Nagy idők nagy emberei

Gyulafehérvár, számomra múlt és jelen. A múltból: Bethlen Gábor, a fejedelem, és az Academicum Collegium seu Gymnasium, a Rákócziak; Apáczai Csere János. A múltat a mába kísérő, megőrző, védelmező Római Katolikus Katedrális (püspökség, érsekség, teológia); a vár; a váron kívül az alsóvárosban a református templom, a magyar közösségével; a magyar iskola: az általános iskola gimnáziumi osztályokkal és a teológiai líceum, mindkettő a magyar oktatást minőségi szinten kiszolgáló megújult, szép épületeivel. S végül a jelen nagy ajándéka, hogy nyugdíjasan még lehetőségem nyílt itt tanítani.

Hiszek a sors irányító szerepében. Hiszem, hogy a velem megtörtént dolgok nem véletlenek. Egy idő óta ezzel a tudattal feltöltve fogadom a felém forduló, engem megszólító kihívásokat. Feltűntek a múltból nevek: Haynald Lajos, Elekes Károly, Csató János, Cserni Béla, Ávéd Jákó. Kik ők? Mi az, ami kiemelte őket a hétköznapokból, miközben ismertté lettek, és mi az, ami összekapcsolta, egybekapcsolja őket? Ebben az írásban erre keresem a választ, s még arra, hogy általuk mit üzen a múlt a mának?

A 2010-es tanévben segítséget kért tőlem egy volt tanítványom, hogy adjak tanácsot, melyik címet válassza a szentendrei Tentamen természettudományi verseny javasolt témái közül. Megbeszéltük a lehetőségeket, majd a választást természetesen reá bíztam. Közben éreztem, hogy nagyon szeretném, ha Az iskolád herbáriumának történetét választaná. Azt választotta! Megegyeztünk, hogy utána kell nézni, hogy egyáltalán van-e növénygyűjteménye a Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban működő Természetrajzi Múzeumnak, mert csak állatokat, ősmaradványokat, kőzeteket és ásványokat láttunk kiállítva? Örömmel vettük tudomásul, hogy két lezárt szekrényben több mint tízezer tökéletesen tartósított növény található nagyrészt Nagyenyed környékéről, de vannak az Osztrák–Magyar Monarchia egész területéről is gyűjtőjük nevével s a lelőhelyük feltüntetésével. Másfél évszázados, gyönyörűen préselt növények! Ilyen híres emberek nevei szerepelnek a lapokon a gyűjtők között, mint: Elekes Károly, a Bethlen Gábor Kollégium természetrajztanára, Sadler József, a Magyar Nemzeti Múzeum segédőre,

Fenichel Sámuel a neves Új-Guinea-kutató, kollégiumi diák; Szilády Zoltán a Kollégium neves tanára, majd meglepetésre Csató János a kiegyezés után alakult Alsó-Fehér vármegye alispánja (sorban a második, a Trianon előtti utolsó magyar alispán elődje).

A csodálatos Felfedezett herbárium Elekes Károly (Gyulafehérvár, 1844 – Nagyenyed, 1922) munkája. Ő volt, aki Herepei Károllyal együtt a millenniumi ünnepségekre (1896) újrateremtették az 1849-ben kirabolt, felégetett iskolai múzeumot, és továbbfejlesztették, berendezték a Kollégium újonnan épült keleti szárnyába az 1922-ben megtartott 300. évfordulóra. Ezt látjuk ma is, ha meglátogatjuk a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium természetrajzi múzeumát, sok ezer darabból álló gazdag gyűjteményét. Igaz, hogy már nem a kollégiumé, mert 1953-ban államosították. Azóta eltűntek értékes pótolhatatlan kincsek, mint az Aepyornis (elefántmadár) tojása 2005-ben. A tojás nagysága, hosszmérete emlékezetem szerint 40-45 centiméter. A madár három méter magas volt, az 1300-as években még élt Madagaszkáron. Tudomásunk szerint a világon még öt tojás példány található.

