Nádasmente és a lelkipásztor

Közéletet szervezni, a mindennapi élet állandó kelléke lenni, ez a lelkipásztori szolgálat közösségi vonatkozása. Maga a közösség kényszerít ki a prédikációra való készülés karosszékéből, hiszen számtalan feladat ellátását várja el a lelkésztől. A családlátogatástól a pályázatírásig, a közösségszervezéstől a kulturális műsorok szervezéséig gyakran ellentmondásos szerepek kereszttüzébe kerül a lelkész. Egyéni hozzáállása, lelkülete, családi háttere vagy éppen továbbtanulási szándéka meghatározza részvétele mértékét a helyi közösség életében. A kalotaszegi Nádasmente falvaiban szolgáló lelkipásztorok között alig találunk olyant, aki bezárkózva, szűken értelmezett egyházi szerepkörét tartaná szem előtt. A lelkipásztor olyan intézmény képviselője, amelyet ha kiveszünk a nyilvános térből, alig marad más intézmény, mely a falu kohézióját biztosítaná. Lehet, hogy a nádasmenti ember számára is sokféle önbesorolási lehetőséget kínál a 21. század, de magyar és református identitását olyan természetesnek tartja, mint teste épségét.

Templomos népet tisztelhetünk e vidék lakóiban, talán jobban, mint bárhol Erdélyben. Nemcsak elvárásokat támaszt egyházával szemben, hanem ő maga az egyház. A presbitériumok tagjaiként a falu „lelki” elitjét képezik, akik egyszerre őrködnek a bibliás hit megélése és érvényesítése fölött, valamint a mindennapok kihívásaival igyekeznek lépést tartani. Ezért elválaszthatatlan a közéleti és az egyházi élet ezen a vidéken. Szinte minden rendezvény egyházi jelenlétet is feltételez, ez utóbbi pedig visszaigazolja a közösség értékeit, szellemi és tárgyi kultúráját, népviseletét, népszokásait élteti. Igaz, itt is emberek élnek, tehát az erkölcsi tisztaság krisztusi magaslatát gyakran kikezdi az előítélet, a kibeszélés. Talán éppen a jó és a rossz küzdelmének dinamikájában artikulálódik egy-egy falu élete, de nem utolsósorban a lelkipásztoré is. Tőlük ritkán kérdezi meg valaki, hogy milyen kompromisszumra jutottak küldetéstudatuk és a helyi társadalom elvárásrendszere tekintetében, mit hordoznak csendesen, és miből lesz szószéki üzenet vagy éppen ellenpélda.

Korukat tekintve a nádasmenti lelkészek többsége túl van szolgálati idejének felén. Családos életet élnek, gyermekeiket Kolozsváron taníttatják, de nem ritka a külföldön egyetemi tanulmányokat végző fiatal sem. Az utazási körülmények megnehezítik a napi ingázást, nem kímélve a családi költségvetést sem. Többségük az egyházközség parókiáján lakik, ám olyan helyzet is van, hogy az elszórványosodott közösség lelkészi teendőit Kolozsvárról látják el. A város közelsége lehetőséget teremt a jövedelem kiegészítésre, másodállás vállalására vagy a továbbtanulásra. A jó pap holtig tanul, mondja a szólás, és ez bátran elmondható valamennyi lelkészről. Ha nem is egy közös irányba terelődik a figyelmük, kivétel nélkül képezik magukat. Ma már a Romániai Református Egyház lelkészképző tanfolyamokra hívja munkatársait, ahol ötéves ciklusban, kreditrendszerben segít az ismeretek gyarapításában. Ezeken a továbbképzéseken a teológiai tanárok mellett megszólalnak a különböző társtudományok területén oklevelet szerzett lelkipásztorok is, jelezve, hogy az egyházi mindennapok által felvetett sokrétű kihívásra szintén szerteágazó, holisztikus válasz keresendő. De az egy életen át tartó tanulás külső és belső kényszere minden közösségi alkalom szervezését áthatja.

