Érmellék földtana és geotermikus tartalékai

Érmellék lusta, szétterülő tája vajmi keveset árul el földtörténeti múltjából. Csak az utóbbi 10–20 ezer év történéseiről maradtak szemmel látható, árulkodó jelek, de azokra fel kell hívni a nem szakember figyelmét, hogy észrevegye. Ám e táj földtörténeti múltja nagyon régi időkre vezethető vissza, hiszen sokat elárulnak azok az ismeretek, amelyeket a földkéreg mélyebb részeinek fúrásokkal való feltárása, illetve azok geofizikai átvilágítása nyújt.

Mit tudunk Érmellék földtörténeti múltjáról? Sokat is, meg keveset is. Kötetek állíthatók össze arról, amit már tudunk, de a megválaszolásra váró kérdések lajstroma sem rövid. Hiszen minél többet tudunk, annál több kérdés fogalmazható meg. A tudomány már ilyen. De ne lötymötyöljünk a szavakkal, próbáljuk glédába állítani azt, amit e történetről már biztosan tudunk.

A legrégebbi, egyben e tájon a legmélyebben fekvő elem, amit más vidéken a felszínen, vidékünkön pedig néhány mélyfúrásban tanulmányozhatunk, az a kristályos aljzat. Minden kontinensnek ez egy alapvető, több tíz kilométer vastag szerkezeti egysége, amely egy szilíciumban, alumíniumban, illetve viszonylagosan, az óceáni területekhez képest kalciumban, nátriumban és káliumban gazdagabb, a mélységben – a nagy nyomás, a hő és a kis mennyiségben jelenlévő, de a folyamatok szempontjából döntő jelentőségű víz, a szén-dioxid és más könnyen illó anyag hatására – alakult, átalakult (metamorf) kőzetösszlet. Ez a könnyűfémekben gazdagabb aljzata az oka annak, hogy a kontinensek sokkal magasabb helyzetűek, mint a földköpennyel azonos összetételű óceánfenék aljzata, így emelkednek majdnem egészében az óceán szintje fölé. Majdnem fél évszázada köztudomású, hogy a kontinensek mozognak, a földköpenyen „utaznak”, szétdarabolódnak, majd összeütközve összeforrnak – ezek az ütközési vonalak a hegyrendszerek. Ezt a gigantikus méretű kontinens-, kéreg-, illetve köpenymozgást a 20. századi földtan 1923 és 1973 között derítette ki.

Azonban álljunk meg egy pillanatra, hogy tisztázzuk: a kontinens nem egyenlő a szárazfölddel. Ma is vannak kontinensrészek víz alatt. Az ezeket fedő, sekély mélységű (legfeljebb 100–200 méter mély) tengereket nevezzük epikontinentális tengereknek. Igaz, a jégkorszak maximális eljegesedésekor – amikor a világóceán vízmennyiségének a maihoz képest jóval nagyobb százaléka állt „kivonva a forgalomból” jégként a sarkokon – a kontinensek gyakorlatilag azonosak voltak a szárazföldekkel, vagyis ez utóbbiak sokkal kiterjedtebbek voltak, mint ma. Nagy földtörténeti távlatokban, úgy tűnik – nem csak e példán keresztül –, hogy a szárazföldek egyre nagyobb területet foglaltak el a kontinensekből.

Visszatérve a földrészek utazásának kérdéséhez: azokat a Föld belsejében, bolygónk magja és a földkéreg közötti földköpeny lassú körforgása működteti. A földköpeny nagyjából 200 km mélységtől 2900 km mélységig tart. Körforgását a magnak a felszín közeléhez viszonyított jóval magasabb hőmérsékletének, valamint a köpeny anyagának a mag és kéreg közötti áramlásával történő hőcsere magyarázza. Persze, ez egy roppant lassú mozgás, de bolygónk türelmes, van ideje, hiszen 4,5 milliárd éves kora mellett egy emberi élet eltörpül – e kettő közti arány: egy év a másodperc néhány ezredrészével szemben. Nos,
e mozgás a kontinens haladási irányának peremén anyagtorlódást okoz. Így keletkeznek a hegyrendszerek,
melyek legtöbbször azzal végződnek, hogy két kontinens közt elfogy az óceán, vagyis összeütköznek: a valamikori összes ütközést mindmegannyi hegyrendszer vonulata őrzi. A régebbiek nyilván lekopottabbak.

