Barangolás Szatmárban és a Felvidéken
Késmárk a Tátra tövében fekszik, a város körül méltóságteljes csúcsok magasodnak. A Szepesség kultúrközpontja a Poprád folyó partján helyezkedik el. Nevének etimológiai értelmezése szerint, elnevezése a német Käsemarkt főnévből eredeztethető, amelynek jelentése: „sajtvásár”.
A mai város helyén, a történészek véleménye szerint, már 1190-ben kolostor volt, a mai Késmárk pedig eleinte három településből állt: Szentmihály, Szenterzsébet, illetve a mai Késmárk, amelyet a 13. században szászok laktak. A települést először 1251-ben említik, mivel IV. Béla király ekkor telepített ide német telepeseket. Városi joggal 1269-től rendelkezik, 1368-ban pedig már erős városfalak látták el a város és polgárainak védelmét. A város a 13–14. század folyamán több kiváltságot és szabadalmat is szerzett. Szabad királyi városi rangot 1655-ben kapott.
A 15. században épült vára a mai Óváros északi részén helyezkedik el, amelyet – a husziták pusztításait követően – a Szenterzsébeten egykor állt korábbi kolostor építőanyagának felhasználásával építettek. Gótikus stílusú kápolnájában a Laszki és a Thököly családok sírjai láthatók. A város erődítéseiből napjainkra – sajnos – semmi sem maradt. A várat Laszki Beáta, a várúrnő történelmi jelentőségű cselekedete tette még híresebbé, aki 1565-ben, néhány késmárki nemesúr társaságában, a Havas-hegységbe (a mai Tátrába) ment. Három nap múlva, midőn a hercegnő a Zöld-tótól hazatért, Laszki Albert várúr, a haragra gerjedt férj büntetésből a vártoronyba záratta a hölgyet, ahol zord körülmények között hat hosszú évig tartotta fogva őt. A szerencsétlen hercegnő számára két olyan nyílás létezett a börtön falán, amely segítségére volt a borzalmak túlélésében – az egyik az imádott Havas-hegységre nézett, a másikon a napi ételt kapta.
A Szent Kereszt felmagasztalása tiszteletére szentelt gótikus plébániatemplomát 1444 és 1486 között építették a korábbi, román stílusú kápolna helyére. A harangtorony 1591-ben épült, s egykoron – védelmi szerepet is ellátva – őrtorony is volt. A templom művészi faragású szárnyas főoltárt kapott.
A gótikus stílusú városházát 1461-ben építették. 1642-ben tornyot emeltek rá, az idők folyamán pedig két emelettel is magasodott az épület. Pálos temploma 1748-ban, evangélikus gimnáziuma pedig 1776-ban épült, és 1852-ig líceumként használták. Evangélikus fatemplomát 1687 és 1717 között, fából, vasszögek használata nélkül emelték, ez a templom különlegessége. A vármegye egyik artikuláris temploma volt. A templom – melyben 1500 hívő fér el – fafaragványokkal díszített hajlék. Orgonája 1720-ban készült.
Evangélikus líceumát 1775-ben építették, új evangélikus temploma (az úgynevezett „piros templom”) pedig 1898-ban épült, neobizánci stílusban, Theophil Hansen bécsi építész tervei alapján. A templom falán többnyelvű emléktábla hirdeti, hogy 1945 júniusában a Vörös Hadsereg martalócai megölték a lelkészt és harminc kárpáti németet. „Bűnük” az volt, hogy németnek születtek.
A város egyik monumentális köztéri alkotása gróf késmárki Thököly Imre (1657–1705) magyar főnemes, államférfi és kuruc hadvezér lovasszobra, amelyet 2022 áprilisában avattak fel, Felső-Magyarország és Erdély fejedelmének állítva ezzel maradandó emléket, aki a város szülötte. Az alkotás Győrfi Lajos szobrászművész munkája.
Thököly Imre földi maradványai 1906-ban kerültek szülővárosába, ahol az új evangélikus templom részeként mauzóleuma is áll a nagy államférfinak, és ahol – a palástja és zászlója mellett – az a feliratos dombormű is megtekinthető, amelyet a törökországi Szmirnában (Izmir, Törökország) található síremlékén helyeztek el.
Természetesen nem hagyható ki a Késmárk híres szülöttének is emléket állító Vármúzeum megtekintése, amit mi is megtettünk. A vár udvarán várakoznunk kellett, amíg az előttünk járó csoport vissza nem tér, hogy mi is elindulhassunk egy kis történelmi sétára.