Ha falunap születik, ha ifjúsági táborozás, ha kirándulócsoport látogat a vidékre, a lelkipásztor szervezői jelenlétére számítani lehet. Az ő kapcsolathálója segít megfelelő embert találni azon lelkes egyháztagok között, akik szívesen állnak az érdeklődők rendelkezésére. Nemcsak a falvakat, a közintézményeket vagy helyi hírességeket mutatják be, hanem egy-egy helyi portát, tisztaszobát is, önzetlen kínálgatások közepette. Az ideérkező máris otthon érzi magát a szívélyes fogadtatás révén, mulat és vásárol, ünnepel, és népi kultúrát fogyaszt a maga legtermészetesebb környezetében. Nem véletlen tehát, hogy az egyházközségek élén, a helyi presbitériumokban megtaláljuk az értelmiség képviselőit és a gazdaembereket egyaránt. Ki-ki a maga sajátos tudásával járul hozzá a közösség építéséhez. Természetesen ez a „mások tekintete” előtt zajló élet nem mentes az apróbb összezördülésektől. Mint minden zárt közösségben, itt is megtaláljuk a kibeszélés különböző formáit, amely által a megbontott értékrendszer újra helyre áll, ám aligha találunk közösségi megszégyenítésre utaló hagyományt.

Az egyházfegyelmezés elcsökevényesedett formái inkább népszokásként köszönnek vissza. Ma már senki sem áll pellengére, aligha tilttatik el a sákramentumoktól, nyilvános bocsánatkérésre nem kötelezhető. A szekularizáció szele ezeket a falvakat sem hagyja érintetlenül. A különböző elektronikus médiacsatornák szélesebb rálátást biztosítottak a világra, relativizálva a helyi értékeket. Ma már a lelkipásztori hivatal csendjében, legfeljebb néhány családtag és elöljáró jelenlétében hangzik el bűnbánati ima, ha megbotránkoztató esemény tudódott ki. Az igazi egyházi fegyelmezés a szószéken történik, ahol nem a kiprédikálás, hanem a hitre és lelki életre való nevelés jelenti a járható utat. Talán a fogadalomtételek igénylése gyakoribb (iszákosság esetén) főleg román környezet hatására. Konfliktusok, amelyek egyházi érintettséget is hoznak igencsak ritkák. Néha megtörténik, hogy helyi képviselő mindenáron meg akarja leckéztetni a papot, de ezek a helyzetek viszonylag hamar elcsitulnak. Az itt szolgáló lelkészek a szeretet légkörében élnek az őket befogadó közösséggel. Imahetek, kórustalálkozók, konferenciák során a falu házigazdaként veszi ki részét az asztal megterítésében.

Ugyanakkor a lelkészcsaládok egymás segítségére sietnek az eseményszervezés és a lebonyolítás tekintetében. Kiemelhető a lelkésznők és lelkészfeleségek összefogása, együttműködése, hiszen számos kérdésben illetékesebbek férjüknél, és őszinte elkötelezettséget tanúsítanak a közösségi értékek iránt. Olyan eset is előfordul, amikor az egyik lelkészfeleség kórusvezetést vállal a szomszéd faluban, így igyekezve a lelkésznő segítségére. Igen, lelkésznő, merthogy Nádasmentén szolgál a Kalotaszegi Református Egyházmegye női lelkészeinek több mint fele. Nehéz lenne megmondani, hogy miért vonzó ez a táj a lelkésznők számára, de tény, hogy az előítéletek néhány év alatt őszinte ragaszkodássá szelídülnek. Gyaníthatjuk a vidék lelki, szellemi nyitottságát, a város hatását, a világszerte megmutatott néphagyományt (Fölszállott a páva), a népviselet vonzerejét, de tény, hogy hosszú évekre rendezkednek be a lelkésznők is ezen a vidéken.

