„Ha megkérdik, honnan jövök, elszomorodok, és egy szőlővel befutott házra mutatok”

Király László, a sóváradi születésű József Attila-díjas költő beszélt gyökereiről, családjáról, tanulmányairól, háborús emlékekről, Sóváradról, amely Székelyföldön, a Sóvidéken található Szováta közelében. Király Lászlóval Molnos Ferenc beszélgetett.

Apám tíz éve halott. Azóta ott barangol a borszéki erdőben, vaksötétben, ahogy egy tiszthez illik. Király László, magyar királyi zászlós, kibiztosított kézifegyverrel, hasonlatok nélkül, lelkében a jó katonáknál őrzött szerelmes gondolatokkal, felkötött karral, csak Isten el ne hagyjon.

Ez volt az a porta, ahol születtem, a családomból a dédapám, a nagyapám és én. Hárman születtünk ezen a portán, a többiek pedig, mint nagybátyám és édesanyám, máshol.

Mikor történt ez?

1943. november 19-én, délután 5 órakor.

Háborús évek…

Háborús évek voltak, édesapám nem is volt idehaza akkor.

Akkor lovagolt a borszéki erdőben?

Akkor, akkor lovagolt a borszéki erdőben, ahol átképzésen voltak a tartalékos tisztek, karpaszományosoknak hívták őket, a tanítókat általában zászlósi rangban sorozták be a magyar hadseregbe. Az érdekessége ennek az volt, hogy édesapám a háború kitörésekor Besszarábiában volt a román hadseregben katona, ő Nagyenyeden végezte a tanítóképzőt, és valamilyen teljesítményéért – talán jól lőtt a lövészeten – hazaengedték két hét szabadságra, és amikor vissza kellett volna mennie, itt az állomáson várta a vonatot, hogy Balázsfalva felé induljon. Akkor az állomásfőnök, a legendás Tóni bácsi, György Antal – aki jó barátja, sőt, násznagya volt – azt mondta, „Laci, nem mész vissza, inkább nem engedem ki az állomásból a vonatot”, mert a rádióban hallotta, hogy most hozzák meg a második bécsi döntést. Édesapám talán Balázsfalváig el sem ért volna a vonattal, mert ott húzták meg később a határt, és a vonatok csak odáig jöttek föl. Így nem került vissza Besszarábiába, Izmailba, majd következett a magyar hadkötezelettség: a tanítókat többször is átképzésre küldték Marosvársárhelyre, majd besorozták a hadseregbe.

Ezen a portán tulajdonképpen kívül semmi sem változott, azon kívül, hogy itt szemben velünk a kúton túl egy kukoricakas volt, amit kasnak nevezünk talán egész Székelyföldön. Majorság volt, állatok voltak, méhkaptár, tehát egy rendes, jól működő parasztgazdaság volt a nagyapámé. Tehetős és igen-igen jó gazdának számított, erre én már emlékszem, mert az egész gyermekkoromban minden nyarat itt töltöttem, akkor én megtanultam a szántás, a vetés, az aratás, a szénagyűjtés, a szekérrakás, a cséplés mindenféle csínját-bínját, és még ma is tudom. Úgyhogy az eszmélésem itt történt, és mivel minden nyáron itthon voltam, ezért minden munkában részt vettem, és minden munkához tulajdonképpen értek.

Sok gyermek, amint kilép a házból, próbál tájékozódni abban a térben, amelyet befog a tekintete. Az udvar, a kert, az utca úgy válik otthonossá számára, hogy számtalanszor bejárja. Először csupán a közvetlen környezetét ismeri meg, aztán az egész falut, majd a hozzátartozó völgyet. Mert csak kölcsönös lehet ez a birtoklási viszony. Mikortól mondató el, hogy meghódítottad, hogy tied lett ez a falu, és hogy te a falué lettél?

Hát ez furcsa kérdés, mert amint mondtam neked, 1948-tól 1956-ig én nem Sóváradon laktam, én csak a vakációkat töltöttem itt, és természetesen olyankor a velem egykorúakkal, egyívásúakkal barátkoztam meg jártam fürdeni, futballoztam. Tehát én ebben a faluban úgy vagyok itthon, hogy soha nem laktam itt annyit, mint most. Akárhogy nézzük, áprilistól novemberig itt vagyunk Sóváradon, időnként visszatérünk valamennyi időre Kolozsvárra, de én huzamosan nem laktam itt. Tehát most tanulom újra a szülőfalumat, mert az újabb nemzedékeket nem ismerem, nincs honnan ismernem. Én csupa ismeretlen ember között járok. A velem egykorúak közül egyet-kettőt ismerek, akik még megvannak, és akikkel gyakrabban találkoztam, hiszen 1948-tól mostanáig egyhuzamban csak hetedik osztályos koromban éltem itt, mert azután Szovátára kerültem a líceumba, amikor megint csak vakációban voltam itthon. Miután elballagtam, Kolozsvárra kerültem az egyetemre, majd ott is dolgoztam egészen nyugdíjazásomig. Tehát a vakáció Sóváradon van nekem, és hát a mai állapotban lévő Sóváradot most fogom tanulni lassan-lassan, amit nem erőltetek, mert bármennyire is kellemetlen, hogy ismeretlen emberek között járok a szülőfalumban, én azt remélem, hogy ez is megoldódik egyszer, és lassan természetes folyamatként ismét visszaismerkedünk a faluval. Mindettől függetlenül akármikor megkérdezték, hogy hová valósi vagyok, azt mondtam: sóváradi vagyok – hiába is éltem több mint negyven évet Kolozsváron. 1961 óta élek a kincses városban, de én attól nem vagyok kolozsvári – a természetemben, a szokásaimban, az emlékeimben nem lettem az. Kolozsvári lakos vagyok, és nagyon szeretem azt a várost, de nincsenek olyan rejtett zegzugai, amelyeket gyermekkoromban fedeztem volna fel, így tulajdonképpen ott lakom, ott van a lakhelyünk, ott él a barátaim nagy része, de én sóváradi ember vagyok. Azt gondolom, hogy ez a szülőföldnek a varázsa, meg hát szerencsés is vagyok, mert annyival tartozom az őseimnek, hogy elmondjam, olyan családban nőttem fel, ahova érdemes volt jókedvűen mindig visszatérni.

