„Özvegy Honészy Miksáné Úrnő Őnagyságának”
2018.10.21.
A Sóvidék népzenei hagyományairól röviden
2018.10.22.A Marosvásárhelyről Székelyudvarhely felé tartó utazó Balavásárnál döntés elé kényszerül. Választhatja a Segesvárt érintő rövidebb vagy néhány kilométerrel hosszabb, Kis Küküllő völgyében kanyargó, majd a Kalonda hágóján átkelő útvonalat. Kárpótolva a hosszabb utazást, a táj látványa, a festői falvak szépsége, a hagyományos tornácos házak, a faragott kapuk, a monumentális csűrök, a fehérre meszelt templomok és az égbeszökő karcsú toronysisakok még az építészet iránt kevésbé fogékony szemlélőben is mély benyomást keltenek.
(Furu Árpád felvétele, 2011)
Sólelőhelyei miatt Udvarhelyszék Kalonda és Firtos vonulatától északra és a Kis-Küküllő folyásának felső részén található területet a néprajz kutatói és a helyiek egyaránt Sóvidéknek nevezik. Népi építészetéről már a 19-20. század fordulóján írt első közlések tájékoztatnak. Huszka József1, Jankó János és Szinte Gábor2 érintőleges feljegyzései után Viski Károly3 részletes keresztmetszetet adott Siklód építkezéséről. A 20. század nyolcvanas éveinek gyűjtésére alapozva Bíró Gábor rajzokkal, felmérésekkel és fényképekkel gazdagon illusztrált tömör összefoglalót publikált.4 2011-ben megjelent, Udvarhelyszék népi építészete5 című munkámban magam is kísérletet tettem Sóvidék sajátos építészeti arculatának megrajzolására, ahogy nem maradhatott ki ez a kistájegység Székelyföld és Erdély táji tagolódását tárgyaló munkáimból sem.6
A népi építészet jellegét Sóvidéken is elsősorban a lakosok életmódja, társadalmi helyzete és vidék gazdasága határozta meg. Az Udvarhelyszék többi részén is művelt mezőgazdasági formákon kívül nagy jelentősége volt itt a sóbányászatnak, de fontos megemlítenünk a szőlészetet is. A környező erdők által szolgáltatott minőségi faanyag folytán hagyományos helyi mesterségekként űzték az asztalosságot. A napjainkban is híres korondi fazekasság a 19. században bontakozott ki. Ekkor indult meg Sóvidék jobb termőfölddel rendelkező falvaiban a váltógazdaságra való áttérés, ezáltal jelentősen növekedett a megtermelt gabona mennyisége. A gazdaság sajátos formái, a Székelyföldre jellemző társadalmi berendezkedés, a szabadok, kisnemesek nagyobb hányada, valamit a jobbágyság eltörlése után kialakuló új gazdálkodó réteg társadalmi összetétele az építészet sajátos fejlődéséhez is hozzájárult.
E kistáj építészete a 19. század végéig együtt fejlődött a szomszédos területekkel, szervesen kapcsolódott Udvarhelyszék központi részénék, az akkor még alapvető vonásaiban többé-kevésbé egységes népi építészetéhez.7 A földrajzi környezet és az ettől is befolyásolt hagyományos gazdálkodás hatására a Székelyföld nyugati sávjában található falvak elsősorban a ház építéséhez használt építőanyag és az udvarban álló gazdasági épületek jellegében különböztek a tőlük keletre és délre található településektől. A 19. század végén, amikor a paraszti polgárosulás következményeként Erdélyben mindenhol felerősödtek a kistáji vonások. Sóvidéken is kialakult néhány, elsősorban külalaki, díszítőművészeti vonatkozású megoldás, mely építészeti szempontból is sajátos jelleget adott a vidéknek.
