A bükk- és a nyírfatapló tudomásom szerint egyetlen Kárpát-medencei, de még székelyföldi település címerében sem szerepel, pedig a bokály mellett igazán ott lenne a helye, hiszen a másik attribútum, a fenyő bármely székely településé lehet. De, mint Zsigmond Győző megállapítja A korondi toplászat – Egy hungarikum képeskönyve1 című kiadványában, „egyedül Korond érdeme, hogy a taplófelhasználást a népi mesterség szintjére emelte”. Bár valamikor a Bakonyban, a Felvidéken és természetesen Erdély számos vidékén is foglalkoztak ezzel a mesterséggel, Zsigmond Győző szerint aligha lehetett volna a 20. század végén akár Székelyföldön is olyan másik települést találni, „ahol több mint félszáz ember foglalkozott volna – 16 tucat besegítővel – a toplászattal”. Ám az is igaz, hogy egy évtized múltán már csak a negyedrészük kereste, vagy egészítette ki a jövedelmét hagyományos kézművességgel készített taplóportékák értékesítésével. Valóban nem könnyű kenyérkereset, Zsigmond Győző számtalan munkafolyamatot sorol fel a tavaly megjelent kötetében, ami mind szükséges ahhoz, hogy a fához tapadó, gyakorlatilag abból kinövő taplógombából sapka, ruhadísz, tarisznya, falvédő, emléktárgy és még számos egyéb hasznos portéka vagy haszontalan mütyürke váljék. Ilyen a tapló keresése, megtalálása, levágása, leszedése, begyűjtése, hazaszállítása, füllesztése, faragása, nyújtása, szeletelése, vasalása, préselése, aztán nyomtatása, ragasztása és díszítése, szárítása, csomagolása, raktározása és végül árusítása, amit mind el kell végeznie a toplászmesternek, amíg tarthatja a markát a pénzéért. Hogy a mindezekkel járó utazásokat, a szükséges szerszámok készítését, vagy beszerzését ne is említsük.
A voltaképpen élősködő természetű taplógombának számtalan elnevezése ismert, amelyek többnyire tájankénti sajátosságaira utalnak: például színére, gazdanövényére (bikkfa-, nyírfa-, fűzfatapló), bőrszerű hasonlatosságára (zsidóbőr, németbőr), vagy éppen népies elnevezésére (rétapló). Feldolgozott formában azonban gyakran születnek megtévesztő megnevezések is: a tájékozatlan turisták könnyen elhiszik róla, hogy „szarvasbőr”, „őzbőr”, sőt – horribile dictu – „rikkantyúbőr”, amely állítólag „a Kárpátokban rejtőzködő, kicsi, barna állat bundája, s bőréből készült sapka viselőjének férfiasságát növeli”. Úgy bizony! (Közelebb tart a valósághoz a Korondon használatos bükkfabársony [Fomes fomentarius] elnevezés.).
A tapló táji elnevezései valójában csak másodlagos értelmezések. A gyűjtés és feldolgozás elsődleges célja a kezdetektől a tűz lángra lobbantása és fenntartása volt. Ehhez sokszor körülményes, de mindig célszerű műveleteket kellett elvégezni, hogy végül a békasóként is ismert kovakővel csiholt szikra fellobbanjon, s a tapló szolgáljon bogrács alá rakott tűznek, szalonnasütéshez, halsütéshez vagy pipába szánt tűzként szolgáljon.
A tűzgyújtáshoz nélkülözhetetlen szikracsiholó anyagot gyakran kis zacskóban tartották, együtt más szerekkel, amelyek a betegséget okozó gonosz erők elűzésére szolgáltak. Amíg rá volt szorulva az ember, vigyázott rá és becsülte. Ma azonban tűzgyújtáskor senki sem gondol már a taplóra: inkább övet, újságtartót, párnát, papucsot, makkos melldíszt, dohányoszacskót, gyufatartót, terítőt vagy falidíszt készítenek belőle. Használják szemüvegtörlőnek is, sőt pisztrángozáskor a műlégy megszárítására szolgáló kendőként.
Nem is olyan régen még az egészségügyben is alkalmazták sebkötésre, sebtapaszként, izzadás, fejfájás, böfögés és aranyér ellen. A méhészek füstölésre vették hasznát, a nyírfatapló zsenge példányait pedig ínségeledelként fogyasztották. A talán legismertebb terméket, a taplósapkát pedig már egy 1754-ben kelt főúri oklevélben is megemlítik.
A korondi és környékbeli taplósok világlátott, életrevaló emberek, akik nem csüggedtek, amikor a tapló hagyományos hasznosítási módjai kezdték veszíteni népszerűségüket. Inkább azon törték a fejüket, hogyan elégíthetnének ki az új fogyasztói igényeket, vagy gerjeszthetnének újabbakat. Gyakorlatias gondolkodásuk révén hasznos és kevésbé hasznos termékekkel egyaránt próbálkoznak. Hiszen a pénznek, mint tudjuk, nincs szaga, és a kézművesnek – még ha népművésznek is tűnik – ugyanúgy mérik a kenyeret, a sót és a pálinkát. Szerencsére a kínálat szinte korlátlanul bővíthető, mert a „morbusz vásárolhatnékuszban” szenvedő turisták és a vevőkre vadászó korondiak szándéka könnyen találkozik. A kínált portékák többsége valóban tetszetős és célszerű. Azoknak sem kell azonban üres kézzel távozniuk, akik a giccsesebb termékekre vágynak: a Korond főutcáján kínálkozó kirakodóvásár mindenki számára tartogat valamit.
