Fennmaradt legendatöredékek között Székelykeresztúron
A Kordaberek (vagy Korda-berek)1 nevű dűlő, székelykeresztúri határrész mai napig átnyúlik a Nagy-Küküllőn. E területet a régi város egyik legnagyobb jótevője, Korda Zsigmondné2 adományozta a közösségnek, hogy azt a lehető leggazdaságosabb módon hasznosítsa a köz érdekében. A Küküllő jócskán kettészeli az ezen a néven már Mária Terézia korában kaszálóként, legelőként, ártéri erdőként funkcionáló területeket, amelyeket a folyó áradásai a lapályos helyeken rendszeresen öntöztek. Míg Mária Terézia idejében a Nagy-Küküllő hatalmas, mocsaras kanyarulatokkal szelte át a Kordaberki-réteket, 1901-rea folyót ezen a szakaszon már részben szabályozták. Napjainkig pedig többször is alakították a medrét.
A feltérképezés előtti dűlőneveket nem ismerjük. Ellenben egy-egy töredékes elszólás, valamiféle legendamorzsa még jó ideig fennmaradt a folyó felső szakaszán levő falvakban. Ilyen volt a Kordaberek város felőli részén levő, Suttogó nevű forrás is (a mai Dávid Ferenc lakónegyed mögött).
Gyermekkorunk története, amely a Suttogó-forráshoz köthető, illetve amit többek is így hallottak: „Régen, amikor még a lovagok járták a vidéket, építettek Keresztúrnak egy kőkápolnát. Nagy vörös keresztet hordtak köpenyükön. Nagy mocsaras táj vette körül a kápolnát, bényúlott a mocsár Küküllőig, ott pedig volt egy nagyon jó vizű forrás. Onnan hozták a vizet a kápolnába, szenteltvíznek valót is. Szekérút vezetett a kápolnától a forrás fele, onnan pedig ki a Galatvárhoz.3 Egy másik út pedig egyenest a Jézuskiáltó tetejére vitt, ahol másik kápolna állott. Mikor baj volt, meggyújtották az őrtüzeket mindkét helyen odafent, s akkor az emberek tudták, hogy háromnapira van innen az ellenség.
Mondták sokan, hogy ezek a lovagok a két várból mikor találkoztak, lejöttek a Suttogó-forrásig, s ott a folyóba gázolva lóháton beszélgettek, hogy a parton senki se hallja, miről tárgyalnak.
Mikor már rég nem voltak ezek a lovagok, azt is mondta a nép, hogy a Suttogó-forrás töviben elég, ha leül kicsit az ember, és ha csöndben marad, hallani fogja a lovak patáinak köveken való koccanását, a kocsikerekek csattogó hangját és még a lovagok suttogó beszédeiből is el lehet kapni egy-két foszlányt. Ezért nevezték el Suttogónak ezt a csorgót.”
Az emlékezés itt az idősebb korosztály nyelvét oldotta meg, mint például a közeli falvakban, de Keresztúron is megszólalt néhány ember (Betfalfa, Nagy- és Kisgalambfalva, Timafalva, Fiátfalva, Keresztúrváros), közülük a 1970-80-as évek derekán még tudtak dolgokat, voltak emlékeik. Ezeket az azt megelőző évtizedekben, vagy azokban az időkben sem igen jegyezte le senki. Ekképpen csak szóbeszéd, amolyan „hazug mese”-ként maradt fenn egy-egy töredék. Így vált délibábbá egy ösvény, forrás, kutak, fák, kövek, az ember és táj és az időnek sarkalatos lenyomataként, mint valami igen régi történésnek homályos ablaka. Mégis velünk van sok, ma is létező kövület-legenda, s mint megkopott szilánkja régi mindennapjainknak, egyszerűen csak ott van, ahol lennie kellett egykoron is. Kutatásaim alatt nemegyszer meggyőződtem arról, ha nem a megfelelő kérdést tesszük fel például az adatközlőinknek, ha a kutató kevésnyi ismerettel sem rendelkezik már indulásból, akkor soha semmit nem fogunk megtalálni.
Az Orbán Balázs-féle Székelyföld-leírás utólagos kiegészítéseként, lábjegyzetként érdemes jegyezni, megemlíteni minél több dolgot, hiszen minden azért nincsen rejtve. Erre valók a helytörténeti, néprajzi, szociográfiai munkák, de a szóviccek, csúfolók is takarnak, rögzítenek olyan mozzanatokat, amelyek egyértelműen kerekké tehetnek olykor töredékes, beilleszthető hiányzó láncszemeket. És hiába az Orbán János-féle várostörténeti monográfia, egyes dolgokról vajmi keveset tudunk meg.
