„A kő is érzi, hogy igaz embert emel”

75 éve született Károlyi S. Mihály

Amikor a címben szereplő versrészletet megfogalmazta, valószínűleg Károlyi S. Mihály, az egykori tanítvány nem gondolta, hogy a sorok nemcsak volt magyartanárát, Fényi Istvánt jellemzik találóan, hanem saját személyére is érvényesek…

A román írószövetség havi folyóirata, az Igaz Szó 1978 márciusában pályázatot hirdetett egyfelvonásos drámák írására. Az 1979. márciusi lapszámban közzétett eredményhirdetés szerint a beérkezett 38 pályamunka közül a bíráló bizottság négyet ajánlott „megvásárlásra az Etnológiai és Dialektológiai Kutató Intézetnek”, köztük Károlyi S. Mihály Szakadék című színművét, amely a szerkesztőség díját is elnyerte.

Részlet egy, a Szatmári Hírlap 1979. március 26-i lapszámában nyomdafestéket látott, Károlyi S. Mihállyal készített interjúból:

„– Miről szól a díjazott pályamunkád?

– A dráma emberi jellemeket kísérel meg bemutatni. Az volt az elsődleges, hogy adott szituációban hogyan viszonyulnak egymáshoz az emberek, amikor heroikus küzdelmet kell folytatniuk a létért. Ebben az esetben különböző körülmények folytán egy kijárat nélküli szakadékba kerül négy vadász, azaz négy ember. A kijutásra igen kevés a lehetőségük. Az egyik megkísérli, a másik a háttérből uszít, a harmadik óvatosságra int, a negyedik sérülése miatt képtelen a cselekvésre. Negyvennyolc óra telik el tépelődéssel, egymás idegeinek felmorzsolásával. Nincsenek pozitív és negatív hősök, talán négyen egy személyben azok lehetnének, de így csak lehetőségek.”

A négy díjnyertes pályamunka nemcsak az Igaz Szó különböző lapszámaiban látott nyomdafestéket még abban az évben, hanem további két egyfelvonásossal együtt, a 6 színjáték című antológiában is, amely 1979-ben jelent meg Bukarestben. Ugyancsak 1979-ben adta ki a Litera Könyvkiadó az írószövetség folyóirata által frissen díjazott szerző első könyveként, a Károlyi S. Mihály és Almási Tibor művészettörténész által írt, Gyárfás Jenő 1857–1925 című kismonográfiát. Ezzel kapcsolatban tudni kell, hogy a cenzúra miatt akkoriban jóval nehezebb volt könyvet megjelentetni, mint a rendszerváltás után.

Misi barátom 29 éves múlt, és minden jel arra mutatott, hogy szép tollforgatói karrier előtt áll. Csakhogy nemsokára közbelépett Nicolae Ceauşescu „elvtárs” politikai rendőrsége, a Securitate…

De ennek a gondolatmenetnek a folytatása előtt utazzunk vissza az időben több évtizedet.

*

Schwarzkopf Mihály Nagykárolyban született 1950. május 1-jén. Kisdiákként Petőfi stílusában írt verseket, amiből máris bonyodalom származott. A gyermekkori zsengék előbb a szolgálatos „vigilent” ember kezébe, majd olyan helyre kerültek, ahova az édesapját hívatták „beszélőre” miattuk. A következmények egyike: az ifjú Petőfi-epigon versekkel teleírt füzetének örökre lába kelt.

Misi középiskolába is Nagykárolyban járt, ahol Fényi István, a település és a környék általános elismertségnek és nagy-nagy tiszteletnek örvendő „halk szavú” tanár-költője az ő tudatába, lelkébe, szívébe is olthatatlan szeretetet plántált az írott szó, az irodalom iránt. (Fényi Istvánról a Művelődés 2024. novemberi számában olvasható méltatás – a szerző megjegyzése.)

Ez a diák olyannyira felkeltette a pedagógus figyelmét, hogy az szokatlan lépésre szánta el magát. A következő, Misi című cikket írta tanítványáról, majd tette közzé az akkori tartományi központban, Nagybányán megjelenő újságban.

