Muzsnay Árpád: Fazakas János méltatása

Fazakas János – a továbbiakban Fazi bácsi – 1960-ban született. Szentháromságon nőtt fel, belülről megismerve és megtapasztalva a paraszti kultúrát és táncéletet. Az akkor még életteli nyárádmenti bálokban a nyárádgálfalvi prímás, Simi Gyula kérésére a zenekar előtt kellett táncolnia. Régen így kezdődött és így is végződött egy táncospálya. Iskolája néptánccsoportjából a marosvásárhelyi népművészeti iskola néptáncosztályába, majd 1980-tól a sepsiszentgyörgyi Vadrózsákhoz került.

A kilencvenes évektől kezdődően a Maros Művészegyüttes is a folklór eredeti formája felé fordult. Az addig érvényes színpadi nyelvet, a Mojszejev által fémjelzett, néptáncelemekre épülő balettet a lehető legarchaikusabb tánc­anyag váltotta fel. Ezen merész irányváltás megvalósítására, az akkor nyugdíjba vonuló tánckar pótlására keresett embereket Lőrincz Lajos, az együttes akkori vezetője. Hívására, 1990-ben csatlakozott Fazi bácsi, aki 2011-es nyugdíjazásáig maradt az együttes kötelékében.

Hivatásossá válása előtt profi előadóként és aktív nyugdíjasként is oktatott iskolai keretek között, csoportoknak, baráti társaságoknak, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, Marosvásárhely mellett Mezőmadarason, Nyárádszentbenedeken, Erdőcsinádon, Mezőbodonban, Székelykálban, a Jobbágytelki tánctáborban és szerte a nagyvilágban.

Mivel 1992-ben egy japán turnén az ottani szervezők felfigyeltek angol nyelvtudására és pedagógiai készségeire, meghívást kapott, hogy visszatérjen oktatni. Azóta évente járt Japánban, de meghívást kapott Tajvanba és Hongkongba is.

És akkor az imént felsorolt adatok súlya alatt hagyjunk magunknak egy szusszanásnyi időt, hogy elképzeljük a következőt: a kilencvenes évek elején, a vásárhelyi Maros-parton, a nyírfák őszi lombhullatása közben egy retrobajszú fiatalember babakocsit tologat, miközben japán nyelvleckéket hallgat kazettán, hogy saját nyelvükön taníthassa a japánoknak a Kárpát-medence táncait. A babakocsi-tologatás jól sikerült, Fazi bácsi megtanulta a nyelvet. De a japán nyelvtanulással egybekötött, babakocsitolásnak való nekigyürkőzés más formában is felbukkant Fazi bácsi életében. Mesélte egyszer, hogy nyugdíjba vonulása után elgondolkozott, hogy programozónak álljon, mivel ő készíti saját weboldalát is. Először azt hittem, viccel. Egy nyugdíjba vonuló táncosnak magas szinten programozni hatalmas feladat. Jobban átgondolva, „Fazi-mértékkel” mérve akár lehetséges is. Még egy példa: Fazi bácsi szereti a kertjét, gondozza, gyomlálja, intézi, de nem olyan tessék-lássék módon. Ha nem láttam volna, nem is hinném, hogy nála idén, nyárutón a hagymák szárai szépen egy irányba voltak döntve az ágyásban. Tekintsük ezt a hozzáállást Fazi bácsi egyes számú szupererejének.

A kettes számú képességét nevezzük karinthységnek. Karinthy Láncszemek című novellájában ír a hat lépés távolságról, azaz arról, hogy a Földön bárki kapcsolatba hozható bárkivel egy legfeljebb hat elemből álló ismertségi lánc révén. A világon mindenkit ismerünk maximum öt másik emberen keresztül. Közel került hozzánk a világ ismeretlen része is. De mit használna nekünk a közel lévő világ, ha nem lennénk mi is valahogyan érezhetően közel hozzá, ha nem lenne egy csupamosoly barátunk, akit ismerünk, aki közülünk való, aki hatvanévesen beszél angolul és japánul, aki Sinkanszen vonatos képeket tesz fel Facebookra, aki tánctanár létére weboldalt programoz, miközben kertet gondoz, farag és mindeközben emberi, közülünk való, hozzánk közel álló. Rajta keresztül nézve a világ megérthető, felfogható, tehát szerethető. Fazi bácsi barátsága nem csak néhány személy kiváltsága, általa ismerik a világot a mezőbodoni, mezőmadarasi és erdőcsinádi gyermekek is. Fazi bácsi életéből számomra ez a legfontosabb.

(Elhangzott 2020. november 7-én, Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén, a Kolozsvár-Alsóvárosi Református Egyházközség templomában.)