Mesélték régen, ők már családtagjaiktól úgy hallották, hogy sok száz évvel ezelőtt, itt Keresztúron volt egy Suttogó nevű, bővizű csorgó. Forrását, valahová messzi mélységekbe, a föld alá tették, miszerint az a város alatti hatalmas tóból ered, nagy mélységből jön fel a hideg víz, s hogy itt a mart alól aztán egyenest a Küküllőbe – vagy ahogyan a régiek emlékezetében még élt, más néven a Kükényesbe, vagyis a Kökényesbe folyik. Úgy hitték egykor, hogy a patakok, folyók istenségének vagy szellemének legkedveltebb lakóhelye a forrás.
Az idősebb nemzedékek között napjainkig él az a szokás, hogy a forrásvíz fogyasztása előtt földre öntenek, „loccsintanak” egy kevéske vizet, a forrás szellemének, a forrást, a kutat őrző tündérnek ezzel köszönve meg a vizet. Másik szokás volt, hogy miután ivott valaki a forrásból, a közelében valahol egy fűzfaágat szúrtak le a földbe. De olyanról is hallottunk, hogy a Suttogó-forrás fölött esküt és átkot mondottak. Ugyanezeket a régi Timafalva fő útja melletti nagy szomorúfűz előtt hajtották végre. Úgy tartották, hogy „ennek gyökerei között egykor forrásvíz jött fel. A Küküllő4 elterelése előtti és utáni időkben is gyakorlatban volt ezen pogány szokás, amit aztán a helybéli katolikus egyház vezetői többször is betiltottak” – mesélte Cs. S. roma származású asszony, aki arra is emlékezett, hogy édesanyja és anyósa a nagy fűz alatt esküdtek meg férjükkel. Ugyancsak Cs. S. mondta el, hogy nehezen esett teherbe, így (nem emlékszik arra, kinek a javaslatára!) a Suttogó-forrásnál kellett fohászt mondjon, két esztendőre rá gyermeke született.
Akkoriban elég kevés ember lakta a város e határrészét, mivel itt nem volt egyéb, csak mocsaras ingovány, amit egy igen sűrű kökényes, vénséges nyárfa- és fűzfaberek vett körül.
Ismert adat nincsen arra vonatkozólag, hogy miként nézett ki az odabent rejtező táj, vagy a forrás mikor és miként keletkezett. „A környékbeliek mindig is odajártak, onnét hoztuk a vizet!” – mondta az egyik adatközlő. Habár kilenc forrást tudott az emlékezet, s mind nevük volt, mind kötődött hozzuk egy-egy történet.
Nem szakadhatunk el a valóság talajától sem. Meg kell említenünk a székelykeresztúri származású Ipó László (1939–2017) geológust, szakírót is, aki tudományos igényű dolgozataiban is említést tett Keresztúr vízrajzáról, talajszínt felettiekről és alattiakról egyaránt. Egy nem hivatalos beszélgetésünk alkalmával elmondta, a város alatt mintegy 40 méteres mélységben hatalmas tisztavízkészlet van, egyetlen nagy, és nem tudni, mekkora mélységig lemenő tó húzódik itt meg. A Kossuth Lajos negyedi egykori kazánház funkcióját betöltő betonépület alatti próbafúrás is ezt igazolta (példának okáért, innen egy időben, a 80-90-es években, a fél lakónegyed ivóvizet hozott). Amint mondotta volt, a további próbafúrásokat leállították, titkosították, „megtiltották” az erről szóló munkáinak közlését.
E korokról maga a szájhagyomány is szegényesen, de igen tisztelettudóan és tudománytalan szófukarsággal ejt szót. Ennek oka abban rejlett, hogy idővel az ősi forráskultuszok lassan megszelídültek, szép mesékké, legendákká lettek. Így lesz a mi időnk lejárta, más idők következte után is. Nagy kérdés, hogy ki mit ismer fel benne, miképpen, miféle tudománnyal pótolja ki a hézagokat. S gátat ki szab, mi ellen, ki működteti a nagy szűrőt. A szabolcsi zsinat például kénytelen volt a magyar nép forrás- és víztisztelete ellen szigorú rendeletet kibocsátani. E rendeletek messzi határokon átnyúltak, s e rendeletben többek közt felemlíttetik, hogy az, ki valamelyik forrásnak áldoz, egy ökröt adjon büntetésül a zárdának.
A hagyományok is itt-ott még élénken emlékeztetnek a régi forráskultuszra, beszélve egyes források csodás eredetéről, tulajdonairól. Varázsvessző vagy a hős lándzsája fakasztja a sziklából előomló vizet, vagy lova patkója nyomdokából buggyan ki a forrás. Nálunk Erdélyben Szent László Torda mellett lándzsájával fakasztott forrást, Nyitrán, Jászón pedig lova nyomdokából bugyog a forrás. Hasonlót Szent Istvánról és számos más szentről is mesél a nép, miután a pogány forráskultuszt a kereszténység mindinkább átidomította, valamelyest a maga képére formálta e szokást. Azonban gyakorlati funkcionalitásukat jobban és jobban elkezdték veszíteni idővel, olyannyira, hogy a gyakorlat ma már tanult emlékmintává szelídült, párosulva valamiféle félelemmel, „ne érjen baj – megteszem”, öntudatlan bűntudattal.