Misi

Egyelőre csak így ismerik: Misi, így szólítják szülei, osztálytársai, tanárai. A vezetéknévnek egyelőre még alig van jelentősége. Az csak a katalógusban, a könyvek és füzetek fedelén szerepel. A maga kis világát még betölti ennyivel: Misi. 16 éves múlt és X. osztályos tanuló. A maga kis világát? Le is teszem egy pillanatra a tollat és gondolkodom. Szabad-e vajon úgy mondanom, hogy „a maga kis világát”? Misi ugyanis költő és drámaíró-jelölt. A szégyenlősebbektől eltérően őt nem kellett kiugratnom a bokorból – már első verseit a legnagyobb biztonságérzettel adta át.

– Tessék elolvasni ezeket a verseket.

– Te írsz?

– Igen.

– És kíváncsi vagy a véleményemre?

– Ha tetszik gondolni.

A versek éppen olyanok voltak, amilyeneket 13-14 éves diákok szoktak írni a tavasz szépségéről, a táborozás örömeiről, a szülők iránti szeretetről. Semmi rendkívüli, legfeljebb itt-ott egy-egy üde szókapcsolat. Néhány hónap múlva már meglepődtem, amikor újabb írásait nyújtotta át. Ez bizony egy kötetre való paksaméta.

– Most már inkább prózát írok.

– Regény?

– Az nincs itt, még nem fejeztem be. Ezek drámák.

– Drámák? – hökkentem meg.

– Olvastam, hogy a drámairodalom terén gazdagabbak is lehetnénk.

– Jól van, Misi, ha elolvastam, beszélünk róluk.

Hát ezek a „drámák” megzavartak. Az egyik egy tréfás mese feldolgozása, a másik krimi. Amerikai környezetbe helyezett átlátszó krimitörténet, bizonytalan atmoszféra. Két albérlő fiatalember „semmijének” egymillió dolláros biztosítása, önbetörés, leleplezés stb. A mesedráma olvasásakor már felkaptam a fejem. Zsugori és Fukari barátsága. Sokszor feldolgozott téma. De a jellemfestésben, tipizálásban, anyagrendezésben, beszéltetésben mutatkozó nagyvonalúság meggondolkoztatott. Egyik darabban sem találtam meg a „birkózást az anyaggal”. Ennél a Misinél fel sem merül a felülkerekedés problémája, anyagával szemben szuverén jogokat érvényesít. Mikor én próbáltam letáborozni az irodalmi élet kozmoszában, mértéktelenül dúlt a háború. Úgy érzem, nemcsak én, de egész nemzedékem tanulta meg ezt a posztulátumot: mértéktartás. Lefegyverzési kísérlet volt ez a kor részéről? Lehet. Persze, jó is van benne. És mi valahogy elfogadtuk, de úgy érzem, ma bánjuk. Hosszú ideig akkor sem tudtuk igazán kibontani szárnyainkat, amikor a szabadság végtelen horizontja tárulkozott ki előttünk… Ettől a Misitől tanulhatok.

– Te Misi, nem gondolod, hogy olyan világba tévedtél, amit nem ismersz?

– Nem lehet írni olyan országról, ahol nem jártunk?

– Én azt nem mondom, de mégis meggyőzőbben írnál a magad és társaid problémáiról.

– Az nehéz.

Ez a Misi megint olyan dolgot fogalmazott meg két szóban, amiről hosszú tanulmányokat, esszéket, interjúkat, riportokat közölnek a lapokban.

– Pedig azt kell megtanulnod, azt hiszem, ezen áll vagy bukik íróságod.

És most megint itt ül velem szemben. Két novella között. Az egyiket viszi, a másikat most hozta. Csupa nyári élmény. Az egyik naiv kis történet dinnyelopásról, a másik egy tanuló rajtavesztése, mert nem készült fel rendesen a líceumi felvételi vizsgára. Tolla még nagyon kapar, pacák esnek a papíron. Ezt a tollat még nem maga választotta ki és idomította egyéniségéhez. A dinnyelopásról szóló történetben azonban van egy mozzanat, ami megkapott. Az éretlen dinnyéket esztelenül felaprító gyermeket elfogja a termelőszövetkezet csősze. Egy kis didakszis, „rámenés”, megnevelés. A csősz – amolyan barkácsoló népművész – szépen kifaragott csontgombot nyom a Laci szereplő kezébe, tartsa meg emlékül az emberségről.

Én nem tudom, hogy lesz-e író Misiből. Az emberség szépen kifaragott talizmánját azonban már a zsebében hordja.

           Fényi István

           (Bányavidéki Fáklya, 1967. április 1.)

