A közművelődés iránti igénynek az emberből kell fakadnia

Akik a közművelődést előbbre akarták lendíteni, mindig nagy fába vágták a fejszéjüket. Érzésem szerint most ezt teszi a Művelődés is. Mert számoljunk egy kicsit. Nagyon szerény becsléssel is van a Művelődésnek száz olyan barátja, munkatársa, aki válaszolni fog a körkérdésre. Ha minden lapszámban egy választ közölnek, kereken 9 évre, ha kettőt, úgy nagyjából 5 évre lesz közölnivalójuk. Kérdés, hogy a jelenlegi konstellációban megírt válasz, amely 5–9 év múlva kerül közlésre, mennyire lesz, menynyire lehet még időszerű. Na, de hát ezen a Művelődés szerkesztőségének kell a fejét törnie, ezzel már az első lépésnél bebizonyosodván, hogy a közművelődés istápolása sok fejtöréssel jár. S íme: a skatulyázásból máris ki kellett törnünk, mert az 1. pont csak ezután következik. Hiába, a skatulyáknak csak skatulya-sorsuk lehet.

1.

Ha az olvasó – és még veszedelmesebb fajtáját: az író – embert két kategóriára osztanók: a lexikon-majszolókra és a saját definíciókat alkotókra, akkor én a második csoportba sorolnám magamat. Azért az önkontroll érdekében megnéztem egy ócska lexikonban a „közművelődés” címszót. Ilyen nem volt, csak Közművelődési Tanács. Utána három szótárban kerestem a szót, de egyikben sem találtam. Végül a mindentudó Larousse-hoz folyamodtam, amelyben közművelődés címszó ugyan nincsen, de a legújabb kiadás „tömegművelődés” szavát nagyjából a következőképpen határozza meg: „Ideológiai tények együttese, amely olyan személyek egy tömegének közös tulajdona, akik a társadalmi szerkezet megkülönböztetésein (kiváltságain?) kívülállóknak számítanak, s amit saját kebelében az ipari technika eszközeivel terjeszt.” Ez, ugyebár, elég nyakatekert. Az viszont világos, hogy ma már a közművelődés, népművelés, tömegművelődés fogalmai (…) összeolvadnak.

A közművelődés egyik leglényegesebb jellegzetessége – azt hiszem, nem tévedek – az, hogy az iránta való igénynek belülről, az emberből, az egyénből kell fakadnia. Mivel a közművelődés ezek szerint az azt igénylő egyének sajátos társadalmi szükségletévé válik, jellegének is meg kell felelnie az illető közösség sajátos lelkialkati, művelődésszinti adottságainak. Ezzel magyarázható, hogy az egyes országok, népek, népcsoportok a közművelődés munkálásának más-más útját, más-más eszközeit választották. Csak mint általánosabban ismertebbként említeném ebben a vonatkozásban a skandináv népek (különösen a dánok) népfőiskola-rendszerét, amelynek eredményei vitathatatlanok. Igaz, ezek iskolák, tehát tulajdonképpen nem lehetnének – szigorúan véve – az iskolán kívüli közművelődés eszközei, de mert látogatásuk nem kötelező és állások betöltésére jogosító bizonyítványt sem adnak végzettjeiknek, mégsem sorolhatók a közoktatás tipikus intézményei közé.

 A közművelődés munkálásának célját talán legegyszerűbben úgy fogalmazhatnók meg: a műveltség átlagos szintjét egy adott történelmi korszak, ország, nép vagy népcsoport műveltebb rétegének szintjéhez közelebb hozni.  Ebből – ha így elfogadjuk – kiviláglik, hogy ma ez a feladat milyen nagy erőfeszítéseket igényel, hiszen az átlagos műveltségi szint és a legkiválóbb kiművelt fők műveltségi szintje között – a kozmikus sebességgel halmozódó ismeretanyag akár részbeni elsajátításának nehézségei miatt – a különbség egyre növekszik.

A magasabb műveltségnek a humanizmus magasabb fokát kell jelentenie. Végső konklúzióban tehát a közművelődésnek mindazt kellene szolgálnia, ami a humánum magasabb fokára emeli az embert, mert csakis ebben az esetben töltheti be történelmi szerepét. Az a műveltség, amely alkalmas, arra, hogy az emberek közötti kölcsönös megértést gátolja, már nem nevezhető műveltségnek.

Mivel egyének, társadalmi közösségek, népcsoportok egyénisége, belső szükséglete, művelődési igénye különböző, világos, hogy a közművelődés is ezek tiszteletben tartásával, a belső önigazgatás kereteiben hozhatja meg a legjobb eredményeket.

2.

Eredményesen, jó hatásfokkal csak olyan tevékenységi területen tud dolgozni az ember, amelyet szeret. Különben elfecsérli erejét, hogy a frusztrációkat leküzdje. Ez általános lélektani szabály. A kifejezetten termelő munkára éppúgy vonatkozik, mint a játékra, műkedvelő színjátszásra, szórakozásra, tudományos kutatásra, bármilyen alkotó tevékenységre.

