Maksai József méltatása
2016.03.14.
Kereki Ildikó méltatása
2016.03.14.Basa Anikó karvezetőnek ítélte oda a Romániai Magyar Dalosszövetség a 2015-ös év Márkos Albert-díját. Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy ezt a döntést a jelen laudációval megindokoljam.
Basa Anikó karvezetőnek ítélte oda a Romániai Magyar Dalosszövetség a 2015-ös év Márkos Albert-díját. Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy ezt a döntést a jelen laudációval megindokoljam.
Számomra ez érdekes feladat, mert Márkos Albert egyik kedvenc tanárom volt a „konziban”, vagyis a Gheorghe Dima Zeneakadémián, és Anikó egyik kedves tanítványom a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzős diákjai közül.
Tudom, hogy valójában minden pedagógus kapocs a volt tanárai és a mindenkori tanítványai között, mégis úgy érzem, hogy jelen esetben ez a dolog egy kicsit hangsúlyosabb.
A Márkos Albert nevével fémjelzett díjat a karvezetői munkával is egybekötött zenei nevelésben elért eredményekért adományozza a Dalosszövetség. Van azonban ennek a díjnak ezeken túl egy személyes színezete is. A Márkos Albert-díj esetében Márkos Albert tanári munkássága a speciális mértékadó. Annak szellemében munkálkodik az, akit megillet a nevével fémjelzett kitüntetés. Nem kell itt valami nagyon elvont, elméleti dologra gondolni – hiszen ennek a tanári munkának mindig is Kodály Zoltán tanításai voltak az alapkövei –, ugyanis a megvalósítás mikéntjében látom én a lényeget.
Természetes, világosan egyszerű és emberközpontú volt számunkra az a mód, ahogyan Márkos tanár úrtól (mert hozzá sosem illett a „tanár elvtárs” megszólítás) a zenetanítás csínját-bínját vagy a zenediktálás és szolfézs tantárgyakat tanultuk.
A legfontosabb útravaló, amit nekünk, tanítványainak átadott személyes meggyőződése volt. Éppen személyes megfigyelései, tapasztalata volt számunkra ez esetben is a hitelesség biztosítéka. Mondanom sem kell, hogy az élet számomra is sokszorosan bebizonyította a tétel igazságát, amely így hangzott: „a zenetanításban nem az a legesleglényegesebb, hogy mekkora zenei tehetséggel áldott meg valakit az élet, még az sem, hogy mekkora zenei tudásra tett szert, hanem az, hogy mennyire akar valaki valamit megtanítani!”
Hát igen, legelőször is akarni kell, mert akkor a tudás megszerzése a szorgalom által lehetséges, és lépésről lépésre új tehetségeket fedezhet fel a zenetanár. Az akarás azonban rajta múlik.
Éppen ezen a ponton érzem úgy, hogy Anikó bátran megállhatna Márkos tanár úr előtt.
El is játszottam egy ilyen képzeletbeli találkozás gondolatával. Márkos tanár úr a maga gáláns modorával és kifinomult ízlésével elsőre biztosan Anikó diszkrét, szinte rejtőzködő nőiességét értékelné, azt a tulajdonságot, amivel szavak nélkül is hatni tud bármelyik közösségben. Az erőszakmentesség ma is közkedvelt tulajdonság, amit gyermekek és kórustagok egyaránt értékelnek, csakúgy, mint ahogy nekünk is szimpatikus volt az, aki egy erőszakra épített rendszerben is ezt tudta képviselni. Ilyen volt Márkos Albert, és én Anikóban is látom ezt a tulajdonságot.
Ha az alapvető kérdést tenné fel a tanár úr Basa Anikó tanítónő, kántor és karvezető munkásságával kapcsolatosan, akkor az eddigi életútból és munkásságból szerintem egy ilyenféle válasz adódna: „Igen, jó minőségű zenére akarom tanítani a rám bízott gyermekeket, gyülekezeteket és kórusokat”. Az akarat tehát megvolt, megvan és ezért mindig megmutatkozott az út is, amin az ehhez szükséges tudás is megszerezhető.
Erről az útról, amely a szülői házból indult, és még biztosan sok állomáson át fogja vezetni Anikót, szeretném a saját vallomását idézni, mint a leghitelesebbet: „Tanárszülők gyermeke vagyok: édesapám magyar–történelem szakos volt, édesanyám magyar–román szakos tanár. A zeneiskolába való beíratásom édesapám akarata volt. Ő úgy gondolta, hogy minden gyermeknek kell ismerni legalább egy hangszert.
