Mint bizonyára sokan mások, Az ismert katona című 1985-ös regény történetén keresztül figyeltem fel a Tar Károly-életműre. A rendszerváltás előtt a tragikusan meghalt, megbetegedett romániai katonák történetei ott kísértettek a második nyilvánosságban, ezeket hangosította fel mintegy a Tar Károly-kötet. Később Tar munkásságának komplexitása, szerzői-szervező fáradhatatlansága vonta magára a figyelmem, igaz, ennek nyomai 1995-től kezdődően inkább átszűrten és esetlegesen, a svédországi magyar nyilvánosság emigrációs távolságától megterhelten jutottak vissza Erdélybe. Az utóbbi években, kilencvenedik életévéhez közeledve viszont, úgy tűnt, ismét egyre nagyobb kedvvel, egyre rendszeresebben van jelen az erdélyi nyilvánosságban, személyes találkozások formájában is. Nyolcvanöt és kilencven éves korában is terjedelmes interjúkat közölt vele a kolozsvári Helikon. Ezt az erősödő jelenlétet szakította meg 2026-ban váratlan halála.
Idézzük fel röviden a pálya néhány fontosabb állomását! A kolozsvári születésű szerző 1958 és 1968 között a kolozsvári Igazság című napilap munkatársa, Forrás-kötete, a Köszönöm, jól vagyok 1969-ben jelenik meg. 1970-től az Ifjúmunkás publicistája, rovatvezetője, 1987‒1988-ban pedig a Napsugár főszerkesztője. 1990 után dolgozik a Szabadságnál, az Erdélyi Naplónál, részt vesz az Erdélyi Szépmíves Céh 1990 utáni újraszervezésében, ez a kezdeményezés azonban néhány kiadvány megjelentetését követően megszakad. Saját kisformátumú sorozatot is indít a rendszerváltás után, Erdélyi Kiskönyvtár címen. 1995-től Svédországban élt, ottani tevékenységének számos eleme közül kiemelkedik az Ághegy című skandináviai magyar irodalmi és művészeti lap megalapítása és szerkesztése.
A halála előtti évben, 2025-től kezdtünk leveleket váltani, azt követően, hogy sokévtizedes munkásságát ismertük el a Romániai Írók Szövetsége kolozsvári fiókjának 2025-ös díjátadóján. Ekkor távollétében laudálhattam Tar Károlyt, Minden (mindig) mese (2024) és Tangó (2025) című könyvei kapcsán. Az írószövetségi oklevelet pár hónappal később személyesen nyújtottam át neki Kolozsváron. 2026. február elsején újabb mailüzenet érkezett tőle, felkeltette az érdeklődését, hogy Teleki Éváról és Hervay Gizelláról írtam cikket ‒ mindkettejüket személyesen ismerte. „Éppen kórházban nyögdelőzöm, ha megmaradok, szívesen lelkesedek a háttérből” ‒ mármint a szerzőkkel kapcsolatos kutatásaim folytatásának. Felemlegette, hogy Hervay Gizellának rovatvezetője volt az Ifjúmunkásnál, és azt is, hogy a Tölgy és repkény című Teleki Éva-kéziratot ő szerkesztette és közvetítette kiadója, a Minerva Művelődési Egyesület számára. Biztattam, hogy ossza meg ezekkel kapcsolatos emlékeit mindazokkal, akik számára ez fontos lehet, szívesen közvetítek. Ezután még két üzenet érkezett tőle február 2-án, így zárult az utolsó: „Nehezen írok, két vizsgálat között, de ma már sikerül ennem, munkamódszerül ajánlom, hogy gépbe mesélek konkrét kérdéseidre, a csapongásokat elkerülendő.” Hervayról, Telekiről, Ifjúmunkásról, Fischer Istvánról kérdeztem volna tovább ‒ néhány töredéket így is írt róluk. Sajnálom, hogy ezt a beszélgetést már nem folytattuk, nem folytathatjuk, alig két héttel később már a halálhíre érkezett.
A Minden (mindig) mese című kötetét lapozom most fel, ez hangulatában, a rövid történetek sűrítettségében emlékezetes darab számomra, Mayer Hella festményei pedig tértől-időtől független relevanciát kölcsönöznek ezeknek a gyakran kolozsvári vonatkozású történeteknek. Egyik története, az Öröklétre készülődve a memória kiterjeszthetőségének utópiaszerű képe, amelyik a fotókészítés analógiájára gondolkodik tovább: megőrizhetőek-e azok a képek, amelyeket a szó szoros értelmében nem exponált senki: „Gépe tökéletes kezeléséhez folyamatosan felhalmozott tudása valószínűleg arra lesz jó, hogy a világban tapasztalt szerelmetes dolgait az örök életre készülve rögzítse. Meggyőződése, hogy teste csontkemény táblájára, harcos sejtjei porcikáira rótt tudása soha nem veszhet el. Digitális képei kiszámíthatatlan elektronikus pályákon tovább keringve, a kozmosz végtelen tárhelyén tömött fájlokban raktározódnak, és a folyamatos frissítés használhatóvá teszi majd mindet, amit életében fontosnak és lényegesnek tartott.”
A földi lét végességének távlatára tehát a korszerű, digitális világot mozgásba lendítő képzeletjátékával reagált. A felhőben való absztrakt létezés és az emlékezet ebben a játékban találkozott, találkozik, és újabb összejöveteleket tesz lehetővé.
Nyugodj békében, Károly!





