A nemzet festőjéről”, Barabás Miklósról és a kevésbé ismert, „vidékre eltemetkezett” Gyárfás Jenőről és munkásságukról szóló tanulmányokat tett közzé Jánó Mihály a frissen megjelent kötetében.* A Képhistóriák az erdélyi könyvkiadás története szempontjából is jelentős, a sepsiszentgyörgyi ARTprinter Könyvkiadó műszaki, nyomdatechnikai szempontból kiváló, elegáns kivitelezésben adta közre a számos reprodukciót tartalmazó, albumként is lapozható könyvet.
A sepsiszentgyörgyi művészettörténész, a helyi képtár volt főmuzeológusa nem véletlenül választotta ezt a társítást: mindkét, a 19. században alkotó festő Háromszékhez kötődik. A kötet tetemes részét a kézdimárkosfalvi születésű Barabás Miklós műveinek elemzése teszi ki, amelyeket két bevezető, életrajzi vonatkozású írás vezet elő – több adatot (és műelemzést) a szerző lapunk hasábjain is közölt 2019-ben, Széljegyzetek Barabás Miklós önéletrajzához című tanulmányában. Mikor is született valójában a festő? Jánó Mihály biztos adatra alapozva tisztázza ezt a kérdést: a kézdimárkosfalvi tiszteletes bejegyzésére a ma a sepsiszentgyörgyi állami levéltárban található anyakönyvben, amely arról szól, hogy a gyermek Miklóst 1810. február 24-én keresztelték. Önéletrajzában a művész február 22-ét jelölte meg, tehát a keresztelés, az akkoriban szokásos módon, két nappal a születés után történt – ehhez képest a művészettörténet-írás többnyire egy korábbi dátumot, február 10-ét rögzíti a születés dátumaként, egy téves adat alapján. Barabás Miklós kapcsolata a szülőfölddel a címe a második, bevezető írásnak, a művész korai, hányatott éveiről. Válásuk után szülei Dálnokon és Torján éltek, új családjaikkal. Nagyenyedi diákévei alatt Miklós Dálnokra járt haza, az anyja családjához, ott viszont a mostohanagyanya keserítette életét. Édesanyját később is igyekezett látogatni, a róla és a második házasságából származó gyermekekről készült kép is helyet kapott a kötetben. Az anya halála után a művész többé nem tért vissza Erdélybe, legalábbis önéletírásában nem említett több látogatást.
A Barabás-életmű egyes darabjairól írt huszonöt rövidebb tanulmány közül az első a korai évekből való a Quodlibet című, a nagyenyedi Bethlen Kollégium igazgatói irodájában őrzött tusrajzról szól. A sokáig másolatnak tartott emléklapot 1998-ban a Barabás Miklós halálának 100. évfordulójára megrendezett sepsiszentgyörgyi tárlaton állították ki. A tizenhat éves művész, saját szavai szerint, „a Kisfaludy Károly regéinek, Kisfaludy Károly Aurórájának rajzairól s néhány jobb részmetszetről” készített másolatot, ugyanakkor megfestette a kollégium néhány patrónusa és több tanára arcképét, továbbá saját arcképét is. Jánó Mihály részletesen ismerteti az emléklap szereplőinek életútját, nagyobb figyelmet szentelve annak a Hegedűs Sámuelnek (1781–1844), aki fiatal tanárként biztatta tanítványát a portréfestésre, és az enyedi és kolozsvári arisztokraták körében megrendelésekhez is juttatta. A művészettörténész valószínűsíti, és éppen a Quodlibetben szereplő portré alapján, hogy a kolozsvári művészeti múzeumban nemrég előkerült, Barabás által ceruzával rajzolt, keltezetlen férfi arckép is a több nyelven beszélő enyedi tanárt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagját, Hegedűs Sámuelt ábrázolja. Jánó Mihály ugyanakkor azt is feltételezi, hogy ez a rajz azonos azzal, amit Barabás egyik 1847-es levelében említ: az enyedi kollégium vezetősége szobrot akart állítani az egykori tanárnak, és Barabás Miklóshoz fordultak segítségért. A művész Alexy Károlyt (1816–1880) kérte fel, ő maga pedig vázlatokkal segítette a munkát, és egy diákkori rajza alapján készítette el, feltehetően 1847-ben, a ma a kolozsvári Művészeti Múzeumban őrzött rajzot.
