Marius Tabacu méltatása

Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy én mondhatom el Marius Tabacu laudációját – s egy kicsit meg is vagyok illetődve. Hogy miért érzem megtisztelőnek, az nem kíván különösebb magyarázatot. Hogy miért vagyok megilletődve, az talán ennek a beszédnek a végén ki fog derülni. Nos, Marius Tabacu zongorista, dokumentumfilm-rendező, műfordító, teszem hozzá, elsősorban alkotó, értékteremtő és gondolkodó személyiség. 1952. január 23-án született Bihar megyében, egy Margitta melletti településen, Tótiban. Temesváron a Ion Vidu Zenelíceumban érettségizett, majd 1975-ben a kolozsvári Gheorghe Dima Zenakadémián szerzett zongorista diplomát, ezt követően egyéves posztgraduális képzésen vett részt. 1982-ben műfordítói oklevelet is szerzett a bukaresti szakképző intézetben. 1976 és 1990 között a kolozsvári Sigismund Toduţă Zenelíceum oktatója volt. 1990 és 1993 között a Kolozsvári Rádió és Televízió szerkesztője, majd a Videó Pontes Stúdió alapítója és elnöke, valamint 2004 és 2007 között menedzserigazgatója is. Ennek keretén belül számos dokumentumfilmet, riportot és élő adást rendezett. 2007 óta pedig a kolozsvári Transilvania Filharmónia igazgatója.

Zongoristaként az ország legjelentősebb hangversenytermeiben adott koncerteket, pályafutása során műfordítói tevékenységének köszönhetően 14 magyar nyelvű kötet, mű vált elérhetővé román nyelven. Többek között Bánffy Miklós háromkötetes Erdély trilógiáját is lefordította. Itt megállok egy pillanatra: remélem, hamarosan eljutunk odáig, hogy a trilógiát román nyelven is elolvashatjuk, hiszen a fordítás készen van, most már csak arra várunk, hogy a kiadás is megtörténjen. Ugyanakkor folyóiratokban is publikált, többek között Esterházy Péter, Szilágyi István, Parti Nagy Lajos, Balla Zsófia írásait. Rendezőként több mint 25 televíziós dokumentumfilm fűződik a nevéhez, ugyanakkor forgatókönyvírást is oktatott a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Szakmai pályafutása elismeréseként a következő díjakban és kitüntetésekben részesült: 1975-ben első helyezést kapott a jászvásári George Enescu Fesztiválon, 1990-ben Budapesten Bethlen Gábor-díjban részesült, 1996-ban Füst Milán-díjjal tüntették ki, 1996-ban a Siófoki Filmfesztiválon megnyerte a legeredményesebb stúdió díjat, 1997-ben a Fehérgyarmati Fesztiválon a Duna Televízió díját nyerte meg. 2006-ban megnyerte az Anonimul Nemzetközi Független Filmfesztivál legjobb forgatókönyvért járó díját, 2007-ben pedig a Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.

És akkor lássunk néhány elemet a szakmai önéletrajzából – többek között a következő műveket fordította le román nyelvre: Lászlóffy Aladár: Egyetemes hajnal (Dimineaţa universală), 1988; Székely János: A nyugati hadtest (Ce este norocul), 1990; Tamás Gáspár Miklós Idola Tribus, 2001; Bodor Ádám: Sinistra körzet (Zona Sinistra), 2005; Bartis Attila: A séta (Plimbarea), 2007; A világ nélkülem (Lumea fără mine), 2007; Bodor Ádám: Az érsek látogatása (Vizita Arhiepiscopului), 2010; Bodor Ádám: Sinistra körzet (Zona Sinistra) második kiadása, 2010; Bodor Ádám: A börtön szaga (Mirosul pușcăriei), 2011; Józsa Márta: Amíg a nagymami megkerül (Bunicuţa pierdută), 2011; Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek (Vieţi mărunte), 2012; Bánffy Miklós: Erdély trilógiája (Trilogia Transilvană), 2016; Szilágyi Júlia: Álmatlan könyv (Cartea insomniilor), 2016; valamint Bartis Attila: A vége (Sfîrșitul), 2016.

Folyóiratokban Esterházy Pétertől, Szilágyi Istvántól, Parti Nagy Lajostól és még sok kortárs magyar írótól jelentetett meg műfordításokat.

Minden ilyen méltatás és felsorolás akaratlanul egy kicsit a nekrológokra is hasonlít, éppen ezért szeretnék eltérni ettől a vonaltól, így talán sikerül magyarázatot találnom a megilletődöttségemre is.

Nem együtt nőttünk föl. Nem barangoltunk együtt a gyermekkor vadonjában. Nem jártunk együtt iskolába, és nem verekedtünk össze, mert ugyanabba a lányba voltunk szerelmesek. Nem volt a diákom, és nem tanított, nem nézegettem a képeinket kissé félhomályos iskolai folyosók tablóin, nem köt össze bennünket több évtizedes közös munkahelyi múlt, vagy a forradalmi romantika szentimentalizmussá hülyülő pátosza. Nem barátom hosszú, hosszú évek óta. Ő román, én pedig magyar vagyok.

