Az EMKE alapításának 130. évfordulójára

Egyetlen nap híján 130 évvel ezelőtt, 1885. április 12-én itt, Kolozsvárt, az Unió utcai Redut (a mai Néprajzi Múzeum) nagytermében gyűlt össze az akkori Erdély 200 jeles közéleti szereplője, s mondta ki ünnepélyes külsőségek között az akkor még Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület megalakulását.

Egyetlen nap híján 130 évvel ezelőtt, 1885. április 12-én itt, Kolozsvárt, az Unió utcai Redut (a mai Néprajzi Múzeum) nagytermében gyűlt össze az akkori Erdély 200 jeles közéleti szereplője, s mondta ki ünnepélyes külsőségek között az akkor még Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület megalakulását. „… oly kép tárult fel a nemzeti színben és címerekkel feldíszített városi vigadóban – idézi Sándor József az egykorú tudósítást –, minőt az Unió kimondása óta nem láttak e falak”. (EMKE-­emlékkönyv, 1910. 88.)

Az egész Kolozsvárt lázba hozó ünnepség külsőségeiben tökéletesen beleillett a millenniumi kor Magyarországának légkörébe. Az ünnepi külsőségek mögött azonban a nemzet sorsa miatti aggodalom és felelősségérzet volt a fontos: a hivatalos Magyarország által magára hagyott vidék, a szórványmagyarság megtartásának, megerősítésének vágya. Ez mozgatta meg annak a kornak a magyar társadalmát, s sorakoztatott fel tízezreket az EMKE körül azért, hogy – amint az első Alapszabályban tömören megfogalmazást nyert – „működési körében a hazafiságot fejlessze a nemzeti művelődés által”. (Uo.)

130 év hosszú idő, még ha le is számítjuk belőle azt a 44 évet, ami a romániai kommunista rendszerben az egyesület 1947-es betiltása és a mai EMKE 1991-es újraalakulása között eltelt. Hosszú és viszontagságos. Az erdélyi magyarság 20. századi múltjának nagy történelmi kataklizmái szakaszolják. Felidéztük már húsz évvel ezelőtt, 1995-ben, a 110. évforduló ünnepélyes keretei között, s akit a részletek is érdekeltek, az már régen kézbe vehette a Sándor József által 1910-ben csak az első 25 évről összeállított, közel 600 oldalas, díszes kiállítású Emlékkönyvet, vagy újabban Gaal Györgynek az egész EMKE-történetet áttekintő, adatgazdag tanulmányát az 1995-ös évfordulóra kiadott EMKE-emlékfüzetben. S most, a 130. évforduló alkalmából, még sok-sok részlettel megismerkedhet a Györkös Mányi Albert Emlékházban tegnap nyílott EMKE-kiállítás anyaga segítségével.

A mi számunkra itt most legfeljebb ezek kivonatolására jutna idő. De talán nem lesz haszon nélkül való, ha ehelyett az említett forrásokban fellelhető hatalmas tényanyagnak ez alkalommal egy kicsit mögéje is gondolunk.

Volt egy EMKE 1885-től 1918-ig a Monarchia részét képező történelmi Magyarországon, amelynek keretei között az ország- és nemzetrész sorsát a pángermán és pánszláv nagyhatalmi törekvések szorításában, s a 19. század második felében már egyre erőteljesebben kibontakozó román nemzeti mozgalmak erőterében felelősen végiggondoló elődeink arra vállalkoztak, hogy megerősítsék – elsősorban lelkiekben és szellemiekben – a szórványosodásnak már akkor kitett erdélyi magyarságot.

Aztán volt egy második EMKE 1919 és 1940 között, amelyik kisebbségi helyzetben, saját állami hátterét elveszítve, egy kiteljesedett, s nagy nemzeti álmokat melengető Romániában próbálta szívós, de újra meg újra kudarccal végződött jogi harcban megszerezni a törvényes jogot a tényleges működésre, miközben az alakuláskor kitűzött célokhoz szükséges anyagi javak nagy részétől megfosztották, s a kényszerű tétlenség állapotában széthullott körülötte a tagság is.