Sok évvel a fenti jegyzet megjelenése után az egykori tanítvány az általa (is) rajongásig szeretett kivételes pedagógusról, immár írói neve alatt, az alábbi versben emlékezett meg.

Irodalom szentje
Fényi István emlékére

Homloka tiszta volt, mint a gyémánt,

a nyelve arany.

Azzal sorolta fel az irodalom zaklatott sorsú, árva hőseit.

Mi ittuk a szavát, más korok távolát láttuk közelről,

vele olvastuk Kaffkát, szavaltuk Adyt.

Kilestük volna, de nem lehetett, tudása áldott titkait.

Ontotta a szebbnél szebb mondatokat,

amelyeket ő is kapott egykoron, s amelyeket

lelke kohójában értékes ércekből

csillogó fémmé nemesített.

Csöndes volt mindig, nyugodt, összeszedett.

Mintha templomban lettünk volna, s őrá, a papra,

ősi szertartás végzőjére figyeltünk.

A diák, ha tanulni kell, kényszerből teszi,

ő megtanított, hogy a kényszert lehet szeretni.

Hogy verseket ír, nem mondta nekünk.

De a tartása vers volt, fegyelmezett,

és ölelő is, mint a szerelmi strófák.

Ma is látom, amint

lassú léptekkel indul a tanári felé a katalógussal hóna alatt,

a kő a lába alá simul,

s a kő is érzi, hogy igaz embert emel maga fölé, olyat

aki szereti őt, mert mindent és mindenkit szeret.

Maga a szeretet.

           (Károlyi S. Mihály)

*

A Nagykároly és vidéke „mindenki Pista bácsijától” kapott, egész további életét meghatározó lelki-szellemi útravalóval feltarisznyázva, Misi a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola magyar–román szakos hallgatójaként folytatta tanulmányait. Egyetemistaként szerkesztette az Atheneum és a Gînduri studenţeşti című diáklapok magyar oldalait, de az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetem Echinox című, illetve a Színművészeti Akadémia Thália című kiadványában is jelentek meg írásai. 1973-ban, még főiskolásként megnősült, a szintén egyetemista, orvosnak tanuló és ugyancsak nagykárolyi Erni Évát vette feleségül. Családneve Schwarzkopf-Erni Mihály lett, írói neve pedig Károlyi S. Mihály.

Miután 1975-ben lediplomázott, a Nagykároly közeli Csanálos község általános iskolájának pedagógusa lett. Tanári munkája mellett szorgalmasan közölt a különböző akkori magyar nyelvű újságokban és folyóiratokban: az írószövetség két kiadványában, az Utunkban és az Igaz Szóban, továbbá a Szatmári Hírlapban, az Előrében, a Jóbarátban, az Új Életben, a Brassói Lapokban, az Ifjúmunkásban, a Művelődésben. Szinte mindent írt, így tolla alól elbeszélések, versek, mesejátékok, színpadi jelenetek, riportok, könyvrecenziók, művelődési eseményekről készített beszámolók, jegyzetek egyaránt kikerültek. Különösen sokat közölt a Jóbarátban. Ebben a gyermeklapban rövid idő alatt kötetnyi elbeszélése jelent meg. A havonta piacra kerülő Művelődés folyóirat akkoriban nyomdafestéket látott lapszámaiban is gyakran felbukkant a neve, például a következő írások felett, illetve alatt: Fukar és Zsugori (mesejáték, 1977. januári lapszám); Több mint szórakozás (a nagykárolyi fotóklubról, 1977. februári lapszám); Ady nagykárolyi diákévei (1977. szeptemberi lapszám); Egy mesedélután margójára (a csanálosi általános iskolában tartott mesedélutánról, 1978. januári lapszám); A humánus jegyében (a nagykárolyi kamarakórusról és régizenekarról, 1978. májusi lapszám); A kiskondás (népmese-átdolgozás, 1978. augusztusi lapszám); Önbecsülés dolga (a nagykárolyi színjátszókról, 1979. januári lapszám); Gyertyaláng nyugalommal (Fényi Istvánról, 1979. februári lapszám); Hogy az elmék kiműveltessenek. 125 éves a nagykárolyi nyomda (1979. áprilisi lapszám); Benedek Zoltán: A Székelyföldtől Új-Guineáig (könyvrecenzió, 1980. januári lapszám); Szolgálatban (a nagykárolyi művelődési ház színjátszó csoportjáról, 1980. februári lapszám); Amikor szabad a vár (egyfelvonásos vígjáték, 1980. novemberi melléklet); Lépések (rövidfilm-forgatókönyv amatőr filmklubok számára, 1981. januári műsorfüzet); Sróth Ödön: Fényövezet (könyvrecenzió, 1982. júniusi lapszám).