Közben láttam, hogy egy másik, idősebb látogatókból álló, tizenöt-húsz fős csoport is várakozik a belépésre. Én, aki a híres-ízes palóc nyelvjárás szavainak „kóstolgatására rendezkedtem be” a felvidéki tájakon, hirtelen ujjongani kezdtem: – Na végre, magyar szót is hallok! – mormogtam félhangosan magam elé. Örömöm viszont korainak bizonyult, hiszen a látogatócsoport nem helyi illetőségű volt. Természetesen, a magyar szó így is magyar szó maradt, mert – bármerre is járjunk – mindig örömöt jelent a vele való találkozás! De hol vannak a helyi magyarok? – szakadt fel némán lelkem mélyéről a keserű kérdés. Válasz nem jött, azaz: mégis érkezett „felelet” – szintén drámai, és szomorú tartalmú: a 2011-es hivatalos statisztikai adatok szerint Késmárk város 16 832 lakosából mindössze 23 volt magyar nemzetiségű.
Míg ezen elmélkedtem, letelt a várakozási idő, és beléphettünk a vár területére, ahol teremről teremre haladva magyar múltunk elevenedett meg előttünk. A várat a város védelmének biztosítása végett, 1463-ban építették fel a középkori Szenterzsébet település romjain. Gótikus stílusban épült, Szapolyai János és Imre, a két magyar főúr elképzeléseit és ízlését tükrözve. A jelenlegi, főként reneszánsz építészeti jegyeit a vár az 1572–1624-es években végrehajtott nagyszabású és több szakaszban lezajlott átalakítási és újjáépítési munkálatok során nyerte el.
Az utolsó ilyen jellegű munkálatok elvégzését a Thökölyi család biztosította és finanszírozta: olasz kőfaragókat, kőműveseket és festőket hívtak Késmárkra, hogy az eredetileg védő szerepet ellátó várat családi lakhellyé alakítsák át. Ez alkalommal a várudvar épületeit reneszánsz árkádokkal látták el, az emeleten lévő elegáns, főúri kényelmet sugárzó termek falait értékes festményekkel ékesítették, a várkápolna belsejét pedig kora barokk stílusúra alakították át. 1931-ben a várkomplexum egy részében megnyitották a régió múzeumának első kiállítását. A vár általános felújítási munkálatait követően, 1962 és 1985 között a múzeumi gyűjtemények állománya gyarapodott, így jelenleg a látogatóknak több tárlat megtekintésére van lehetőségük. A nyári időszakban pedig, az éjszakai várlátogatások alkalmával, színpadi előadásokat is megtekinthet az érdeklődő közönség.
Napjainkban a múzeum három épületből áll: a késmárki vár, a polgári lakáskultúrát ismertető kiállításnak helyet adó épületrész és a Polgári ház, melyet kiállítóteremként használnak.
A termekben megismerhetjük Késmárk és környéke őskori, illetve középkori benépesítési folyamatának rövid, ám annál érdekesebb történetét, a Thököliek életét, mely egyben a főúri magyar család emléke előtt (is) tisztelgő emlékkiállítás, találkoztunk a helyi zsidó közösséget bemutató tárlattal, a középkori céhek és mesterségek helyi képviselőinek tárgyi hagyatékával, a történelmi fegyvergyűjteménnyel, a Vadászati Egyesület tevékenységét bemutató tárlattal, betekintést nyerhettünk a Szepesség orvosi és gyógyszerészeti múltjába és Egyesületük történetébe, valamint Késmárk városának 19. századi történelmébe. Meglátogathattuk a Kilátótornyot, megtekinthettük a Szakrális művészetek című kiállítást, a múzeum gazdag történelmi portrégyűjteményét, a Várkápolnát, valamint a Késmárk és a Tátra című kiállítást, mely a régi idők turistáinak életét, egyesületük történetét, valamint jó állapotban megőrzött, régi használati eszközöket mutatott be.
Az írott dokumentumok és könyvek között – nagy meglepetésemre és megelégedésemre – egy régi kiadású, kis formátumú, A Magyar Szent Korona Országainak közigazgatási térképe volt látható az egyik tárlóban, melynek kapcsán az jutott eszembe, hogy bezzeg, Nagybánya középkori ezüst pecsétnyomója már évekkel ezelőtt eltűnt a helyi múzeum épületéből, és azóta sem bukkantak a nyomára… Nálunk a muzeológusok részéről nagy igyekezet tapasztalható a bányai magyar múlt nyomainak végleges eltörlésére, mely igencsak rossz emlékeket elevenít fel a maroknyivá zsugorodott/zsugorított helyi magyar közösség tagjaiban. Most már látható: a hajdani Felvidéken legalább a magyar múltat megőrzik.
A Vármúzeum területén látogatható az az önálló kiállítás, amely a Történelmi járművek kiállítása címet viseli, és ahol klasszikus autók és motorkerékpárok gazdag gyűjteménye látható.
A lőcsei fehér asszony városa
Történelmi körutunk következő helyszíne Lőcse városa volt. A szepességi város arról a Lőcse-patakról kapta nevét, amelynek partján fekszik. A szláv „levoča” szó jelentése: bal oldalon lévő patak.
A települést a 12. században kezdték betelepíteni német (szász) lakossággal, a mai települést a szepességi szászok (cipszerek) alapították, a Hernád folyó síkságának kiemelkedő és jól fedezhető részén. Első okleveles említése 1245-ben történt, és 1271-ben a szepességi városok szász tartományának jelentős központjává vált. Falait a 13. század folyamán emelték. 1321-től árumegállító joggal bírt a város, majd 1323-ban szabad királyi várossá vált.
