Sztrájk a kolozsvári dohánygyárban
2022.01.10.
Az építő plébános, Hirschler József
2022.01.10.A kiegyezés első évtizede nem hozott lényegbeli változást Kolozsvár kezdetleges, éppen csak pislákoló gyáripara számára. A fejlődést elsősorban a befektetések elmaradása és a helyi tőkefelhalmozás sikertelensége akadályozta. De legalább ugyanekkora problémának számított a vállalkozások működtetéséhez szükséges tudás hiánya is.
A kiegyezés idején csupán három gyár működött Kolozsváron: a neoabszolutizmus korában létesült dohánygyár, a Sigmond-féle szeszgyár, valamint a Rajka Péter által alapított gépgyár. Galgóczy Károly és Békésy Károly korabeli közgazdászok szerint ezek nem is nevezhetők gyáraknak, a dohányüzemet pedig eleve nem sorolták ide, mivel az állami fenntartású vállalatként, és nem a kapitalista piaci elvek szerint működött.1 Kőváry László szintén kiemelte, hogy ekkortájt Kolozsvár gyakorlatilag semmilyen jelentősebb gyáriparral nem rendelkezett.2 Erdélyben a nagyobb tőkealapú gyárak szempontjából csupán Nagyszeben tudott kiemelkedni. Brassónak egy ipari részvénytársasága volt, Marosvásárhelynek egy sem. A befizetett részvénytőkéjüket tekintve azonban mind a szebeni, mind a brassói vállalatok messze elmaradtak az aradi és a temesvári gyáraktól. Ez utóbbi két városban már az 1860-as évek végén, az 1870-es évek elején beindult a nagyipari fejlődés, a belső tőkefelhalmozás, valamint a külföldi befektetések révén az ország legfontosabb kereskedelmi és ipari központjaivá váltak.3
A kolozsvári gyárak fejlődését, vagy újak létesítését akadályozta az 1870-es években jelentkező gazdasági válság és az ezt követő természeti katasztrófák sorozata. 1873-ban kolerajárvány, 1876-ban tűzvész, 1879-ben pedig árvíz sújtotta a várost. Simon Elek polgármester a kiegyezés utáni éveket sovány esztendőknek nevezte, ezzel utalva a város sanyarú helyzetére.4 Ezek mellett az 1873-as tőzsdekrach szintén nehezítette az iparfejlődést. A pénzintézetek sokkal szigorúbb hitelezési feltételek mellett adtak kölcsönt, aminek következtében egyre kevesebb lehetőség adódott nagyobb tőkebevonásokra. Ebből kifolyólag a kolozsvári pénzintézeteknél lévő négymillió forintos forgalmi tőkének még a 10 százalékát sem tudták felhasználni a helyi vállalkozások.5 Csupán 1881-től javultak a hitelezési viszonyok. Az ekkor hozott ipartámogató törvény számos vállalat számára adókedvezményt és olcsó hitelt biztosított. Erdélyben ezt leginkább a brassói vállalatok használták ki,6 a kolozsváriak kevésbé éltek a lehetőséggel. Azt viszont lényeges kiemelni, hogy az állam csupán a befektetett tőke 20–30 százalékáig adott szubvenciót, tehát a tőkeszegény vállalatok (mint amilyenek a kolozsvári vállalatok voltak) csak kisebb támogatási összegekhez tudtak jutni. Mindazonáltal az sem volt mindegy, hogy az elnyert támogatásból milyen fejlesztéseket hajtottak végre. Akadtak ugyanis olyan kolozsvári vállalkozók, akik néha elég furcsa módját választották a szubvenció felhasználásának. Példának okáért ott van Kolozsvár egyik legnagyobb gépgyárának esete: a gyár tulajdonosa, Solymossy Olivér, miután felvette a 20 000 korona állami támogatást, fogta magát és kihajózott az Egyesült Államokba.7
A hőn áhított vasút megérkezése sem lendített sokat a gyáripar helyzetén, ugyanakkor két új gyár megalakulását vonta maga után. Ezek közül az egyik a piaci alapon szerveződő gázgyár volt, a másik pedig az állami fenntartású MÁV műhelye. Ez utóbbi a korszak alatt Kolozsvár egyik legfontosabb üzemévé tornázta fel magát. 1880-ban több mint 200 dolgozója volt, az 1890-es évek derekára a munkások száma már megközelítette az 500-at.8 A lakosság számára fontos kereseti lehetőséget nyújtott, ami a város gazdaságát élénkítette, viszont állami fenntartású üzemként piacra nem termelt, kivihető exportja nem volt.
