Tosa Szilágyi Katalin méltatása

Kágyától Kolozsvárig és a nagyvilágig. Az út bizonyára ma is rögös. De rögös volt néhány évtizeddel ezelőtt is, amikor Tosa Szilágyi Katalin a kis Bihar megyei faluból a művészi kiteljesedés útjára lépett. Nem véletlen a megszenvedett hepehupák és kényszerkitérők tarkította életút. Amely ígéretesen indult – a nagyváradi Művészeti Líceum padjairól, ahol a neves képzőművész, Jakobovits Márta irányításával tette meg az első lépéseket –, de mindjárt az elején véglegesen megtörni látszott. A tanintézetet ugyanis megszüntették, a szárnyait éppen csak bontogató művész pedig pályamódosításra kényszerült.

Érettségi után hét hosszú évet töltött az ergoterápiai részleg munkatársaként a kágyai gyermekpszichiátriai kórházban, hogy aztán immár érett fejjel folytassa felsőfokú művészeti tanulmányait a kolozsvári Képzőművészeti Akadémián, mestere, a kiváló grafikusművész, Simon Györgyi irányításával. 1995-ben diplomázott, és még ugyanabban az évben a Romániai Képzőművészek Szövetségébe is bebocsáttatást nyert. Nem véletlenül, hiszen még diákként sikerrel szerepelt munkáival az évente megrendezett megyei képzőművészeti szalonokon, s ugyancsak diákként részesült a Bukovinai Nemzeti Múzeum rangos elismerésében is.

Krakkói, budapesti, párizsi és velencei tanulmányútjait követően 2007-ben a doktorátusát is letette, s immár a Képzőművészeti Egyetem adjunktusaként elméleti megalapozottságú, eredeti ötletekben bővelkedő, színes, reprodukciókkal gazdagon illusztrált kötetet jelentetett meg a zene, a hangszerek és a képzőművészet kapcsolatáról. Mindezt pedig a kolozsvári Művészeti Múzeum öt hatalmas termét megtöltő egyéni kiállításával dokumentálta. A tárlat átütő sikere megerősítette azt az elismerést, amit első egyéni kiállításával szerzett 2000-ben, a budapesti Erlin Galériában. Hogy aztán a Barabás Miklós Galériában, a kolozsvári Néprajzi Múzeumban, a főtéri Kisgalériában, majd Veszprémben és a vajdasági Zentán folytatódjon egyéni kiállításainak sorozata. Mindeközben pedig elmaradhatatlan résztvevője a jelentősebb hazai és külföldi csoportos tárlatoknak. A festészet mellett grafikai, könyvillusztrátori munkássága is jelentős. Többek között a Napsugár gyermeklapnak is állandó munkatársa.

Jómagam akkor kerültem behatóbb kapcsolatba munkásságával, amikor 2006-ban, Instrumentárium című, művészeti múzeumbeli kiállításának megnyitására és méltatására kért fel. Akkor tárult föl előttem a maga teljességében az a fölöttébb összetett, markánsan egyedi, érzelem- és gondolatgazdag festői univerzum, amely a valódi és képzeletbeli hangszerek konglomerátumából összeállt, sajátos formavilágban öltött testet.

Egyéni jelek, de archaikusnak, misztikusnak tűnő utalások is tarkítják Tosa Szilágyi Katalin művészi világát. Mintha a festő egyfajta rituális szertartás részeseivé avatna, amelynek egyedi hangszerelésű dallamvilágát képekben jeleníti meg. A személyes élmény varázsa, egyfajta szubjektív létállapot áll valamennyi alkotása középpontjában legyen szó akár figuratív, akár a figurativitást csupán jelzésszerűen, vagy teljesen mellőző alkotásokról.

Az érzelmek húrjain játszik a művész, hol felfokozott, hol visszafogott intenzitással. Éles kontúrokkal határolt vagy sejtelmesen egybeolvadó formák, alakzatok jelzik annak a bizonyos belső zenének az akkordjait, élénk vörösbe, kékbe, de leggyakrabban hűvös földszínekbe, olívba, szürkés, barnás, zöldes árnyalatokba menekítve az alkotói hangulatokat, emóciókat. Sejtelmesen visszafogott, s egyszersmind fölöttébb hatásos módja ez annak az ars poeticának, annak a világképnek az érvényesítésére, amely a transzavantgárd, az új realizmus és a lírai absztrakt között ingázva teremt egyedi művészi világot. Magánmitológiát.

S ahogyan a művészi szabadság, s a művészi képzelőerő határtalan, azonképpen tűnik határtalannak a Tosa Szilágyi Katalin teremtette képi világ is. Amelyben – a művész szóhasználatával élve – velencei üvegből szemlélhetünk egy enyhén fűszerezett zeneszerszámot, muzsikálhatunk a teliholdnak, belefeledkezhetünk a végítélet harsonáinak „szín-játékába”. Mert a művész kifogyhatatlan az ötletekből.

Kitűnő rajzkészségét csodálhatjuk meg az emberi test kecses, olykor zeneszerszámokban felvillanó alakváltozataiban, és kompozíciós készségét a világmindenség örökkévalóságát sejtető, hatalmas tereket felvillantó alkotásaiban.

A sajátos képzettársítások, kvázi hangszerekhez kapcsolódó különleges formakonstrukciók révén Tosa Szilágyi Katalin egyfajta külön bejáratú, érzelem- és gondolatgazdag, legújabb kori szín-fény történelmet ír. Teszi pedig mindezt erőteljesen kifejező, látványos formában, a technikák egyedileg kikísérletezett, sajátos vegyítésével, olykor a durva anyagszerűséget hangsúlyozva, máskor pedig éppen ellenkezőleg, légies könnyedséggel, finom eleganciával.

Hogy intenzív művészi és művészetpedagógiai tevékenysége mellett hogyan jut még ideje a köz érdekében kifejtett önzetlen és időigényes munkára is, azt ő tudná leginkább megmondani. Mi csak az eredményt észleljük. Azt az állandó és lelkes hozzáállást, amellyel a Barabás Miklós Céh titkári tevékenységét végzi. Mobilizálja a tagságot, részt vesz a kiállítások rendezésében és széles körben való népszerűsítésében, értékes művészi hagyatékot ápol, gondoz és tesz hozzáférhetővé a nagyközönség számára. S mondhatni belülről ismeri a képzőművészet és a rajztanítás népszerűsítésének fortélyait, hiszen ez egyben szakterülete is, amelynek eredményeit kötetbe is foglalta. Szoros kapcsolatot tart a szaktanárokkal, és különleges érzékenységgel viseltetik a gyermekrajzok iránt. A Napsugár munkatársi gárdájával együtt tevékeny részt vállal gyermekrajz kiállítások szervezésében, zsűrizésében.

Dióhéjban így tudnám összegezni azt a kiváló művészi és közművelődési tevékenységet, amely a Szolnay Sándor-díjra érdemesítette Tosa Szilágyi Katalint, s amelyhez további erőt, lendületet és kitartást kívánunk a művésznek.

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)