Majd volt egy EMKE, 1940 és 1944 között, újra Magyarországon, Észak-Erdélyben, amely arra a rövid időre élvezhette ugyan a magyar állam anyagi támogatását, de már a második világháború körülményei között kellett volna megtalálnia a cselekvés módjait, eljuttatni, főképp a szórványmagyarság körébe a magyar szót, a magyar kultúrát.

Aztán volt még egy néhány rövid év (1945 és 1947 között), amelyet az egyesület a Magyar Népi Szövetség árnyékában és annak függelékeként tengett át, hogy aztán 1947 őszén, az összes civilszervezetekkel és egyesületekkel együtt eltűnjön, s még az emléke is kárhozatossá minősíttessék.

És végül van a jelen, ez a nemsokára 25 esztendő: a kommunista rendszer összeomlása utáni újraszületés 1991. április 20-án, Brassóban, amikor közel 100, már öntevékenyen megalakult romániai magyar közművelődési egyesület, együttes és szervezet 200 küldötte döntött úgy, hogy a hazai magyar művelődési munkát egybefogó képviseleti szervként újraalakítja az EMKÉ-t, és megszavazta az új körülményekhez újraalkotott Alapszabályokat.

Ez a 130 év története – nem dió-, és nem is mogyoróhéjban, hanem még annál is kisebbre, egy atom burkán belülre szorítva.

Az 1880-as évek elején az elvárások igen nagyok voltak. „Az erdélyi magyar társadalomnak – fogalmazta meg Felméri Lajos az alakuló közgyűlés előkészítésére szétküldött felhívásban – valóságos hősies erőfeszítést kell a nemzetmentő munkában kifejtenie: a szószék a maga tettre buzdításával, az iskola a maga tanításával és nevelő hatásával, a községek és a megyék értelmisége erélyök legjavával ugyancsak lássanak munkához, hogy megmentsék és megtartsák fajunknak birtokban, népben és nyelvben, ami megmenthető és megtartható.” (Idézi Sándor József: EMKE-emlékkönyv 84.) Ezzel indult el az EMKE, mint a korra jellemző, a magyar társadalom felső rétegeit megszólító, és az ő áldozatkészségükre, hathatós anyagi támogatásukra építő szervezet. Magyar elemi iskolákat, óvodákat, gyermekmenhelyeket, népkönyvtárakat létesíteni, olvasóköröket, dalárdákat szervezni az erdélyi (már akkor) kisebbségi és szórványvidéken, áldozatos munkát végző papoknak, tanítóknak nyújtani anyagi támogatást. Az akkori EMKE tagjai, pártolói között nem kevesen voltak, akik iskolák, óvodák számára felhasználható ingatlanokat, az azokban létesített iskolák fenntartását biztosító jelentős vagyonokat adományoztak. S így jöhetett létre az a 162 elemi népiskola, 77 óvoda és gyermekotthon, az a több mint 200 településen működtetett EMKE-könyvtár, az a 82 dalkör, amelyekről 1910-ben Sándor József tételesen és részletekbe menően beszámolt.

Az akkori erdélyi magyar társadalom tudta, mivel tartozik a köznek, s legjobbjai, az első EMKE több mint 2000 alapító és örökös tagja jelét is adta ennek. A kiegyezés utáni korszak Magyarországáról, vezető osztályainak Trianonhoz vezető történelmi vakságáról, sokat beszélünk – és jogosan. De amellett idézhetjük – sőt, a mai vezető osztályokra gondolva idéznünk is kell – azt, hogy az EMKE nem volt – ahogyan a Bécsi Magyar Újságban Jászi Oszkár 1920-ban egy cikkben minősítette – „a grófok s egyéb deklamáló naplopók bankettező, hurrázó, a faji gyűlöletet szító, dús szinekúrákat nyújtó tápintézete” (Sándor József után idézi Gaal György. 13.), hanem a szórványban magára hagyottan elvesző testvérekért felelősséget érzők és áldozatot vállalók, felelősségérzetüket tettekben kimutatók serege.

