A második világháború és az azt követő orosz hadifogság évei a szüleim életéből nem tudtak nyomtalanul eltűnni. Mély nyomokat hagytak maguk után. Lassan eszméltek az új, megváltozott életlehetőségeikre. Egymástól évekig távol élve a mély, megszenvedett sebek sohasem tudtak végleg begyógyulni. Özvegyen maradt édesapám viszont már megérte a kilencvenes években, hogy veteránként és az orosz fogságévek után kárpótlásban részesüljön. Ez elsősorban erkölcsi kárpótlást jelentett, de könnyített a nyugdíjas évein is. Jelenleg örökösként én élvezhetem, többedmagammal, ezt a soha nem remélt erkölcsi, anyagi segítséget. Ez a meggondolás is késztetett arra, hogy emlékeimet megosszam másokkal, és hogy részt vegyek az Írd meg te is! elnevezésű hadifogoly-pályázaton.
Édesapám több évig volt orosz hadifogságban, akárcsak az édesapja az első világháború után. Átélte a második világháború borzalmait, a vereséget, a visszavonulás olykor kis reményekkel kecsegtető, de emberileg nagyon megalázó érzését is. Bécs közelében, amikor már a hazatérés reménye is felvillant, akkor lett egész századával együtt orosz hadifogoly. Túlélte, és 89 éves koráig élő tanúja maradt az akkori időknek.
Édesapám a fogság borzalmairól nem szeretett beszélni a családban. Felnőtt koromban kértem, hogy írja meg visszaemlékezéseiben mindazt, amit átélt, ő pedig azt válaszolta, hogy Alekszandr Szolzsenyicin, orosz író ezt már megtette. Iván Gyenyiszevics egy napja című írása 1962-ben jelent meg. Úgy emlékszem, hogy később magyar fordításban olvastuk a Nagyvilág folyóiratban. Megrázó kordokumentum.
Így ez az én írásom csak az évtizedek alatt fel-feltörő és elmesélt emlékeinek a töredékeire, valamint az édesanyám visszaemlékezéseire és a sorstársaival való beszélgetésekre tud csak támaszkodni. Segítségül hívtam még az édesapámmal készített interjúk szövegeit is. Ehhez társultak a kisgyerekkoromból mélyen rejtőző, de felbukkanó, előhívott emlékeim.
Tíz hónapos voltam 1944 márciusában, amikor édesapám megkapta a SAS-behívót, amiről sokáig azt hittem, hogy mint a sasnak, neki is repülnie kellett a hívó levélre. Később tudtam meg, hogy a behívó betűkombinációja egészen mást jelentett: Sürgős, Azonnal, Siess. Hatodik éves kislány voltam, amikor szabadult az orosz fogságból. Nem tudom, hogyan jutott el szabadulásának híre Kolozsvárra a Majális utca 5. szám alá. Ebben az akkor még földszintes nagy házban laktunk egy kis szobában édesanyámmal, a menekülésből hazatérve. Rokonok, özvegy Keszey Albertné, Nusi keresztanyám és fiai befogadtak. A szomszédok segítségével felöltöztettek, és nagy szeretettel vettek körül. Első szép emlékeim is ide kötődnek. Tehát a nagy Hír, örömhír megérkezett hozzánk, de sírni láttam mindenkit. Édesanyám magához ölelt, és folytak a könnyei. Nem tudtam még akkor, hogy örömében is sírhat az ember, de később én magam is ezt megtapasztaltam.
Apa életben van, megszabadult a hadifogságból – mondta édesanyám. Sírt és nevetett egyszerre. Kezdtünk készülni a nagy utazásra, hogy találkozzunk Vele. Édesanyámmal egy egész napig utaztunk zsúfolt vonaton, brassói átszállással, hogy eljussunk édesapám szülőfalujába, ahova az orosz fogságból hazatért. Zabola volt és maradt a biztos pont az életében. Emlékszem, nagy tél volt, nagy pelyhekben hullt a hó. A vonat megállt az állomáson, mi már a vagon nyitott ajtajában álltunk édesanyámmal. Láttam közeledni egy sovány, mosolygó, bajuszos férfit. Bundasapka volt rajta, szürke bekecs és nagy téli csizma. Idegennek tűnt számomra. Engem ölben levett a vonatról, utána édesanyámat segítette leszállni. Emlékezetembe beégett az a kép, ahogy a vonat nagy pöfögve elment, mi maradtunk. Körülöttünk minden fehér volt. Álltunk hárman összeölelkezve a nagy hóban, és sírtunk. Így ismerkedtem meg az édesapámmal.