Ám mindez nem számít. Most nem mindez érdekes.

Nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán elmagyarázható, de talán mégis valami kiderül az esetlen megfogalmazásokból, de inkább a kimaradt bekezdésekből, szavakból. Igen, az „elbeszélés nehézségei.” (Ottlik Géza) Azért megpróbálom. Csak szeretném, ha pontosan értene. Attól tartok, hogy véleményt mond. Vitatkozni fog, és nekem nincsenek érveim. Vagyis vannak, de nem használom őket, mert a legidétlenebb dolog érvelgetni kételkedve és öregen. Akkor nem érvelünk, csak mesélünk, mondunk pár történetet. Történetet mesélni jó, és általában segít. Megenged, és néha rányílik. Ha szerencsénk van.

Előadás az operában, Bartók A kékszakállú herceg vára című egyfelvonásos darabja, a feleségemen kívül nagyjából senkit nem ismerek, zsong a fejem, téblábolok a szünetben. „Nem játszanak rosszul ezek a zenészek, de az enyémek egy kicsit jobban, bár itt is van belőlük kölcsönben. Egyébként Marius Tabacu vagyok, a filharmónia igazgatója” – mondta akkor. Értem, hogy humora van, és ez megnyugtat, hiszen „akinek van humora, abban él a részvét” (Bohumil Hrabal), azt is értem, hogy borostás, meg hogy segíteni akar eligazodni, csak azt nem értem, hogy honnan ismerős ez a hang. A színe. A szavak közötti szünetek sűrű szövete. Az egésznek a melódiája. Mintha egy nagyon régen hallott dallamsor visszhangja lenne. Arra azért gyorsan rájöttem, hogy mindez nem azért van, mert azonnal vagy egyáltalán meg kellene és meg lehetne fejteni. Van. Ezt jó tudni.

Egész talpraesetten találom meg a ruhatárat. „Ma úgy meg vagyok döbbenve, mint aki gondolkodott, rájött valamire, de elfelejtette. Ma valahogy meg vagyok osztva hűség és észlelés között, a hűségre az utca túloldalán lévő trafikhoz van szükségem, mert ez a külső valóság, az észlelésre pedig, hogy minden álom, azért, mert ez a belső valóság.” (Fernando Pessoa) Így azért egy kicsit közelebb vagyunk, innen lehet ismerős, még ha néhány foszlány erejéig is, innen, ebből a belső valóságból. Erre már lehet építeni. Ez szilárdnak tűnik. „Nem azt kellene hangoztatni a Marosvásárhelyi Orvosi Egyetem kapcsán, hogy azért van a magyar nyelvű képzésre szükség, mert nem lesz, aki a magyar betegeket ellássa. Ez baromság. Az én apám orvos volt, és kiválóan ellátott mindenkit. Azzal kellene érvelni, hogy egy közösségnek szüksége van saját értelmiségre, mert ha nincs, végzetesen kiszolgáltatottá válik” – mondta egyszer. Erre pedig már egyenesen ráismertem. Semmi szükség tisztázásra, annak boncolgatására, hogy miképpen gondolkodunk politikáról, társadalomról, hitről és magányról, hiszen ráismertem. Visszavonhatatlanul és végérvényesen ő az, a „derék indián, aki szavatol a világ biztonságáért. A barátom. Vagy még pontosabban: szavatol a lét biztonságáért, derék indián.” (Esterházy Péter) „Emlékszik erre a számra, tanár úr”, majd játszani kezdte: „yes, sir, that's my baby”, három-négy erőteljes vonórántással, több húron, „yes, sir, that's my baby”, az öreg gondolkodás nélkül visszaült a zongorához, és leütötte az első akkordokat. „Az a nyolc-tíz fiatal zenei főiskolás, lány és fiú, aki ott lebzselt a kiürült teremben, az első pillanatban azt hitte, a művész csak hangolja a hegedűjét, de aztán álmélkodó megrökönyödésére volt kénytelen tudomásul venni, hogy Jakobi Péter, és az öreg, vak zongoraművész szinte fegyelmezett összetanultsággal, lendületes ütemben játszani kezdenek egy régi foxtrottot.” (Ottlik Géza)

 Hát valami ilyesmi. A bizonyosság, hogy minden megvan. A nyavalyáink, nyomorúságaink, alávalóságaink ellenére, vagy inkább mellett, mégis minden megvan. A csonkaságban is felragyogó teljesség, megfellebbezhetetlenül. Akkor viszont nincs helye a pongyolaságnak, ha már hűség, akkor legyünk hűek a valósághoz. Tehát: együtt nőttünk fel, együtt barangoltunk a gyermekkor vadonjában, ugyanabba a lányba voltunk szerelmesek, mérhetetlen és beláthatatlan ideje a barátom. Ő magyar, én pedig román vagyok.

La mulți ani, Isten éltessen sokáig!

(Elhangzott 2017. április 8-án Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)