Lakóházak
A 18. század végén a 20. század első felében a családok magas szalmafedeles, bükk, cser majd később egyre inkább fenyőboronából készült ereszes8 házakban laktak. 1802-ben Korondon az unitárius egyház telkén állt „egy bikfa boronafákból talpakra rakott Ház, hozzá tartozó ajtajával világosíttó ablakaival és tüzelő kemetzéivel együtt”, melyben egy özvegy asszony Deák Sigmondné bérlőként lakott9. Ugyanezen telek alsó részére egy Pálfi Mózes nevű bérlő építette fel a házát: „tisztességes fenyőfa boronákból sendellyel fedett hozzátartozó ajtóival ablakaival” együtt. Korondon az unitárius papilak fenyőboronákból épült tornácos-ereszes ház volt. „Balra vagyon egy fenyő deszkából készült kis ajtótska, ezen bé menve vagyon egy tornátz, melyis tserefa talpakra fenyő deszkával padoltatva és tornáczoztatva. Ezen végig menve, vagyon ismét fenyő deszkából való vas sarkokon forduló ajtó egy sendellyel fedett fenyő boronából tserefa talpakra rakott papság lakó házainak közből levő pitvarába, mely pitvar fenyő deszkából retzésen ki vágva deszkáztatott bé oldalaira nézve, ezen pitvarból vagyon más fenyő deszkából készült vas sarkokon forduló ajtó a belső udvarra való kimentelre. Ugyan ezen nevezett pitvarból jobra vagyon egy vas sarkokon forgo fenyő deszka ajtón által bémenés a papság nagyobbik lakó házába, melyet on foglalással egyben rakott két üveg ablakok világosítanak zöld mázas kájhákból füttőjével együtt rakott tüzelő kementze melegít. (…) Ezen házból ismét nap keletre vas sarkokon forgo és fa kilintsü fenyő deszka ajtó nyilik az oldal vagyis tanuló házatskába, mellyet is fa foglalással egybe rakott két küs üveg ablakok világosítanak. A fenneb irt pitvarból balra ismét vagyon más ház, melybe vagyon a bémenetel vas sarku fenyő deszka ajton fafoglalással egybe rakott három üveg ablakok világosítnak, veres kájhákból füttőjével együtt rakott tserepes szolgál melegíttésére. Ezen két írt házak között vagyon egy kamara is, melybe a pitvarbol vagyon bémenés vas sarku és vas veretes fenyő deszka ajtón, ugyan ezen kamrából vagyon feljárás a hijjuba is” 10 A leírt házakból az első kettő a szegényebb földműves réteg házainak felet meg, a középereszes, zöld mázas csempével kirakott cserepessel fűtött lakószobája mellett, tanulóval, azaz lelkészi hivatalként működő oldalszobával, a pitvarnak nevezett bedeszkázott eresz mögött kamrával, és egy mázatlan csempékből rakott cserepessel fűtött második szobával rendelkező tornácos papilak pedig azt a fejlettebb lakáskultúrát jelképezte, amely mintaként szolgált a vidék építészetének későbbi fejlődéséhez.
A 19. század második felében már álltak a fent leírt papilakhoz hasonló középereszes házak melyeket Visky Károly leírásaiból11, majd századfordulón készült fényképekről ismerünk. A középereszt általában fűrészelt motívumokkal szegélyezett, szellős deszkafal zárta az udvar irányába, két oldalról egy cserepes kandallóval fűtött lakóhelyiség, ház és egy kamra, vagy egy második lakóhelyiség szegélyezte. Viski szerint a korai 18-19. századi házakon megfigyelhető, hogy a sarokeresz mellé a második lakóhelyiséget utólag toldták hozzá. Jellemző volt az eresz előtt húzódó tornác kialakítása is, oly módon, hogy ennek külső vonalán a teljes tornácot is áttört deszka- vagy lécfallal zárták.