Aztán jöttek az első világháborút követő évtizedek, amikor az erdélyi magyarságból közel 200 000-en választották a földönfutó sorsot, amikor épp a kisebbségi és szórványvidék magyar hivatalnokrétege fogyatkozott meg, vagy tűnt el végérvényesen azokról a tájakról. Amikor az EMKE-vagyon jelentős része a román földreform kisajátító rendelkezéseinek hatálya alá került, amikor a korábbi évtizedekben létrehozott iskolák és óvodák egy jelentős részére tette rá kezét a román állam s változtatta át őket román iskolákká, amikor széthullt a könyvtár- és olvasókör-hálózat. Egy 1930-as számbavétel az 1918-at megelőző időkben létezett 195 olvasó- és társaskörből mindössze 106-tól volt képes adatokat szerezni, a 355 könyvtárból 234-ről, az EMKE által létesített 1417 népkönyvtárból 179-ről. (Sulyok-Fritz: Erdélyi magyar évkönyv, 1930.)

Hogy a kisebbségi és szórványmagyarság ezeket az évtizedeket kultúrájában és műveltségében túlélte, az annak volt köszönhető, hogy a történelmi magyar egyházak e körülmények között is teljesítették hivatásukat: védelmezték nem csak a templomot, de a folyamatos támadásnak kitett felekezeti iskolát is, tovább tartva életben bennük a magyar szót, a magyar tudást. Névtelen papok és tanítók álltak oda a megmaradt kórusok élére, szerveztek iskolai vagy egyházi ünnepélyeket, éltették vagy támasztották fel általuk újra a népköltészet, a népi művészet értékeit. Az EMKE tehetetlenségre kárhoztatottságának évtizedeiben létre jött az Erdélyi Fiatalok csoportja, a „népszolgálat” eszméjének és gyakorlatának éltetője, kialakult a Hitel-kör, amelyben az akkor fiatal Venczel József 1939-ben, a királyi diktatúra idején dolgozta ki messze tekintő művelődéspolitikai tervét, különös fontosságot tulajdonítva az akkor immár végre államilag jóváhagyott Alapszabállyal rendelkező EMKÉ-nek. (Venczel József: Művelődéspolitikai terv. Hitel, 1939/1. Újraközölve: Venczel József: Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Válogatott írások, Bp. 1988. 215-224.)

Hiába akadályozta a hatalom a két világháború között minden eszközzel az EMKE tényleges működését, hiába próbálta álságos „észrevételekkel” még formailag is ellehetetleníteni az egyesületet, az erdélyi magyar művelődés és műveltség, népi gyökerekből táplálkozva, sőt a népművészet új éltető forrásait felfakasztva, tovább élt és éltető ereje tudott lenni a megmaradni akaró kisebbségi közösségnek.

És ugyanez történt a kommunista hatalom évtizedeiben is, amikor a közművelődést is a „kommunista nevelés” kísérleti terepévé próbálták tenni, amikor kultúrotthonok sokasága épült ugyan, és bennük könyvtárak, művész­együttesek százai működtek, de a hatalom által számukra kiszabott cél „az új ember” kinevelése volt, vagy később, a Megéneklünk Románia keretei között kizárólag a rendszer és vezérei dicsőítése. Azoknak az intézményeknek a működtetői között bizony voltak – és nem kevesen –, akik „megadták a császárnak, ami a császáré”, és közben elfelejtkeztek a bibliai intés második feléről. De voltak – és még többen –, akik a kényszerű keretekben a valós népi és nemzeti értékeket tudták tovább éltetni. S ezek az értékek – és az őket éltető kisközösségek – nőttek ki gomba módra a földből 1989 decembere után, létrehozva azt az EMKÉ-t, amely ma felidézi az elmúlt 130 évet.

