Műemlékvédelem Érmelléken jelen időben

Műemlékes hivatalos vélemény szerint szinte még egyszer annyi épületet lehetne műemlékké nyilvánítani (Érmelléken is), mint amennyi a listán szerepel. Például a gálospetri Dráveczki- és a két Fráter-udvarház műemlék, de az ugyanabból a korból származó református és görögkatolikus templom nem. Tehát a potenciális műemlékeket is védelemben kellene részesíteni.

Romániában műemlék minden olyan ingatlan vagy ingatlanegyüttes, amely régészeti, történeti, építészeti, egyházi, városépítészeti, művészi, kertépítészeti vagy műszaki tudományos értékkel bír, és műemléknek nyilvánítják. Műemlékes hivatalos vélemény szerint szinte még egyszer annyi épületet lehetne műemlékké nyilvánítani (Érmelléken is), mint amennyi a listán szerepel. Például a gálospetri Dráveczki- és a két Fráter-udvarház műemlék, de az ugyanabból a korból származó református és görögkatolikus templom nem. Tehát a potenciális műemlékeket is védelemben kellene részesíteni. Ez a helyi vezetőség dolga – létezik ugyanis úgynevezett helyi műemlékvédelem: helyi tanácsi határozattal védelem alá helyezhető minden olyan ingatlan, amelyet a műemlékvédelmi szakember arra érdemesnek javasol.

Érmellék népi építészeti emlékei nem kerültek fel a hivatalos műemléklistára. A Bihar Megyei Műemlékvédelmi Hivatal viszont közölte velem, hogy a gálospetri és a szalacsi tájházat és a szalacsi pincék egy részét a dokumentáció elkészítése után felveszik a műemléklajstromba, ezért ezekkel ennek megfelelően kell törődni. Az említett két tájház, illetve egy szalacsi favázas présházú földes pince (amelyek tulajdonomat képezik) helyreállításával kapcsolatos tapasztalataim és ismereteim felhasználásával próbálom bemutatni a műemlékvédelmi módozatokat a továbbiakban.

A műemlékek történeti és esztétikai értékük mellett érzelmeket, ismereteket közvetítenek, és identitásunk egyik meghatározó tényezői. Mindez indokolja a műemlékek védelmét, amely ott a leghatékonyabb, ahol a műemlék-, táj- és gazdasági védelem együttesen érvényesül. Az érsemjéni születésű Kazinczy Ferenc, Fráter Loránd és Csiha Kálmán Emlékmúzeum a klasszicista stílusú, 19. század közepén épült Roxin-kúriában kapott helyet. Ez az épület az akkori kor építészeti emléke, amelynek esztétikai hatása mellett fontos számunkra az is, hogy ebben a házban állítottak emléket a magyar nyelv megújítójának, a nótás kapitánynak és Erdély tudós püspökének. Az érmelléki identitás egyik jellegzetes építménye a szalacsi kőhíd is, amely a még álló hortobágyi kilenclyukú vagy a rég lebontott három pocsaji kőhíd kisöccse, de régebbi építmény. A mocsárvilág lecsapolása után a szalacsi kőhíd már nem az igazi, mert nem látja el feladatát, és szinte teljesen eltűntek a nádfedeles házak. Az érmelléki szőlőtermelés beszűkülése miatt a borospincék egy része elveszítette funkcióját, és a tulajdonosok már nem látják értelmét, hogy törődjenek vele.

A műemlékvédelem fázisai a kutatás, a konzerválás, a restaurálás és a hasznosítás.

A kutatás alkalmával feltárják az épületen történt átalakításokat, hozzáépítéseket, az épület állapotát és történetét. Ebben nagy segítséget jelentenek a régi (fény)képek, idős emberek információi, építészeti analógiák. A műemlékekkel kapcsolatos előadások, tanulmányok nagy száma azt jelzi, hogy ebben a fázisban nagyon erősek vagyunk, de gyakran innen nincs továbblépés.