A nagyházban, kisházban egyaránt ekkor már cserepes kandallóval fűtöttek. Az alacsony padkás szabad tűzhely fölé szájával lefelé fordított ládára hasonlítható füstfogót helyeztek, mely az oldalfal felőli rövid és a hátsó hoszszú oldalán téglából vagy kőből rakott keskeny falra támaszkodott. Negyedik sarkát a kemence lába, egy faragott fa oszlop, a góczláb vagy sódláb támasztotta.12 A füstfogót leggyakrabban két sor kályhából, azaz cserépből rakták, de bőven előfordultak egysorosak is. Legalulra egy párkány került, majd e fölött következtek a cserepek. Ritkábban a téglafalakhoz hasonlóan kötésbe helyezték őket, ám elterjedté vált a sorba rakás módszere is, melyet a 17-18. században teret hódító végtelen minták divatja szükségessé tett.13 A 17-18. századi falusi otthonokba a középkori technikákat tovább örökítő máztalan, csillámos csempék (veress kályhák) kerültek be korábban. Ezek egy része virágos mintázatú, de kedveltek voltak a végtelen vagy brokátmintás csempék is. A 19. századtól egyre gyakoribbá vált a zöld mázas csempe, majd főleg Küsmöd, Etéd, Korond kályhás mestereinek köszönhetően elterjedtek a kannelúrás felületű, fehér mázon kék koszorút mintázó típusok, melyek mintavilága szintén a tájegységi jelleget erősíti.14 A szegényebb házakban a cserepesek mintájára készült gógánykemencékkel, azaz sövényből font, agyaggal tapasztott füstfogóval ellátott kandallóval fűtöttek.
A 18–19. századra jellemző építészet nagy átalakulása viszonylag későn, a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben teljesedett ki.15 Ekkor már a korábbi ereszes házak helyett mindenhol alápincézett, háromosztatú oldal-, de leginkább homlok- és oldaltornácos házakat emeltek. Ezek már javarészt fenyőboronából épültek, és alacsonyabb kontyolt cseréptetővel fedték őket. Visky Károly szerint a cseréptetőkre való áttérés az 1848-as forradalom után kezdődött el. Érdekes adalék, hogy Siklódón nagybaconi mesterek által működtetett cserépégetők működtek.16
Az alaprajz átalakulásán túl a terület hangsúlyos formai jegyekkel is sajátos karaktert öltött. Fontos kiemelnünk a nagyon plasztikus faragású, változó keresztmetszetű tornácoszlopokat, vagy a fűrészelt díszítésű ereszdeszkázatot, tornácmellvédeket, oromzatokat. A deszkák hosszanti oldalán a díszítést fűrészeléssel alakították ki, a hosszanti, függőleges irányú minták szimmetrikusak és ismétlődnek. A korai mellvédek inkább tömörek, a nyílások kisebbek, de a 20. század elején készültek igen míves darabok, ahol a kivágott rész aránya jóval hangsúlyosabb. Az íves fűrészeléssel általában virág-, leginkább tulipánmintákat formáznak. Főleg a 20. század első éveiben terjedtek el a szintén fűrészelt, de ezúttal kisebb keresztmetszetű faelemekből változatosan kialakított lécrácsok, tekeredő indákat, virágokat, ábrázoló motívumvilágukkal a faragott kapuk díszítéseit idéző árnyékolók. Végül divatossá vált az egyszerű, fenyőágas elrendezésben kialakított lécrácsos tornácmellvéd.
A 19. század utolsó évtizedeiben megjelenő csonkakontyos, vízvetős tetők oromfalán általában szerény díszítést találunk, a házépítők megelégedtek egy-egy léc felszegzésével, esetleg a nyílás valamilyen fűrészelt díszítésével. E nyílások a padlástér megvilágítását, szellőztetését és a füst távozását egyaránt szolgálják. Évszámot, az építők nevének kezdőbetűit vagy akár hosszabb szöveget, már csak technikai okokból is, a fa oromfalakon csupán elvétve helyeztek el, ahogy az oromfalak szegélydeszkáinak valamilyen fűrészelt mintával történő cifrázása sem volt nagyon gyakori. A 20. század első évtizedeiben már nem ritkán csipkeszerűen mintázott oromfalak is készültek. E darabokon a kertvárosi eklektikus mintákkal, és ezáltal áttételesen a későbbi kalotaszegi oromfaldíszítésekkel is némiképp rokon, indás, virágos, csigavonalakkal és rozettákkal gazdagított díszítést sajátos technikával valósították meg. A deszkákat függőlegesen helyezték el, és a mintát egyenlő távolságra fűrészelt függőleges csíkokból alakították ki. A növényi díszek mellett feltűnik a sóvidéki kapuszárnyakon is látható, egymás felé ugrató szarvasbikák motívuma. Ilyen oromfalak maradtak fenn lakóházon Felsősófalván, Kibéden. Bíró Gábor Parajdon és Szovátán is dokumentált ilyeneket.17
Telek, udvar, gazdasági épületek
A terület dombvidéki falvai nagyrészt halmazos szerkezetűek, azaz a kanyargó, gyakran domboldalakra felkúszó utcák szabálytalan tömböket vesznek körül. A szomszédságok egykor rokonok által lakott mai telkei osztódással jöttek létre. A Kis-Küküllő árterületén található települések utcahálózata szabályosabb, a halmazos falumagok körül itt szalagtelkes, utcás falurészek alakultak ki. A források kettős, ún. baromudvaros belsőségekről is tájékoztatnak18 , de ma már az udvarok csoportos vagy keresztcsűrös elrendezésűek. A szélesebb, szabálytalanabb telkeken a lakóház, a sütőház, a csűr, a búzaszín és a gabonás egy tágasabb udvar széleire épült, keskenyebb telkek esetén a lakóház tengelyére merőleges csűr zárja le keresztben az udvart.