Az 1870-ben alakult gázgyár szolgáltatásorientált vállalatként működött, termelése kizárólag Kolozsvár területére összpontosult. A gázgyár szinte az egész korszak alatt stabil alapokon működött, bevétele évről évre növekedett. Sikerének hátterében egy olyan szerződés állt, amelyben a gáztermelésre kizárólagos jogot szerzett. Stabilitását ilyformán a versenytársak kizárása révén biztosította, ami hosszútávon a minőség csökkenéséhez, a gázárak tisztességtelen emelkedéséhez, valamint az egész kolozsvári ipar fejlődésének megakadásához vezetett. A mesterségesen fenntartott magas árak miatt a helyi ipar nem tudta a gázt nagyobb mennyiségben felhasználni, de ennél is súlyosabb hátrányt jelentett, hogy a monopóliumot biztosító szerződés által a gázgyár vezetői évtizedekig gátolták a villanyáram bevezetését, ami jelentős kihatással volt az olcsó energiahiánytól szenvedő ipar versenyképességére.9
Kolozsváron a MÁV üzemén túl más gépgyárak is alakultak (Senn, Simonffy, Solymossy és Junász10), azonban ezek közül egy sem tudott hosszútávon sikeres lenni. Fejlődésüket állandó ingadozás jellemezte, mivel az nagyban függött az aktuális mezőgazdasági idénytől.11 A problémákat tetőzte, hogy a gépgyárak többsége nemigen tudott exportra termelni,12 így amennyiben a környék piaca kiesett, a gyárak gyakran felszámolás alá kerültek.13 Természetesen ez nem jelentette azt, hogy egyáltalán nem adódott lehetőségük kisebb kivitelek lebonyolítására. Ezek azonban annyira bizonytalan alapokon álltak, hogy folyamatos exportról, tartós felvevőpiacról nem beszélhetünk. Mindemellett a kolozsvári gépgyárak a konkurenciával sem tudták felvenni a versenyt. Az osztrák nagyipari vállalatok azon túl, hogy olcsó termékeket állítottak elő, géplerakatokat hoztak létre, ügynököket alkalmaztak, valamint termékeiket hitelre kínálták.14 A gépgyárak nehéz helyzete nem csak Kolozsváron, hanem országos szinten is érzékelhető volt, ugyanakkor a századfordulót követően Magyarországon jelentős mértékben megélénkült a gépgyártás, valamint a gépgyárak száma. Ezzel ellentétben a Kolozsváron működő gépgyárak száma tovább csökkent, termelésük stagnált.15 A gépgyárak intenzívebb fejlődését a tőkehiány és a befektetések elmaradása hátráltatta. Erdélyben a legnagyobb külföldi tőkeberuházások főleg Brassóba koncentrálódtak.16
Kolozsváron a szeszipar sem tudott lényeges fejlődést felmutatni. Míg a korszak elején ez egy viszonylag stabil iparágnak mutatkozott, a későbbi évtizedek során jelentősége nagymértékben csökkent. Az 1870-es években a Sigmond Testvérek szeszgyárán kívül hat szeszfőzéssel foglalkozó kisebb-nagyobb vállalat működött.17 Simon Elek polgármester ekkortájt a szeszipart a város egyik legfontosabb iparágának nevezte.18 Ám az 1880-as évektől a helyzet megváltozott, és a kolozsvári szeszipar fejlődése megakadt. A hol bőséges, hol silány kukoricatermés kiszámíthatatlanná tette a szeszgyárak termelését, az évi 200 000 hektolitert felvásárló osztrák piacról kiszorultak, a román piac is beszűkült. Sőt, ez utóbbi a vámháború idején teljesen kiesett, ami nemcsak a piac elvesztése szempontjából volt súlyos, hanem a szeszgyártáshoz szükséges nyersanyag beszerzését illetően is gondokat okozott. Gyengébb termőévekben ugyanis Romániából importálták a szükséges kukoricamennyiséget, viszont a két ország közti kereskedelmi vita ezt teljesen ellehetetlenítette.19 Míg az 1890-es évek elején hét szeszipari vállalat üzemelt Kolozsváron, addig 1897-re ebből négy teljesen megszűnt, kettő pedig mezőgazdasági szeszgyárrá