Ezek tudatában, talán könnyebben érthető lesz a történetünk megértése.

Két megakontinens (Eurázsia és Afrika+India) ütközési határán alakult ki az a nagyjából nyugat-kelet irányú hegyrendszer, mely a Pireneusoktól a Himalájáig tart. Ennek minden része, minden görbület kialakulásának története ma már nagyvonalakban feltárt. Egyik legizgalmasabb szakasza pontosan a Kárpát-medence térsége, amelyet Nyugaton és délen az Alpok, illetve a Dinaridák, északon és keleten a Kárpátok öve veszi körbe. Miért kerülték meg ezt a részt a hegyek? Miért osztódott itt két ágra az addig egységes Alpok vonulata? Mert itt a két említett megakontinens közé (akárcsak délebbre, az Appeninek és a Balkáni-hegység közé), beszorult néhány – talán Afrika északi részéről leszakadt – kéreglemez-darabocska, azaz mikrokontinens. Na, itt érkeztünk el a tárgyunkhoz, ugyanis a Pannon-medence aljzatába két egymást súrolva megelőző mikrokontinens forgott be az ütközés folyamata alatt. A déli, amelyen Érmellék is található, az a Tisza-lemez, más néven Tisza-terrénum, vagy Tisia-mikrokontinens. (Az északit, amely Magyarország északi-északkeleti részét és Szlovákia legnagyobb részét is magába foglalja, a tudósok Alpaka néven különítették el.) A két mikrolemez különböző sebességgel forgott be mai helyére, és körülbelül 15 millió évvel ezelőtt meredt be a Déli-Kárpátok zömét, illetve az Erdélyi-medence aljzatának egy részét képező Dáciai-mikrokontinenssel együtt mai helyére. Akkor kezdett kiemelkedni a Kárpátok hegyvonulata a mai formájában. (1. ábra)

Még a kontinensek mozgása, vagy mozgató erejének a megismerése előtt egy bécsi geológus, Eduard Suess egy „köztestömeget” gondolt a két hegyvonulat között, amelyet – egy később, 1940 és 1944 között a kolozsvári egyetemen is oktató, jó földtani ismeretekkel felvértezett földrajzprofesszor – Printz Gyula nevezett el „Tisiának”. Ezt ma mikrolemeznek mondjuk. Ennek a mikrolemeznek az aljzati, kristályos része – amint már írtam – talán még Afrika északi részéről szakadt le, jó néhány százmillió évvel ezelőtt. A rárakódott üledéksor azonban csak a perm idejével, valamivel kevesebb mint 300 millió évvel ezelőtt kezdődött. A korábbiakat lemosta több tengeri elöntés (transzgresszó) parti hullámverésének, árapályainak, a viharoknak, illetve a szökőáraknak millió és millió évekre rúgó, pusztító munkája. Bár a földtörténeti középkor alatt, kis szünetekkel, a terület nagyjából tengervíz alatt állt, mégis ennek az időszaknak csak részlegesen őrződtek meg az üledékei, az is területenként változó módon, mivel egy-egy része a Tisza-lemeznek az oldalról szorító hatások következtében tömbszerűen hol kiemelkedett, hol lesüllyedt. Van ennek a mikrolemeznek két olyan területe, amely a földtörténet viszonylagos közelmúltjában, a harmadidőszakban rögszerűen feltolódott, ahol viszonylag jól tanulmányozhatók a permtől a kréta időszakig tartó idő (260 millió évvel ez előttitől, 60 millió évvel ez előttiig) tengeri lerakódásai. A két terület egyike a mai Romániához tartozik, ez az Erdélyi-szigethegységnek az Aranyostól északra fekvő része, a másik pedig Magyarországon a Villányi- és Mecsek-hegység. Ezeknek a területeknek a földtani képződményei jó összehasonlítási alapul szolgálnak az eltemetett területek egyező korú képződményeivel. Nyilván, mint ma sem, akkor sem teljesen egyenlő feltételek közt rakódtak le a rétegek a kontinentális talapzattal rendelkező epikontinentális tengerekben, hanem a parttól való távolság, a vízmélység, az üledékbehordás gócai stb. függvényében. Ugyanakkor a kontinens klímazónája, valamint a világóceán területéhez viszonyított kis távolságok miatt nagyon könnyű felismerni a hasonlóságokat is – az élővilág megőrződött emlékei és az üledékképződési feltételeket tükröző kőzetek is segítenek ebben. (A Tisza-lemeznek ez a viszonylagosan egységes fejlődéstörténete jogosít fel minket, hogy azt egy terrénumként értelmezhessük.) Ez azt is jelenti, hogy az utóbb fiatalabb képződményekkel fedett térségekben, mint Érmelléken, néhány fúrással feltárt adat jól összevethető a későbbi üledékek lekopása révén felszínre került hegységek egyidejű rétegeinek anyagával, így térben is jó megközelítő képet tudunk magunknak – korszelvényenként – kialakítani.