E területen egy más vidékeken ismeretlen melléképület-típust is használtak. Ezek a keskeny, magas, négyzetes vagy téglalap alaprajzú, toronyszerű, nyitott vagy esetenként bedeszkázott cserépfedelű búzaszínek, melyeknek megemelt padozata alatt nem ritkán disznóólat vagy szekérszínt alakítottak ki.19 Tulajdonképpen magas lábakon álló, fedett, bedeszkázott vázszerkezet alkotja őket, általában a házzal srégen szemben, a telek másik oldalán, a csűr előtt állnak. Mint nevük is jelzi, a cséplés előtti búza, egyéb kalászos gabona fedett térben történő tárolását szolgálták, kiváltva a gabona asztagokba való felrakását. Malonyay Dezső feljegyezte, hogy a kalászos gabonát szokás volt a telken, megfelelően száraz helyen, esetleg lábakon álló formás asztagokban is tárolni.20 Pontos megjelenésük idejére nincs biztos adatunk, kétségtelen, hogy a 19–20. század fordulóján már a térség gazdaságaiban gyakorinak számítottak. Kialakulásának oka további kutatást igényel, véleményünk szerint az ugaros gazdálkodásról váltógazdálkodásra történő többlettermés tárolási helyigénye vezethetett el ehhez a csak erre a térségre jellemző megoldáshoz.
Elsősorban Siklódon maradtak fenn nagyobb számban, itt a lábakra vagy az ólakat, színt és egyéb tárhelyet tartalmazó alacsony szerkezetre magas, ferde kötésekkel merevített, többnyire nyitott állásokat és tetőt ácsoltak.21 Különböző méretű és felépítésű búzaszínek maradtak fenn Énlakán, Kibéden, Sóváradon, Makfalván. Ma már kizárólag széna tárolására használják őket.
A Székelyföldön máshol tapasztaltakkal ellentétben, a Sóvidék Kis-Küküllő menti falvaiban gyakoriak a Közép-Erdélyre jellemző gabonások. Zsilipes kialakításuk szinte mindenben követi az ismert megoldásokat.22 Akárcsak a kukoricagórékat, gyakran építették a őket a lakóházzal szemben, utcavonalra, úgy, hogy bejáratuk természetesen az udvarról nyílt. Feltűnnek itt is telek mélyén elhelyezett gabonások. A módosabb portákon a gabonások alatt pince állhatott, bejáratuk elé pedig kis, sokszor lépcsővel megközelíthető tornácot emeltek.
