Szűcs Ervin méltatása

Szűcs Ervin művészetében egy igen jelentős – minden bizonnyal az ún. „fordulat” – a 2011 őszén bemutatott, és a kiváló Robert Woodruff rendezte Születésnap című előadásban megformált szerepével állt be.

Valami nehezen leírható és megragadható történt akkor, és ez mindenestől fogva vele ment végbe, egyszerre Szűcs Ervinnel, a színésszel, és Szűcs Ervinnel, a magánemberrel: az nevezetesen, hogy a színészi tudás, az úgynevezett – alapvetően mindenki által megtanulható és elsajátítható – színészi technika egy nemcsak kéznél levő, hanem meghaladható ismeretanyaggá vált számára, tulajdonképpen tehát eszközé. A próbafolyamat idején, megfigyelésem szerint legalábbis, annak a felismerése játszódott le benne, hogy az igazán jelentős szerepnek mérhetetlenül közel kell kerülnie a színészhez ahhoz, hogy az emberi élet komplexitását, sokféle sebzettségét és mélységeit megragadni és átélni lehessen. „Nagy mélység önmagának az ember”, mondja Augustinus a Vallomásokban – mi másról szólna a színház, ez a legerőteljesebb ember-művészet, mint ennek a mélységnek a bejárásáról és bemutatásáról. Szűcs Ervin Christiánja az emberi létezésnek azt a pontját érintette meg, amely egyszerre a legmélyebb és a legmagasabb: azt ti., hogy a lélek lemeztelenítése ugyan szédületesen nagy kockázat, de a valódi emberré válás eseménye is egyszersmind. És, ami ennél is megrázóbb: megtörténhet, hogy csak egyetlen esélyünk adódik önmagunkká lenni, ennek az elodázása és, végül, eljátszása visszafordíthatatlanná teszi önmagunk végleges fölszámolását, a pokol diadalát egyszóval.

Mondhatnák Szűcs Ervinről azt is, hogy kiválóan ismeri a mesterségét – jelen lenni, beszélni, énekelni és mozogni tud a színpadon –, de ezzel nagyon keveset mondanánk, a mesterségbeli tudás ugyanis még senkit nem avatott művésszé. Az alkotóművész magát az emberi létezést érinti meg, nem „merít belőle”, hanem leereszkedik a mélyére, és azt kérdezi meg tőlünk, kik is vagyunk mi, emberek, hogyan kerülünk ki a szeretet viharaiból, miért is részesültünk az élet egyszeri és egyedi meghívásában: a színház, ha színház, ezt kérdezi – nekünk, előttünk és velünk.

Christian szerepében és szerepével Szűcs Ervin a színészet, mondhatni, lehetetlen, és bizonyos értelemben veszélyes terébe lépett be, és ennek az elve egyszerűen csak annyi: nem játszani. Játszani, ha úgy tetszik, de csak a szívben; oda sűríteni minden emberi tapasztalatot, örömöt és megalázottságot, zavart és boldogságot, függést és szabadságot, megváltásra vágyást és tehetetlenséget. És ezzel a koncentrátummal lépni a közönség elé, de úgy, mint aki számára nincs visszaút, mert senkinek nincs, aki teljes életet akar élni.

Szűcs Ervinnek még egy munkáját említeném meg most: A Báró szerepét a Yuri Kordonsky rendezte Gorkij-előadásban. Nehezebb élni ezután az előadás után Szűcs Ervin játékát látva benne, de összehasonlíthatatlanul nehezebb volna élni nélküle. Arra tanít bennünket ugyanis, hogy igen, lehetséges nem hazudni. El lehet jutni az önmagunk elfogadásának arra a pontjára, amikor már nem beszélünk másról, csak önmagunk elvesztése köznapi tragédiájáról. Mintha az egész életünk nem volna más, mint a kicsi és mérhetetlenül kicsinyes kézműves és pillanatnyi mennyországok összeeskábálásáról, amelyekben nincs helye csak egyetlen embernek, nekünk magunknak, azután meg már nekünk sem, mert lehetetlen az embernek elfogadás, szeretet és megértés nélkül élnie.

Nagy út vezetett ezekhez a szerepekhez, amiket – a Hullámtörésben alakított Jan mellett – Szűcs Ervin legerősebb alakításainak tekinthetünk, aligha kétséges. De az út a megérkezés-stációk miatt olyannyira fontos és értékes számunkra. A mélység stáció – Szűcs Ervin most itt tart. Ezektől lép el és tovább. Megyek vele, mert akkor haladok leginkább önmagam és Isten felé, ha vele tartok.

Nagy ajándék ő nekünk, örüljünk neki, árasszuk el figyelmes szeretetünk jeleivel.

Díjához szívből gratulálok!

(Elhangzott Kolozsváron, 2018. április 7-én a díj átadó ünnepségén.)