Másik történet szerint „egyszer valami tündérek mentek mosni a Küküllőre. Amikor a forrás mellett mennek bé, há hallják, hogy a bokorban sír keservesen egy kicsi gyermek. Az egyik tündér rögtön szakított egy fűzfaágat, azzal a földre ütött, onnan pedig olyan finom forrásvíz jött elő, hogy az se hideg, se meleg nem volt, de pont jó, hogy a gyermeket megitassák vele.” (Elmondta: Cs. S.)
Ez a forrás mai napig létezik, függetlenül a Küküllő vízállásától, a jövő-menő embertől – bugyog fel, suttorászik rendületlenül.
Adatközlők (akik az egykori csorgót Suttogó-forrásaként ismerték):
Szőcs Attila (Betfalva), id. Sándor József (Székelykeresztúr), Szőcs Ignác (Betfalva), Sípos Róza (Székelykeresztúr), id. Lőrinczi János és mások, Csányi Stella, Balázs Károly, de főleg a timafalvi részről és az Orbán Balázs negyedből.
Felhasznált irodalom:
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. Pest, 1868.
Gaali Zoltán: A székely ősvárak története, mondája és legendája. I. kötet. Budapest, 1938.
Orbán János: Székelykeresztúr története. Kolozsvár, 1943.
A székelykeresztúri múzeum emlékkönyve. Csíkszereda, 1974.
https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%BCk%C3%BCll%C5%91
https://hu.wikipedia.org/wiki/Korda_csal%C3%A1d
https://www.facebook.com/groups/1432510756991980/posts/4304515043124856
https://mek.oszk.hu/04800/04804/html/9.html
Jegyzetek
1 Az 1900–1901-es években Székelykeresztúron, a Kordaberek-dűlőt a kor legpontosabb katonai és közigazgatási térképművei dokumentálják. Ebben az időszakban a terület az Osztrák–Magyar Monarchia részeként Udvarhely vármegye Székelykeresztúri járásához tartozott. A századfordulós térképek egy gyökeresen megváltoztatott, átalakított tájat mutatnak a 130 évvel korábbi állapothoz képest. Míg Mária Terézia idejében a Nagy-Küküllő hatalmas, mocsaras kanyarulatokkal, vadul szelte át a Kordaberki-réteket, 1901-re a folyót ezen a szakaszon már részben szabályozták. A kanyarulatok egy részét levágták, így a Kordaberek szárazabbá és mezőgazdaságilag jobban hasznosíthatóvá vált. A mocsaras, fás-bokros ártér helyét szabályos, hosszúkás parcellák vették át. A dűlő ekkor élte fénykorát, mint Székelykeresztúr egyik legértékesebb, tápanyagban gazdag hordalékos talajú mezőgazdasági területe. A vasút közelsége: az 1901-es térképeken már megjelenik a dűlő közvetlen szomszédságában a Segesvár–Székelyudvarhely-vasútvonal (amelyet 1898-ban adtak át a forgalomnak). Ez a modern infrastrukturális elem végleg elvágta a dűlő északi részeit a folyó korábbi természetes árterétől.
2 Nemes Juliánna báró Korda ZsigmondnéErdély egyik nagyasszonya. Az egykori Székelykeresztúr nagy jótevője(felmenők: 1676 – Huszár Borbála, a naplóíró Hídvégi Nemes János, Háromszéki főkapitány felesége, zágoni Mikes Kelemen nagyanyja; 1714 – Nemes János fia, Nemes Mátyás, a fiatfalvi kastélyt bíró Nemes Domokos testvére; 1746 – Nemes Mátyás leányai, Nemes Júlia – br. Korda Zsigmondné, és Nemes Klára – gróf Bethlen Sámuelné). Bővebben a könyvészetben.
3 Az említett Galath-tető, egy önálló magas hegycsúcs, melyet Omlástetőnek is neveznek, régi szövegekben pedig Galambot-vára néven szerepel. Három legenda is köthető hozzá.
4 A küküllő szó korai török (ótörök) eredetű, és az avarok révén került a magyar nyelvbe. Jelentése: kökényes (vagyis kökénybokroktól termékeny helyet jelent). Az erdélyi Küküllő folyók (Nagy-Küküllő és Kis-Küküllő) innen kapták nevüket, mert az egész folyómente egykor sűrű kökényes vidék volt. Írott formában is már a 12. század végétől felbukkan.