Sóvidéken az olyan boronás vagy zsilipes szerkezetű csűrök terjedtek el, ahol az alacsonyabb pajta és a kontyolt tető koszorúgerendája között keresztkötésekkel megerősített – rácsos tartóhoz hasonlító – függőleges falrészt alakítottak ki. Az ilyen látványos faszerkezetek a takarmánytároló rész szellőzését is sokban segítették. Gyakori, hogy a pajták fölötti szintet jó méterrel szélesebbre építették, azaz a födémgerendákat az udvar felé konzolszerűen kieresztették. Az általában három egységre osztható csűrök díszítésében szintén gyakoribb itt az eresz alatti sarjú és karótartó konzolok keresztkötéses rács formájú kialakítása.23
A csűrök homlokzatának jelentős felületét foglalja el a nagyméretű csűrajtó, melynek sajátos kialakítása, díszítése akárcsak Udvarhelyszék északkeleti területeinél a helyi építészet karakterisztikus eleme. A régi csűröknél általában a teljes nyílást egyszárnyú ajtóval zárták. Ezeknek váza – akárcsak a kötött kapuk esetében – a vaskosabb sarokfából és vékonyabb ütközőfából állt, melyet három beléjük csapolt heveder fogott össze. A sarokfa széles keményfa kapusarkára gyakran virágos mintákat faragtak (Korond, Szováta, Parajd, Siklód, és máshol). Általában a hevederek közti részt szokták ívesen (félhold formára) megfaragni, majd az ív középtengelyében alakították ki a virágos, leginkább tulipános mintát. A hevederek között általában két nagyobb ívet faragtak, ezek a kisebb sarokfán laposabbak, a szélesebbeken jobban közelítenek a körívhez. Arra is van példa, hogy kettő helyett négy vagy hat kisebb félkörös karéjt faragtak.24 Néhány függőleges kialakítású, az utcakapuk faragására emlékeztető indás, virágos díszítésű minta is ismert.25
Kapuk
Sóvidéken a faragott kiskapuk galambbúgos vagy anélküli változatban gyakoribbak, mint Székelyföld más részein, erre már Huszka József és Jankó János is felhívta a figyelmet.26 Ugyanerre a vidékre volt jellemző a szabadon álló kapuzábé kopjafaszerű kiképzése, illetve ennek kis, kúpos zsindelytetővel való lefedése.
(Furu Árpád felvétele, 2011)
Elsősorban Makfalván, Kibéden, Sóváradon, Alsó- és Felsősófalván ma is találunk míves félköríves záródású utcaajtót.27 A korábbi darabok a 19–20. század fordulóján készültek. Van köztük olyan, melyen az általánosnak tekintett, szinte körív mentén ívelt indás motívum található, és olyan, melyen egyedibb karcolt vagy gazdagon elágazó növényi minták láthatók. Az utcaajtó lapját leveles díszítéssel vagy rátétekkel alakítják. Gyakran előfordul a klasszicista homlokzatdíszítésekről is ismert, ablak feletti tükrök díszítésére használt, virágszirmokat idéző díszítés.28
A kapuszárnyakat gyakran ívesen vagy középirányba emelkedő szimmetrikus hullámvonallal zárták, és ezeket is cifrázzák. Megjegyezzük, hogy a sóvidéki faragott gyalogkaput tekinthetjük a 20. század utolsó évtizedeiben, a székelykapu-állítás reneszánszával egy időben egyre nagyobb teret hódító, teljes Székelyföldön megjelenő faragott kiskapuk előképének. Ezeken már a székelykapukról is ismert kiemelt faragású, indás motívumok láthatók, a kiskapu fölött ott a zsindellyel fedett galambbúg, a harmadik oszlopon a kúpos fedél vagy egy kisebb galambbúg.
A székelykapunak nevezett galambbúgos nagykapu Sóvidéken ritka. Viski Károly feljegyzéseiből ismert, hogy Siklódon egész sor állt még 1909 előtt, ezeket tűzvész pusztította el. Ma már csak a papilak előtt látunk galambbúgos kötött kaput. Más falvakban csupán a 20. század második felében kapott újabb lendületet a nagykapuk állítása. Korondon az ötvenes–hatvanas években vált gyakorivá a tükörfaragásban vagy a nagykapu nyílószárnyaiban áttört lécezéssel egymás felé néző szarvasokat mintázása.29
Habár a Kalondától északra fekvő dombvidéki övezete, valamint Kis-Küküllő felső folyásának völgyében található marosszéki falvak területe építészeti szempontból a 19. század derekáig még nem sokban tért el Udvarhelyszék központi területeitől, ezt követően erősödtek a sajátos vonások, és a korábbi átmeneti övezetből fokozatosan egy egységesen fejlődő népi építészeti kistájegység alakult ki. Nyugati irányban Erdőszentgyörgyöt érezzük választóvonalnak, ahonnan a falvak építészete már a Kis-Küküllő mente néprajzi övezetéhez sorolható, déli irányban a Firtos gerince mentén a népi építészeti egységként meghatározható Sóvidék egy szélesebb átmeneti sávval érintkezik Udvarhelyszék központi részével. A kistájegység építészeti arculatát a faelemek, tornácok, mellvédek, oszlopok, oromfalak sajátos díszítése, a gazdasági épületek, a búzaszínek, csűrök és faragott kiskapuk sajátos kialakítása határozza meg.
