Árkossy István méltatása

Ha valaki a kolozsvári Farkas utcában születik – korán beleszédül a határozott, metszően egyenes vonalak titokzatosságába, mert vannak a világnak bonyolult rajzolatai, de csak az egyenes vezet át biztonságosan a túlsó partra, ahol a madár se jár, csak a művészi képzelet.

Ha valaki a kolozsvári Farkas utcában születik – mindennap találkozik egy Szellemmel, aki megkérdezi: tettél-e, mit tettél ma a közért? Tehát mit tettél, ami maradandó?

Árkossy István éppen 75 évvel ezelőtt, 1943 márciusában született ebben az utcában, s mielőtt valamely Szellem megszólította volna, grafikusművészi diplomát szerzett attól az egyetemtől, amely éppen 70 évvel ezelőtt Magyar Művészeti Intézet néven, s éppen annak a Szolnay Sándornak a tanterve szerint született meg, akire a 2018-as EMKE-díj emlékezik, s emlékezteti mától Árkossy Istvánt.

Persze, 1966-ban ő már a Ion Andreescuról elnevezett Képzőművészeti Főiskola kapuján lép ki Mátyás király szülőházából s átszelve a főteret benyit hozzánk, az Utunk szerkesztőségébe, a Szentegyház utca 3. számú ház első emeletén. Létay Lajos főszerkesztő hívására ő lesz a lap első és utolsó hivatásos grafikai szerkesztője.

Az Utunk volt az ’50-es, ’60-as, ’70-es és végül még a ’80-as évek közepéig az az áramvezeték, amely Máramarosszigettől Csíkszeredáig, az erdélyi magyarság településhelyein áthatolva hetente vitte, árasztotta az irodalom és a művészetek soha nem tapasztalt virágzásának a megtartó impulzusait. S akkor még többnyire televízió és internet híján az Utunk oldalainak a képernyőjén elevenedtek meg a szolgálatos Szellemek üzenetei. S az adás keverőpultjánál ott ült Árkossy István, betű, szó, gondolat látványtervezőjeként, s innen, házigazdaként osztotta a lapot a Kolozsvári Grafikai Iskola többi ifjú, többségében ma már nem élő mestereinek, akiknek a kezétől öltöttek testet három évtizeden át az erdélyi lét és irodalom embertragédiái és isteniszínjátékai; miközben otthon, györgyfalvi úti műtermében vívta a saját csatáját, a várfalra támadó Gonosz ellen tollal, rézkarccal, krétával, a végén már csak grafittal.

Misztótfalusi Kis Miklós, Kós Károly, idősb Cseh Gusztáv és Feszt László örököseként és folytatójaként a betűk törékeny alakját szegezte szembe az ostromlétrákkal, és több mint 300 általa tervezett, épített könyvvel emelte magasabbra a Bethlen bástyához simuló falakat. Ma is ott ragyognak az Ő betűi egy-egy kolozsvári és immár néhány budapesti folyóirat fejlécén.

S amikor már nem bírta a vonal és a fekete-fehér aszkétizmusába fojtani indulatait, rajzkompozícióiból, metszeteiből, kollográfiáiból szinte önkéntelenül robban ki 1982-től a festői kiteljesedés, egyelőre a groteszk, majd a tragikomikus, végül a romantikus és drámai elemek kollázsaiként.

Hűség és elvágyódás kontrapunktja avatta festővé; hűségé és elvágyódásé, ami a Farkas utca Szellemeit is útnak indította valaha és hozta vissza Őket közénk.

Hűség és elvágyódás festői stílusa: a szürrealizmus, ami tulajdonképpen az erdélyi festészet stílusa lett a diktatúrában. Árkossy azóta is 40–50 darabos festői ciklusokban hoz üzenetet a túlsó partról, ahol, mint mondottuk, a madár sem jár, csupán a művészi képzelet, s a szülővárosában legutóbb bemutatott Nagymesterek című sorozatával éppen arra figyelmeztetett: csak az a művész képes maradandót alkotni, akinek ahhoz is van ereje, hogy a túlsó partról bármikor visszatérjen az innensőre.

És nem hiába volt ő oly hosszú időn át betű, írás, gondolat képírója – a grafikus és festő Árkossy ma már a művészeti írás kiváló művelőjeként, esszék és könyvek szerzőjeként is válaszol a Szellemnek, ha a Farkas utcában megszólítja: végeztél-e ma valami maradandót?

(Elhangzott Kolozsváron, 2018. április 7-én a díj átadó ünnepségén.)