A kötetbe bekerült a Vásárra induló román családról írt kisebb tanulmány is, ezt a képet a művész több ízben is megfestette. Az első, 1844-ben készült kréta- és akvarellváltozat címe még a következő volt: Vásárra induló (marzsinyár) oláh család. A későbbi, olajban festett változatok és a másolatok címe fokozatosan átalakult, az oláh szó románra módosult, és teljesen eltűnt a címből a marzsinyár szó, ami a művészettörténész szerint a kép egyik lényegi elemére világított rá: éppen arra, hogy hol és milyen körülmények között készült a festmény. A lovon ülő gyönyörű leány, akinek a lovát idős apja vezeti, és akinek hódoló mozdulattal egy legény bimbózó ágat nyújt, a Szegény gazdagok című Jókai-regényből is ismert găinai/gajnai/geinai leányvásárra tart – és erre éppen a mű eredeti címe világít(ott) rá. „Barabás nem véletlenül használta ezt a kifejezést, hiszen ezzel pontosította az ábrázolt román család lakóhelyét, amelyet ma románul Mărginimea Sibiului (innen jön a 19. században használt magyar marzsinyár!), magyarul Szeben-Hegyalja, és németül Hermannstädter Randgebiet néven ismernek az erdélyiek. A földrajzi tájegység a Nagyszebentől délnyugatra fekvő, 18 falut magába foglaló terület, ahonnan réges-régi hagyomány volt vásárra vinni az eladófélben levő leányokat a Gajna-hegység tisztásaira” – írja a művészettörténész. (Nemsokára magyarul is megjelenő, a magyar és román imagológiai viszonyrendszert taglaló, Românii și ungurii című könyvében Sorin Mitu történész hasonló megállapításra jut, ő is a Jókai-regény világával rokonítja a festményt, amelynek kapcsán többek között a következőket írja: „A magyar romantika leghíresebb festője, Barabás Miklós román parasztokat ábrázol vásznain, ami nemcsak azt láttatja, hogy a valóságban hogyan néztek ki, hanem segít megérteni azt is, hogy a magyarok miként látták őket.”)
A kötetben szereplő műelemzések sorában kiemelt helyet kapnak Barabás Miklós női portréi. Báró Radák Istvánné gr. Rhédey Kláráról több képet is láthatunk a kötetben. Egy miniatűr, akvarelltechnikával készült képet a művészettörténész a kolozsvári Művészeti Múzeumban fedezett fel, ezt a nem túl hízelgő, a művész és modellje szempontjából egyaránt ifjúkori képet két idősebb kori arckép is követi. A negyvennyolcas forradalmat támogató grófnő alakját Jánó Mihály a kortársak visszaemlékezéseivel is felidézi. Személyes történetek, adott esetben kortársak visszaemlékezései kísérik a többi portré elemzését is. „Barabás Miklós női portréi közül számomra gróf Nádasdy Ferencné gróf Zichy Ilona (1849–1873) egyik nagyon szép arcképe a leginkább magával ragadó” – fogalmaz a szerző, aki a kötet borítójára is ezt az 1876-ban készült portrét választotta, a kötetben helyet kapott egy későbbi kép is, a leánygyermekét gyászoló fiatal anyáról. Béldi Józsefné Daniel Sofi képe a vargyasi Daniel-kastélyból került a múzeumhoz, azóta mind a kastély, mind a festmény megújult, utóbbi Vinczeffy László festő-restaurátornak köszönhetően. Jánó Mihály a hányatott sorsú festmény modellje után nyomozott: „A restaurálás során tisztázni kellett a kép keletkezésének körülményeit, ugyanakkor szerettem volna megismerni e régvolt, mélabús hölgy nevét, és ha mindez sikerült, kiírni végre a kép alá a festő nevét.”
A kötet második, Gyárfás Jenőről szóló része a diákkori rajzokkal nyit, reprodukciókként ezek először látnak napvilágot. A sepsiszentgyörgyi születésű Gyárfás Jenő budapesti, mintarajztanodai éveiről (1871–1875) nem sokat tudtunk eddig, nemrég viszont felbukkant Gyárfás 24 rajza a budapesti Építészeti Múzeum irattárában. 1874 táján a mintarajziskola néhány diákja Felvidék és Erdély műemlék épületeinek felmérésére és lerajzolására indult. Besztercebányán, Selmecbányán, Késmárkon, Körmöcbányán, Szászsebesen és Segesváron „gyors, de részletpontos vázlatokat készítettek a műemlék templomokról, várbástyákról és különböző templomberendezésekről, keresztelőmedencékről, faragott címerekről, mindarról, amire a tanáruk felhívta a figyelmüket, és ami romantikus képzeletüket amúgy is megragadta”. Gyárfásnak a műszaki rajz és a művészi grafika közé sorolható műemlékrészletei az egyes épületek felméréséhez járulhattak hozzá. A szászsebesi rajzok dokumentumértékűek, hiszen a templom külső szobrai, kitéve az időjárás viszontagságainak, gyorsan rongálódnak. Ugyanakkor találunk ebben az anyagban egy-egy épületet távolabbról láttató ceruzarajzokat, tusrajzokat is, ezeket művészi igényű hangulatképekként értékeli a művészettörténész, hozzátéve, hogy „Gyárfás az épületek méretarányait egy-egy járókelő finom, jelzésszerű ábrázolásával érvényesítette, ugyanakkor a jövendőbeli művész kitűnő perspektívaérzéke is ezeken a rajzokon csiszolódott”.