Az említett növénygyűjtemény ébresztette fel az érdeklődésemet, s a figyelmemet, hogy a 19. században milyen értéket képviseltek a herbáriumok. Az 1800-as évek első fele a nemzeti öntudatra ébredés, egyúttal a természettudományok fellendülésének kora is. „A nagy időkhöz nagy nemzedék kell”, fogalmazta meg később Márton Áron. Felszabadult az alkotó szellem. A tudományok egyre jobban szakosodtak, a tudósok egyre kevésbé voltak polihisztorok. Feltűntek a „nagy kornak” a nagy emberei, Erdélyben gr. Mikó Imre mellett a még ismeretlen nagy tudós egyéniségek. A beindult szellemi élet kívánt magának lehetőséget, fórumot a megnyilvánulásra. 1859. november 23-án megalakult az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) gr. Mikó Imre elnökletével. Lelkesítő beszédében olvashatjuk: az egyesület fő célkitűzése a gyűjtő- és a tudományos kutatómunka megszervezése, könyvtárak, régiség- és éremtár, füvészkert, továbbá természetrajzi gyűjtemények létrehozása volt. Ezek révén pedig a honismeret, honszeretet előmozdítása volt a cél, valamint az, hogy a tudománykedvelőknek teret nyissanak, a tanulni akaróknak pedig segédeszközöket nyújtsanak. A tudományos munka meg indítása tűnt nehezebb feladatnak. Végül sikerült ezeket a tudományos ülések, előadások rendszerébe foglalni. Az előadásokat vita követte. Fontossá vált a létrehozott szellemi kincs, anyag megjelentetése. Ezt szolgálták az értesítők és évkönyvek, s hogy bennük mi jelenjen meg, arról a szerkesztők döntöttek. Hogy mennyire szükség volt erre, igazolta az érdeklődők nagy száma. Differenciálni kellett a tudományos kutatások szakonkénti bemutatását. Ezért 1860. február 1-én létrejöttek a történeti és természettudományi szakosztályok az ismert alegységekkel: természettan (physica), légtüneménytan (meteorológia), vegytan (chemia), földtan (geologia), ásványtan (mineralogia), füvészet (botanica), állattan (zoológia), csillagászat (astronomia).

Mit jelentett akkor, miért voltak olyan fontosak a gyűjtemények, hogy jelentős személyiségek foglalkoztak a növénygyűjtéssel, préseléssel, egyszóval herbáriumkészítéssel? Felismerték, hogy a természetjárás testet-lelket építő, a gyűjtemények létrehozása pedig értéket teremtő, a természetismeret a honszeretetet erősítő kikapcsolódás. A különleges, vagy eddig ismeretlen, megtalált új növények cseréje hozzájárult a kapcsolatok kiépítéséhez határokon belül és túl. Valóságos verseny alakult ki.

