Ahogy megmozdul a régi ágy, a paplan, a párnák, a tollderekalj és a szalmazsák, a por finom zizegéssel száll fel, fénycsíkokat rajzolva a konyha levegőjében. A ház csendje ma más. Itt, az 1886-ban épült öreg házban – dédszüleim, id. Kelemen József (1876–1971) és Tóth Ida (1886–1982) egykori otthonában – a konyhában kezdtem bontani a vetett ágyat.
Ida ágyában, a tollderekalj és a szalmazsák rétegei közül bukkant elő a honvédsapka – ott, ahol egykor ő maga aludt, özvegyen, élete végén, abban az ágyban, amelyben betegeskedett, s ahol 1982-ben elhunyt.
Valami halk sejtelem vitt arra, hogy kibontsam a régi ágyat, hátha rejt magában valamit, amit a régi tárgyak kutatója megérez. Így bukkantam rá a katonai öltözékdarabra, amely évtizedeken át az öreg ház öreg ágyába simulva pihent.
Anyukám, Bede Sára (sz. 1950) elmondása szerint a sapka dédszüleim fiáé, Irma nagymama testvéréé, Kelemen Miklósé volt. Ő 1944 őszén, a visszavonuláskor Sepsiszentgyörgyről, a háború végét járó Magyar Királyi Honvédségtől szökött haza társaival Papolcra. Otthon a pisztolyát az édesapja a kútba dobta, a sapkát pedig az édesanyja rejthette el a szalmazsákba – fiát is védve, elrejtve. Amikor ismét Románia lett Papolc, már nem kellett félni a magyar honvédtől, de Ida tovább őrizte a sapkát: emléknek, a fiához és a múlthoz való hűség csendes jeléül.
Tárgyleírás, azonosítás
A honvédsapka
A sapka katonazöld, sűrű szövésű gyapjúposztóból készült; anyaga elvékonyodott, helyenként molyrágta, színe mára a por és az idő tompa árnyalatát viseli. A belső vászonbélés hiányzik, több helyen foszlott, a varratok mentén sárgás szálak lógnak. A fejfedő típusa 1920-as mintájú tábori sapka (pilotka, kalapka), gyalogos szakaszvezetői rangfokozati jelzéssel, amely a Magyar Királyi Honvédség 1930-as–1940-es évekbeli mintacsaládjához tartozik. Hiányzik róla a sapkarózsa. Alakja és homlokrésze alapján a Horthy-kori honvédségi tábori sapkák típusába sorolható. Aukciós és gyűjtői leírások ugyanezekkel a jegyekkel említik a honvéd legénységi tábori sapkát.
A homlokrész közepén két kisméretű, domború, sötétre patinásodott fémgomb látható, gyöngysoros keretben a magyar Szent Korona motívumával. A gombok fölött zöld zsinórból varrott hármas ív fut fel, ún. rendfokozati jel. A zsinór vastag, filces tapintású, a gyapjú felületből kissé kiemelkedik, kézi öltésekkel rögzítve. Formája felidézheti a gyalogos fegyvernem színvilágát, de nagy valószínűséggel nem szabályzat szerinti jelzés, hanem helyben készült, utólagos díszítés vagy személyes azonosító.
A sapka oldalán elvékonyodott, puha redők futnak hátra, mintha az anyag magába gyűjtötte volna a viselés mozdulatait. A bélés alatt nem látható gyártójelzés vagy évszám, ám a varrás és a szabás a harmincas–negyvenes évek kézi készítésű, vidéki darabjaira jellemző. Az egész tárgy finoman aszimmetrikus: nem gépi sorozatban készült, hanem egyéni viselőre szabva – feltehetően egy honvéd számára, aki a háború vagy a szolgálat éveiben hordta.
helyenként molyrágta, színe mára a por és az idő tompa árnyalatát viseli.
A koronás honvédségi gombok
A sapkán két különböző honvédségi gombtípus található, mindkettőn a Szent Korona és a magyar címer stilizált változata látható, ám eltérő anyagból és öntési technikával készültek.
A világosabb, fényesebb gomb sárgaréz gombtípus, az 1926 M mintájú, Szent István koronáját ábrázoló magyar egyenruhagomb. Ez a típus a két világháború között, illetve 1945-ig a honvédségi egyenruhákon általánosan használt koronás gombfajta volt. Gyűjtői példányok is megerősítik, hogy ugyanezt a motívumot viselték a Horthy-korszak honvédjei.
