Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította a Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését, amelynek a támogatását a későbbiekben átvállalta a Kulturális és Innovációs Minisztérium. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességekről, kiemelkedő tulajdonságokról, átlagon felüli jellemvonásokról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.
Bevezető
Az általunk választott hétköznapi hős Szabédi László költő, újságíró, műfordító, nyelvész, tanár. Felmerül a kérdés, hogy a meghatározó magyar folyóiratok – Helikon, Pásztortűz, Termés, Utunk, Irodalmi Almanach stb. – publicistájáról, akinek életútja mélyen összefonódik Erdély történelmi és kulturális változásaival, miért hétköznapi hősként értekezünk. Bár a költő gyökerei Szabéd falujába nyúlnak vissza, a falubeliek – főként a fiatalok – körében azt tapasztaljuk, hogy sokrétű tevékenysége, szerepvállalása, illetve kitüntetései ellenére Szabédi neve és munkássága kevésbé ismert, életművére nem irányul elég figyelem. Továbbá verseit csupán egy szűk réteg olvassa, ismeri. Célunk, megismertetni Szabédi életútjának fontosabb mozzanatait, és ezáltal hozzájárulni a munkásságából fennmaradt szellemi-kulturális örökség továbbviteléhez.
Szabéd
Szabéd (románul Săbed) faluja Romániában, Maros megyében helyezkedik el, az egykori Marosszék északnyugati szögletében, Marosvásárhelytől 17 km-re. Mezőcsávás (románul Ceuașu de Câmpie) községhez tartozik. A falut 1451-ben említik először, Zabédy néven. A falu lakói a 16. század közepén tértek át unitárius hitre. A trianoni békeszerződésig Maros-Torda vármegye marosi felső járásához tartozott. A legutóbbi népszámlálási adatok alapján lakossága 748 főt számlál, amelyből 661 magyar etnikumú.1
Szabédi László kötődése a faluhoz
„Életemet onnan
kezdem el, ahonnan
kiszülettem belőle.”
(A szabédi nagyréten, 1936)
Fontos tény, hogy Szabédi eredetileg Székely László néven látta meg a napvilágot 1907. május 7-én a Maros-Torda megyei Sáromberke községben. Szabédhoz való kötődéséről a következőképpen ír: „Otthon Szabédon lett volna, ebben a kedves mezőségi faluban, amely úgy búvik meg a szelíd hajlású dombok között, mint a világ képe egy nagy mosdótálban. Ahol mikor először voltam rokoni látogatóban, már tizenkilenc éves koromban legnagyobb meglepetésemre készen várt helyem az unitárius templomban. Itt éltek az őseim évszázadokon keresztül, egyik nemzedék a másik nemzedéket követve s annak helyét foglalva el, örökölve szántókat, kaszálókat (…). Itt, ebben a faluban élt Dénes uram, a nagyapám, s itt nőtt fel, valóban otthon, az édesapám.”2
Visszaemlékezéseiben többször utal rá, hogy Szabédot érezte igazi otthonának, hiszen innen származtak gyökerei: sokat emlegetett nagyapja, Székely Dénes, édesapja, Székely Sándor, szabédi származású vasutastiszt, édesanyja Rédiger Emília, a szintén szabédi származású Rédiger Géza unitárius lelkipásztor és költő lánya. Választott szülőföldjének tekintette a falut, ezért változtatta meg felnőtt korára vezetéknevét Szabédira.
Szeretete és mély ragaszkodása a falu iránt költészetében is kifejezésre jut. Ezt bizonyítja A szabédi nagyréten című, önéletrajzi ihletésű költeménye, valamint A szabédi hegy alatt című balladája, amely a falu temetőjének szépségét emeli ki a költői túlzás eszközével.
Ifjúkora és tanulmányai
Szabédi László Sáromberkén született 1907-ben, elszegényedett nemesi család harmadik gyermekeként. Édesapját vasutasi munkájából kifolyólag gyakran áthelyezték, ezért születését követően négy évvel Zernyestre, majd hétéves korától Kolozsvárra költözött családjával, ahol végleg letelepedett. Elemi és középiskolai tanulmányait a kolozsvári unitárius gimnáziumban végezte, majd 1925-ben érettségizett. A gimnáziumi évek alatt diáklapot szerkesztett, tehát már ekkor megmutatkozott ígéretes írói készsége.