Következik a konzerválás, amely az épület állagának megőrzését jelenti. Ennek módozatai az épület karbantartása (például az esőcsatorna rendszeres tisztítása), szükség esetén pedig technikai beavatkozások (például a faelemek szuvasodásának és gombásodásának megszüntetése vagy megelőzése, tetőhibák kijavítása).

Ezt követi a restaurálás, amelynek fázisai a bontás, a rekonstrukció és a hozzátétel (addíció). Bontáskor eltávolítják a nem autentikus részeket, a hozzáépítéseket (például templomajtó elé épített félereszt), de nem bontják vissza a különböző történelmi stílusokhoz tartozó részeket. Például a barokk stílusú székelyhídi református templomban meghagyták a gótikus faragott ajtókereteket.

A rekonstrukció a műemlék elpusztult részeinek helyreállítását jelenti. Ennek három módja van: kiegészítés, összeillesztés (anastolysis, anasztolízis) és újjáépítés. A kiegészítés akkor lehetséges, ha az alakzat nagyobb részben megvan. Az anyagnak és technikának egyeznie kell. Legjobb, ha bontásból származó, még jó minőségű anyagot használunk, mert az anyag kora és ára is számít. Összeillesztés alkalmával az összeomlott épületrész széthullott vagy szétvált eredeti darabjait rakják össze. Például ezzel a módszerrel egy összeomlott épület széttörött, faragott kőablakkerete helyreállítható. Újjáépítés akkor indokolt, ha egy műemléki környezet integritása megkívánja ezt – például ha egy pincesor pincéi épületegyüttest alkotnak, amely emeli műemléki értéküket. Ha ezen a soron régebben összeomlott egy présház, és már az anyagát is elhordták, akkor az újraépíthető a szomszédos pincék anyagával és stílusával megegyező módon. Különleges esetet képvisel egy épület áttelepítése egy másik helyre. Ez lehet – a példánknál maradva – egy másik helyről áttelepített présház vagy egy tájház udvarára áttelepített szénásszín, disznóól stb. a már nem létező helyére (ez szintén jó megoldás).

Hozzátétel során olyan építészeti elemekkel egészítik ki a műemlékeket, amelyek korábban nem képezték a részét. Például az alap megerősítésére szolgáló rejtett betonaláöntés vagy villanybevezetés földalatti vezetékkel. Gyakori hiba templomok indokolatlan nyílászárócseréje. Hőszigetelés ürügyén barokk ablakokat lecserélnek termopán ablakokra. Kompromisszumként jó megoldás, ha a rosszul záródó ilyen ablakokat meghagyják, és kívülre megfelelő termopán ablakot helyeznek.

A műemlék hasznosítása akkor a legmegfelelőbb, ha az épület visszakapja eredeti rendeltetését. Például, ha lakóház volt, akkor lehetőleg lakóházként kell hasznosítani.

A gálospetri tájház egy középparaszt porta helyreállításával jött létre. A lakóház betoncserepes tetőzetét visszaállítottuk az eredeti nádtetőre. Visszaépítettük a hátsóházba a boglyas kemencét, valamint a tornác könyöklőjét, verécéit, fényképekkel dokumentált minták alapján. A falazat javítása alkalmával akadtunk rá a kemence szájadékára. Szintén rekonstrukció a deszkakerítés, a sövénykerítés és a góré, amelyek másolatai a még létező, de nem áttelepíthető építményeknek. A tájház udvarára áttelepítéssel került az istálló, a szénásszín, a szőlőspajta, a gémeskút a valamikor létezett melléképületek helyére.