A Tentámen versenyre dolgozatot író lelkes diákommal együtt, és tőle függetlenül én is beindultam a herbárium lapjain szereplő gyűjtők élete után kutatni. Így találtam rá az Alsó Fehér vármegye ,,botanikus” alispánját, Csató Jánost méltató írásra. Jávorka Sándor tudós botanikus ezt írta róla: „Csató János az eredményes működésnek oly mintaképe, oly integer vir scelesque purus, amilyent a sciencia amabilis szempontjából, minden vármegyének őszintén kívánunk. (Botanikai Közlöny, 1914).” A fenti jelzőkön kívül, hogy tudniillik, „fedhetetlen és tiszta jellem” életében és halála után még sok hasonló értékeléssel illették. Kortársa, Szilády Zoltán így emlékezik róla: „Ideges sietséggel ütött szét nemegyszer a hivatalos akták időrabló formaságai közt, hogy utána az »őstermészet magányába« vonuljon pihenni”. Nyugdíjba vonulása után gondoskodott arról, hogy halála esetén herbáriumát (40 000 lap), a világhírű madárgyűjteményét és más állatpreparátumokat, a kőzetgyűjteményét, családi könyvtárát, leveleit – a világ legjelentősebb tudósaival levelezett – a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumba juttassák. Előrelátóként élt a kialakuló hazai és nemzetközi politikai élet hangulatában (Deák-párti volt, Tisza István híve). Csató János élete, úgy, mint az említett gyűjtők élettörténete is, egyenként is izgalmas, elsősorban tudománytörténeti „kalandregény”. Életük megismerése jelentett nekem egy újabb nagy ajándékot és egyben elköteleződést, hogy tanítványaimmal is megismertessem őket, hiszen „példaképszegény” világunkban nagy szükségünk van erre. Múltunk a jövőnk is. (Müller Péter) „A múltba tekintve erőt gyűjt a bölcs a jelen megélésére, mely a jövőnk meghatározója” (B. I.)

Csató János (1833. április 6., Alvinc – 1913. november 13., Nagyenyed) nemesi családban született. A családnak Konczán (Cunta) volt birtoka. Apja Alsó-Fehér vármegye táblabírája volt. Anyját korán elveszítette, később édesapját is. A rokon Buda Béláné lett a nevelőszülője, aki szeretettel gondozta, majd férje oltotta a kisfiúba a természet, a növény és állatvilág iránti rendkívüli vonzalmat. Nagyszebenben tanult, de még 16 éves sem volt, amikor 1849 tavaszán beállt Bem tábornok honvédseregébe Gaál Sándor ezredes főparancsnoksága alá. Részt vett majdnem minden székelyföldi ütközetben. Megélte a híres tüzér és ágyúöntő Gábor Áron és Mara őrnagyok elestét. A Zsibón bekövetkezett oroszok előtti fegyverletétel után bujdosnia kellett. Birtokát teljesen feldúlva, kirabolva találta. A súlyos csapások, küzdelmek építették, edzették, erősítették meg jellemét, mint ahogy Jávorka Sándor is írta. Majd miután visszatért, birtokán telepedett meg, és gazdálkodni kezdett. Szabadidejében sokat járta a hegyeket – nem volt nevezetesebb hegység, hegycsúcs az erdélyi részben, amelyet be ne járt volna, írja róla a Köz érdek 1913 november 6-i számában. Élete 1861-től az alkotmányosság részleges visszaállítása után a hivatalokban telik. 1862-ben feleségül vette a szép, fiatal imecsfalvi Imecs Máriát, akit héthónapi boldog házasság után elveszített. Ezután emlékeiben, hűségben él, vigasztalódni mindig az „ősi természethez” fordult, vagy laboratóriumában „preparált.” Külföldi tanulmányutakra megy, hogy képezze magát. Látogatta, tanulmányozta a gazdag gyűjteményeket. 1874-ben nagy bizalommal választották meg a már a közügyekben nagy felelősséggel, elhivatottsággal dolgozó vármegyei főjegyzőt Alsó-Fehér vármegye alispánjává. Az ő idejében épültek Enyed legszebb, legjelentősebb középületei, iskolák, intézmények, mint például a vármegyeháza. Jelentős szerepet vállalt a közéletben az alakuló kulturális, tudományos egyesületek szervezésében (EME, EMKE, EKE). Turistautakat, menedékházakat hoztak létre a Remetei-sziklaszoroshoz, a Pilisre, a Detunátához. Az utóbbi kettőn megépültek a jól felszerelt menedékházak. Felavatáskor az ő nevét vették fel. Ugyancsak az ő nevét viselte a Remetei-sziklaszoros barlangja is. Csató magashegyi túráján a Páring- (Páreng-) hegységben elsőként találja meg azt a pimpó fajt, melyet Haynald Lajosról a volt gyulafehérvári, Erdély katolikus püspökéről, a későbbi kalocsai bíboros érsekről nevezett el Potentilla haynaldianeának 1872-ben. Ezt később Janka Viktor a Balkán-hegységben is megtalálta. Így találtam rá Csató életét kutatva Haynald Lajos nevére. Ki volt ő, akit Csató annyira nagyra becsült? Kiderült, hogy az elismerés kölcsönös volt. Simonkai Lajos a kornak legismertebb magyar természettudós botanikusa 1886-ban kiadott könyvének előszavában így emlékezik: „igyekeztem megismerni Erdély flóráját, mellyel már 1872 óta foglalkozom. Feladatom megoldásában lényegesen segített Dr. Haynald Lajos bíboros érsek, aki a legnagyobb előzékenységgel engedte meg erdélyi nagybecsű herbáriumának teljes tanulmányozását.” A továbbiakban még megemlíti a Monarchia területén és az Erdélyben működő más jeles növénygyűjtő kutatók között Csató János neve mellett Cserni Béla nevét is, Gyulafehérvár környéke flórájának kitűnő ismerőjét.