Lássuk, mennyi és hol található meg területünkön e földtani korból, milyen körülmények uralkodtak akkor e térségben. Ez a tengeri korszak, amint már említettem, a permkor végén, úgy 260 millió évvel ezelőtt kezdődött – ez volt a földtörténeti ókor utolsó szakasza. Akkor főként még kontinens peremi, durvatörmelékes, de az idővel egyre finomodó szemcseméretű üledékek rakódtak le. Lagúnás környezetre utaló, meleg, száraz éghajlat alatt képződött gipszlerakódások is találhatók ezekben az üledékekben. Nem pont Érmelléken, de ahhoz közel, Borsnál fúrtak át ilyen képződményeket. A vastag törmelékes sorozat, az őskontinens már amúgy is alaposan lepusztított – hiszen a nagy mélységben képződött kristályos pala aljzata képezte már a felszínt – további, partközeli eróziós folyamatok által letarolt anyagának felhalmozásából áll.

A triász – a földtani ókort követő középkor, vagy mezozoikum első földtörténeti ideje, amely nagyjából 250 millió évvel ezelőtt kezdődött – alatt folyamatosan mélyült a tenger, az üledékek egyre finomabb szemcsés törmelékből képződtek, e környezetben már jól érezte magát a tengeri élővilág, így gyakoribbá váltak a korjelző kövületek. Megjelentek a mészkőképző, a nyugodt sekélyvizű tengert kedvelő moszatok, majd fokozatosan eltűnt, vagy minimálisra csökkent a szárazföldről származó törmelékanyag, így a tengeri élőlények (elsősorban mészalgák, korallok, mohaállatok és egyebek) mészvázából felhalmozódott karbonátos kőzetek (márgák, mészkövek, dolomitok) rakódtak le. E csendes, úgynevezett mészkőplatform jellegű állapot (amelyhez hasonlót ma Ausztrália keleti partjainak korallzátonyaiban ismerhetünk fel), nagyon hosszú ideig volt jellemzője a térségnek, egy triászvégi és – helyenként – egy juravégi kiemelkedést leszámítva, egészen a kréta idő közepéig – amely nagyjából 120 millió évvel ezelőtt volt. Ez a kor tehát döntően karbonátos (azaz mészkőből, dolomitból) álló üledéksort hagyott maga után területünkön (is).