Az érettségit követően lehetősége adódott, hogy francia ösztöndíjjal Strasbourgban kezdje el egyetemi képzését, ahol protestáns teológiát és irodalomtudományt tanult. Nehéz anyagi körülményei miatt támogatást kért az útiköltségre egykori iskolájától, amelyet jóvá is hagytak, azzal a feltétellel, hogy a diploma megszerzése után legalább tíz évig állást kell vállalnia a kolozsvári Unitárius Főgimnáziumban. Bár a teológia iránt csekély elhivatottságot érzett, a tanulás iránti vágya töretlen volt, ezért a Strasbourgban töltött évek során alaposan belemerült a francia irodalmi, filozófiai és természettudományi művekbe. Olyan írók, filozófusok hatottak rá, mint Diderot, Voltaire, Rousseau, Molière, Racine, a biológusok közül Bouvier, Goldsmith, Delage, Caullery, La Dantec munkáit tanulmányozta, s mellette érdeklődéssel olvasott irodalomtörténeti és nyelvészeti tanulmányokat is.
1927-ben visszatért Kolozsvárra, ahol folytatta tanulmányait. Irodalmi tanulmányait az I. Ferdinánd Egyetemen végezte, míg teológiai tanulmányait az Unitárius Teológián folytatta. A teológia elvégzésére azért volt szükség, mert ezekben az években a román állam célja az volt, hogy új magyar iskolák felállításával elvonja a régi magyar oktatási intézmények tanulóinak jelentős részét, és az elnéptelenedett felekezeti iskolákat bezárja. Így a magyar nyelvű iskolákban magyarul tudó román tanár is taníthatott. A veszély elhárítására a magyar iskolák felekezeti jellegét kellett hangsúlyozni, és ezért volt szükséges, hogy ezekben az intézményekben paptanárok tanítsanak. Világnézeti konfliktusai miatt azonban Szabédi a teológiát abbahagyta. Az irodalmi karon szintén nehézségekbe ütközött, mivel nem sikerült érvényesítenie a Strasbourgban töltött kétéves ismereteit, hiányos romántudása miatt.
Irodalmi tevékenysége – önálló hangjának keresése
Szabédi az életében ért csalódások és meghasonlások miatt 1931-ben Aradra költözött, és egy kereskedelmi és szállítóvállalatnál dolgozott tisztviselőként. Ebben a korszakban születtek azok a versei, melyek a Telehold című kötet Nélkülem ciklusában találhatók. 1932-ben otthagyta az aradi vállalatot, és elhatározta, hogy az írásból fog megélni. 1933-ban az Ellenzék napilap munkatársa lett, ahol mindössze egy évet dolgozott. Több műfajban is alkotott, versei, novellái és tanulmányai jelentek meg a Helikon és a Pásztortűz folyóiratokban. Ebben a korszakban írta a Délia című drámai költeményt, az Alkotó szegénység című verseskötet, valamint a Veér Anna alszik című novelláskötetet.
Költészetét meghatározza a rím, a zeneiség, gyakran rájátszik a népdalok és népballadák hangulatára, motívumaira. Magányossága, elzárkózottsága ebben a korszakában egyre inkább fokozódott, versei komor hangvételűek. Visszatérő motívum a fájdalom és a bánat.3
Az Új Erdélyi Antológiában egy novellát jelentetett meg, amiért 1939-ben egyhavi fogházra ítélték, majd másfél évig katonai szolgálatot teljesített. 1942-ben megalapította a Termés című folyóiratot Asztalos Istvánnal és Kiss Jenővel, amelynek megszűnéséig szerkesztője volt, ugyanakkor megalakulása óta munkatársa volt az Irodalmi Almanachnak és az Utunknak. 1943-ban Baumgarten-díjban részesült.