Az eszmélkedés helyén az ember, ahogy kijön az udvarra, széttekint a völgyben. Van neki két fix világtáj, amelyet hamar beazonosít: az egyik a kelet, a másik a nyugat. A delet meg az északot felezéssel számolja ki, a kelet az a hegy, ahol felkel a nap, a nyugat egy másik hegy, amely mögött lenyugszik. Neked hol van a kelet, és hol van a nyugat?

Nekem a kelet a Bucsinon van, a Mező-havason. Ha tudni akartuk, hogy körülbelül milyen időjárás lesz, mindig a Mező-havast néztük, ahol felkelt a nap, vagy nyugat fele néztünk, és ha nagyapám azt mondta, baj van, mert Makfalván dugulás van, akkor tudtuk, hogy esőre lehet várni délután. Ez több száz éves tapasztalat, tehát ebben nyugodtan meg lehetett bízni. Tehát nekem a kelet a Mező-havason van, a napnyugat pedig a szemközti hegyen, de inkább Makfalva felé.

A nyári vakációs ittlétek elég hosszúnak bizonyultak-e ahhoz, hogy szervesen beilleszkedj a falu életébe, hogy elfogadjon az a közösség, az a gyermeksereg, amellyel te egyívású voltál, ne idegen kuriózumnak nézzenek, egy városi fiúnak?

Hát engem nem néztek soha idegennek Sóváradon, mert egyrészt édesapám itthon tanított 1956-tól egészen nyugdíjaztatásig, másrészt azért itt nyaranta állandóan színdarabot tanultunk, meg ilyen-olyan műsoros esteket szerveztek, és abban mindig benne voltam természetesen, úgyhogy én „színészi pályámat” Sóváradon kezdtem, hogy úgy mondjam. És minden ilyenben részt vettem, meg hát együtt futballoztam a többiekkel a csapatban, ha jutott egy hely nekem, mert azért illetlenség lett volna nyáron kitúrni másokat, de mindig valahogy úgy alakult, hogy valakinek más dolga akadt a nyári időben. Itt futballoztam, itt voltam itthon, tehát engem nem is tartottak idegennek. Engem nem tartottak úri fiúnak, én nem voltam értelmiségi gyermek ilyen értelemben, meg ugyanolyan ruhában jártam, ugyanazt a nyelvet használtam, mint a többiek, és ugyanúgy mentem velük teheneket legeltetni, meg szőlőt őrizni, szüretelni, mindenhova, mint ők. Tehát semmi különbség nem volt közöttünk.

A hosszú úton

Mért választottad ezt az utat vándor?

Nem választottam, szembe jött velem.

Tudod, hogy végtelen ez az út?

Tudom, de nem türelmetlenkedem.

Hallottad, micsoda vadak várnak rád?

Hallottam, s széttépik, aki vétkes.

Hogy tudsz ilyen nyugodtan menni

mégis?

Menni jó, s illik az örökléthez.

Mindent meggondoltál, vándor,

a halált is?

Azt is, kell hozzá nyugalom, s erő.

Félelmetes vagy, bocsáss meg

a faggatásért.

Nem tesz semmit. Jó utat, szembejövő.

(Király László)

Ahogy nősz, minden szűkül itt neked, írtad a Szénapadlás című költeményedben. A világba kívánkozó fiatal már kicsinek érzi a szülőföldet, vagy az idegenből visszanéző látja így?