Ez volt az őshüllők virágkora, amelyek nemcsak a szárazföldön, de a tengervízben is elterjedtek, azaz sok fajuk visszatért a tengerbe, alkalmazkodva ehhez az élettérhez. Azért használtam azt a kifejezést, hogy a hüllők visszatértek a tengerbe, mivel az élet ott született, és alig 150 millió évvel a triász kezdete előtt kezdett kialakulni a szárazföldi növény- és állatvilág. Az első gerincesek a halakból kifejlődött kétéltűek voltak, amelyekből azután a perm ideje alatt kialakult egy, a víztől már teljesen függetlenedni tudó csoport, a hüllők. (A kétéltűek neve éppen azt tükrözi, hogy életük részben vízhez, részben szárazföldhöz kötött. A hüllők neve arra utalna, hogy hidegvérűek. Ez a ma élőkre igaz, de ma már tudjuk, hogy voltak közöttük melegvérű csoportok – ezekből alakultak ki talán már a triásztól kezdődően a madarak, majd a jura és kréta határa körül az emlősök.) A tengeri gerinctelen állatvilágot ekkor leginkább a ma élő nautiluszokhoz (mára a Csendes- és Indiai-óceán területére visszaszorult élő kövületek) hasonló, velük távoli rokonságban álló fejlábúak, az ammoniteszek uralták.

Miért írtam róluk? Mert a mélyben, az Érmellék felszíne alatti rétegekben minden bizonnyal megtalálhatók kövült maradványaik. Ammoniteszek vázai néha ki-kikerülnek fúrómagokból is, de a gerincesek maradványai jóval ritkábbak. A Tisza-terrénum hozzánk legközelebbi, felszínre került rétegeiből ilyen kövületeket a nagyváradi Jurcsák Tibor (1926–1992) őslénytankutató muzeológus tárt fel az Élesd környéki triászkori és a Királyerdő-hegységbeli krétakori mészkövekből, illetve a mészkövekben található bauxitlencsékből.

A triász vége felé a Tisza-terrénum e részének egy tengerből való kiemelkedése észlelhető, amelyet üledékhiány, majd ezt követőn a jura kezdetén lerakódott rétegekben megnövekedett, sőt uralkodóvá vált finomtörmelékes kőzetek jeleznek. De csak rövid ideig, kis vastagságban. Azonban az újabb, fokozatos süllyedéssel, ismét karbonátossá váltak az üledékek, mi több, a jura végén és a kréta elején volt a legintenzívebb a mészkőképződés. Az Erdélyi-szigethegységben, az ebben a korban keletkezett masszív mészkövekben alakultak ki a negyedidőszakban (a földtörténet utolsó két és félmillió éve alatt) a leglátványosabb karsztjelenségek: barlangrendszerek, sziklaszorosok, karrmezők. Elég csak a Királyerdő-hegység (Révi-szoros, Szelek-barlangja, Vida-völgye), vagy a Bihar-hegység (Pádis, Csodavár, Szamos-bazár, Galbia-szoros) gyönyörű példáit említeni. Nyilván, területünkön nehéz feltételezni azt, hogy ezekhez hasonló természeti képződmények alakultak volna ki a mélyben. Ugyanis azok képződéséhez szárazföldi, magasra kiemelkedett területek szükségesek – csak ott tudnak kialakulni, ahol a folyóvizek és rétegvizek agresszíven belevágnak a felszínbe, vagy repedések mentén tágítva maguknak utat, barlangokat „törnek”.
(2. ábra)

Amint mondottam, a jura végén is volt egy helyi kiemelkedése a Tisza-terrénumnak, ez felelt meg a jura mészkövek felszínén a kora-kréta ideje alatt kialakult trópusi karsztnak, melynek mélypontjain keletkezett a bauxit, mely a trópusi esőerdők területén, épp úgy ma is képződik. Ezeket az erózió révén felszínre vagy felszínközelbe került krétakori bauxitlencséket termelték ki – mint alumíniumércet – a közelmúltig a Királyerdő-hegységben (így akadhatott az egykor élt gerincesek csontjaira Jurcsák Tibor).