alakult.20 A nehézségek miatt Kolozsváron csak a Sigmond Testvérek gyára tudott fejlődni, de a szeszgyár sikerességét nem piaci alapon, hanem különféle szabályellenes tevékenységek révén érték el. A kihágásokra 1898-ban derült fény,21 aminek következtében a vállalat csődbe ment, a gyár pedig állami tulajdonba került. Mivel a szeszgyár évente 30–40 millió korona forgalmat bonyolított, és sok kolozsvári számára jelentett biztos megélhetési forrást, az állam nem állította le a gyár termelését.22 Az egykor (erdélyi viszonylatban) jelentős szeszipar hanyatlása nemcsak Kolozsváron, hanem az egész kamarakerületben23 jelentkezett. A korszak végére a kerületben csupán két ipari szeszgyár működött, az egyik Kolozsváron (a bebukott Sigmond Testvérek szeszgyárat Czell Frigyes brassói vállalkozó bérelte az államtól, később pedig teljes egészében Hirsch Ödön tulajdonába került), a másik Gyulafehérváron.24
Érdemes néhány mondat erejéig kitérni a város malomiparának helyzetére is. Korábban már említettem, hogy Erdély éghajlati viszonyai nem tették lehetővé a nagyobb mennyiségű gabona termesztését. A megtermelt kis mennyiséget elsősorban a helyi piac vásárolta fel, tehát külföldi piacra vihető feleslegről nem beszélhetünk, sőt rosszabb termőévekben importra szorultak, ami általában a malomipari termékek drágulását vonta maga után. Az 1870-es évek derekán Simon Elek polgármester még azzal dicsekedett, hogy a városi műmalmok gyorsan fejlődnek és folyamatosan szorítják ki az idegen termékeket a helyi piacról.25 Ugyanakkor minden próbálkozás ellenére a kolozsvári malomipar nem tudott jelentős iparággá fejlődni. A város legnagyobb műmalma a szeszgyártásban érdekelt Sigmond Testvérek tulajdonában volt (ez nem meglepő, hiszen akkortájt a szeszipar szoros kapcsolatban állt a malomiparral). A malomüzemet 1894-ben egy társaság felvásárolta, és megalapította a Kolozsvári Műmalom részvénytársaságot. A vállalat jelentős alaptőkével (500 000 korona)26 kezdte működését, ám így sem tudott komolyabb tényezővé válni. Az iparág fejlődését több minden akadályozta. 1.) Az élénkülő verseny: miután a fővárosi malmok az amerikai verseny hatására kiszorultak az európai piacról, figyelmük a belső piacra terelődött, ezzel erős konkurenciát hozva létre. Az alföldi peremvidék városai szintén komoly versenytársat jelentettek. 2.) A környék gyenge termése, silány minősége. 3.) A dupla fuvaroztatás: mivel a környéken csak kevés búza termett, ezért a gabonát máshonnan kellett Kolozsvárra szállítani.27 A városi malomipar nehéz helyzetét mutatja, hogy az 1894-ben alakult Kolozsvári Műmalom Rt. 1907-re végleg beszüntette működését.28
*
Mindazonáltal, ha kizárólag Erdélyt nézzük, akkor a kolozsvári gyáripar minden nehézsége ellenére a régió élmezőnyébe tartozott. Országos viszonylatban azonban messze elmaradt a jelentősebb gyáripari központoktól.
Jegyzetek
1 Békésy Károly: Kolozsvár közgazdasági múltja és jelene. Kolozsvár, 1889. 56; Galgóczy Károly: Kolozsvár város múltja, jelene és jövője. Kolozsvár, 1872. 18.
2 Kőváry László: Kolozsvár sz. kir. város lakosai és lakásai az 1869-70-ki népszámlálás szerint. Kolozsvár. 1870. 35.
3 Egyed Ákos: Falu, város, civilizáció. Kolozsvár. 2002. 223–226.
4 Lásd: Simon Elek: Visszatekintés Kolozsvár törvényhatóságának hat évi önkormányzati közigazgatására. Kvár.1880. 18. Egyed Ákos: A korszerűsödő Kolozsvár három évtizede (1867–1900). In: Németh Zsófia – Sasfi Csaba (szerk.): Rendi társadalom – Polgári társadalom 7. Kőfallal, sárpalánkkal. Debrecen, 1997. 92.