A sötétebb, vöröses színű, matt felületű gomb ezzel szemben egyszerűsített kivitel, amely öntöttvasból, alumíniumból vagy bevonatos ötvözetből készült a második világháború anyaghiányos éveiben. Az 1942 és 1944 közötti gyártási szériákban gyakori volt a különböző anyagú és kidolgozású darabok keveredése, így ugyanazon a sapkán is előfordulhattak eltérések.
A kétféle gomb jelenléte a sapkán többféleképpen értelmezhető: lehet a fronton történt utánpótlási keveredés nyoma, háború utáni raktári javítás vagy civil átalakítás eredménye, esetleg családi pótlás a megőrzés éveiből. Az is elképzelhető, hogy a különbség a gyártók eltérő technológiájából adódik, hiszen a korszakban több hazai és német beszállító is készített honvédségi gombokat.
Az 1926 M honvédségi gombok jellemzői
Az 1926 M típus a Magyar Királyi Honvédség hivatalosan rendszeresített egyenruha-gombcsaládja volt, amelyet a trianoni hadsereg újjászervezése után, 1926-ban vezettek be az osztrák–magyar minták felváltására. Használata 1945-ig tartott, a Horthy Miklós-féle hadsereg-reform időszakában, és minden rendfokozat, illetve fegyvernem egyaránt alkalmazta.
A gombok sárgaréz vagy bronzötvözet anyagból készültek, korai példányaik galvanizált rézből. Felületük fényesre polírozott vagy barnítva oxidált volt. A mintázat préselt domborítású, hátoldalukon forrasztott drótkarika található; a háborús években pedig megjelentek az öntöttvas alapú változatok is. Díszítésük központi eleme a Szent Korona, amelyet gyöngysoros perem és sávos mintázat keretez, a magyar címerpajzs stilizált alsó részére utalva.
Három méret készült: 26 milliméteres kabátgomb, 22 milliméteres mellénygomb és 15 milliméteres sapkagomb. Mindhárom azonos mintát viselt, arányosan kicsinyítve; a papolci sapkán a 15 milliméteres változat található.
A rögzítés standard formája a forrasztott huzalkarika volt, de a háborús időszakban egyszerűsített, öntött testű típusok is készültek, négyzetes háttal és átvezetett furattal. 1943-44-től a nyersanyaghiány miatt vas- és alumíniumötvözetű öntött változatokat is gyártottak.
A gombok hátoldala általában homorú lemezháttal készült; a háború késői szakaszában anyagtakarékos öntött kivitelek is előfordultak. A vizsgált papolci sapkán az egyik gombon a huzalkarikás, forrasztott megoldás figyelhető meg, amely a korai, minőségi szériákra jellemző, míg a másik öntött testű, négyzetes hátú és átvezetett furatú darab.
Tárgyértelmezés
A sapka a Horthy-kori honvéd tábori öltözet civil környezetben megőrzött darabja. Egy magyar katona fejformájához idomult: anyaga elvékonyodott a homlok vonalán, ahol az izzadság halvány sávot hagyott. A zöld zsinórdísz a sapkadíszítés szimbolikájában a rangnélküliséget, a közkatonai egyszerűséget hordozza – ellentétben a tiszti sapkák aranysárga vagy ezüstös jelzéseivel. Mára elnémult jellé vált.
A gombokon domborodó korona a hűség és a veszteség kettősségét őrzi: állami jelkép, amely egyéni sorsok millióinak egyenruháján ismétlődött, s így vált a nemzeti identitás egyik legmélyebb katonai szimbólumává. A viselet mindennapi tárgyain keresztül a korona motívuma a katonát a nemzet szakrális és történeti eszméjéhez kötötte, s egyszerre fejezte ki a szolgálatot, a közösséghez tartozást és az államiság folytonosságát.
A katonazöld posztóban ott maradt az érintés nyoma: a hajlás, amellyel levették köszönéskor, a mozdulat, amellyel egy férfi megigazította a homlokán. Ma az anyag megtört, a zsinór bolyhos, a gombok elszíneződtek – a tárgy csendesen viseli magán az idő lenyomatát.