Az orosz hadifogság évei
Édesapám a legtöbb évet a fogsága idején a Szovjetunióban, Örményországban és a Szeván-tónál felállított fogolytáborban, majd Arabkirban és Jerevánban töltötte. A Szeván-tónál 1900 méter magasban a foglyok télen fűtetlen barakkokban laktak, a négy vízierőmű építésén dolgoztak. Alagutat építettek, föld alatti munkára vitték őket. A hideg, a nehéz munka, az éhezés és a sok betegség megtizedelte őket. Édesapám itt egy telet húzott ki ilyen körülmények között. Tavasszal a tiszteket levezényelték az arabkiri táborba. A hatvanas években baráti körben ezekről is mesélt. Voltak kedvenc történetei. A lágerparancsnok kérdezte tőlük, hogy kinek mi a mestersége. Ő odaállt az ácsok mellé. Arra gondolt, hogy otthon a faluban látta, ahogy a rokonságban levő ácsok építették a gerendaházakat. – Így lett belőlem ács – mondta. Arabkirban és Jerevánban rózsaszínű tufakőzetből építették a házakat, a hegyvidéki területen. Tiszt lévén, kinevezték brigádosnak. Szerénykedve megjegyezte, hogy ezt annak is köszönhette, hogy színielőadásokat szervezett az örmény, orosz tisztek és a foglyok szórakoztatására. Feladatul kapták, hogy a közhangulat javítása végett minden vasárnap műsoros előadást mutassanak be. Zenészek, jó hangú énekesek jelentkeztek. Édesapám, irodalmár lévén, gyártotta a kis színdarabokat, humoros jeleneteket. Ezeket adták elő a foglyok, akik között még valódi színész is akadt – mesélte édesapám. A díszlettervezők a fogolytársak közül nem akárkik voltak, a kolozsvári Abodi Nagy Béla festőművész és Kós András szobrászművész. Édesapám, a műsorvezető székely viccekkel és történetekkel konferálta fel az előadásokat. Oroszra fordították, a tisztek és a foglyok dőltek a nevetéstől. Egész vegyes műkedvelő társaság verődött így össze. Erre büszke volt.
Abodi Nagy Bélával kapcsolatosan különös történetet mesélt el. Jerevánban az orosz tisztek felfedezték, hogy jól rajzol és fest. Magukról és feleségeikről is készíttettek arcképet vele. A későbbi egyetemi tanárt meghívták a házukhoz, jól tartották, felcsomagolták. A magával hozott ételekből olykor a fogolytársaknak is jutott. Egyik nap változás történt, új lágerparancsnokot neveztek ki, aki ezt kémtevékenységnek is felfoghatta. Elkobozta az összes arcképet, és egy halomba rakva meggyújtatta azokat. Számunkra az az örvendetes dolog, hogy édesapám a katonazsákjában feltekerve hazahozta a róla készült pipás portrét. Ereklyeként őrizzük. Tudtunk szerint Abodi Nagy Béla egyetlen megmaradt alkotása a fogolyidőkből.
Egy másik kedves témája, amit többször is szívesen elmesélt, az ételek készítése volt, persze csak gondolatban. A mindig éhes, lesoványodott fogoly férfiak távol hazájuktól lelkesen beszéltek arról, hogy otthon milyen ételeket főztek az asszonyok. Kedvenc ételeik készítését mindig részletesen elmesélték, jól kiszínezve adták elő. A hallgatóság pedig, a hazai finom ízeket átérezve, csak nyelte a nyálát, de képzeletben legalább jóllakott. Gyakran megtörtént, hogy mikor szabadidejük volt, egyikük felkiáltott: „Mit főzzünk ma?” Gyorsan körülülték, többen is részt vettek ebben a játékban. Szerették hallgatni ezeket a recepteket, hozzászóltak, vitatkoztak, kibővítették. Élvezték a játékot, közben hazagondoltak. Így a különböző tájegységekről összeverődött foglyok akár közös szakácskönyvet is összeállíthattak volna, ha lett volna rá lehetőségük. Közben szívták a cigarettájukat, vagy pipáztak. A dohányt fejadagra kapták. A tisztek több szál cigarettát kaptak egy napra, mint a legénység. Édesapám, nagy dohányos lévén, a kenyéradagját is képes volt cigarettára, dohányra cserélni. Ezt is ő emlegette. Mikor özvegyen maradt hetvennégy éves korában, mi aggódtunk, hogy mi lesz az étkezésével, a főzéssel, mivel nem egy városban laktunk. Ő, öniróniával, csak annyit mondott: „Fiaim, én már az orosz fogság idején főzőtanfolyamon vettem részt.”