A nádfedeles szalacsi tájház zsellérporta volt. Beszakadt nádtetőzetét helyreállítottuk, a tönkrement faelemeket bontott anyagból újraácsolták és újrafedték náddal. A falkutatás alkalmával ráakadtunk az egyik eredeti tölgyfa ablakra és a fali téka maradványaira. Ezek szolgáltak mintául a rekonstrukciójukhoz. Az eredeti tölgyfaajtó küszöbét szintén megtaláltuk, amely a szakirodalmi adatok és analógiák felhasználásával támpontot jelentett az ajtók hiteles rekonstrukciójában. A meglévő tölgyfavázas, vesszővel befont és agyaggal betapasztott szabadkémény levágott részét kiegészítettük ugyanazokkal az anyagokkal és technikával. A szobába beépített, a szabadkéménnyel azonos módszerrel készült tűzhely és ezzel egybeépített pad szintén rekonstrukció – analógiák felhasználásával. A napraforgókóróból készült könyöklő az előző tulajdonos leszármazottainak elmondása alapján készült. Tőlük tudtuk meg azt is, hogy a portán volt még egy fásszínnel egybeépített egyfiókos disznóól, amelynek rekonstrukciója vagy áttelepítése még nem valósult meg.

Jellegzetes, szinte településenként változó kinézetű népi építmények az érmelléki borospincék, amelyek általában beltelekre épültek – a házak udvarára és pincesorokra. A borospincék általában négy részből állnak: pinceág (pincefolyosó), pincetorok (pincegarat), pincegátor (pincelejáró vagy gátor), présház vagy ritkábban szőlőspajta. Műemlékvédelmi szempontból a présházak vagy présház nélküli pincék homlokzata, valamint a szőlőspajták veszélyeztetettsége a legnagyobb.

2012-ben szórólapokat juttattunk el Székelyhídon a pincetulajdonosokhoz a pincék konzerválásával és karbantartásával kapcsolatban – a sósúti gyönyörű pincesort kevés kivételtől eltekintve nem a műemlékvédelmi elveknek megfelelően rehabilitálták. Székelyhídon a kollektivizálás során elpusztították a Cservölgy és a Kutyák-völgye két oldalán húzódó pincesorokat, amelyeket vasárnap délutánonként „életveszélyes” volt megközelíteni, mert a látogatót kézről kézre adták a pincék előtt sziesztázó gazdák, azzal a kiáltással, hogy „Hát az én boromat már meg se kóstolja az úr?” – aztán nézhette magát a szegény ember… Az egész Érmellék legszebb pinceajtója szintén Székelyhídon a Mátyás-dombon, a Bauer-féle pince bejáratát díszíti.

Diószegen 350–400 tanyás/pajtás pince volt – ilyen például a már nem létező Tessék-sor tanyautcája. Nyáron a család öregjei kint laktak a tanyákon, és gondozták a szőlőket. E pajtákat a kollektivizálás tüntette el, de néhány tucat pince így is megmaradt – Padalja, az újkeletű Szépasszonyok völgye stb. –, amely elé modern stílusú présházakat emeltek. Tehetősebb szőlősgazdák akár három egymás melletti pincét is bírnak (Fábián Tibor, Dan Corbuț). Legértékesebb pincéink a Zichy-kastély T alakú kereskedelmi pincéje, az egykori uradalmi Hosszú-pince (özv. Szalai Sándorné Csillik Olga), az emeletes vagy Új pince, a MAT-pince, Papok pincéje (ifj. Szőnyi József), a kétágú egykori Oltásos Szűcs-pince (Mados Családi Pincészet), a Bodnár-pince (Roșca György).

Nagy és történeti értékű pincék máshol is vannak: a Komáromy-kúria vízgyűjtő pincéje (Ottomány), az érmihályfalvi Jakab Rezső-pince (Kovács Zoltán), a székelyhídi uradalom többtengelyű magtári pincéje, egyes sósúti pincék Székelyhídon, az újlétai Tóby-pince stb. A legarchaikusabb présházak Albison találhatók. Székelyhídon és Biharvajdán a házak közt az Ér, illetve a Berettyó teraszain, Biharfélegyházán a központban a Pince-dombon, Asszonyvásárán pedig a Pince-erdőben építettek borospincéket.