Milyen a kalotaszegi ember? – kérdeztem az itt szolgáló lelkipásztorokat, az ő családtagjaikat, illetve a helyi egyházi elöljárókat önmagukról. Az inaktelki lelkész, Demeter-Erdei Zoltán azt mondta: „Csak Inaktelkéről tudok beszélni. Hagyománytisztelő, hagyományszerető mindenképp, egyházát, kultúráját, népviseletét tisztelő, megbecsülő ember, segítőkész. Ezt látom, ezt érzékelem. Kifejezi úgymond a tiszteletét, a szeretetét egyháza, lelkésze felé. Tehát teljesen más, mint ahogy össze tudom hasonlítani a szórványban levő emberekkel.” A lelkész hozzátette, szerinte a szórványban élő hívek „nem fejezték ki a szeretetüket, tehát nem volt visszajelzés, nem kaptam visszajelzést, se pozitívat, se negatívat. Itt azért már kaptam jó néhány pozitív visszajelzést, hogy »jó volt« vagy »szeretjük, értjük a prédikációt«. Mondjuk, ez attól is függ, hogy kialakult-e egy ilyen jellegű kommunikáció a lelkész és gyülekezet között.” Az inaktelki lelkész felesége azt mondta a két különböző tájegységben szerzett gyülekezeti tapasztalatairól, hogy a kalotaszegi embereknek „jobban érti a nyelvét”. „Nagyon érdekes, hogy Fehér megyében sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megértsük az emberek gondolkodását, eleve azt, hogy nem akarnak magyarok maradni. Eltelt nyolc hónap, míg felfogtuk, hogy ezen mi nem tudunk változtatni, mert ők nem akarnak, s akkor elfogadtuk, hogy kár küzdeni, kár emészteni magunkat” – mondta, hozzátéve, hogy így esett a kérdezett választása Kalotaszegre.

A mérai lelkipásztor, Mezei Csaba Kalotaszeg régióit vetette össze: „Én az ittenieket ismerem, s az itteniek másmilyenek, mint a felső-kalotaszegiek, azok nagyon modorosak, ugye, nagyon szeretnek szerepelni, az itteniek nem. Az nem jellemző itt, a Nádasmentén nem ilyenek az emberek, akik, ha nem is csendesebbek – merthogy itt is van hetykeség meg büszkeség –, de valahogy másak. Azt látjuk, hogy a felső-kalotaszegiek nagyon szeretnek szervezni, szeretnek szerepelni, olyan modorosan fellépni, megadják a módját, mindenki mond valamit, mindenki próbál valamivel kitűnni. Egyébként aranyosak, s azt látom, hogy az egyházukat szerető, templomos népesség lakja Kalotaszeget. Más régióhoz viszonyítva itt tényleg magas a rendezvényeken a jelenléti arány. Ez egyházkerületi szinten is jó, mert általában ez az arány Kalotaszegen 15–16 százalék körül mozog, ami nagyon jó.”

A 12 éve Bogártelkén szolgáló lelkipásztor, Pataki Levente székelyföldi és kalotaszegi tapasztalatait vetette ös – sze. Azt mondta: „Amikor idekerültünk Székelyföldről Kalotaszegre, úgy éreztem, mintha a paradicsomba kerültem volna. A székelyföldi magyar református mentalitáshoz képest ég és föld volt a különbség. Két szóban tudnám ös – szefoglalni: az egyházidegenség és az egyházközeliség.” Kérdésemre, hogy utóbbi Kalotaszeg javára jellemző, rábólintott: „Igen”. És ez mindenben megmutatkozott, mindenre rányomta a bélyegét. Nyilván, ha egy székelyföldi templomos ember ülne itt velem szemben, akkor nagyon erős fogalmazás lenne.” Továbbá, hogy a kalotaszegiekről alkotott pozitív kép a lelkészek között terjedt el, s hogy Kalotaszegnek maradt valami konkrét vonzereje, a lelkész így válaszolt: „Marad, maradt konkrét vonzereje, bár én nem tudnám meghatározni pontosan, hogy mi az. Én királyhágósként jöttem a világra, királyhágósként végeztem el a teológiát, a lelkészi szolgálatomat, de mindig azt hallottam, hogy »a« Kalotaszeg. Sok gyülekezet kiöregedett. Kellene valami új kihívás, de már nincs elég spiritusz bennünk. Ezt is kipróbáltuk, azt is kipróbáltuk, nem ment, s már nincs kedvünk még egyszer kipróbálni.” Az idézet a lelkészi munka esetlegességét tárja elénk ebben a feltörő őszinteségben.