5 Simon Elek: Évi jelentése Simon Elek polgármesternek Kolozsvár 1875-dik évéről. Kolozsvár. 1876. 45; Békésy Károly: i. m. 59.
6 Egyed Ákos: Falu i. m. 226.
7 Honi Ipar 1902/8. 2
8 A Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara jelentése kerülete közgazdasági viszonyairól az 1880. évben. Kolozsvár, 1881. 110–111. (továbbiakban a következő rövidítést fogom használni: KKI, jelentés éve, oldalszám); KKI 1895–1896–1897. 196.
9 Bővebben erről: Fazakas László: Ipar és infrastruktúra kapcsolata a dualizmus kori Kolozsváron. Erdélyi Múzeum 2020/1. sz. 103.
10 Ez utóbbi kettő lényegében egy vállalat, csak a nevet Solymossyról Junászra változtatták, miután a gyár Junász Lajos tulajdonába került.
11 A gyárak többsége mezőgazdasági gépek gyártására szakosodott, felvevőpiacukat pedig a környék lakossága képezte; ám egy gyenge idény után ezek vásárlóereje csökkent, ami a gyári termelés visszaeséséhez vezetett. A másik, hogy a gépipart nagyban meghatározta a szintén erős mezőgazdasági függőségben lévő szeszgyárak és műmalmok működése, ugyanis ezek képezték a gépgyárak felvevőpiacának másik felét, viszont egy gyenge mezőgazdasági idény után a szeszgyárak és malmok jelentős bevételektől estek el, így hatva a gépgyárak működésére is. Lásd: Simon Elek: Évi jelentése Simon Elek polgármesternek Kolozsvár 1875-dik évéről. Kolozsvár, 1876. 41; KKI 1899. 26; KKI 1900. 43; KKI 1904. 93–95; KKI 1880. 111; KKI 1881–1882. 152–153; KKI 1883–1884–1885. 220; KKI 1890. 104.
12 Kolozsvárról 1882-ben mindössze 1 métermázsányi gépet vagy gépalkatrészt exportáltak. Külföldről viszont 12 métermázsányi gép és gépalkatrész érkezett a városba. Lásd: KKI 1881–1882. 262.
13 KKI 1893. 167; KKI 1902. 81–82; KKI 1904. 93–95; KKI 1905. 121–122; Magyarország, 1901. ápr. 3; Pesti Napló, 1901. április 4.
14 KKI 1880. 111; KKI 1886–1887–1888–1889. 72–73; KKI 1890. 104; KKI 1891. 181–182; KKI 1892. 191; KKI 1894. 77–78; KKI 1895–1896–1897. 119. 122; KKI 1899. 26; KKI 1903. 83; KKI 1904. 93–95.
15 Berend Iván–Ránki György: Magyarország gyáripara 1900–1914. Budapest, 1955. 206–207. 212.
16 Nagy Róbert: Külföldiek tőkebefektetései a dualizmus kori Erdélyben. Korunk 2005/10.
(https://epa.oszk.hu/00400/00458/00106/2005honap10cikk1141.htm)
17 KKI 1879. 149. Marosvásárhely ekkor még a kolozsvári kamaraterület alá tartozott.
18 Simon Elek: Évi jelentése Simon Elek Kolozsvár polgármesterének az 1877-es évről. Kolozsvár, 1878. 77–78.
19 KKI 1880. 131; KKI 1881–1882. 81. 175; KKI 1883–1884–1885. 252; KKI 1886–1887–1888-1889. 90–91; KKI 1890. 137.
20 KKI 1881–1882. 81. 175; KKI 1895–1896–1897. 225–227. 231.
21 Pesti Napló, 1898. aug. 3; Budapesti Napló, 1898. augusztus 3.
22 KKI 1900. 62–65. Később a Sigmond szeszgyárat Czell Frigyes szeszgyáros vette át és tette újra – ezúttal törvényes keretek között – nyereségessé.
23 Marosvásárhely ekkor már nem tartozott ide.
24 KKI 1908. 102; KKI 1910.
25 Simon Elek: Évi jelentése Simon Elek polgármesternek Kolozsvár 1875-dik évéről. Kolozsvár, 1876. 41.
26 Központi Értesítő, 1894. július 29.
27 KKI 1881–1882. 170; KKI 1893. 189; KKI 1894. 85; KKI 1895–1896–1897. 223; KKI 1899. 34–35; KKI 1910. 106.
28 Magyar Compass 1907/2. Budapest, 1908. 270.