Költészetére az 1940-es évek első felében elmélyült vívódó, önbíráló hang jellemző. Két ellentétes pólus kerül egymással szembe: az elzárkózás és az elzárkózást feloldó kitárulkozás. Ezt az ellentétet a társadalmi és politikai rendszer elítélése táplálja. A költeményekben megszólal a tétlen kivárás elutasítása és a cselekvés iránti vágy, a cselekvés azonban puszta óhaj szintjén marad, nincs válasz arra, hogy mit kellene tennie. A költemények alaphangja mindvégig a bizonytalanság, tanácstalanság és pesszimizmus marad.4
Az 1940-es években egyre hangsúlyosabb szerepet kaptak az esszék, irodalmi tanulmányok, köztük az Ész és bűbáj címet viselő tanulmánykötet. Írásai közül fontos kiemelni az 1955-ben megjelent A magyar ritmus formái című tudományos művét, illetve a Nyelv és irodalom című tanulmánykötetét. Főművének az 1958-ban megírt A magyar nyelv őstörténete. A finnugor és indoeurópai nyelvek közös eredetének bizonyítéka című tanulmány tekinthető, mely csak halála után másfél évtizeddel jelent meg nyomtatásban.
A tanulmánykötetek mellett fontos említést tenni műfordítói tevékenységéről is. A költők közül Baudelaire és Eminescu verseit fordította le, valamint két Mihail Sadoveanu-regényt: Venea o moară pe Siret (Jött egy malom a Szereten) és Nicoară Potcoavă.
További szerepvállalások
A hadseregben tett szolgálatát követően, Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása után egy Kolozs megyei faluba, Báréba vonult vissza tanítónak. 1941-ben a kolozsvári egyetemi könyvtár munkatársa és a színház dramaturgja lett. Az 1944-es impériumváltást követően bekapcsolódott a politikai életbe. Bár elveivel ellentétben állt az aktuális hatalmi rendszer politikája, úgy ítélte meg, hogy csak akkor tudja népét eredményesen szolgálni, ha az új rend támogatói közé áll. A Magyar Népi Szövetség alapító tagjaként részt vett a kolozsvári szervezet kiépítésében. Később a Világosság és a Népi egység munkatársa lett, majd a háborút követően belépett a kommunista pártba. A kor elvárásainak megfelelően írásai közt helyet kapnak a pártot dicsőítő szocialista versek. 1945 és 1947 között a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója volt, 1945 májusában a Romániai Magyar Írók szövetségének alelnökévé választották. Szintén ebben az évben házasságot kötött Tompa Margittal, Tompa László leányával.
A Bolyai Egyetem és mártírhalála
Szabédi 1947-ben kezdett el tanítani a Bolyai Tudományegyetemen, ahol az esztétika, a világirodalom, majd az irodalomelmélet és a nyelvtörténet tanára. Tanári és költői hivatását nehéz volt úgy végeznie, hogy ideológiailag minden szempontból megfeleljen a hatalom elvárásainak. Az egyetemre egyre nagyobb befolyást gyakorolt a hatalmi rendszer, amit Szabédi így foglalt össze: „1947–48-ben nem kaptam utasítást, nem kérték számon munkámat. 1948–49-ben már kaptam utasítást, a munkámat nem kérték számon. 1949–50-ben utasítást is kaptam, számon is kérték a munkámat.”5
1956. szeptember 29–30-án kétnapos gyűlés zajlott Kolozsváron a Kolozs és az Autonóm Magyar Tartományban élő magyar írókkal, költőkkel és irodalmi szerkesztőkkel. A Szovjetunió Kommunista Pártja február végi, moszkvai XX. kongresszusa zárónapján elhangzott híres Hruscsov-jelentés – amelyben a szovjet pártfőtitkár kemény hangot ítélte el a sztálini korszak egyes túlkapásait és a személyi kultuszt –, nos, az ennek hatására Magyarországon és Lengyelországban elindult pezsgőbb, Csehszlovákiában és Romániában jóval visszafogottabb, de a közvéleményt nyilvánvalóan foglalkoztató erjedés láttán a romániai egyeduralkodó kommunista pártvezetés jónak látta kifogni a szelet az erdélyi magyar értelmiségi elit vitorlájából, más szóval: igyekezett semlegesíteni a sorozatos mulasztások és jogfosztások miatt érezhető feszültséget. A szóban forgó kétnapos kolozsvári gyűlésen – amelyen a Román Munkáspárt helyi és tartományi elöljárói mellett a központi vezetés részéről Miron Constantinescu volt jelen – Szabédi László az erdélyi magyarságot érintő jogfosztásokat kérte számon. Egyebek mellett szóvá tette a magyar kulturális intézmények hiányát, az akkor még fele-fele arányban magyarok és románok lakta Kolozsváron a magyar feliratok mellőzését, és elment odáig, hogy szorgalmazza: azokon a vidékeken, ahol a magyarság tömbben, illetve nagy arányban él, a magyar nyelv legyen a második hivatalos nyelv.