Szalacson szó szerint több a pince, mint a házszám. Közel ezer pince áll nyolc pincesoron (Kisburga, Nagyburga stb.), amelyeknek megközelítőleg több mint fele még eredeti állapotban megmaradt vagy helyreállítható állagban található. Ezeket az önkormányzat közreműködésével számba vesszük, a gazdáknak elküldjük a szórólapokat, és a helyreállítási munkálatokban erőgépekkel segíti őket a polgármesteri hivatal. A pincesorok hangulatához tartozott a székelyhídihoz hasonlóan ellenállhatatlanul hívogató pincegazdák sokasága. Istentisztelet után a gazdák a pincéikhez mentek.

Talán a felvilágosítás, a tájékozatlanság hiánya volt az oka annak, hogy Szalacson 2016 nyarán a legrégebbi – 1847-ben épült – pince présházát lebontotta a gazdája, és helyébe egy modern présházat épített. Szalacson jelenleg zajlik egy 1880-ban épült, favázszerkezetű, fél nyeregtetős, présházas pince helyreállítása, amely a tájház közelében található, és látogatható lesz. A homlokzat kétharmada elpusztult, a nádazás teljesen tönkrement, a faváz egyes részei elkorhadtak, az ajtók javításra szorultak. A kutatás során analógiák segítségével derítettük ki, hogy milyenek voltak a hiányzó részek. Az anyagbeszerzést évekkel ezelőtt kezdtük. Félig vagy teljesen összeomlott favázas régi épületek (két tengerigóré, egy szín, egy pince) tölgyfa anyagát megvásároltam és elraktároztam, így a beépítésre vagy kiegészítésre szolgáló anyag kora megközelítőleg egyezik a présház faanyagával. A tél folyamán a nádat beszereztük.

2016. ősz elején kezdtük el a bontást. A földet és az elavult nádat leszedtük a présházról. Következtek a helyreállítási munkálatok. Cserélni kellett a talpfát, a homlokzat hat oszlopából hármat, előlapjainak háromnegyedét, a tetőzet három gerendájából egyet és fedőlapjainak felét, az oldalfalak hat oszlopából kettőt és mind a hat oldallapját, a présház részét képező hombár (gabonatároló) két talpfájából egyet, a teljes deszkázatát és a hozzá tartozó hét szegőfából ötöt. Ezeket az elemeket az analógiák alapján újraácsolták (újjáépítés) bontott régi anyagból. Ki kellett egészíteni a szemöldökfát, a homlokzat két oszlopát, négy előlapját, a tetőzet két folyógerendáját, a hombár egyik talpfáját. A két oldalfalon fekvő gerendákat a helyükre emeltük, és ezáltal a megreppent részeit összeillesztettük (anasztolízis).

Mielőtt a helyreállított fa alkotórészek a helyükre kerültek, a megtisztított felületeket lekezelték lenolajjal és gombaölő szerrel (konzerválás). A helyreállítás megkezdése előtt szükséges volt, hogy a homlokzat megomlott földjét egy téglafal megépítésével (addíció) stabilizáljuk. Ez statikailag is fontos volt, mert a szemöldökfa kiegészített részei csökkent teherbírásúak, a földdel érintkező fa részeket kátránypapírra fektettük, azért, hogy a faanyag korhadását megakadályozzuk. Szükséges volt a part földjének megfogására egy támfal (addíció) a pincehomlokzat analógiájára. A favázszerkezet elkészítése után következett a nádazás és a földréteg felhelyezése a présház tetőzetére. Csak jó minőségű nádat szabad használni. A jó nád „acélosan” kemény, egyenes és vékonyszálú. A bördős, puha nád nem alkalmas ilyen célra. A pincék többsége nem igényel ilyen nagymértékű helyreállítási munkálatokat.