„Beszélőn” egy verssorért

Valamikor az 1980-as évek elején zuhanásszerű visszaesés következett be az addig rendkívül termékeny szerző tollforgatói tevékenységében. Mintha valami megszakadt volna Misi barátomban. Letette a tollat, és írószer helyett egyre gyakrabban vett a kezébe poharat…

Mi történt? A Szatmári Hírlap nevű megyei újság szerkesztőségének címére verseket postázott, amelyek egyikében a következő sor szerepelt: „kétmillió szív együtt dobog”. Az írás kézirata a lap egyik munkatársának a kezébe került, akiről később kiderült, hogy a politikai rendőrség beépített/fedett tisztjeként működött a szerkesztőségben. Az illető a szóban forgó kéziratot – feltehetően megfelelő kísérőszöveggel ellátva – egyenesen a Securitate magyarokkal foglalkozó ügyosztályára továbbította. Ahova Misit nemsokára „beszélőre” hívták. A nem a bányában dolgozó „kékszemű” fiúk közölték vele, hogy pontosan tudják, mit akart üzenni azzal a bizonyos verssorral a hozzá hasonló hazaárulóknak. Természetesen azt a szörnyűséget, hogy kétmillió románellenes erdélyi magyar szíve dobog együtt. Ami több szempontból is a fennálló társadalmi rend elleni izgatásnak minősül, tehát büntetendő. Romániában köztudottan nem is él kétmillió magyar, ráadásul az ehhez a kisebbséghez tartozók többsége nem olyan rossz magyar, mint ő, aki Mihai Şvarţcof névre hallgat, hanem jó magyar, vagyis nem izgat a románok ellen. És különben is, ezzel a névvel ő nem magyar, hanem német, akkor mégis miért magyarkodik?

Annál többet, amivel a „kékszemű” fiúk vádolták, nekem sosem árult el a Securitatén történtekről. (Tudomásom szerint ottani „élményeiről” másoknak sem nyílt meg.) Csak az eset következményét tudom: írás helyett ivásra adta a fejét, világfájdalmát közel tíz éven át alkoholfogyasztással próbálta csillapítani.

Közben foglalkozást váltott, nagy valószínűséggel családtagjai hatására, akik úgy gondolhatták, hogy amennyiben kitartana a magyar tanítóság mellett, túlságosan odafigyelnének rá a román hatóságok, ezért ajánlatos lenne kevésbé „veszélyes” foglalkozást találni neki. Ráadásul jól szituált polgári családból származott, szülei nem lehettek igazán elégedettek azzal, hogy Misi fiukból „csak egy gyengén kereső kis tanítócska” lett. Maguk is azt tartották, amit a szorgalmas, takarékos, tehetős magyar ajkú svábok által lakott környéken sokan mások: az ember mindenekelőtt arra törekedjen, hogy legyen mit aprítania a tejbe, egyebekkel foglalkozzon azután… Így hát – hogy, hogy nem – Misiből főnök lett, az egyik helyi faraktár vezetését bízták rá. Akkoriban a hasonló állást betöltők többsége hamar csinos vagyonkára tett szert. A kályhába való fűtőanyag kelendő árucikknek számított, aminek a forgalmazása, a megfelelő módszereket alkalmazók számára bőséges többletkeresetet hozhatott. (Például kiadós eső után mérték le a fát, amikor átázottan az többet nyomott; a hozzáértéssel megrakott szekéren levő áru ellenértékét nem súlyra, hanem „szemre” állapították meg; felcserélték a fuvarok címzettjeit, a számla szerint többért fizetőnek juttatták a kevesebbet, a különbség ellenértéke pedig az értelmi szerző zsebébe vándorolt stb.) Azonban hiába nyújtott remek alkalmat a farak­tárfőnöki állás arra, hogy sok pénzt keressen, ő nem élt ezzel a lehetőséggel. Egyfajta Nyilas Misiként az írott szó meggyőző erejével való világjobbításról, vagy talán egyenesen világmegváltásról álmodott – nem a gazdagodásról. Ráadásul mélyen gyökerező, tisztességbe és jóságba vetett hite miatt is elfogadhatatlannak tartotta általa kétesnek ítélt módszerek alkalmazását. Nem „élelmesnek” született, hanem művésznek. A főnöki pozíció sem illett hozzá, kényelmetlenül érezte magát abban a szerepkörben, amiben embertársait utasítgatnia kellett. Bár a Securitatén történtek után gyakorlatilag felhagyott az írással, változatlanul betűvetéssel kapcsolatos foglalkozásról álmodott, valamelyik lap szerkesztőségébe szeretett volna bekerülni. Amely lehetőségtől azonban a Ceuşescu-rendszer körülményei között egyre távolabb került.