Az „új” EMKE folytatója is volt az örökségnek, de más is volt ugyanakkor – hozzáigazította arculatát a több mint egy évszázad alatt megváltozott világhoz. Önmaguk erejéből született közösségi szerveződések álltak készen 1991-ben arra, hogy az akkori RMDSZ vezetőségének egyetlen bátorító szavára a tett mezejére lépjenek.

Sajátos – egyik korábbi EMKÉ-hez sem hasonlító – képződmény született 1991-ben: önálló és öntevékeny (s épp ez által az öntevékenység által belülről erős) magyar művelődési közösségek „csúcsszervezete”, amely azonban úgy kívánta integrálni az őt létrehozó közösségeket, hogy minél több segítséget nyújtson önálló kiteljesedésükhöz. Nem deklarálta magát „legfelsőbb döntéshozó szerv”-nek, hanem abban igyekezett segíteni, hogy ki-ki minél hatékonyabban végezhesse a maga-felvállalta munkát. Ezen fáradoztak területi alelnökei, ezzel a céllal jöttek létra szakmai tömörülései: a Romániai Magyar Kórusszövetség, a Táncszövetség, a műkedvelő együtteseket tömörítő Jádzó, a Könyvtáros-szövetség és a többiek, amelyeknek akkor még szükségük volt egy jogilag is elismert „ernyőszervezetre”.

Aztán az idők múlásával, aki fontosnak tartotta, megszerezte az önálló működéshez szükséges jogi formákat: a kiskacsák előtipegtek az „ernyő” alól, megtollasodtak, s tették-teszik a maguk dolgát.

Közben az RMDSZ is kiépítette a maga kulturális irányító szerveit: a (más reszortokkal társított) művelődési főosztályt, majd újabban a Kisebbségi Autonómia Tanácsot. Az EMKE azonban ettől nem vált fölöslegessé: megtalálta a módját annak, hogy továbbra is egész közösségünk léptékében hordozza vállán a magyar közművelődés ügyét.

Hogy miképpen, arra most csak két dolgot emelnék ki:

Az egyik az EMKE – és nemrég elvesztett második elnökünk, Kötő József – kezdeményezésére létrejött Magyar Ház-program. Ez volt a hazai magyar közösségek összefogásának egy olyan új formája, amelynek eredményeként ma Máramarosszigettől Szilágysomlyón át Bukarestig és a csángóföldi Pusztináig közösségi létesítmények láncolata fogja át az országot, ahol az óvodás gyermekektől a nyugdíjasokig, a legkülönbözőbb rendezvényekre, foglalatosságokra gyűlhet egybe a magyar szóra, magyar kultúrára szomjas felnőtt és gyermek. E Magyar Házak működtetői a munkájukat hivatásnak tekintő nők és férfiak, akik a 21. századi adottságokra szabott munkájukkal töltik be a megmaradás parancsát. Ők az éltetői ezeknek a kereteknek, ők a biztosítékai közösségeink megmaradásának.

A másik a hazai magyar közművelődési munka és művészi teljesítmény közösségi megbecsülésének módja. A magunk között egy kis lokálpatrióta túlzással „Erdélyi Oscar”-nak is becézett EMKE-díjak, amelyeket 1992 óta – immár 24. éve – az előző évi munkát számba vevő közgyűléseink ünnepi pillanatában adunk át. Kiváló erdélyi személyiségek nevét viselik ezek a díjak, mintegy jelzéseként annak a mércének, amely a díjazottak munkáját is minősíti. A Venczel Árpád-alkotta szobor, illetve plakett birtokosainak száma mára meghaladta a 300-at is – egész hadsereg, egy mai értelemben vett „népszolgálat” képviselőiből.

Ma mindennél inkább átérezzük azt, hogy megmaradásunk záloga kisközösségeink megtartása. Nem a világrengető „projektek”, tíz meg húsz éves „távlati tervek”, hanem a lankadatlanul végzett, nem egyszer észrevétlenül maradó mindennapi aprómunka.

Ez a mi munkánk, és nem is kevés.

Köszönjük azoknak, akik előttünk jártak, azoknak, akik az utóbbi negyedszázadban velünk voltak és vannak.