Bordy Margit méltatása

Itt él közöttünk egy művész, szinte havonta találkozunk újabb és újabb munkáival a kiállításokon, s csak ilyenkor, kerek évfordulós születésnapja közeledtével jut eszünkbe, hogy köszönetet is mondjunk azért a sok művészi élményért, amiben évek, évtizedek óta részesít. Örülök, hogy ezt most megtehetem. Hogy elmondhatom: Bordy Margit 75. életévének a küszöbén sem fogta takaréklángra alkotókedvét, sőt egyenesen feltartóztathatatlan iramban munkálkodik a rá mindig is jellemző művészi igényességgel, magabiztossággal és fantáziával.

„Valaki az Értől indul el. / S befut a szent, nagy Óceánba” – ötlik fel bennem a párhuzam. Mindössze az Ért kell Unokára, az aprócska székely falura, szülőfaluja nevére cserélnem. Innen, a pár száz lelkes településről indult Erdély-hódító útjára Bordy Margit, minek előtte leérettségizett a marosvásárhelyi művészeti középiskolában és elvégezte a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolát. S a párhuzam nemcsak azért indokolt, mert Margitkától a költészet sem idegen – már diákkorában jelentek meg versei az Utunkban, hogy mára több kötetes költőként is számontarthassuk –, hanem azért is, mert éppen Ady Endre a kedvenc költője. S mert még mindig elevenen él bennem a Barabás Miklós Céh legutóbbi, kolozsvári Művészeti Múzeum-beli tárlatának egyik kiemelkedő alkotása, a 100. évforduló alkalmából a Párisba beszökött az ősz költőjét megidéző, a vers könnyeden-kacagón komor hangulatára reflektáló, Bordy-féle festői átlényegítés.

De egy másik évforduló sem kerülte el a képzőművész figyelmét. Az öt évvel ezelőtt elhunyt Gabriel Garcia Márquez Száz év magány című regényének időspirállal érzékeltetett pasztellbe formálásával olyan képi párhuzamot teremt, amelyre csak egy lélekbúvárkodásban is járatos művész képes.

Erre utal egyébként egész életműve. A fekete-fehér grafikákkal és olajba tett kiruccanásokkal fűszerezett, egyedi pasztellvilág. Egyedi, s ezt erőteljesen hangsúlyoznám, ugyanis a nemes, de fölöttébb sokrétű erdélyi pasztellhagyományok kavalkádjában sikerült kialakítania azt a sajátos szigetet, ami csak az övé, azt a sajátos és összetéveszthetetlen nyelvezetet, ami egyes-egyedül csak rá jellemző.

„Bonyolult térkép a lélek mitológiája” – írja A teremtés misztériuma című versében. Ebbe a bonyolult térképbe, a lélek mitológiájának rejtett zugaiba nyújt betekintést a művész színekbe, formákba, ritmusokba, az árnyalatok alliterációjába fogalmazott, látványos képkölteményeivel. Látomásos, metaforáktól hemzsegő festői megnyilatkozásai mintegy hidat teremtenek lét és nemlét, való világ és metafizikus tér között.

És ismételten el kell mondanom, amit már többször is megtettem, hogy Bordy Margit, az érzékeny kolorista látomásos jelenések és valósághű mozzanatok egybeolvasztása révén teremt egyedi művészi univerzumot. Szubjektív szimbólumhasználatával, mindegyre visszatérő állandóival, amilyen a tágra nyitott ablak, a kép a képben motívum, a felhőritmusok, dombhajlat, lágyan omló drapéria, fa, madár, levél, kancsó, fényszőnyeg, papírtekercs, fehér lap ironnal és társaik, sajátosan bensőséges képiséget valósít meg. Ez a hazai gyökerekből táplálkozó, de a nagyvilágra nyitott, érzelmi és gondolati megalapozottságú pasztellvilág a ráció és az emóció sajátos elegye. A művész metafizikai mélységekig menően tárja föl etikai-esztétikai fogalomrendszerének lényegét, az árnyalatok gazdag skáláját felvillantva érzékelteti az álom és legenda puha ködéből kibomló valóságszeleteket, az örök Erdély-élményt.

A művészet titok. Olyan belső erőforrások sajátos kisugárzása, amely a tudatalattinkra hat, izgató, de egyben felemelő is. Ennek a titoknak a szerencsés birtokosa Bordy Margit, és ebbe a titokba avat be bennünket is. Köszönjük Margitka, és további sikeres titokfejtést kívánunk neked a magad és mindannyiunk örömére!

(Elhangzott 2019. április 13-án, Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.)