A sapka a háborús és az azt követő évek vidéki világát őrzi, amikor az egyenruha sorsjel volt: a haza védelmének, a hazatérésnek vagy a rejtőzködésnek a jele. Így válik ez a tárgy egy korszak anyagi tanújává.
A bélés foszlása, a zöld zsinór fakulása és a korona patinája mind egyfajta halk ellenállás: a tárgy nem pusztult el, hanem lassan átlépett a használatból az emlékezetbe. Ebben a formájában a sapka valódi csendes tárgy – némán hordozza az egyéni sorsokat és a történelem fájó pillanatait. Parancsszóra nem szólal meg évtizedek óta, de aki lehajol hozzá, annak csendben elmeséli a történetét.
Családi láncolat: a női térben elrejtett csendes tárgy sorsfordulata
Ida fiának, Kelemen Miklósnak a neve ma már csak megsárgult tábori lapokon, katonafényképek hátoldalán elmosódott kézírásként és a családi emlékezetben él tovább. Katonasapkája azonban – amelyet, mint szó volt róla, édesanyja, Kelemen Józsefné Tóth Ida rejtett el – nem szavakban őrizte meg a történetet, hanem hallgatásban. Nyolc évtized múltán most rajtam keresztül került elő újra: így a női emlékezet láncolata őrizte meg a férfi sorsát.
A konyha, ahol a sapka 1944-től bujkált, a Kelemen család életének, mindennapjainak tere volt: a kenyérdagasztásé, a mosásé, a főtt ételek illatáé, a családi örömöké és gyászoké. Itt élt férjével Ida, a feleség, az édesanya, a nagymama, majd az özvegy. Itt írta énekesfüzetébe tintaceruzával a dalokat – köztük a „Kraszna Horka büszke várá”-t –, itt font, szőtt, és itt várta haza gyermekeit, unokáit, dédunokáit. 94 éves koráig élt e falak között, s ebben a konyhában őrizte a múltat.
A konyhai ágy dunyhái közé rejtett honvédsapka a háború utáni női gondoskodás stratégiáját példázza. Ezzel a gesztussal a tárgy szerepe megfordul: többé nem a férfié, aki viselte, hanem a nőé, aki megőrzi. A háborús anyagiság így szelídül házi, bensőséges anyaggá: a posztó már nem a katonai hűséget, hanem az anyai szeretetet őrzi tovább. Az elrejtés nem eltüntetés volt, hanem védelem. A sapka ebben az állapotában csendes tárggyá vált: nem elbeszélt, hanem megőrzött emlékké. Ahogyan Aleida Assmann fogalmaz, ez a passzív emlékezet tere, ahol a múlt nem felejtődik, hanem anyagban őrződik meg.
Arra a mozdulatra, amellyel egykor az édesanya elrejtette fia katonai fejfedőjét, most a kutatói–dédunokai mozdulat felel: ugyanaz a gondoskodás, csak most a rejtés helyett a feltárás szándékával. Így válik a csendes tárgy újra élővé – nem mint katonai relikvia, hanem mint érzelmi örökség. A csend, amelyben Ida egykor elrejtette, most szavakká oldódik.
A sapka továbbélése a női leszármazási vonalon jól mutatja azt az átszivárgó, anyagi formákban tovább élő emlékezetet, amelyet Ene Kõresaar és Marianne Hirsch a posztmemória fogalmával ír le: a múlt nem közvetlen élményként, hanem tárgyak, gesztusok és hallgatási formák révén adódik tovább. A sapka így posztmemóriás tárggyá válik: híd a gyermekkori házmeleg és a felnőtt kutató értelmező tekintete között.
Az etnográfiai feltárás pillanatában a tárgy új státuszt nyer: már nem rejtett, de nem is kiállított. Egy köztes térbe kerül, ahol az emlékezés és a tapintat találkozik. A kutató feladata nem az, hogy megszólaltassa, hanem hogy meghallja. A csend ebben az értelemben adat, az elrejtés pedig elbeszélés.
A honvédsapka így a női emlékezet archívumává lesz: férfi sorsot őrző, női kéz által megmentett és női szem által újraolvasott tárgy. Az anyag mint emlékezeti forma nem a hősiesség, hanem a túlélés irányából válik érthetővé. A csendes tárgy nemcsak családi relikvia, hanem morális jelenlét is: annak bizonyítéka, hogy a háború után a történelem nemcsak könyvekben, hanem házak szövetében, ágyneműk redőiben, az asszonyi kéz óvó mozdulatában marad meg.