A stabilnak látszó egyensúly, a sekélyvízi mészkőplatform-állapot a­zonban a középső-kréta idején felborult. Elkezdődött Afrika és Eurázsia összetorlódása, vele az Alpi-hegységrendszer képződése. Az Erdélyi-szigethegység is ekkor gyűrődött fel. A nagyobb torlódás inkább a déli részeket (a Tisza-terrénum déli peremét) érintette, az északi rész (Gyalui-havasok, Bihar-hegység, Királyerdő-hegység, és a tőlük északabbra eső területein a Tisza-terrénumnak – beleértve a rögszerű, utóbb erősen lepusztult kibúvásokat, mint a Réz-hegység, Szilágysomlyói-magura, Meszes-hegység, a szilágysági Bükk-hegység stb.) döntően táblás szerkezet maradt. Igaz, minél északabbra megyünk, vagy minél jobban kiemelkedtek egyes darabjai, annál kevésbé őrizték meg azokat a mezozoikumi rétegsorokat, melyekről eddig beszéltem. A Királyerdő-hegység földtani alkata viszont olyan, mint egy dobostorta, igaz, kicsit az is összevagdalva, törésvonalakkal.

Érmellék területe felemás, ugyanis, már a középső-kréta idején elkezdődött hegyképződés feszültségei az egész Tisza-terrénumot rögdarabokra törte. Ezek a rögök pedig a későbbi oldalfeszültségek (a Kárpát-koszorú kiemelkedése) következtében újraaktiválódtak. Magyarán, az eléggé merev rögök hol kiemelkedtek, hol alámerültek. A táblásan, törésvonalak mentén kiemelkedő részeket a szakirodalom sasbérceknek (horszt), a besüllyedteket teknőnek vagy ároknak (gráben) nevezi. A kiemelkedők ki lettek téve a felszíni lepusztulásnak, üledéktakarójuk akár a kristályos aljzatig lepusztult. A mélyre süllyedt darabok azonban nagyobb eséllyel őrizték meg ezt az üledéksort. (3. ábra)

Így van ez az érmelléki területtel is. Ugyan a kréta időszak után, de legnagyobb része nagyon hosszasan ki volt téve a szárazföldi eróziónak (gyakorlatilag közel 100 millió éven keresztül, azaz a késő-kréta kezdetétől a középső-miocénig), az árkokban mélyebbre kerültek, jobban megőrződtek a mezozoikumi üledéksorok, mint például a Bihar–Érköbölkút tengelyű, vagy az Értarcsa–Gálospetri–Érendréd tengelyű árkok területei. Ellentétben a Biharfél­egyháza–Bihardiószeg tengelyű sasbérc a kristályos pala szintig lekopott. De Szalacs–Ottomány vidéke is sasbércként emelkedett ki. Külön eset a Mezőpetri–Érkörtvélyes–Érmihályfalva tengelyű rög, mely az oligocén alatt teknőként működött, a miocénben viszont mozgása megfordult, így horszttá vált.

Tehát az északi peremén a Tisza-terrénumnak, amely „versenyt futott” az Alpaka-terrénummal (neve az Alpok–Kárpátok–Pannon elnevezések összevonásából származik), a kettő súrlódásában egy hosszú árok képződött az oligocént is magába foglaló kréta vége és a paleogén vége közti időintervallumban, amit Szolnoki-árok néven emleget a szakirodalom. Ennek a tengerrel elöntött ároknak a szegélyét is víz borította, ehhez tartozott a Mezőpetri–Érkörtvélyes–Érmihályfalva tengelyű rög is. Az itteni oligocén tenger nyilván vastag törmeléksort rakott le a szomszédos területek már kiemelkedett rögeiről lepusztított anyagból, méghozzá az üledékképződést (a két terrénum súrlódása révén) gyakori földrengésektől kísérve, melyek időnkénti gyors üledékmozgásokat (tengeralatti zagyárakat) okoztak. A zagyárak pedig pados szerkezetű, kövületekben igen szegény, de nagyon vastag rétegsort hoztak létre (valójában minden, egymástól éles felülettel elváló vastagabb vagy vékonyabb homokpad egy-egy mozgásnak az egyedi képződménye). Az ilyen típusú üledékeket nevezi a szakirodalom flisnek. A Szolnoki-árok flis képződményével ma a közelben nem találkozhatunk a felszínen, csak távolabb, a Máramarosi-hegységben, ami viszont kiesik mostani témánk köréből. (4. ábra)