Dr. Haynald Lajos (1816. október 3., Szécsény – 1891. július 4., Kalocsa) élete kiteljesedett, válságokban és meglepő fordulatokban gazdag volt. Már gyerekként sokat barangolt édesapjával a természetben. Iskoláit otthon kezdte el, már ötévesen megtanult írni, olvasni. A gimnáziumot mindvégig jeles eredménnyel végezte Vácon, Pesten, Esztergomban. Papneveldében folytatta tanulmányait a pozsonyi Emericanumban két évig (1832). Egy évig a nagyszombati líceumban filozófiát tanult. 1833 és 1837 között a Pázmáneumban volt teológus, de közben a bécsi egyetem előadásaira is látogatott. Tanulmányozta a süketnémák oktatását is, a csillagászatot, magyar köz- és magánjogi előadásokat hallgatott. Szabadidejében nyelveket tanult, zongorázott és ismerkedett Bécs képzőművészeti emlékeivel. Ennek eredményeképp jó barátságot kötött Liszt Ferenccel és Munkácsi Mihállyal, utóbbi később megfestette a portréját. Közben már Dr. Haynald a papi pályán nagy ívben haladt felfele, míg a kalocsai bíboros érsek címig eljutott. De a természetjárás, a növények gyűjtése szenvedélyes kikapcsolódása maradt, melyre meghívta Liszt Ferencet is – ez kiderül édesanyjának írt leveléből. Az Augustineumban töltött évek alatt látogatott el a bécsi császári növénytani intézetbe, ahol megismerkedett Stephan Ladislaus Endlicher és Fenzl Ede botanikusokkal. Tőlük kapta növényismereti képzettségét, szaktudását. 1851 után erdélyi segédpüspök, majd egy év múlva püspökként (1852–1863) járta Erdély különböző vidékeit, hódolva gyerekkori szenvedélyének, melyet édesapjától tanult, aki nagy műveltségű értelmiségi volt. Nemegyszer emlegette, hogy „tudóst bírt apjául.” Tízéves korától tanulta édesapjától a növények gyűjtését, szárítását és a meghatározás gyakorlatát, később a Linné-féle osztályozás helyett Endlicher István László természetes rendszerét használta. Apja értékes herbáriumát, mely a Forgách grófi családtól Andrási grófékhoz került, Haynald egy baráti látogatás alkalmával felismerte és természetes módon ajándékként visszakapta.