Olykor váratlan és nem mindig kedvező események is növelhették a taplóból készült tárgyak iránti keresletet. 1920 után, „a román világ beköszöntését” követően divatba jött a márciuska nevű apró kézművestermék, amely akár a nagyobb taplótárgyak készítése során keletkező hulladékból is előállítható. A márciuska tavaszt jelző és párválasztásra is alkalmas tárgy, árusítása és ajándékozása rendkívül népszerűvé vált. Filléres ára miatt a legények tucatjával vásárolták, hogy a lányok megkörnyékezését elősegítse, és arra is alkalmat adott, hogy megérintsék a kiszemelt leányzót.
Ez a pompás szokás a Balkán-félszigetről, román és bolgár közvetítéssel jutott Erdélybe. Úgy tartják, hogy a román mărțișorból magyarosodott márciuska viselőit nem égeti a nap, és elkerüli őket minden gonosz igézés. A romániai magyarok azonban általában nem, vagy csak a kevert lakosságú vidékeken vették át az ajándékozás szokását. Ők inkább a dolog anyagi részére helyezték a hangsúlyt, és kereseti lehetőséget láttak a nyírfataplóból készített, szép fehér, papírvékony lemezekre ragasztott, festékkel színezett taplóvirágocskákban. Ezeket akasztótűvel ellátva, többnyire cigány viszonteladók közreműködésével értékesítették vásárokon, búcsúkban, fürdőhelyeken – mindenütt, ahol sok nép gyűlt össze. A szerző megfigyelése szerint a taplóból készült márciuskák kelendőbbek, mint a műanyagból fabrikáltak.
Zsigmond Győző nagy szorgalommal vette számba a korondi és a környékbeli székely települések népének leleményességét jelző, taplóból készült használati tárgyak és „haszontalan” csecsebecsék garmadáját. El kell ámulnunk, milyen naprakészek ezek a hagyományőrző korondi és környékbeli taplósok: még 2021-ben, a koronavírus-világjárvány idején az ifjú Máté Károly arcvédő maszkot készített „taplóbőrből”, amelynek képét a könyv 50. oldalán is láthatjuk.
A jó minőségű képekkel gazdagon illusztrált kismonográfia koronáját számomra a befejező 16 oldal jelenti, ami a Válogatott toplásztörténetek címet viseli. Ez a rész beavat bennünket abba a varázslatos világba, amely befogadja a tapló után járó, vagy csak arrafelé bóklászó székely és nem székely atyafiakat, miközben templomcsarnokok hangulatát árasztó sűrű erdőkbe lépnek.
A toplászok természetesen nem a bükkösök hangulatáért járták erdeiket, hanem hogy minél több nyersanyagot gyűjthessenek kézműves munkájukhoz. Eközben izgalmas, különleges élményekben lehet részük, olyan kalandokat élnek át, amelyeket hosszú évekig mesélhetnek; miközben falvuk megszokott rendjétől eltávolodva, erdeikben mégis otthonosan mozogtak. Ezekről aztán szívesen számoltak be a „gombás történetek” iránt érdeklődő tudósoknak.
Különösen előkelő helyet foglalnak el a taplóért folyó vetélkedések, az „azé a tapló, aki előbb ér a taplót termő fához” íratlan szabályának érvényesülése vagy megszegése, hiszen az erdők sűrűjében nem mindig akad pártatlan igazságtevő. Ezekből az egykor megélt, idővel talán meg is szépült történetekből mi is megismerhetünk egy keveset a toplászélet világából.
Megismerjük például, hogyan közelíti meg az idősebb, tapasztalt toplász a friss ültetésű erdőrészeket, hogy az ifjú társ később ne, vagy nehezebben találjon oda. De a történetet elmesélő is tudja, hogyan járjon túl az idősebb társa eszén. A történetekben szó esik vérfagyasztó medvés találkozásokról; a vasutasról, aki megállította a vonatot a szerelvények után futó, taplóval teli zsákot cipelő székely kedvéért; vagy a saját fajtáját az út mellett hagyó székely szekeresről.
Szóval a toplászat is olyan, mint a házasság, az egyik ember szerencsével jár, a másik ráfizet, és a sikereikről a toplászok is szívesebben és készségesebben számolnak be. Vagy elképzelhető, hogy Zsigmond Győző a sikeresebb toplászok emlékeiből válogatta összeállítását? Nem tartom valószínűnek, hiszen könyvének utolsó soraiban is nagyon őszintén ír a korondi toplászat helyzetéről és kilátásairól: „Ezt a kihalóban lévő népi mesterséget ma már csak néhány igazi toplász műveli, a taplógyűjtéssel és a taplóáruk eladásával viszont többen foglalkoznak ma is Korondon. Van-e jövője vagy nincs, nehéz megmondani. Bízzunk benne, mert egyre népszerűbb az állati bőr helyettesítése, például taplóval.”
Jegyzet
1 Zsigmond Győző: A korondi toplászat – Egy hungarikum képeskönyve. Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2024.