A műemléklajstromban szereplő építmények legnagyobb részben udvarházak, kastélyok és templomok, kisebb számban köztéri szobrok. Polgári házak alig vannak lajstromozva. Érmelléken ott épültek nemesi udvarházak (kúriák), ahol a nemesi közbirtokossági rendszerben (compossessoratus) birtokló birtokos (kurialista) nemesi családok a faluban is laktak (Érsemjén, Érmihályfalva, Gálospetri, Köbölkut, Csokaly, Kóly, Jankafalva stb.). Ahol csak egy-egy nagyobb birtokos volt (Székelyhíd, Bihardiószeg, Nagykágya, Margitta stb.), ott általában csak egy főnemesi kastély épült a hozzá tartozó uradalmi épületekkel, esetleg az addig csak személyükben (taksás, armalista) nemesek vagy tehetősebb mezővárosi polgárok, zsidók, kereskedők díszesebb polgári házai színesítettek a hagyományos parasztházak sorát a 19. században.

A második világháborút követően az udvarházakat államosították, belső berendezésüket széthordták, csak itt-ott maradt meg néhány bútor. Rendeltetésük megváltozott: iskola, községháza, kultúrház, kollektívgazdasági székház, orvosi rendelő stb. lett a lakóházakból. E korszak egyetlen pozitívuma, hogy úgy-ahogy karbantartották ezeket, mert szükség volt rájuk. Hiteles helyreállításukra viszont nem sok gondot fordítottak. Az akkori durva külső, de főleg belső átalakítások nyomai még ma is láthatók. Például falakat bontottak le, azért, hogy nagyobb lapterületű helyiségeket alakítsanak ki (pl. ottományi Komáromy-kúria, diószegi Zichy-kastély). A legtöbb kárt az udvarházakat, kastélyokat körülvevő dendrológiai parkok szenvedték. Ahol kollektívgazdasági székház vagy/és állattenyésztési/-egészségügyi székhely volt, ott csak egy-két fa maradt meg, más helyen évszázados fákat vágtak ki azért, hogy futballpályát, kuglipályát stb. alakítsanak ki. Olykor pedig csak egyszerűen hagyták elvadulni a parkot, mint az érmihályfalvi Bujanovics-, a nagykágyai Pongrácz-, a diószegi Zichy- vagy a székelyhídi Stubenberg-kastély esetében. A vezetékes víz megjelenésével eltüntették a kisvárosok köztéri diszkútjait (például Székelyhídon). A diószegi községháza előtti 1912-es díszkút kissé átalakítva, használaton kívül, de megmaradt.

Az egyházak kisebb anyagi bázissal rendelkeztek, így a helytelen beavatkozások száma is kisebb a ’89 utáni időszakhoz képest. A padlózat szakszerűtlen lebetonozására, vagy az ajtók előtti felesleges és stílusromboló féleresz kialakítására – különösen falun – azért jutott pénz. Természetesen több hasznos beavatkozást is elvégeztek. Sikeresek voltak a tetőbádogozások. Például a gálospetri református templom tetőzetének 1954-ben készült bádog héjazatát csak 2000-ben kellett lecserélni, ami viszont már nem volt sikeres.

A ’90-es évek a műemlékek romlásának időszaka volt. A kollektív gazdaságok megszűntek, és a székházakként szolgáló udvarházak a fosztogatók áldozataivá váltak. Ezek a helyi önkormányzatok tulajdonában álltak, amelyeknek kötelessége lett volna az épület konzerválása (pl. a héjazat karbantartása) és őrizete (nyílászárók lezárása, fosztogatás esetén rendőrségi feljelentés). Ennek költségeit egy polgármesteri hivatal képes lett volna biztosítani, de erre nem áldoztak pénzt, mert felesleges kiadásnak tartották. Az ilyen felfogás miatt pusztult el az asszonyvásári premontreiek épülete, dőlt össze a gálospetri Dráveczky-udvarház, vagy szakadt be a székelyhídi uradalmi magtár tetőzete. De a csokalyi Fényes-kúriából is csak az árkádok maradtak meg, eltűnt az érkenézi Szlávics család udvarháza, és az érsemjéni Erős-féle kúriának sem maradt nyoma.

