egy ötkilós csomagot is. Írt egy képes levelezőlapot, amit lecenzúráztak, hogy: „Édesanyám, itt vagyunk Enyeden”, ekkor s ekkor lehet látogatni.
– Miket mesélt még Lala bácsi a Duna-deltáról?
– Hát a Duna-deltán borzasztó volt, nádat vágtak, nagyon sokan meghaltak. Volt olyan is, hogy lefagyott a foglyok lába, mivel nem adtak nekik felszerelést. 15 deka kenyér vagy puliszka volt a napi ételadagjuk, és egy tányérka leves. Ezt reggel kiadták, úgy gazdálkodtál vele, ahogy akartál.
– Mikor szabadult Ütő Szabó Lajos?
– 1964. áprilisában. Ezután visszavették a textilgyárba, ott lakatosként dolgozott.
– Önök mikor ismerkedtek meg?
– A szabadulása után rögtön, 1966-ban házasodtunk össze, december 17-én.
– Hogyan éreztette önökkel a rendszer azt, hogy Lala bácsi politikai fogoly volt?
– Hát mi nem mozdulhattunk anélkül, hogy arról ne tudtak volna. Például, amikor elmentünk Nagyváradra, ott volt a szekus, leült mellém. A férjem szabadulása után tíz évig volt jogvesztett, tehát nem hagyhattuk el az országot, nem mehettünk külföldre. Lala bácsi tíz év múlva ment fel Kolozsvárra, ott törölték el a jogfosztását. Addig nem szavazhatott, nem vehetett részt semmiben, csak dolgozhatott. Amikor a textilgyár igazgatója, Hegyi megtudta, hogy mi össze akarunk házasodni, felhívatott az irodájába, és azt kérdezte, hogy tudom-e azt, kihez akarok feleségül menni? Én pedig azt válaszoltam, hogy persze, tudom. Erre ő megpróbált lebeszélni. Ebből adódott, hogy következő év augusztus 23-án elöl állítottak, mivel élmunkás voltam, és mi vittük a plakátokat, amiken az „Éljen Ceaușescu” feliratok voltak. Én fogtam a plakát egyik felét, a másikat pedig Lala bácsi, és jött a párttitkár, György Teri, mondta Lala bácsinak, hogy nem viheti a plakátot. Előhívatott egy másik lakatost, hogy cseréljenek helyet. Ekkor én is elengedtem a plakátot, és azt mondtam, ha az uram nem viheti, akkor én sem viszem. Ezután kiálltunk a sorból, eljöttünk, nem vonultunk fel. Ebből probléma is adódott, mivel másnap a gyárban az igazgató kérdőre vont, de szerencsére nem lett komolyabb gond.
– Említette, hogy folyamatos megfigyelés alatt voltak. Beszélne erről?
– Minden hónapban, de legalább kéthavonta jöttek hozzánk szekusok. Kérdezgettek, mennyire vagyunk megelégedve a munkahelyünkkel, elegendő-e az ételjegy. A két szekus, aki minket felügyelt, Ștefănescu és Țigănillă nevűek voltak. El kell mondanom, velünk szemben mindig úriemberek voltak. Többször fel is ajánlották ehhez-ahhoz a segítségüket, de mi nem fogadtuk el, mert tudtuk, hogy annak ára van, mi abban nem akartunk részt venni. Abban, hogy besúgók legyünk. Mi túléltük ezeket, mert meg voltunk szokva. Anyagiakkal jól álltunk, dolgoztunk mind a ketten. Ebben az időszakban inkább azzal voltak problémáink, hogy Lalakát, a fiunkat a szeku üldözte. Akkoriban ugyanis a bőrkabátosokat, a farmerruhásokat, vagy azokat, akiknek nem volt szokványos az öltözete, üldözték. Nem állhattak meg hárman egy csoportban, mert rögtön gyanúsnak számítottak. Volt olyan eset, amikor Lalakáék egy egész sor mozijegyet megvettek, indultak volna, de várniuk kellett még három barátjukra, erre bevitték őket a milíciára. Úgy engedték ki őket, hogy ismertem az egyik milicistát, mivel sokat járt fel a bányába, ahol később dolgoztam, és amikor megtudta, hogy Lalaka az én fiam, mindenkit elengedett. Lalakát nagyon sokat zaklatta a milícia, de túléltük ezt is!
– A szentgyörgyi Mihai Viteazul-szoborcsoportnál történt robbantáskor érte önöket kellemetlenség?
– Még haza sem voltunk érve, az egész szeku már itt volt, házkutatást tartottak. Egy kicsit féltünk, mert nekünk megvolt az István, a király rockopera kazettája. Már nem tudom, Lalakának hová sikerült eldugnia, de nem találták meg.
– Többen állítják, a robbantást a Securitate szervezte. Önnek mi a véleménye erről?
– Tudott dolog, hogy provokáció volt, de mindmáig senki nem bizonyította be.
– A kommunista diktatúra alatt mennyire volt érezhető a román–magyar ellentét?
– Nem volt erőszak, a központ gerjesztette mindig.
– Milyen volt önöknek a rendszerváltás időszaka?
– Hozzánk bejött a golyó a forradalom harmadik napjában. Reggel vette észre Lala bácsi. A mai napig nem tudjuk, hogy akaratból, vagy csak eltévedt. Arról nem is beszélve, hogy Lalaka ebben az időszakban volt katona, és nem tudtuk, mi van vele. Nagyon aggódtunk érte, de ezt is túléltük!
Jegyzetek
1 Benkő Levente: Volt egyszer egy ’56. Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016. 97. o.
2 Uo., 97. o.
3 Uo., 109. o.
4 Uo., 107. o.
5 A röpcédula-nyomtatást más forrás nem támasztotta alá.
6 Ütő Szabó Lajost.
