Zsigmond Emese méltatása

Most, amikor Zsigmond Emesének, a Napsugár főszerkesztőjének Kun Kocsárd-díjat adományoz az EMKE, ezt a közösségteremtő energiát ismeri el.

Amikor a diákjaimat arról kérdezem a Bölcsészkaron, tudják-e, melyik a legnagyobb példányszámú romániai magyar kulturális folyóirat, általában nincs tippjük, de mikor meg is válaszolom nekik a kérdést, hogy a Napsugárról van szó, akkor a mosolyokból látszik: rögtön értik, hogy miért éppen a Napsugár lehet az. Olyan kapocs a Napsugár, amelyik összeköti a nemzedéktársakat – és ugyanakkor nemzedékeken is átível a hozzá kapcsolódó élmény: megélt, reális közösséggé formálódik a Napsugár-olvasók tábora a mindenkori jelen pillanataiban, de az időben visszafelé nézve is.

Most, amikor Zsigmond Emesének, a Napsugár főszerkesztőjének Kun Kocsárd-díjat adományoz az EMKE, ezt a közösségteremtő energiát ismeri el. Huszonöt év telt el a rendszerváltás óta, ez idő alatt új alapokra kellett helyezni a gyermeklapok működését, és újraalapozni azt is, ahogyan a gyermekkultúráról gondolkodunk. Zsigmond Emese úgy találta meg a Napsugár és testvérlapja, a Szivárvány új helyét a kultúra egészében, hogy nem mondott le az évtizedek alatt megalapozott irodalmi színvonalról, de új kontextusba helyezte a gyermekirodalmat. Események, táborok, gyermekfoglalkozások szervezése kapott egyre nagyobb hangsúlyt az utóbbi két és fél évtizedben szórványban és a Székelyföldön egyaránt, és így a Napsugár Alapítvány szerepe egyre fontosabbá vált, a lapkiadási tevékenységen messze túlmutatva.

A Napsugár és a Szivárvány példája azt mutatja meg, hogy a kultúrában nem tekinthető semmi eleve adottnak, mindig újra és újra meg kell dolgozni érte: a közösséget nem elég megalapítani, hanem meg is kell tartani, tartalommal megtöltve a közösségben való együttlétet. Azt a sok-sok elsőosztályt, amelyik évről évre indul Erdélyben, nem magától értetődően egyszerű bekapcsolni a Napsugár-közösségbe. Ebben rengeteg évről évre újrakezdődő, és nem mindig látványos munka van, amelyik a kulisszák mögött zajlik, telefonálásokat, üzenetváltásokat, levélírást, utazást és sok-sok személyes jelenlétet feltételez.

Saját tapasztalataim, amelyek a Napsugárhoz fűznek, nagyon sokrétűek: kisiskoláskorig nyúlnak vissza, még a rendszerváltás előttre, amikor gyereklevelezőként minden küldeményemre választ kaptam a szerkesztőségtől. Megtapasztalhattam tehát, hogy a Zsigmond Emese által irányított Napsugár esetében az, amit a gyerekek komolyan vételének nevezhetnénk, erős gyökerekkel rendelkezik. Később a lap szerzőjeként tapasztalhattam azt, ahogyan a szerzők közösségének alakulása, egyben tartása is e-mail üzeneteket, telefonhívásokat jelent – Napsugár-rendezvények és gyermekfoglalkozások résztvevőjeként a közösség lehető legkonkrétabb megtapasztalásában is részem lehetett. Végül, de nem utolsósorban pedig két kisiskolás korú lány édesapjaként azt is figyelhetem, ahogy az iskolás foglalkozásoknak vagy korábban az óvodaiaknak értelmes részévé válik a Szivárvány, illetve a Napsugár lapozgatása. Mondhatni a szemem láttára történik meg az, ahogy a saját lányaim is a Napsugár-közösség tagjaivá válnak, és ezt köszönöm Zsigmond Emesének.

Amikor ennek a laudációnak a megírására kértek, a díj adományozói jelezték, hogy Kötő József, az EMKE korábbi elnöke volt az, aki a Kun Kocsárd-díj idei díjazottjának személyére javaslatot tett. És teljesen bizonyos vagyok benne, hogy ez a javaslat minden erdélyi közművelődésben dolgozó egyetértésével találkozik.

A magam részéről csatlakozom ehhez az egyetértéshez, gratulálok a díjhoz, és további sikerekben gazdag munkát kívánok Zsigmond Emesének a Napsugár intézményrendszerének működtetéséhez.

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)