Itt megszakítom kicsit az írásom fonalát, és megosztom személyes élményemet Jerevánnal és a Szeván-tóval kapcsolatosan. 1970-ben a férjemmel, ifjúsági csoportos kiránduláson eljutottunk a Szovjetunióba. Úticélunk, a moszkvai látogatás után, Örményország volt. Látni akartuk, hogy édesapám és fogolytársai hol éltek az orosz hadifogság idején. Az örmény idegenvezetőnk román tolmács segítségével sok mindent megmutatott Jerevánban, a fővárosban. Láttuk a rózsaszínű tufából épült házakat is. Másnap felvittek autóbusszal a Szeván-tóhoz, Örményország legmagasabb tavához. Az idegenvezető beszélt az épített vízerőművekről, elmondva, hogy itt találjuk az örmény nép nagy megvalósítását a világháború után. Nem szóltam semmit, de megfürödtem a Szeván-tó nagyon hideg vizében, lemostam magamról a fájdalmas érzéseket.
Kanyarodjunk vissza a fogolyélethez. Örményországból 1947-ben egy szerelvény magyar legénységet és tíz tisztet elindítottak Ukrajnába. A Donyec-medencében kötöttek ki egy új lágerben. Ott is az építkezésen dolgoztak. Egy nap jött a politikai tiszt, és kifejezte elégedetlenségét, hogy nincs faliújság a táborban. Hát miért is lenne? – gondolta édesapám. A tiszt hozzáfordult, és rábökött – idézem szavait édesapám után: „Neked kell ezt megcsinálni, ha te színházigazgató voltál Arabkirban, akkor itt is te vagy a kultúrfelelős.” A faliújságot elkészítették. Úgy tűnik – mondom én, hogy a kultúrának nagy látszatbecsülete lehetett az orosz fogolytáborokban. Innen a következő megálló Luganszk körzete volt. Itt már kicsit jobb kosztot kaptak, orvos is megvizsgálta őket. Érezte, hogy közeledik a szabadulás ideje, de olyan hírek keringtek a foglyok között, hogy nem lehet tudni, hogy otthon még megvan-e a család, az asszony. 1948 késő őszén szabadult az orosz hadifogságból. A legbiztosabb pontnak akkor is a szülőfalu tűnt.
Édesapám többször elbeszélte meghatódva a hazatérése történetét. Már a vonat ablakából leste, hogy mikor látja meg a faluja templomtornyát. Nagyot dobbant a szíve. Ott van. Az állomáson leszállt a vonatról, és elindult gyalog, egyedül, hogy megtegye a három kilométeres távolságot a szülőházáig. Soványan, lerongyolódva ment a falu főutcáján felfelé. Éppen a katolikus templom elé ért, amikor delet harangoztak, és a templomból áradt ki a nép. Valaki felismerte, mert hallotta, hogy szájról szájra adják a hírt, hogy Miklóska él, megjött az orosz fogságból. A falusfelei, a rokonok körülvették, ölelgették, kérdezték közben, hogy kiről mit tud, mit hallott, hogy élnek-e még azok, akiket évek óta hazavárnak.
Édesapám egész „díszkísérettel” érkezett meg a kapujukig a Felszegben az Fejér portáig. Apám és Anyám a megrendüléstől, az örömtől igazán szóhoz sem tudtak jutni – mesélte. Egyetlen fiuk épen hazatért az orosz fogságból. Édesanyja böjtöt fogadott, amikor a fia a háborúba indult. Évekig minden héten egy napot böjtölt azért, hogy a Jóisten vezesse haza a fiát. Hazavezette!
(A Háromszék napilapban meghirdetett pályázatra beküldött emlékírás a zsűri 3. díját nyerte el 2022 októberében.)