Valószínű, hogy a Mezőpetri–Érkörtvélyes–Mihályfalva-rög akkor vált sasbérccé, mikor a két kis mikrolemez (Alpaka és Tisia) nekiütközött Ó-Európa hatalmas kiterjedésű táblájának. Hát ez az ütközés nem csak ennyivel járt! Elkezdődött a Kárpátok kiemelkedése, de ezt megelőzően az Alpok és Ó-Európa közötti térség az oldalnyomás hatására előbb megsüllyedt, ami a Tethys-óceán vizének a szárazulatra való beáramlásával járt. (A Tethys-óceán volt az, amelyik elválasztotta Afrikát Eurázsiától.) Mindez valamivel több mint 15 millió évvel ezelőtt történt, a középső-miocén időszakában. Ez volt a mai egész Kárpát-térségben az utolsó óceáni vízelöntés. Gyakorlatilag az Alpoktól (Bécs vonalától) keletre, messze túl a Kaspi-tavon, mindent meleg, szubtrópusi–trópusi éghajlatú tengervíz borított. Ezt igazolják azok a gazdag, változatos, a mai Mediterrán-tenger élővilágához hasonló, sekélytengeri puhatestű (kagyló, csiga, ásólábú) héjmaradvány-társulatokat őrző kövületlelőhelyek, amelyek ma felszínen lévő, e korból származó rétegekben fellelhetők. Az általunk vizsgált területhez legközelebbi rétegkibúvásai ezeknek a középső-miocén (badeni) üledékeknek, ahol gazdag őslénylelőhelyek vannak, kelet felé Szilágysomlyó, Tusza, Csucsa, vagy délre Sztrákos–Tasádfő határában találhatók. Az ütközéssel a vulkáni tevékenység is felélénkült a Kárpát-vonal mentén, de területünkre csak hamuszórással jutott el hatásuk. A szomszédos Szilágyságban a felszínen is szépen feltárulnak ezek a vulkáni hamurétegek (például Szilágyballa, vagy Oláhbaksa határában), melyek itt, Érmelléken akár 1000 m-nél is mélyebben fekszenek.

Mivel ez a tenger a Tethys-óceánnal (mely lassan a mai Földközi-tenger térségére zsugorodott) való kapcsolatát a Dinári-Alpok–Balkán-hegység–Kaukázus gyors kiemelkedé­sével hamar elvesztette, egy elzáródó, a világóceánnal csak időnként és nagyon korlátozottan kapcsolatba lépő beltengerrendszerré vált (ezt nevezzük Paratethysnek, melynek első elkülönülése még az oligocén idejére tehető). Ebben a hatalmas beltengerben egy egyedi, megismételhetetlen vízi körülményekhez (nem édesvízi, hanem túlsós, majd fokozatosan kiédesedő félsós) alkalmazkodó élővilág alakult ki, és fejlődött. Ez a „kísérlete” az életfejlődésnek a középső-miocén második felében (szarmata időszak) kezdődött. Akkor az elzáródó beltenger vize még minden jel szerint egy szárazabb éghajlat alatt (a párolgás révén) besűrűsödött, túlsós lett. Ennek a túlsós beltengernek a kövületeket tartalmazó rétegei ugyan a Réz-hegység északi lábánál is előbukkannak, de jellegzetesebbek a Sebes-Körös menti Báródi-medencében, vagy a már említett Tasádfő közelében. (Fontosnak tartom pontosítani: nem ez a túlsós tenger volt felelős az Erdélyi-medencében, a Máramarosi-medencében és a Kárpátoktól északra képződött kősótelepekért, az a középső-miocén tengeri elöntését követő időben [badeni korszak] képződött különös feltételek mellett a mélyvízi területeken, amikor a térség még kapcsolatban állt a Világóceánnal – de ez egy másik téma.)

A Kárpátok gyors kiemelkedésével a belső-kárpáti térség elzáródott, és kialakult a Pannon-tó, mely az ős-Duna és más vízgyűjtők által behordott édesvíz révén fokozatosan kiédesedett, de még jelentős sótartalmú közegben, egy nagyon sajátos félsósvízi élővilág alakult ki. Ennek a kövületei már az Érmellékhez nagyon közeli dombvidékeken, Kisderzsida, Derna, Tataros, Fugyi határában is megtalálhatók a felszínen.