Egy nyugdíjba vonult lelkipásztor felesége így emlékezik: „A kalotaszegi ember vallásos, kedves, szorgalmas, vendégszerető. Nekem jó véleményem van a kalotaszegiekről. Velem mindenki kedves, noha én is az voltam, s akkor velem is az volt mindenki. Sőt, nemcsak az egeresiek, hanem az egész környékbeliek, magyarok, románok, cigányok.” Alanyom nemcsak lelkészfeleségként, hanem gyógyszerészként is találkozott az itteni emberekkel. Ennek kapcsán azt mondta, hogy az embereket már a hangjukról megismerte, arról tudta, hogy ki van bent a patikában, annyira ismert mindenkit.

Humorosra fogta a szót az egyházmegye kalotaszegi születésű esperese, Vincze Minya István, aki így jellemezte népét: „A kalotaszegi embernél egy dologra kell vigyázni: mindig szőrén kell simogatni. Ha egyszer visszafele simogatod, akkor be szokott gerjedni. Egy papot, Istent, egyházat tisztelő közösség, de nyakas. Ha megsértődik, akkor megbocsájt, de soha nem felejt, tehát egy nyakas, kálvinista, erélyes, de egyházát, népét, Istenét szerető közösség. Így szoktam megfogalmazni, mindig szőrén kell őt simogatni.”

Az idézetekből az derül ki, hogy szívesen vállalnak szolgálatot ezen a vidéken a lelkészek, és hogy erdélyi viszonylatban kiemelt vonzereje van e néprajzi tájegységnek, ami a magas templomlátogatási aránynak és a református tömb adta előnyöknek köszönhető. Az embereket az egyenesség és az istenfélelem még nagymértékben jellemzi és meghatározza. Itt is számottevő a népességcsökkenés. Egyházmegyei szinten évente egy kisebb falu tűnik el, mintegy 400 lélek. A zsugorodó közösségekben mind a hívek, mind a lelkészek alternatív forrásokat keresnek.

Az esperes felesége reálisan számol az esélyekkel: „Igen, Kalotaszeg komoly problémák elé néz az elnéptelenedés miatt. Az anyagiak miatt sajnos egyre több lelkész kilátástalanság sodrába kerül, mert gyermekeinket iskoláztatni kell. Ők nem kell azt érezzék, hogy nekik most szenvedni kell azért, mert az édesapjuk lelkész. Ezért hiszem azt, hogy minden felelős lelkész igyekszik a lehető legjobbat biztosítani nekik. Ne legyen probléma abból, hogy mi is városon fogjuk tanítani, mert nekünk nem fogja senki fizetni az albérletünket, nem kapunk ingyen lakást, ingyen konyhát, hanem azt, amit két kézzel meg tudunk tenni. Ebben a tekintetben látom, hogy szomorú és borús a jövő, mert így is anyagiakkal küszködünk, de mikor odakerültünk, hogy iskoláztatni, taníttatni kell őket, akkor majd lehet a tiszteletes asszonynak is fél normával kell valahol dolgozni, lehet, hogy a kisgyülekezetbe szolgáló lelkipásztornak valahol egy olyan jellegű megélhetési forrást kell keresnie, ami illik a hivatásához. Én nem látok ebben kivetnivalót, hisz ezelőtt 80–100 esztendővel megtanították az állattartásra, gazdálkodásra, egyéb életformára, ami a megélhetést biztosította, nem szabad leragadni annál, ami volt az elmúlt 30 esztendőben. Az apadás az egyik legnagyobb probléma, s ennek a következményei tudjuk, mivel járnak.”

Az idők szavára ma is megfelelő választ kell adni. Nádasmente a város vonzásának és népi hagyományainak meghatározottja. Itt találkozik a falu a várossal, a hit a hitehagyással, a népi a művivel. A remény és az aggódás az egyházi szolgálatot meghatározó áldozathozatallal párosul. Ma, jobban, mint bármikor, egyházi és világi erők céltudatos munkájára van szükség ahhoz, hogy ez a vidék megőrizze egyedi kulturális szépségét és sokszínűségét, Erdély-szerte kimagasló egyházi elkötelezettségét és aktivitását.