Ezért a vajdahunyadi zeneiskolába nagyon sok magyar diák járt, édesapám ugyanis rávette a szülőket arra, hogy használják ki a lehetőségét az ingyenes zeneoktatásnak. Ezek a diákok voltak azok, akik aztán egy-egy néptáncos iskolai előadásra hegedűvel húzták a talpalávalót. Édesapám tanította a népdalokat, ő is állandóan népdalt dúdolt. Én már elég nagyocska voltam, és ő még mindig népdalt énekelve ringatott.
Saját három gyermekét is beíratta a zeneiskolába: a fiait hegedűre, engem zongora szakra. Hatévesen kaptam meg a zongorámat. 1982 és 1990 között a vajdahunyadi zeneiskola zongoraszakán tanultam Duţică Ana tanárnő vezetésével. Nem hiszem, hogy túl buzgó voltam, arra viszont emlékszem, hogy nagyon szerettem a zeneiskolai anyagon kívül magamnak kibetűzni egy-egy kottát, s ha megtetszett a dallam, megtanultam kívülről a magam szórakoztatására. 1990 és 1995 között a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanítóképzőjébe jártam. Itt szerettem meg a kórusban való éneklést. A kórusunkat Fórika Éva tanárnő vezette. Legszebb kollégiumi emlékeim közé tartoznak a vártemplomban való fellépéseink, a debreceni, balmazújvárosi, kecskeméti, szolnoki, tapolcai kiszállásaink és fellépéseink, amit aztán este népdaléneklés követett.
Iskolavégzés után sokáig csak tanítottam. Előbb Rákosdon, majd Székelykocsárdon, és azzal voltam elfoglalva, hogy a fokozati vizsgákon mihamarabb túl legyek. Még a gyermekvállalás is ennek lett függvénye. Akkor születtek a fiaim, Gergő (2005), aztán Kende (2008), amikor már mindenen túl voltam.
Székelykocsárdon 2003-ban elment a kántor, ezért akkor felajánlottam a tudásomat, amíg megérkezik az új kántor. Ez végzetes dolog volt, mert új kántor sohasem érkezett. Hat évig szolgáltam ingyen.
2005-ben úgy gondoltam, hogy belefér a szülési szabadságomba az egyetem elvégzése, ezért beiratkoztam a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakára.
Be sem végeztem jóformán a pszichológiát, már be kellett iratkoznom a marosvásárhelyi Károli Gáspár Református Egyetem kántorképzőjére, mert 2009-ben Nagyenyedre hívtak kántornak. A nagyenyedi barokk orgonát akkor tatarozták. Akkor lettem szerelmes az orgonába, az orgonajátékba, az orgonazenébe. Rájöttem, hogy én ezt szeretem a legjobban csinálni. Kicsit későn, mert már a konzervatórium elvégzésére nem is mertem gondolni. A kántorképzőn ismertem meg az egyházi zenét, itt sajátítottam el a karvezetés alapjait. Dr. Csíky Csabától tanultam el a kórusvezetés csínját-bínját. Ezzel párhuzamosan már kórusvezetéssel próbálkoztam Nagyenyeden, a Református Vegyeskart irányítgattam, ők meg engem. Itt Fodor László tanár úr segített. 2012-ben befejeztem kántori tanulmányaimat. Nagykőrösön államvizsgáztam.
A záróünnepélyen nekem kellett a vizsgakoncert-darabomat eljátszani. Itt Dr. Dávid István segített csiszolgatni még a darabomon, két nap alatt rengeteget tanultam tőle is.
Úgy éreztem, hogy a tudásomból a kocsárdiaknak is kell részesülniük, ezért otthon nőikart alapítottam. Mindkét kórust nagyon szeretem vezetni, nagyon szeretem a lelkesedésüket az iránt, ami számomra is nagyon értékes.
Azóta már sok-sok fellépésen túl vagyunk, remélem, még nagyon sokáig dicsérhetjük énekünkkel Istent. Soli Deo gloria!”
(Elhangzott 2015. november 14-én a Romániai Magyar Dalosszövetség ünnepi közgyűlésén)