A Kárpátok kiemelkedése azonban nemcsak a Pannon-tó kialakulásával járt, a hegykoszorún belüli térség ugyanis egy ívmögötti medencévé vált. Ez alatt egy olyan, alakuló hegyrendszerek mögötti medencét értünk, amelynek a köpenyáramlások dinamikája miatt egyre elvékonyodó kérge süllyedésnek indul, a kiemelkedő hegyekről bezúduló törmelékanyag pedig gyors ütemben feltölti azt. Ezért van az, hogy ennek a tónak az üledékei mindössze 3–4 millió év alatt majdnem olyan vastag rétegsort hoztak létre Érmelléken, mint a megelőző tengeri időszakban közel 150 millió év alatt képződöttek. A gyors feltöltődés miatt (helyenként a 10 km-t is meghaladó süllyedés ellenére) a 11 millió évvel ezelőtt kialakult Pannon-tó alig 4 millió év alatt a medence legdélibb területére, a mai Vajdaság vidékére szorult vissza, majd úgy 5 millió évvel ezelőtt ott is szárazulattá vált.

A hegyek viszont tovább emelkedtek, de tovább is koptatta őket az eső, a szél, a fagy. A törmelékeket pedig a hegyekből lefolyó vizek tovább terítgették a tavi üledékek fölé, néhol a 800 m-t is meghaladó vastagságban.

Mivel a folyóvizek saját hordalékukba is belebotolhatnak, meg az aljzat sem egyenletesen süllyed mindenütt, hát keresik maguknak az utat, hol tudnak könnyebben szaladni a tenger felé. Nehezen hihető, de igaz. Nemcsak a kontinensek változtatták évmilliók alatt a helyüket bolygónk hátán, de a folyóvizek is, ráadásul sokkal rövidebb, alig néhány ezer év alatt is, nagyon megváltoztatva útvonalukat. Erre Érmellék fényes példa. Ha valaki éles szemmel járja a vidéket, vagy tanulmányozza annak domborzattérképét, meglepődve észleli, milyen széles, egyenletes ártér kíséri az Ér vizét, két oldalt magasabb térszinttel követve. A földfelszínalaktan művelői is hamar kiszúrták, hogy ez a kis lusta erecske képtelen lett volna ezt a tekintélyes völgyteknőt kialakítani magának. Addig kutattak, míg rájöttek (mellesleg nem volt nehéz), hogy ezt a medret csak egy jóval nagyobb vízfolyás hozhatta létre – ez pedig nem volt más, mint a Tisza. Ez még rendben is lenne, hiszen a korábbi hordalékanyag a mai Érmelléken egyértelműen azt bizonyítja, hogy az a Felső-Tiszavidék és a Szamos vízgyűjtőterületéről származik. A kérdés akkor meg az lett, mikor, és miért váltott lefolyást?

A mikorra még a Tisza által ideszállított hordalékban megőrződött virágporanyag összetétele adott választ, hiszen a negyedidőszak drámai klímaváltozásait rendkívül pontosan jelzik az egykori vegetációk váltásai, amit a virágporminták összetétele hűen tükröz. Eszerint új medrét 16–18 ezer évvel ezelőtt alakította ki, fokozatosan magával ragadva a tőle délre lévő mellékvizeit is, mint a Szamost és a Krasznát. Ez utóbbi vízválasztója az Érrel szemben annyira kialakulatlan még, hogy nagy árvizek esetében, még a 20. században is, a Kraszna vizének egy része simán átáramlott azon, és az Ér-völgy mentén szaladt le. (5. ábra)

A miértre is könnyen adódott a válasz, hiszen a felszín mozgásait (emelkedéseit, süllyedéseit) ma már mm/év pontossággal tudjuk mérni. Ezek a mozgások pedig nem egyik napról a másikra váltják irányukat és erősségüket. Nagy biztonsággal általánosíthatunk több ezer évre e tekintetben. A földfelszínalaktan is segített a visszaolvasásban. Tehát mára nyilvánvaló, hogy az Ecsedi-láp és a Bodrogköz vidékének már régóta tartó viszonylagos süllyedése a Nyírséggel és az Érmellékkel szemben fordított a Tisza folyásirányán. A hegyekből kilépő Tiszát az addigi északkelet-délnyugat irányból nyugat, majd észak felé csalta a süllyedő terület. Lám-lám, az aljzat rögeinek mozgása ma sem állt le!