1959 elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalom el akarja törölni az önálló magyar egyetemet Kolozsváron, ezért napirendre tűzték a Bolyai és a Babeș egyetemek erőszakos egyesítését. Az egyetem oktatóit arra kötelezték, hogy egyetértésüket fejezzék ki, és tanúságot tegyenek az egyesítés mellett. Az egyesítést előkészítő gyűlésen, Szabédi érveket sorakoztatott fel annak érdekében, hogy megakadályozza ezt a folyamatot, ezért szembekerült a pártvezetéssel. A gyűlésen elnöklő későbbi diktátor, Nicolae Ceaușescu zavarkeltésnek nevezte Szabédi közbeszólását. A gyűléseken fokozatos megaláztatások érték, amit a magyarságért és a szabadságért harcoló költő már nem bírt elviselni. Tiltakozásul életének tragikus véget vetett, 1959. április 18-án Szamosfalván vonat elé vetette magát.
Szabédi emlékezete
Szabédi László kolozsvári, Lázár utcai családi háza 1996 óta az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) tulajdonában van, ahol hagyatéka is található. Szintén itt rendeztek be egy Szabédi-emlékszobát, amely irodalmi és közéleti munkásságának reprezentatív pillanatait dokumentumok és tárgyak révén mutatja be. Emlékére az EMKE minden évben megrendezi a Szabédi-napot, amely során izgalmas konferenciákat, előadásokat, beszélgetéseket szerveznek és tartanak, és a résztvevők rendszerint a költő sírjánál is tiszteletüket teszik a Házsongárdi temetőben.
A költő nevét választott szülőfalujában a Szabédi László Általános Iskola viseli, ahol szintén kialakítottak egy emlékszobát. Szintén emlékét őrzi a szabédi unitárius templom falán található plakett.
Összegzés
Szabédi László fordulatos és akadályokkal teli életpályáját tanulmányozva a 20. századi irodalom egyik kiemelten összetett alakja elevenedik meg. Összegzésként megállapítható, hogy Szabédi László életét és munkásságát az identitáskeresés, a világnézeti konfliktusok és a politikai rendszerrel való küzdelmek határozták meg. Élete tragikus véget ért, mert nem tudott kompromisszumot kötni olyan kérdésekben, amelyek számára alapvetőek voltak, mint a magyarság és az oktatás védelme. Szerepvállalása és kiállása viszont példaértékű, amelyre méltán emlékezhetünk.
Felhasznált irodalom
Bartha Katalin Ágnes szerk.: A Lázár utcától a Postakert utcáig. Szabédi László naplófeljegyzései (Diarium), önéletrajzai, válogatott levelezése. Korunk, Kolozsvár, 2007.
Benkő Levente: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29–30. Kolozsvár, Polis Kiadó, 2009.
kriterion.ro/glossary/szabedi-laszlo-csaladi-neven-szekely
Szabédi László. In: Sőtér László (szerk.): A magyar irodalom története. VI. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1996. http://mek.niif.hu/02200/02228/html/06/508.html
https://statisztikak.erdelystat.ro/adatlapok/mezocsavas/1901
Az írás készültekor, 2024-ben a szerzők a Szabédi László Általános Iskola 8. osztályos tanulói voltak. Szakmai irányítók: Feldman-Bálint Emőke és Jenei Sándor.
Jegyzetek
1 https://statisztikak.erdelystat.ro/adatlapok/mezocsavas/1901.
2 Bartha Katalin Ágnes (szerk.): A Lázár utcától a Postakert utcáig. Szabédi László naplófeljegyzései (Diarium), önéletrajzai, válogatott levelezése. Korunk – Komp-Press, Kolozsvár, 2007. 11. o.
3 Szabédi László. In: Sőtér László (szerk.): A magyar irodalom története. VI. Akadémia Kiadó, Budapest, 1996. http://mek.niif.hu/02200/02228/html/06/508.html.
4 Uo.
5 Bartha Katalin Ágnes (szerk.): i. m. 31. o.