A katonasapka története tehát nem csupán egy tárgy előkerülése, hanem nemzedékeken átívelő emlékezeti folyamat: Ida hallgatása őrizte meg, a dédunoka felfedezése hozta újra felszínre. A tárgy, a ház, a csend és a kutató kapcsolata olyan tudást hoz létre, amelyben az anyag és az érzés, az elemzés és a tapintat egymásba simul.
A kutató kettős szerepe: örökös és értelmező
A honvédsapka, fémgombjain a Szent István-koronával ma már emlékjelkép, amely magába zárta az időt. A posztó kopottsága, a tompa patina, a megpuhult szövés mind az elmúlt évtizedek halk beszéde. A tárgy – Janet Hoskins szerint – mikrotárgy: levált a testtől, és önálló életrajzzá alakult az emlékezetben. Valaha fegyelemhez és katonai szolgálathoz tartozott; mára a családi narratívában a hallgatás és a megőrzés jelévé lett.
A sapka ma az emlékezet anyagszerűségét hordozza: azt a tapintható bizonyosságot, hogy egy tárgy túléli viselőjét, és a ház csendjében lassan saját történetté válik. Tanúja és túlélője annak a világnak, amikor a háború a családi otthonba is betért.
A kutatás során a terep és az örökség egybeesett. A kutató egyszerre tartozik a családhoz és a tudományhoz: minden értelmezés személyes és közösségi egyszerre. Ez a kettősség nem csökkenti, hanem mélyíti a megértés lehetőségét. A személyes érintettség nem elfogultság, hanem módszertani pozíció: olyan hallás és figyelem, amelyet az idegen nem feltétlenül birtokol. A kutató itt nemcsak kérdez, hanem engedi, hogy a tárgy is kérdezze őt.
A sapka megérintésének pillanata ezért nem volt pusztán leletfeltárás, hanem viszonyteremtés. A kutatás nem csupán feltárja a múltat, hanem vissza is ad belőle valamit: a család történetét a tudomány nyelvén újra kimondja. Ez az etikai horizont határozza meg a csendes tárgyak módszertanát: a tárgy nem puszta adat, hanem partner a megértésben, közvetítő a múlt és jelen között.
Felhasznált irodalom
Aleida Assmann: Cultural Memory and Western Civilization: Functions, Media, Archives. Cambridge University Press, Cambridge, 2011.
Artner Ramóna – Parádi József – Zeidler Sándor: Kistollforgós Bocskay (tábori) sapka és ékítményei. In: Rendvédelem-történeti Hírlevél (Rendvédelem-történeti Társaság, Budapest), 2013, XXII. évf. 39–42. sz., 238–258. o.
Baczoni, Tamás: Adalékok a Magyar Királyi Honvédség hegyi csapatainak felszereléséhez. In: Závodi Szilvia (szerk.): A Hadtörténeti Múzeum Értesítője 15. (Acta Musei) (Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest), 2015, 167. o.
Czink Péter: The M39 Hungarian Army Officer’s Uniform Tunic. In: Magyar Front – Hadak Útján. Vancouver Chapter of the Hungarian Military History Society, 2000.
Czink Péter: A Magyar Országos Frontharcos Szövetség egyenruházata – I. rész: Fejfedők. In: Závodi Szilvia (szerk.): i. m., 153. o.
Marianne Hirsch: The Generation of Postmemory: Writing and Visual Culture After the Holocaust. Columbia University Press, New York, 2008.
Marianne Hirsch: Family Frames: Photography, Narrative, and Postmemory. Harvard University Press, Cambridge, MA, 2012.
Hoskins, Janet (1998). Biographical Objects: How Things Tell the Stories of People’s Lives. Routledge, London – New York, 1998.
Ene Kõresaar: Elu ideoloogiad: kollektiivne mälu ja autobiograafiline minevikutõlgendus postsotsialistlikus Eestis. Tartu University Press, Tartu, 2004.
Jules David Prown: Mind in Matter: An Introduction to Material Culture Theory and Method. Winterthur Portfolio (University of Chicago Press, Chicago), 1982, 17(1), 1–19. o.
Tolnai Gyula: A Magyar Királyi Honvédség ruházata 1920 és 1945 között. Corvinák, Budapest, 2025.