A kétezres évek többnyire pozitív változást hoztak a műemlékvédelemben. A Hajdú-Bihar megyei kastélyok, kúriák számbavétele már elkészült, a feldolgozott anyag a Kastélylexikon 9. kötetében jelent meg 2006-ban. A Bihar megyei inventarizáció a budapesti Magyar Kastélyprogram Kht., valamint a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság összefogásával valósult meg 2006-ban. A Bihar megyei kastélyokról, kúriákról addig nem készült lista, és mint a felmérés során kiderült, az épületek 60 százalékáról még soha, sehol, semmi nem jelent meg nyomtatásban, további 20 százalékáról pedig csak csekély példányszámban kiadott helytörténeti munkákban volt némi adat. Bihar megyében egykor 103 épület állt, ebből 68 ma is áll, 35-öt lebontottak, míg Hajdú-Biharban ezek a számok 90, 43, 47. Bihar megye művészettörténeti szempontból legértékesebb kastélyai részben a barokk, részben a historizmus korában épültek. Érdekes, de a klasszicizmus s a romantikus historizmus időszakában viszonylag kevés rezidenciát emeltek.

Uniós és megyei finanszírozású pályázatokból biztosították több műemléktemplom, udvarház és néhány népi építészeti emlék helyreállítását. A templomok esetében a műemlékes szakember mellőzésének következtében nem megfelelő beavatkozások is előfordultak, annak ellenére, hogy minden egyházközség megkapta a Királyhágómelléki Református Egyházkerület igazgatótanácsa által elfogadott építészeti szabályzatot. Leggyakrabban a régi padok és nyílászárók cseréjével okoztak kárt a műemlékekben, de pozitív példa az albisi református templom, ahol a szakszerűség érvényesült. Albison műemlékes szakember vezette a helyreállítási munkálatokat. Feltárták a románkori ablakokat, példaértékű a bejárati tölgyfaajtó rekonstrukciója. Felújítás utáni negatív példaként említhetjük az érkeserűi római katolikus templom termopán nyílászáróit, a fürdőszobára emlékeztető csempés padlózatot, a templomajtó előtti félereszt. Az udvarházak közül uniós pénzből helyreállították az ottományi Komáromy-udvarházat, a diószegi Zichy-kastély egyik szárnyát és teljes tetőzetét. Diószegen pozitív példaként említhetjük meg az eredeti kőlapok megőrzését a bejárati részben, de más tekintetben is jól sikerült a felújítás. Az épület többi részének felújítására is sikeresen pályáztak 2016-ban, illetve tájépítészetileg rendezni kívánják a kastély környékét is.

Ottományban az önkormányzat a lehető legpozitívabban viszonyult az udvarház felújításához, de sem a tervező, sem a kivitelező nem volt teljesen a helyzet magaslatán. A még felhasználható méhviasz alakú padlóburkoló tégla lapokat nem a főbejárat alatti résznél használták fel, a kollektivizálás idején lebontott közfalat nem állították helyre, a hajópadló és hódfarkú cserepek használható részét nem helyezték vissza, a vizesblokkot nem a megfelelő helyre tervezték. A betonba helyezett kőlapokból készült járda helyett jobban illeszkedett volna a téglalépcső stílusához a homokba helyezett vörös színű térkő- vagy téglaburkolat. A fentieket leszámítva összességében jól sikerült a helyreállítás. Pozitív példaként szolgál a régi ajtók, a fali freskók és a tetőszerkezet autentikus helyreállítása.