Haynald ,,botanikus” szenvedélye oly nagy volt – mint írták róla –, hogy még nemzetközi kertészeti kongreszszusokra is el-ellátogatott. A százezernél is több lapból álló növénygyűjteményét és botanikai könyvtárát, a Magyar Nemzeti Múzeum – általa alapított – növénytárára hagyta. További gondozásra 12 000 forintos alapítványt tett. Utazásai és összeköttetései révén Európában az elsők között állított össze növénygyűjteményt. Csak a nyitvatermők gyűjteménye 23 000 lapot tartalmaz. (Herbarium generale) A természettudós világ az iránta érzett elismerésként félszáz növényfaj vagy nemzetségnévben örökítette meg a nevét: pl. Gentiana Haynaldiana, Draba Haynaldiana, Citisus Haynaldii vagy a Phlyctidium Haynaldi sp. nevű vízigomba. Cserni Béla herbáriumában a 262. lapon szerepel az Anthemis Haynaldi Janka (gyűjtőhely: Vajasd, 1868, aláírás: Dr. Cserni B.). De szerepel aneve nemzettségnevekben is:. Haynaldia Villosa vagy a Haynaldia Umbrina Schulzeri – ez a befőttparadicsom gombája. Művei közül megemlítjük a Magyar Növénytani Lapokban megjelent A szentírási mézgák és gyanták termőnövényei (Budapest, 1880), valamint a Ceratophillum pentacanthum című munkáját (Kolozsvár, 1881). A természettudomány a műveit, a gazdag gyűjteményét nagyra értékeli, hisz sok tudós szakember használta és használja még ma is kutatás céljából.

Haynald a nehézségeket bölcsen fogadta. Figyelmét és idejét megosztotta a közélet és tudomány között. Jelmondata volt: „Patiendo mereri” (Szenvedéssel kiérdemelni). Haynald Lajos érdemei között tartják számon, hogy erdélyi püspöksége alatt (1852–1863) felkarolta a népiskolák ügyét. Neki köszönhető, hogy a bezárt az 1849. június 24-i várostrom alkalmával leégett gyulafehérvári iskola épületét támogatásával helyrehozták, majd a közbenjárására beindult nyolc osztállyal és tizenkét tanárral az oktatás. Ismert volt, hogy jótékony célokra sokat áldozott. Az ő hozzájárulásával nevezték ki Cserni Bélát a „károlyfehérvári” elemi főtanodához németnyelv-tanítónak, azzal a feltétellel, hogy a magyar nyelvben még tökéletesítse magát. Figyelemreméltó, hogy a püspök bevezette az oktatásba a román nyelvet is. Alkalmazottainál is értékete a román nyelv ismeretét. (Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár) Teljes odaadással támogatta az apácarendek visszatelepítését Erdélybe. Itt Erdélyben megváltozik a forradalom előtti „császárhűsége”, szembefordul Bécs abszolutisztikus törekvéseivel, s a nemzeti oldal és az Unió mellé áll, ennek következménye lett, hogy 1863-ban le kellett mondjon tisztségéről. Rómába ment, majd a kiegyezés után (1867) megkapta a kalocsai érsekséget. A cselekvés, a megvalósítások embere volt. A művészetek nagy pártolójaként támogatta Munkácsi Mihály nagy műalkotásának, a Golgotának a budapesti kiállítását. Létrehozta Kalocsán az Arborétumot és a Csillagvizsgálót – édesapját is érdekelte a meteorológia mellett a csillagászat is. Széleskörű levelezést folytatott tudományos társaságokkal. 1868-ban a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) tiszteletbeli tagjává választották. Lelkiekben gazdag, tartalmas, cselekvő élete 78 éves korában ért véget. „A növénytudomány világhírű művelője volt” – fogalmazta meg róla méltatója, Fraknói Vilmos.

