Kétszer ad, ki gyorsan ad. Mostanában újra tevőleges érvényesülést, magyarabbul: tetteket kér magának ez a jó öreg latin közmondás. Nem részletezem, hiszen a közéleti sajtó és a világhálós felületek hírözönéből is tudjuk, hogy Székelyföldön baj van. Így bizony, jelen időben, sajnos, mert sem Parajdon, sem Háromszék Sepsi-, illetve Orbaiszéki részén nem szűnt még meg a gond, és nem állt vissza a rend. Háromszéken berendezések, az élethez szükséges eszközök, úgymint bútorzat, gépek, ruhanemű, miegymás pusztultak el, Parajdon pedig őszintén szólva egyenesen kilátástalan a sóbánya, s vele együtt a hely, a kistáj gazdasági, egyszerűbben: megélhetési jövője; a körvonalazódó természeti katasztrófáról nem is beszélve. És azt sem kell részletezni, hogy itt és most segíteni kell. Ezt mindenki felismerte, érthető hát, hogy az emberekben megmozdult az emberség.
Emlékszem, kisiskolás voltam, amikor 1970 májusában a mostanihoz hasonló, talán ennél is nagyobb árvíz pusztított Erdélyben. A tanító néni beíratta az ellenőrzőkbe, hogy a szülők otthon olvassák: mindenki adjon, amit tud, csak segítsen a bajbajutottakon. Ha nem tévedek, országos szintű adománygyűjtés volt. A mi esetünkben elsősorban a kárt szenvedett családok gyermekei, a mi ismeretlen pajtásaink voltak – mai szóhasználattal élve – a célközönség, következésképpen a cipősdobozokba füzeteket, színes és grafitceruzákat, radírgumit, töltőtollat, tintát, ragasztót, itatóspapírt, füzet- és könyvborító papírt, mesés- és iskoláskönyveket, regényeket és verses köteteket, ceruzahegyezőt, vonalzókat, szögmérőt, ollót, ilyesmiket, és végül, de nem utolsósorban egy-egy pár soros biztató levélkét csomagoltunk be. És vittük az iskolába, azzal az őszinte, gyermeki és boldog tudattal, hogy mi is hozzájárultunk valamihez, ami jó. Emlékszem, a mi falunkban és környezetünkben a pénz nem vetette fel a szülőket, akik a föníciaiak találmánya helyett tartós élelmet, ruhát, ágyneműt, ezt-azt gyűjtöttek össze, ami épp adható volt, és amivel épp segíteni lehetett. Nem emlékszem, megtudtuk-e valaha, hogy ajándékunk hova és kihez jutott, de ez nem is érdekelt, csak azt tudom, hogy mindmáig jólesik visszagondolni arra, hogy segítettünk.
A mostani baj láttán megint kiderül, hogy az emberek össze tudnak fogni, ha baj van. Mindenekelőtt azokat illeti elismerés, köszönet és emberséges kézszorítás, akik a veszélyeztetett helyeken a szó legigazibb értelmében géppel, homokzsákkal, lapáttal a gátakon voltak napokon és éjszakákon át, akik a mentésben részt vettek, akik a rajtuk levő egy szál ruhában menekülőket befogadták, akik a károsultaknak, illetve a mentésben és a helyreállításban dolgozóknak enni- és innivalót adtak.
Jóleső érzés volt látni, bocsánat: megélni, hogy még javában állt az ár, amikor az egyházak a bajbajutottak megsegítésére ajánlották fel a pünkösdi istentiszteletek-szentmisék perselybevételét, és az egyházhoz hasonlóan szintén nagy – ha nem nagyobb – motivációs eszközökkel és mozgatóerővel rendelkező kultúraművelők között is volt, aki lépett. Nem írok neveket, mert nem szeretném, ha bárkit is kifelejtve rossz érzéseket okoznék, a jótékony, segítő szándékkal szervezett különféle előadások, a komoly- és könnyebb zenei műfajú, már lezajlott és jelenleg tervezés alatt álló produkciók szervezői és résztvevői pontosan tudják, hogy kikről és miről van szó. A lényeg, hogy az egyház mellett a kultúra, a művészetek világa is meg tudta/tudja szólítani a jószándékú lelkeket. Midőn így válik a segítés eszközévé a kultúra (is), nagyon el tudnám képzelni, hogy a különféle, hatványozottan közönségvonzó zenei események mellett más ágazatok is beszálljanak a segítésbe. Például események és rendezvények bevételeinek egy részével, jótékonysági aukciókkal, felajánlásokkal, ceruzákkal, radírgumikkal, füzetekkel, könyvekkel, vonalzókkal, ilyesmikkel rakott cipősdobozokkal, miegyébbel. Lehet ötletelni. És főleg tenni.