Megyei pályázati pénzből állították helyre az érkörtvélyesi falumúzeumot, az érmihályfalvi városi múzeumot, valamint kisebb összeggel támogatták a gálospetri és szalacsi tájházak helyreállítását. Érkörtvélyesen nagyon fontos lenne a falazat karbantartásának elvégzése, mert veszélyezteti a szép és gazdag kiállítási anyagot. A szépen felújított nagykágyai Pongrácz-kastélyban régen zárt osztály működött, most a Bihar megyei Gyermekvédelmi Hatóság tulajdona. Visszaszolgáltatási kísérlete hatalmas politikai botrányba fulladt évekkel ezelőtt.

A gálospetri nagyobbik Fráter-udvarház 1895-ben épült, amelyet kollektív székháznak használtak. A ’90-es években az előbbiekben említett okok miatt pusztulásnak indult. Tíz évvel ezelőtt ugyanez lett a sorsa a székelyhídi Stubenberg-kastélynak, miután az iskola az új épületbe költözött. Annak ellenére, hogy mindkét esetben el akarta adni ezeket a polgármesteri hivatal, a helyi tanács mégis a dévai Szent Ferenc Alapítványnak adta ingyenes használatba 49 évre, gyermekotthonok létesítése céljából. Így lehetőség nyílt felújításukra, eredeti funkciójuk visszaállítására (újra lakóházak lettek), és megmaradtak a település tulajdonában. Pozitív példa a székelyhídi kastély tetőzetének helyreállítása, ahol felhasználták a régi tetőzet hódfarkú cserepeinek egy részét. Az épületszárnyak felújításával is szépen haladnak.

Gyakori jelenség, hogy figyelmen kívül hagyják a műemlékek védelmi övezetét, amely városon 100, falun 200, kültelken pedig 500 méter. Ebben az övezetben történt beavatkozások engedélyhez kötöttek. Ennek elmulasztása miatt történhetett meg, hogy a közelmúltban a székelyhídi római katolikus műemléktemplom előtti bazaltjárdát felszedték, és betonjárdát öntöttek helyette, Gálospetriben pedig az 1864-ben épült kisebbik Fráter-kastély dendrológiai parkjában építették a vízműveket, és a bazaltjárdát itt is betonra cserélték.

Általában nem válik a műemlékek javára, ha eladják, vagy volt tulajdonosainak visszaszolgáltatják őket. A székelyhídi Stubenberg-kastély védelmi övezetébe tartozó uradalmi magtárat a helyi tanács magánszemélynek adta el, aki ahelyett, hogy helyreállítsa, a még hasznosítható faanyagot eladta, és csak az omladozó falak maradtak meg. Gálospetriben a műemléknek nyilvánított Dráveczky-udvarházat a család több mint 15 éve visszakapta. Felújításra nincs pénzük, de el sem adják, mert emlék, ennek eredménye az, hogy az épület nagy része már összeomlott. Hasonló a helyzet a nemrégen visszaszolgáltatott érmihályfalvi Bujanovics-kastéllyal is.

A székelyhídi római katolikus templom 1764 és 1768 között épült barokk stílusban, színes vitrálüveges ablakokkal; ezek – a toronysisakkal együtt – megsérültek a második világháborúban. A tornyot hitelesen helyreállították, de az ablaküveget eltávolították (csak a boltíves része maradt meg), pedig javítható lett volna. Az eredeti kőpadlózat, a bejárati tölgyfaajtó és a míves padok megmaradtak jó, eredeti állapotukban. Ez az egyetlen római katolikus templom a környéken, amelynek falán az adományozónak emléktáblát helyeztek el. A protestáns templomokban az emléktáblák annál inkább gyakoribbak, pedig sem a hitelvek szerint, sem építészetileg nem kívánatosak.