A kortárs Cserni Béla (1842. augusztus 12., Nagyszeben – 1916. április 16., Gyulafehérvár) tanár, természettudós, archeológus, író, szerkesztő. Élete éppen olyan kiteljesedett, mint az említett nagyságoké. Életének nem egy momentuma hasonlít Csató Jánoséhoz: árván maradt. Apja még születése előtt meghalt. A megszületett kisfiút keresztapja, Bíró Albert (királyi kincstári megbízott) nevelte nagy gonddal. Iskoláját Nagyszebenben, a Katolikus Teréz Árvaház működő elemi iskolában kezdte. Utána a császári és királyi állami gimnáziumban fejezte be az 1–3. osztályt. 1848 őszén, 16 évesen önkéntes katonai szolgálatra szeretett volna lépni. Végül a Teréz árvaházban működő római katolikus tanítóintézetben, jó eredménnyel végezte a kétéves tanítóképzői tanfolyamot, és már 1861. június 8-án megkapta a német tannyelvű főelemi iskolákra szóló tanítói oklevelet. Ez hozzásegítette, hogy Ludvig János kanonok, árvaintézeti igazgató ajánlatára Haynald Lajos püspök kinevezte a károlyfehérvári elemi főtanodához tanítónak. (Azzal a feltétellel, hogy a magyar nyelvben még tökéletesítse magát.) Igyekezete, szorgalma segítette, hogy mint magántanuló elvégezze a gimnázium 4–8. osztályát, majd letette az érettségit is 28 éves korában. A megüresedett természettudományok és mennyiségtan katedrára már az új püspök Fogarassy Mihály nevezte ki ideiglenes tanárnak 3 évre. Öt év múlva megszerezte e két tárgyból a szakvizsgát, és véglegesítették állásában. Cserni nagyon lelkiismeretes, kötelességtudó, pontos tanár volt. „Tárgyain bizonyos ideális szeretettel csüngött, mely lelkesedés átragadt a tanítványokra is.” (Kárpiss János igazgató, az Erdélyi Római Katholikus Status Gyulafehérvári Főgimnáziumának értesítője, 1915–1916. évfolyam, 20. oldal) Azt vallotta, hogy „a természetrajz didaktikájához hozzátartozik az elméletileg szerzett ismeretek gyakorlati alkalmazása is.” E célból igen gyakran vitte tanítványait kirándulni. Itt gyűjtögették a kőzeteket, a környék szép, gazdag flóráját, megismerkedtek a vidék állatvilágával. Megfigyelték a táj geológiai szerkezetét is. A csillagos éjt is megismerték. Indítványozta az ifjúsági vándoregyesület megalakulását.

Önmaga is buzgón gyűjtött, preparált, tanulmányozott, rendszerezett, írt. Írásainak nagy része megjelent folyóiratokban, ilyen módon is szolgálta az oktatást, a tudományok terjesztését. Írásai: Gyulafehérvár környékének flórája (Értesítő, 1879–80. és 1889–90. évfolyam, valamint az Alsó-Fehér vármegyei Történelmi Régészeti és Természettudományi Egyesület III. évkönyve); A külön nemű összetett kőzetek meghatározása (Értesítő, 1876–77. évfolyam); Parthenogenézis és metagénézis a növényországban (Értesítő, 1887–88. évfolyam); Kíméljük a hasznos állatokat (Értesítő, 1884–85. évfolyam); Gyulafehérvár környékének faunája (Alsó-Fehér vármegyei Történelmi Régészeti és Természettudományi Egyesület II. és III. évkönyve); Eszmék a Föld felületének változásáról. (Értesítő, 1881–90. évfolyam, 107 oldal, egyben doktori értekezése is). Praktikus asztrológiai műve a Tájékozódás a csillagos égen, amely 1881 augusztusában jelent meg. Jelentős megvalósításai közé sorolhatók értékes könyvei, valamint a természetrajzi szertár különösen szép, gazdag madárgyűjteménye; ezen kívül több mint ezer herbáriumi, tökéletesen preparált növénypéldány, Gyulafehérvár környékének begyűjtött, nagy szakmai tudással meghatározott növényfajai. Kortársai nagy szakmai elismeréssel nyilatkoztak erről.