Portalanított írógép

Kevéssel a romániai rendszerváltó események után, valamikor 1990 januárjában meghívott családi otthonukba, a jelenlétemben ünnepélyesen kinyitotta dolgozószobája szekrényének lenyíló ajtaját, az így láthatóvá vált írógépre mutatott, és ezt mondta: „Látod, milyen vastagon belepte a por? A Securitatén történt »jelenésem« óta hozzá sem nyúltam. Most portalanítom, és ismét használni fogom…”

Nemsokára közölni, vagy inkább csak közölgetni kezdett. A hosszú kényszerszünet után egyelőre sokkal nehezebben boldogult az írással, mint azelőtt. Közben egyre hitevesztettebben várta a Temesvár szellemében fogant, általa remélt demokratikus változásokat. 1991 legelején aztán azzal lepett meg, hogy családjával együtt Magyarországra települ. Amikor elhatározása okáról faggattam, ismét a sok évvel korábbi szekus „kalandja” került terítékre: „Ott most is ugyanazok vannak, és keverik a lapokat, akik annak idején »vendégül« láttak. Márpedig amíg ezek maradnak, itt nem lesz változás. Nekem kell mennem, ha jobbat akarok…”

*

Családja Nyírábrányba települt, ahol felesége háziorvos, ő pedig a helyi általános iskola pedagógusa lett. Előbb az iskola kéthavonta megjelenő diáklapja, majd a Nyírábrányi Hírek nevű községi újság szerkesztését vállalta el. Utóbbi kiadványnak indulásától (1994 márciusa) megszűnéséig (2001 januárja) volt a felelős szerkesztője. A Hajdú-Bihari Napló nevű megyei lapban verseket, cikkeket közölt. 1994-ben Idővel mérve címmel verseket és prózai írásokat tartalmazó könyve jelent meg Schwarzkopf-Erni Mihály néven. Ennek az eseménynek a híre engem nemcsak eufórikus boldogsággal, de egyfajta elégtétellel is eltöltött. Ugyanis az előzmények ismeretében ekkor éreztem először úgy, hogy fordult a kocka, ez alkalommal Misi barátom aratott győzelmet a Securitate felett.

Időközben megtudtam, nyírábrányi dolgozószobájának a falán állandó jelleggel nagyméretű magyar zászlót tart – szerintem részben annak utóhatásaként, ami a bizonyos „beszélőn” történt vele. Ez villant az eszembe, miközben első Magyarországon megjelent könyvében meghatottan olvastam a következőket.

Szobám

Mindenem ide van bezárva,

ebbe a pár négyzetméternyi szürkeségbe,

ki nem mondott szavaim is itt hallgatnak

mezítelenül sorbaszedve,

saroktól-sarokig szégyen nélkül

simogatva egymást.

Ide van bezárva

dicsőségem és tévedésem,

fehér ing–nyakkendős korszakom,

amikor tízszer fésült fejjel

a 20×30-as tükörben

próbáltam magamat megtalálni.

Ide van bezárva

negyven esztendőm

tapló-tűz fogcsikorgatása,

az anyacsecsről levált

és más hangot kereső szám

alkohol-cigaretta egyveleg bűzével.

Ide van bezárva

egy nő megkívánt szaga,

aki azért ment el,

mert nem tudtam bók-füzért mondani,

szavak nélkül akartam érezni

a beteljesülés lila gyönyörét.

Ide van bezárva

gyermek-színű pillangó kedvem,

versekkel kékített füzetem,

melyeken most szárad a tinta.

Ide vagyok bezárva én is,

ajtóm előtt a huszadik század vigyáz.

