A nagyváradi Posticum-ház

A nagyváradi Posticum keresztény szellemiségű kulturális központ és vendégház. Nemcsak földrajzi, kulturális és vallási, hanem a szó tágabb és átvitt értelmében is a „határok mentén” fekszik. Sziget a szárazföldön a szó és csend határán, amely sajátos helyzeténél fogva közvetítő szerepet tölt be nemzetek, kultúrák, vallások, különböző társadalmi csoportok és területek között.

A nagyváradi Posticum keresztény szellemiségű kulturális központ és vendégház. Nemcsak földrajzi, kulturális és vallási, hanem a szó tágabb és átvitt értelmében is a „határok mentén” fekszik. Sziget a szárazföldön a szó és csend határán, amely sajátos helyzeténél fogva közvetítő szerepet tölt be nemzetek, kultúrák, vallások, különböző társadalmi csoportok és területek között.

A szervezet története

Ahogy jobbára történni szokott, a Posticum története is egyetlen emberrel kezdődött. Sok személy összefogása, ötlete, anyagi támogatása és kétkezi munkája kellett, amíg az álomból valóság lett, valójában azonban a megvalósulásig vezető rögös út felelősségének súlyát egyetlen személy, Rencsik Imre ifjúsági lelkész vállalta magára. Jogilag a szervezet KIM (Keresztény Ifjúsági Mozgalom) néven 1994-ben alakult meg, központja pedig Nagyvárad egyik kertvárosának lelkészi lakásában volt. A KIM – Ház gyorsan belopta magát a tizenéves fiatalok szívébe és kedvenc találkozóhelyükké lett. A szórakoztatáson és tartalmas kikapcsolódáson túl azonban a szervezet tanulmányi előmenetelükben is igyekezett segíteni a diákokat, nyelv- és informatikai tanfolyamokat szervezett, külföldi ösztöndíjakat közvetített számukra. Hamarosan egyértelművé vált, hogy nagyobb befogadóképességű, több fiatalnak és programnak helyet adó épületre van szükség, így az egyesület 1996-ban lerakta a jelenlegi ifjúsági és kulturális központ alapjait, amelyet Posticum néven 2000. május 21-én Exc. Tempfli József megyéspüspök úr szentelt fel a Varadinum ünnepségsorozat záró mozzanataként. Az épület tervezése és megalkotása során fő szempont volt az egyesület szellemiségének esztétikai megjelenítése, hogy a házba betérő fiatalok és az ide látogatók, mintegy ösztönösen ráérezzenek a Posticum küldetésére. A hosszas töprengések és vívódások közepette született épület egyedülálló architektúrája nyitottságot, kiegyensúlyozottságot, mértékletességet sugall, és spontán módon hasonló belső értékek felismerésére ösztönöz. A kultúrközpont mára Nagyvárad életének egyik sajátos színfoltja és meghatározó színtere lett, ahol nemcsak kikapcsolódni lehet, hanem bekapcsolódni is egy olyan szellemi-lelki környezetbe, amely igazabb, hitelesebb, emberibb életre sarkall.

A szervezet céljai

Meggyőződésünk, hogy a keresztény kultúra kétezer éves épületébe nem csak a főbejáraton keresztül vezet út, hanem van egy nem túl látványos, eldugott és sokszor jelentéktelennek tartott „hátsó ajtó” is (ez a latin posticum szó jelentése), amelyen keresztül éppúgy be lehet jutni a szentek szentjébe, a legszentebb szentélyébe. A Posticum az elmúlt évtizedekben különböző kulturális szolgáltatások és karitatív rendezvények széleskörű kínálatával igyekezett betölteni e hátsó ajtó szerepét. Sokrétű tevékenysége során azonban egyre inkább a belső energiaforrások fellelésére és ápolására irányult figyelme, így az idők jeleihez igazodva a hátsó ajtót egyre határozottabban a csenddel, a szemlélődő elmélyüléssel azonosította. A csend természetesen nem minden, „csak kapu”, de mindenkinek keresztül kell mennie rajta, aki a vallásosságot többnek akarja látni népi folklórnál, az egyházi és liturgikus szertartásokat pedig személytelen hagyományőrzésnél. Aki nem a csend kapuján lép be az Egyház kétezer éves épületébe, könnyen meglehet, hogy muzeális tárlatvezetéshez hasonló kulturális élményben lesz része, az Örökkévaló jelenlétének közvetlen megtapasztalása azonban hiányozni fog az életéből. Az élet pedig e tapasztalat hiányában előbb-utóbb elsekélyesedik, ellaposodik, megfakul és ízét veszti. Ezért a Posticum hátsó kapuja a jövőben elsősorban azok előtt áll nyitva, akik a mindennapokhoz nélkülözhetetlenül szükséges életadó erőforrást a csendes szemlélődésből, a kontemplatív életmódból szeretnék meríteni, és a tömegkultúra zajos útvesztőjében személyes életútjukra szeretnének rálelni. Hisszük továbbá, hogy nem csak egyénként, hanem vallási közösségekként is a meditatív szemlélődés útján járva fedezhetjük fel azt a minden világvallásban megtalálható közös forrást, amelyből merítve – a történelmi, kulturális és teológiai különbözőségek ellenére is – esélyünk lehet egymásra testvérként tekintő emberekből álló társadalmat teremteni.