Nem szándékom régészeti munkásságára részletesen kitérni, mely az 1880-as évektől kezdett kibontakozni, és így további tevékenysége az archeológiai kutatásokban teljesedett ki. Feltárta a római kori Gyulafehérvár város romjait, Apulumot. A Látogatás Apulumba című művében – amelyet a tanulók okítására írt – részletesen vázolta a régi római életet. Teljes odaadással végezte ezt a munkát is, szakavatottan vezette a régészeti egyesület munkáját, melynek múzeumőre lett. Kutatómunkájának eredményei megjelentek az évkönyvekben. A világ rendre megismerte azt a hatalmas munkát, amit ásatásai révén felszínre hozott, majd kiállított múzeumában, ahol minden kő, virág, madár Cserni tudását és ügybuzgóságát hirdette. Mindez azzal a melegséget, biztonságot, örömet adó háttérrel volt lehetséges, amit a családja (felesége és gyermekei, majd unokái) nyújtottak számára, mint ahogy Kárpis János is megfogalmazta.

Dr. Cserni Béla tanári működésén és terjedelmes kulturális munkásságán kívül még sok más hivatalos tisztséget nagy kötelességtudással töltött be. Több mint tízféle hivatalos megbízás, elfoglaltság, feladat tartozott ezek közé. 1899 júliusában archeológiai szaktanfolyamot végzett, mely ismereteket meghívottként más helységekben is odaadóan alkalmazott. Segített könyvtárakban leltározni, múzeumokat rendezni, mint ahogy Nagyváradon is. Így nyilatkozik ezekről: „Kedves ez a munka” „Felüdülés a szünidőkben.” 32 évi tanárság után kérésére 1903 novemberében nyugdíjba ment, hogy tovább szenvedélyének, a régészetnek éljen. A tudományok művelésével gazdag élete 1916. április 16-án, virágvasárnap ért véget. Ravatalánál Zlamál Ágost, gimnáziumi tanár mondott búcsúbeszédet: „Az igazi pedagógus, a nevelő és oktató tanár ideálja áll előttem. (…) Natura in minimis rebus maxima, a természet a legkisebb dolgokban éppen a legnagyobb. Nagy és szédítő az út a népiskolától a tudományegyetem legmagasabb grádusáig. Az ő útja a munka megdicsőülése vala. »Labor omnia vincit«, a munka mindenen diadalmaskodik.”

Napjainkban a gyulafehérvári soktermes, nagy történelmi múzeumban (Nemzeti Egyesülés Múzeuma, Muzeul Unirii), a kiállított anyagnak nagy része Cserni Béla munkájának eredménye. Ennek ellenére elszomorító, hogy az ő neve sehol sem látható, kivéve a második emelet legeldugottabb, kis, homályos sarok szobácskájában, ahol mindössze kevés kiállított anyag: herbárium lapok, fényképek, egy plakátlapon A4-es nagyságú arckép s rövid ismertető szöveg van. Vele szemben a támogató, Reiner Zsigmond másfél méteres nagyságú festett portréja uralja a falat. 2016 áprilisában a

T. Szabó Csaba régész által szervezett emlékkonferencia megpróbált az évforduló kapcsán valamit visszaidézni Cserni Béla sokoldalú kutató-tudós nagyságából. Illesszünk mi is egy a csodálatunk, a lelkünk melegével kifényesített csillagocskát az ő emlékéhez. Az ezen alkalomra kiadott könyv T. Szabó Csaba: Béla Cserni and the beginnings of urban archaeology in Alba Iulia című kötet, amely az első monográfia a nagy régész életéről.