Jegyzetek
1 Huszka 1891; Huszka 1895.
2 Jankó 1895; Szinte G. 1900a. 101–112.
3 Viski 1911.
4 Bíró 1992.
5 Furu 2011.
6 Furu 2015, Furu 2017.
7 Homoródmente és Erdővidék építészete ekkorra már jelentős átalakulás hatását mutatta. (Furu 2011a. 108–109., Furu 2017. 297-300, 307-309.)
8 A székely ház eresze egy helyiség, egy előtér, melyen keresztül lehet a házba belépni. Az eresz általában három oldalról fallal zárt, negyedik oldala nyitott, vagy szellős deszka, esetleg lécrács zárja. A forrásokban gyakran pitvarnak nevezik. (Furu 2017.70-83.)
9 LIPVJ II 1801–1802. 182-184.
10 LIPVJ II 1801–1802. 181-184.
11 Viski 1911.103-115.
12 Szőcsné Gazda 2010. 21.
13 Szőcsné Gazda Enikő felhívja a figyelmet arra, hogy a sorba rakás divatja a csempék szerkezetét is sokban befolyásolta, ugyanis az így rakott kályhák kevésbé voltak stabilak, mint a kötésbe rakottak. A csempék hátsó párkányát ennek érdekében megszélesítették, sőt nem ritkán dróttal fogták össze, ezért a párkányon lyukakat hagytak. (Szőcsné Gazda 2010. 22.)
14 Szőcsné Gazda 2010.
15 Bíró 1992.
16 Viski 1911.109.
17 Bíró 1992.77-79.
18 LIPVJ II 1801–1802. 182-184., Furu 2017. 48-51.
19 Bíró 1992.58.; Furu 2017.197.
20 „Az ottani (sóváradi) szokás szerint óriási lábonálló asztagok emelkednek az udvarban; gyakran több évig maradnak így elcsépeletlenül s így felemelve védik meg az egerek elől. A gazda büszkesége a szépen megrakott formás és kaszával jól simára leberetvált nagy asztag.” (Malonyay 1909. 94.)
21 Viski 1911. 124–127.; Bíró 1992. 58–71.
22 Furu 2017.192-196.
23 Ez a megoldás a szomszédos Nyárádmentén is megfigyelhető. (Furu 2017. 203-213.)
24 Viski Károly Siklódról tíz különböző mintát gyűjtött. (Viski 1911. 125.)
25 Bíró 1992. 59–81.
26 Jankó 1895; Huszka 1895; Bíró 1992. 83–89.
27 Furu 2017. 234.
28 E centrális díszítést gyakran a helyiek is napsugaras mintaként értelmezik.
29 Furu 2011. 97.
Irodalom
BÍRÓ Gábor
1992 Sóvidék népi építészete. A Magyar Népi Építészeti Archívum Kiadványai 5. Szentendre
FURU Árpád
2011 Udvarhelyszék népi építészete. Gloria Kiadó, Kolozsvár
2016 Egységes vonások és kistáji tagolódás a Székelyföld népi építészetében, Ethnographia 127/1, 2016/1., 1-23.
2017 Táji tagolódás Erdély népi építészetében, Exit Kiadó -Teleki László Alapítvány, Kolozsvár.
GAZDA Enikő, Szőcsné
2010 Erdélyi kályhák és kályhacsempék. Terc kiadó, Budapest
HUSZKA József
1891 Magyar díszítési motívumok a Székelyföldön. A Székely Nemzeti Múzeum Értesítője II. 35–74.
1895 A székely ház. Budapest
JANKÓ János
1895 A székely ház. Ethnographia VI. 18. Malonyay Dezső
1909 A magyar nép művészete II. A székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészete. Budapest
SZINTE Gábor
1900a A székely ház. Néprajzi Értesítő I. 101–112.
VISKI Károly
1911 Adatok a székely építkezés ismeretéhez. Néprajzi Értesítő XII. 99–127.