A székelyhídi református műemléktemplom védelmi övezetében esztétikailag is kifogásolható betonkerítést építettek a kilencvenes évek végén, az 1996-os felújítás alkalmával pedig eltávolították a copfstílusban készült padokat – annak ellenére, hogy a műemlékes szakember javasolta helyreállításukat. A hódfarkú cseréphéjazatot nem a műemlékhez illő cserépre cserélték ki. Ilyen jellegű nem kívánatos beavatkozások ugyanis a mai napig folytatódnak. Pozitívum az, hogy meghagyták eredeti állapotban a Mózes-széket, a karzatokat, a fémből készült csillárokat és a gótikus ajtókereteket. Néhány hónapja a margittai 19. századi Eger-temető római katolikus kápolnájára nem odaillő fehér műanyag nyílászárók kerültek, pedig itt nem szükséges a hőszigetelés. A régi oltárt egyszerűen felvágatták.

A biharvajdai református templom 1999-ben leégett, csak a falak maradtak meg. A helyreállítás alkalmával falkutatás és régészeti ásatás eredményeként feltárták, illetve láthatóvá tették az ősi templom maradványait, amelyeket a 12. században építettek, a 13. században bővítettek, a 19. században történt átalakításkor pedig a rotunda falain kívül teljesen lebontottak. A régészeti feltárás során európai jelentőségű építészeti örökség került elő.

A fenti példákból láthatjuk, hogy több hasznos beavatkozás történt a műemlékek megőrzésében és helyreállításában, de nem ritka az ellenkezője sem, aminek fő oka, hogy nem hozzáértő emberek döntése alapján végezték ezeket a munkálatokat. A műemlékvédelemben a káros beavatkozások elkerülése érdekében három fontos teendő lenne:

1. A polgári és egyházi vezetők csak műemlékes szakemberrel való tanácskozás után kezdjenek hozzá a műemlék és a hozzá tartozó védelmi övezet helyreállításához. Az elkészített tervet mutassák be a megyei műemlékhivatalban. A terv elkészítését helybeli kutatás előzze meg, és szakavatott személyekkel, például helytörténésszel konzultáljanak.

2. Az iskolákban, a teológián és a helyi vezetők továbbképzésén oktassák a műemlékekkel kapcsolatos alapvető ismereteket (jelentőségük, helyreállítási alapelvek stb.).

3. A politikusok hatékonyabb törvényekkel biztosítsák a műemlékekkel kapcsolatos vétségek elszámoltatását. Jelenleg ezek bűntettnek számítanak, de általában nem vonják felelősségre a törvényszegőket. Pályázatoknál a kifizető ügynökség fokozottan ellenőrizze, hogy valóban szükséges-e a kért beavatkozás (pl. nyílászárók cseréje).

A jóérzés hiányát tükrözi a tudatlanságból, hanyagságból vagy szándékosan történő műemlék-átalakítás, -rombolás, a hiányzó vagy elégtelen karbantartás, tudva azt, hogy ezek pótolhatatlanok. Az eredeti állapotban megőrzött műemlékek turisztikai vonzerőt jelentenek, tehát gazdasági jelentőségük is van, de nagyon visszatetszők az idegenforgalom fellendítése érdekében végzett hozzáépítések, cicomázások. A műemlékek megőrzése erkölcsi és anyagi kihatásuk mellett egy közösség kulturális szintjének fokmérője is.

Ajánlott szakirodalom:

Kéri Gáspár, Kántor Anita: Az érmelléki szőlőművelés építészeti és tárgyi emlékeinek védelme. Hajdúböszörmény, 2009.

Virág Zsolt: A partiumi Bihar megye kastély- és kúriaállományának inventarizációja. In Örökség, 2008. május, 12/5: 12-13.

Virág Zsolt: A nagykágyai Pongrácz-kastély. In Várak, kastélyok, templomok, 2007. december, 3/6: 28.

Az ingatlan nemzeti örökség védelméről szóló törvény (Lege 422/2001) és az azt kiegészítő kormányrendelet (Ordonanță 10/2016), valamint az ingó nemzeti örökség védelméről szóló törvény (Lege 182/2000), hasonló rendelkezések gyűjteményével.