Hát természetesen, hogy az idegenből visszanéző, mert ezt a verset úgy emlékszem, egyetemista koromban írtam. Nekem illett olvasott embernek lennem, ugyanakkor az én apám soha könyvet nem adott a kezembe, egyetlen egy könyv volt, Kós Károly Varju nemzetség című kötete, amelyre azt mondta, azt kötelező elolvasni egy erdélyi magyar embernek. De azon kívül is faltam a könyveket, mert restelltem volna, ha valamit nem tudok az apámmal megbeszélni. Ő engem sose tanított, csak engedte, hogy tanuljak. Ravaszon engedte, hogy tanuljak, hogy kedvem legyen hozzá, és ezért szerettem is, és ma is szeretek tanulni. Na most, mindez egy adott pontban elviszi az embert arról a helyről, ahol született, ahol már nem tudja folytatni az útját. Így aztán vittem magammal a batyumban. Van, aki nem ragaszkodik a szülőföldjéhez, ilyen-olyan okok miatt, vagy mert kellemetlen emlékek fűzik hozzá, vagy mert örül, hogy megszabadul egy olyan helytől, ahol annyira szűk neki. Na most én azt, hogy „a szénapadlás szűk nekem”, természetesen költői módon értettem, hiszen versben van. Ez azt jelenti, hogy ki kell menni a nagyvilágba, amennyiben úgy érzed, hogy van valami elhivatottság benned az iránt, hogy magyar költővé váljál. Ilyen értelemben szűk neked itt minden, de benne van abban a versben azért a vágyakozás is, hogy hiába szűk, az úgyis megmarad, és az egy stabil hely lesz, mint ahogy ez az udvar és ez az utca is. Érzelmileg mindenképpen nagy erőt ad az, hogy tudod, itt van a szülőfölded, ahova akármikor vissza lehet térni. Akármilyen vészhelyzetben. Ebben nagy szerencsém volt.

Megint téged kell idéznem: „Ha megkérdik, honnan jövök, elszomorodok, és egy szőlővel befutott házra mutatok. Egy tisztára sepert udvarra, dombra szaladó kertre, melyek homályba tűnnek lassan.” Ezt 1978-ban írtad, az Utak című versedben. Talán mégsem tűntek a homályba, azt hiszem, nem is tűnhetnek, amíg csak élsz. Az Akasztóhegy című legjobb köteted tanulság erre. „Van miért élni-halni már. A szőlővel befutott házért, melybe vendégként térek meg csupán. Nyugtalanok az éjszakáim. Kaszákkal, kapákkal, esőben ázó elnyűtt férfiakkal álmodom. S egy öregemberrel, ki szikáran áll egy csatorna partján, a Duna mellett, ártatlan bánattal szemében, s míg keserűn töpreng vétket kutatva magában, erejét lassan elszívja a föld.” 1978-ban írtad, Kései bujdosók című versedben. A szőlővel befutott házért élni kell, és az élethez szőlővel befutott ház kell.

Az öregember, akiről szó van, az a nagyapám, aki 1978-ban halt meg, és hát emlékeztetnélek téged is, meg magam is, meg mindenki mást, hogy a ’78-as esztendő egy olyan korszaknak a közepe volt, amit egyszerűen és közönségesen átkosnak nevezett a nép, az a kisemmizettségnek a korszaka volt magyarán mondva. Ez a vers, mint minden vers, az érzelmekre is hat, és nyilván ebből a hangulatból született meg. Költészetről lévén szó, nagyon sok, általam nagyra tartott költőnél ugyanezt tapasztaltam. Tehát a világot, az én életemen belüli világot, amivel én kapcsolatba kerültem, azt valahogyan olyan egységben képzelem el, amelynek minden része egész életemben, ameddig élek, és talán azon túl is jelen van, tehát azzal számot kell vetni. A felejtés nem azt jelenti, hogy meg nem történtté tudunk tenni valamilyen eseményt az életünkből.

A szüleidnek dedikált Halljátok-e a dalt című költeményedből írtad: „És énekelni fogunk egyszer, én tudom, énekelni fogunk, mindenek ellenére, majd asztal köré ülünk a télikonyhában, összegyűlünk, és mondjuk: tél lesz, hogy pattogjon a tűzben a fenyő, és adja vissza elveszett melegünk a bükk.” Gondolom, hogy a télikonyhában már ott ültök mindannyian a tűz körül, élők és holtak.

Természetesen. Bár én nem szívesen értelmezem a saját versemet, nincs is miért, de hát az imént is erről beszéltünk, hogy mindazok, akik beletartoztak, akik formáltak, azok itt élnek velünk együtt, és természetesen a téli konyhában ott ülünk az asztal körül, azóta is.

Valahol ott

Sóvárad fölött, a Kerekhegyen.

De mondhatnám Endrebércét,

vagy Szénégetőt.

Mondhatnám a Cserét, Virgót,

Szénamezőt

De Sóvárad fölött mindenképpen.

Ahonnan látható a Mezőhavas.

Vagy a Küküllő völgye Makfalváig.

Valahol ott.

Valamikor akkor.

Sovány tehenek előtt a barázdában.

Döglegyek dongásában.

Valahol ott, valamikor akkor.

Vagy a pohárderekú boglyák taposása

közben.

Kukoricások szablyái között.

Vagy amikor szénásszekér-költemények

ereszkednek alá a római-kori úton

szombati-esti harangszó karjaiba.

Valahol ott.

És valamikor akkor

Elsuhogó évek.

Őszök, telek.

Némaságok, tavaszok, nyarak.

(Király László)

(Az interjú a Sóvidék Televízió 2013. szeptember 7-i adásában hangzott el.)