Itt vége is lehetne történetünknek, de a címben megígértem, hogy az Érmellék vidékének földi hőjéről, vagyis az ettől fűtött termálvizekről is szólni fogok.

Amikor Érmellék miocén kori történetét mondtam el, és kitértem a Pannon-tengerre, azt is megemlítettem, hogy az azért mélyült és töltődött fel igen gyorsan és nagy vastagságban üledékekkel, mert ívmögötti medenceként viselkedett. Az ilyen medencék kialakulásában, mint mondtam, a földköpeny megbolygatott áramlásai révén elvékonyodó kontinentális kéreg süllyedésének van szerepe. Gondoljuk csak bele, míg a Kárpátok mentén, a kontinentális kéreg vastagsága legkevesebb 40 km, de akár a 65 km-t is eléri, addig a Pannon-medencében ez 27 km körül van (így Érmelléken is).

A kéreg-elvékonyodás folyamatának másik oldala, hogy a felszínhez közelebb kerülő köpeny óriási hőtartalékával a szokottnál több meleget küld a felszín felé, vagyis a kontinensek átlagos, mélyből jövő hőárama itt megnövekszik. A hőfluxus pedig a mélységi vizeket felmelegíti. Ráadásul a fiatal, nagy porozitású rétegekbe a környező, magasabb hegyvidékről aláfolyó mélységi vizek – a közlekedőedények működése értelmében – felfele szállók, azaz artézi vizek lesznek. Ezért bővelkedik Magyarországnak és Romániának a Pannon-medence peremére eső része hévízforrásokban. Nem véletlen tehát, hogy Románia legjelentősebb geotermikus tartalékai, legsűrűbben fekvő hévízforrásai ebben a térségben vannak. Nem sok ország, vagy országrész mondhatja magáról el, hogy van olyan 15 km sugarú körzete, melyben 5 helység rendelkezik hévízkúttal, hévízforrással, pedig Székelyhíd térsége ilyen a Biharfélegyháza, Székelyhíd, Hegyközszentmiklós, Csokaly, Érkeserű településekkel. Ennek kihasználtsága viszont ma még távolról sem kielégítő. Ez a geotermikus potenciál az Érmelléken azonban kevés lenne energiatermeléshez, mert ipari méretű felhasználásával a tartalékok nagyon hamar kimerülnének, vízvisszapumpálással pedig a rendszert hűtenék le nagyon gyorsan. Az egyensúly fenntartása, vagyis hogy a kitermelt hő ne hűtse le idejekorán a rendszert, a gazdaságosság kritériumát veszélyeztetné. Ellenben balneológiai értékesítése csak megfelelő befektetésre vár.

Nem független a geotermikus hőáramtól az sem, hogy a térségben termelhető (és termelt) szénhidrogén-tartalékok vannak. A Pannon-
medence nagyon gyors, középső- és késő-miocénben történő feltöltődése együtt járt egy nagy mennyiségű, oxidálatlan szerves anyag eltemetődésével, ami a tengervízből visszamaradt sósvíz jelenlétében a megfelelő hőhatás mellett szénhidrogénekké érlelődött. A homokos rétegek megkönnyítették ezeknek a felszín felé emelkedését, az agyagos szintek pedig azok visszatartását, csapdákba zárását. Az már pedig ma rutinmunka (ugyan nem olcsó, de kifizetődő), hogy geofizikai és földtani módszerekkel ezeket a csapdákat feltárják és termelésbe vonják tartalékaikat.