Abban a számomra rendkívüli élményben, hogy immár Misi barátom arat győzelmet a Securitate felett, 1994-ben először részesültem – de nem utoljára. A továbbiakban ugyanis minden olyan irodalmi alkotását, amely a közel tízévi kényszerkihagyás után született, Misi barátom megannyi, a Securitate felett aratott győzelmeként is értelmeztem. A jóleső érzésem 1995-ben se maradt el, amikor azért örültem együtt vele, mert Arany Toll díjat kapott. 1996-ban ugyancsak Schwarzkopf-Erni Mihály néven megjelent, Gyermekidő című elbeszéléskötetét pedig már meghatványozódott boldogsággal és elégtétellel vettem a kezembe, mert annak a jelét láttam benne, hogy lám, Misi barátom lassan, de biztosan rátalál egykori önmagára.

Sajnos azonban a sors másként rendelte. Nemsokára nagyon rossz hír érkezett Nyírábrányból: visszafordít­ha­tatlan károsodást okozott a szervezetében az, hogy a Securitate által okozott traumákat az ital segítségével próbálta feldolgozni – mája 2004. december 19-én mondta fel a szolgálatot. Félreérthetetlen külső jeléül annak, hogy a vele történtek után a helység lakója különösen fontosnak tartja magyarságtudata akadálymentesített, szabadon történő megélését, dolgozószobája falán ekkor is ott pompázott az évekkel korábban kihelyezett nagyméretű magyar zászló…

Személy szerint nekem múlhatatlan fájdalmam egyebek között az is, hogy immár soha nem győzhetem meg: valóban eszem ágában sincs neheztelni, „haragudni” rá, amiért Magyarországra települt. Ez utóbbi tettét ugyanis ő maga megfutamodásnak érezte, soha nem bocsátotta meg önmagának, és sehogyan sem akarta elhinni, hogy azok, akik idehaza maradtak, másként gondolhatják.

Lélekgyilkosság

Szeretett Editke testvérének, és sógorának, Hágen Antalnak köszönhetően posztumusz verseskötete jelent meg Romániában, 2012-ben „voltam…” címmel, Schwarzkopf-Erni Mihály név alatt. A következőket ennek dr. Végh Balázs Béla irodalomtörténész által írt előszavából idézem:

„Hátrahagyott életműve így csonkán is értékes, olyan korból hoz üzenetet, amely az egyént, annak szabadságát és az általa felállított saját értékrendet megpróbálta maga alá gyűrni, ideológiailag, emberileg átformálni. Misi úgy tiltakozott a korabeli erkölcstelen rendszer ellen, hogy makacsul ragaszkodott elveihez, saját gondolataihoz, személyi szabadságához. Mindig következetes volt önmagához, szóban és tettben is. Az irodalomszociológia ezt a magatartást szubjektív elkötelezettségnek nevezi. Lényege: a politikai és egyéb kollektív ideológiai elkötelezettség helyett az egyén a saját érzéseit, meggyőződését, szabadságvágyát követi. Ezzel egyfajta ellen-elkötelezettséget, ellen-értékrendet állít fel; alapjának az egyetemes érvényű szabadelvű etikát tekinti. Misi is ebből építgetett magának saját költői, illetve írói világot, és benne szubjektív életrendjét tette meg rendezőelvnek. Sajnos mire ez a világ kiteljesedett volna, olyan kényszerhelyzetek jelentek meg életében, amelyek lehetetlenné tettek mindenféle szellemi építkezést.”

Károlyi S. Mihály (Schwarzkopf-Erni Mihály) idén lett volna 76 éves. 54 esztendőt tölthetett közöttünk, de tehetségének zavartalan kibontakoztatására két évtized sem adatott meg neki. Irodalomtudósok úgy tartják, külön kell választani az alkotó életét és életművét – csak az életmű számít. A magam részéről egyszerűen képtelen vagyok anélkül gondolni Misire, hogy még mire vihette volna, ha a sors megkíméli attól, hogy „találkozzon” a Securitatéval. Nem tudok megfeledkezni arról, elvonatkoztatni attól, hogy Ceauşescu politikai titkosrendőrsége megtörte, megcsonkította a karrierjét, életművét egészen biztosan, de valószínűleg az életét is megrövidítette. Esete arra jó példa, amikor a Securitate nem a testet, hanem a lelket ölte meg. Ami, ugye nem bizonyítható, tehát nem is büntethető gyilkosság…