Tamás Zsófia felvételei. Képek: a Kincses Kolozsvár Egyesület archívuma
Jánó Mihály a sepsiszentgyörgyi képtár kincseinek elemzésére is kitér, Gyárfás Jenő Tetemre hívás című festményének két előtanulmányára. A nagy hatású, 19. századi festmény vázlatait és előtanulmányait Gyárfás Münchenben kezdte el, a végső változat 1881-ben készült el, Sepsiszentgyörgyön (ma a Nemzeti Galériában őrzik). Jánó Mihály részletgazdag, művelődés- és művészettörténeti keretet nyújt a kép értelmezéséhez. Az ihletet adó, azonos című Arany János-ballada 1878-ban jelent meg a Budapesti Szemlében, Gyárfás, saját visszaemlékezése szerint, a Probst kávéházban, a „magyarság tanyáján” találkozott a művel. „…Benczúr Gyula professzor, Baditz apánk, Vágó, Karlovszky, Margitay (…) e nagyszerű fiúk között és velük olvastuk e rémes balladát. És én azon hevenyében, a Diez iskola flottabb modorában vászonra vetettem a Tetemre hívás legelső vázlatát, minden előtanulmány nélkül.” A „rémes ballada” főszereplője Kund Abigél, a meggyilkolt Bárczi Benő „titkos arája”, akit az áldozat apja elhív a halottas házhoz, és mikor megjelenik, a holttest vérezni kezd. Jánó Mihály kitér az Arany-ballada előzményeire is, arra, hogy a költő ismerhette a szokást az európai irodalomból is, a Nibelung-énekből vagy Shakespeare III. Richárdjából. A kötetben egy középkori ábrázolás is helyet kap, Hamburg 1497-es törvénykönyvéből, ugyanis főként a német nyelvterületen a 15–18. században az istenítélet, vagyis a vérző holttest bizonyítékként szolgált a gyilkos kilétére. A szokást viszont Balássy Ferenc Székely tanulmányok című közleményéből is ismerhette a költő, amely annak udvarhelyszéki, 18. századi gyakorlatáról tudósít. Gyárfás Jenő „alkotói fantáziáját Arany János balladájának záró sorai ragadták meg, s ezt próbálta egyetlen jelenetbe besűríteni”, a vérző seb, az istenítélet láttán megtébolyodó Kund Abigél és a körülötte dermedten figyelő – helybeli modellek után megrajzolt – emberek, gyermekek megjelenítésével. A ma a művész nevét viselő képtár volt vezetője így értékeli könyvében az intézményben őrzött műveket: „A tanulmányok, bár nem befejezett művek, művészi kvalitásuk révén a képzőművészeti gyűjtemény legszebb darabjainak számítanak, és ezzel együtt olyan kiváló dokumentumok, amelyek bepillantást engednek az ábrázolt téma, valamint az alkotói folyamat rejtelmeibe.”
A Gyárfás Jenőről szóló tanulmányok sorát két kuriózum bemutatása zárja. Az író Jókai Mór előtt tisztelgő díszalbum című írás Jókai munkásságának fél évszázados jubileumára készült, a sepsiszentgyörgyi kaszinó választmánya Gyárfást kérte fel, hogy elkészítse a háromoldalas emléklapot, a művész a Bálványosvár című regény egy-egy jelenetéhez készített illusztrációt. Az emléklap ma Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban található.
A másik érdekesség, egyben a kötet utolsó írása Beksics Gusztáv díszpolgári oklevelét ismerteti, ez az oklevél volt az idén januárban a Székely Nemzeti Múzeumban megnyílt Gyárfás Jenő-emlékkiállítás nagy meglepetése – írja Jánó Mihály. Az újságíró, történész, publicista Beksics 1884-től 1894-ig Sepsiszentgyörgy országgyűlési képviselője volt, mandátuma végén díszes küldöttség vitte el számára Budapestre a Gyárfás Jenő által megfestett oklevelet. A művészettörténész idéz a Székely Nemzet korabeli cikkéből, amelyben a szerkesztő az eseményt és az oklevél kivitelezését méltatja. A kötetet is egy, a Székely Nemzetből származó idézet zárja: „Tisztelt Gyárfás uram, hol marad és rejtőzik ön az éji homályban? Ön a világé, nem csupán a falujáé. Ne termesszen almákat, de nyisson ateliert Budapesten, mert az ön ecsetjére szüksége van e hazának.”
* Jánó Mihály: Képhistóriák. ARTprinter Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2025.