Még folytathatnám az írást a kortársakról, például Ávéd Jákóval (1843. október 24., Gyergyószentmiklós – 1922. január 19., Gyulafehérvár) a gyulafehérvári meteorológiai egykori vezetőjével, aki szintén tanított a Főgimnáziumban (1894 és 1901 között), valamint annak igazgatója is volt. Az EME felhívására bekapcsolódott Alsó-Fehér vármegyei klimatológiai mozgalmába. A meteorológia-tudomány magyarországi úttörője lett. Ő volt az első korszerű helyi meteorológiai szolgálatok megszervezője, az első éghajlati szakmunkák szerzője, valamint az árvízjelző-állomás vezetője 1889-ben. Lapszerkesztője a Közművelődés, Gyulafehérvár, Gyulafehérvári Közlöny lapokat és folyóiratokat. Fő műve a két kötetből álló A gyulafehérvári meteorológiai állomás megfigyelései. Reiner Zsigmond múzeumalapító mellett a tudomány előrehaladásáért bőkezű alapítványtevők Cserni Bélával együtt. Megfigyeléseiről írt tudományos munkája az: Alsó-Fehér vármegye Monográfiájának I. kötetében jelent meg. Az ő tevékenysége a monográfia megírásában való részvállalással kapcsolódik a neves botanikusokéhoz.

Érdemes megismerni Alsó-Fehér vármegye monográfiájának rövid történetét. A honfoglalás ezredik évfordulójának méltó megünneplésére tervezett mű megírásának az ötletét Török Antal megyei bizottsági tag vetette fel az 1870. július 5-én tartott vármegyei gyűlésen. Erre a feladatra egy bizottság létrehozását indítványozta, amit egyhangúlag elfogadtak. Br. Orbán Balázst, Török Antalt, Csató Jánost, és még nyolc tagot bíztak meg a javaslattétellel. A teljes mű terve, a munka beosztása, az alkalmas munkatársak megtalálása, a pénzügyi alap előteremtése, mind késleltették a mű megírásának elkezdését. Néhány év múlva, az 1873. július hó 17-én tartott vármegyei gyűlésen mutatták be elképzelésüket. Végül is a beérkezett nyilatkozatokban megfogalmazódtak az igények. A legfontosabb volt, hogy olyan személyiségek kapják a megbízatást, akik már bizonyítottak és szakmai elismertségnek örvendenek. Így került az alkotók közé Csató János, aki már ismert volt természettudományi munkáiról. Mint a vármegye nagy tiszteletnek örvendő alispánja, vezető szerepet kapott a monográfia megjelentetésében. (Az első kötet elkészült a millenniumra!) A kezdő kötet első részében jelent meg a Csató által elsőként megírt Alsó-Fehér vármegyének növény- és állatvilága. Rajta kívül még olyan nagy egyéniségek vettek részt, mint Herepei János (Földtani, kőzettani, ásványtani ismertető), ifj. Gáspár János (Alsó-Fehér vármegye földrajzi helyzete), Ávéd Jákó (A vármegye éghajlata), Lázár István, Weinrich Frigyes és Dr. Moldován Gergely (A vármegye magyar, szász és román népe), a következő kötetekben pedig Cserni Béla (A megye története) és Szilágyi Farkas (Nagyenyed pusztulása 1848–49-ben). A székelyföld megyéit kiszolgálta br. Orbán Balázs „egyszemélyes” nagy műve, A Székelyföld leírása. Mivel Alsó-Fehér vármegyében többségben a tanintézményeknek köszönhetően az alkotók több szinten is bizonyítottak, az együttműködés már korábbról létezett, a siker így biztosítva volt.

Hadd idézzem Eötvös Loránd szavait, miszerint „,boldog (…), aki azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított.” Az írást pedig a Gyulafehérváron a Majláth Főgimnáziumban érettségizett, engem a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanító szeretett és nagyra becsült, növényrendszertant oktató tudós tanárom, dr. Csűrös István szavaival zárom: „Tudós tanárok mellett sajátítottam el az alapvető botanikai ismereteket. Olyan mintaképtől, mint amilyen a Gyulafehérvári Majláth Római Katolikus Főgimnázium természetrajztanára, Bodó Ferenc.”