Közművelődésünket sok intézmény, szerv, szervezet munkálja. Amelyik ezek közül a fenti felismerést magáévá teszi s annak megfelelően végzi munkáját, az eredményeket ér el. Amelyik a belső, helyi és pillanatnyi igénytől távol álló tartalmat, keretet akar adni ennek a munkának, az lényegében közművelődési beszámolókat gyártó hivatallá válik. Ma és itt a közművelődés munkálásában elsősorban a falu felé kell fordulni. S azt hiszem, ezt fölösleges is újra indokolni, hogy miért. S ebben a munkában nem szabad veszni hagyni a falusi ember világképéből következő szellemi, lelki potenciális energiákat.

Leegyszerűsítve és konkrétizálva a kérdést: nem a kereteken, a hivatalos  intézményesítésen múlik – elsősorban – az eredmény, hanem azon, hogy szabad teret engedjünk a kisebb egységek önálló kezdeményezésének, a szervezés önkéntes egyesülésen, összeálláson alapuló megoldásának és központilag biztosítsuk ehhez az anyagi feltételeket, alapokat.

A (…) társadalomban a közművelődés közügy. Elég nehéz lenne fellajstromozni, hogy a Művelődés- és Művészetügyi Bizottságoktól kezdve, a községi művelődési otthonokon, a Képzőművészeti Alapon, Filharmóniai Társaságokon, műkedvelő színjátszó és tánccsoportokon, mezőgazdasági tömegoktatási tanfolyamokon, a Tudomány- és Művelődésterjesztő Egyesületen, rádión és televízión, könyvkiadó vállalatokon, sajtótermékeken, operákon és színházakon kívül még hány fóruma van a közművelődés szolgálatának. Ezek – a maguk területén – az ország társadalmi rendjének megfelelő világnézeti nevelést minden szinten eredményesen szolgálják.

De az alapfokon túl – az országban mindenki olvas és ír – a közművelődés sokszínű, szerteágazó feladatainak megoldásában most már az árnyalatoknak hangsúlyozottabban érvényt lehet szerezni. A korlátozott terjedelemre való tekintettel vizsgáljuk meg e szempontból kizárólag a sajtót. (A sajtóhoz szervesen hozzátartozónak tekintve a sajtóterjesztést is, amely jelenleg – úgy látszik – önállósult, és attól a terméktől, amelynek terjesztésére hivatott, elidegenült.) Teljesen önkényesen, a pillanatnyi látószög alapján, a sajtótermékeket két csoportra osztanám: napisajtó és más sajtótermékek. Nos: ha a hazai magyar nyelvű sajtótermékeket abból a szempontból vizsgálnók, hogy milyen mértékben szolgálják a közművelődést, kiderülne, hogy hírlapjaink, napilapjaink nagyjából kielégítik az igényeket, ellenben folyóirataink a közművelődés számtalan igénye közül – néhány tiszteletreméltó kivétellel – szinte kizárólag az irodalmi művelődés igényeit elégítik ki, de nincsenek időszaki sajtótermékeink a természettudományos érdeklődés kielégítésére, a honismeret gyarapítására, a természetjárás, turisztika felkarolására, nem is beszélve a műszaki és orvosi tudományokról, a köz és pénzügygazdaságról, bel- és külkereskedelemről, agrártudományokról és így tovább. Ha mondjuk minimális programot állítanánk fel ezen a téren, legsürgősebb szükségletként egy természettudományi ismeretterjesztő hetilapra vagy havi folyóiratra lenne szükségünk, amelynek tematikáját – a szerénység nevében – honismereti, mezőgazdaságtudományi, helytörténeti, könyvészeti és más anyaggal lehetne bővíteni.

A lapterjesztést és főként a könyvterjesztést pedig egészen új alapokra kell helyezni, mert mit ér mindmegannyi sajtótermék és könyv, ha az nem jut el azokhoz, akiknek művelődési, információs igényeit kielégíteni hivatott?

3.

Erre a kérdésre – úgy vélem – csak az fog érdemeinek lajstromos felsorolásával válaszolni, akinek csak itt adatik meg a bizonyítás látszatának lehetősége. Mert ki lenne – azok közül, akik tényleg tettek és tesznek közművelődésünkért valamit – elég szerénytelen ahhoz, hogy saját munkásságának repertóriumát itt állítsa össze? Bízzuk ezt talán a most készülő irodalmi lexikonra vagy a közvéleményre. Lehet, hogy ezek fukarabbak lesznek a megítélésben, de remélhetőleg tárgyilagosabbak is.

De ezen túlmenően: akiknek válaszát 5–10 év múlva közli a Művelődés, azok még nagyon sokat írhatnak a számlájuk javára.

(Művelődés, 1970. augusztus, XXIII. évfolyam, 8. szám, 21-22. oldal)