A 16. század első felében a lakosság a protestáns hitre tért át. Breuer Lőrinc 1630-ban beindult nyomdája 1754-ig működött a városban. Híres gimnáziumában, melyet 1672-ben a jezsuiták alapítottak, Hell Miksa fizikus és csillagász is tanított.
A Szent Jakab-templomot az egykori Magyar Királyság egyik legszebb templomaként emlegetik. 1245-ben román stílusban kezdték építeni, ám a közel egy évszázadot felölelő építési munkálatok során a kezdeti tervek módosultak, s végül az épület gótikus, álbazilikális elrendezésű lett. Szárnyasoltárai a középkori faszobrászat műremekeinek sorát gyarapítják, főoltára a híres Lőcsei Pál mester (1465/1470–1480) alkotása. 1502-ben készült, és 18,62 méteres magasságával a világ legszebb és legnagyobb gótikus oltárai között tartják számon a művészettörténészek. A 14. század első felében két kápolnával, a 15. század végén pedig egy előcsarnokkal bővítették az épületet. A ma álló tornyát 1858-ban emelték, orgonáját a protestánsok készítették, 1626-ban. A 16. és 17. században a kápolnák épületeit emelettel bővítették. Eredeti freskóit Storno Ferenc restaurálta, a 19. század második felében. A Thurzó-kápolnában a Thurzó család síremlékei találhatóak, de Thököly Imre és Zrínyi Ilona egyetlen közös gyermeke is itt alussza örök álmát.
A régi, gótikus városháza a 15. században épült, 1550-ben tűz pusztította el, majd – egy 1615-ben lezajlott átépítési munkálat során – árkádos küllemet kapott, ám a napjainkban ismert, és immár véglegesnek mondható külalakját egy 1893 és 1895 között, Schulek Frigyes tervei alapján kivitelezett átépítési folyamat során nyerte el. Napjainkban a híres épület a Szepesi Múzeum méltó otthona. Harangtornyát 1651-ben emelték. Gótikus nagytermének ajtaján látható Géczy Juliannának, Jókai Mór (1825–1905) regényhősnőjének (a lőcsei fehér asszonynak) képmása, a regényt Maár Gyula (1934–2013) filmesítette meg, 1976-ban. Az épület sokak számára ismerős lehet a Mikszáth Kálmán (1847–1910) híres regénye alapján (A fekete város) 1970–71-ben készült, Zsurzs Éva (1925–1997) által rendezett filmsorozatból is, melyben az épület – a cselekmény egyik fő helyszíne – többször is feltűnik.
Az 1815 és 1831 között épült, klasszicista stílusú városháza kétemeletes épületében –1922-ig – a vármegyeháza működött. Nyomda is régóta van a városban: 1633-tól, a Breuer nyomda nyomtatta a Lőcsei kalendáriumot.
A barokk stílusú, minorita Szentlélek-templomot, mely egyben kolostor is volt, 1751-ben építették. A régi kolostor köveit – a 15. században – részben a városfalba építették be. 1671 után, átépítési munkálatok nyomán, az épület barokk stílusú lett, egyik épületszárnyának helyére pedig – a 20. század ’10-es éveiben – felépült a város gimnáziuma.
A Szűz Mária tiszteletére szentelt templomot a ferencesek építették a 14. század elején, majd a jezsuiták vették birtokukba, 1671-ben pedig a templombelsőt újították fel.
A klasszicista stílust képviselő evangélikus templomot 1825 és 1837 között építették. A város felett magasodó Mária-hegy már a 13. század elején zarándokhellyé vált. Az egyszerű kis kápolna helyére – 1247-ben – nagyobbat építettek, 1311-ben pedig templommá alakították át. Végül 1903-ban egy, a lourdes-i bazilikához hasonló méretű templom építése kezdődött el, ezt 1914-ben szentelték fel Sarlós Boldogasszony tiszteletére, főoltárán egy 500 éves, fából faragott kegyszobor áll.
A Thurzó-ház Lőcse főterének egyik legszebb ékessége, amely a 15. században épült, és nevét az építtető családról kapta. A bethlenfalvi Thurzó família gyönyörű palotája két, egymás szomszédságában álló ház egymásba építése révén alakult ki, reneszánsz homlokzatán lengyel-szepesi stílusjegyekkel A család az 1530-as évekig lakta a lőcsei házat, ám végül elszegényedtek, és fényűző házukat jómódú polgárok vásárolták meg, akiktől – 1902-ben – gróf Csáky István (1659 – 1729) felvidéki nagybirtokos tulajdonába került. Az épület homlokzatának sgraffito díszítése 1904-ben készült el. Az épület ma az állami levéltárnak ad otthont, amely – többek között – Szepes vármegye levéltári anyagait is őrzi és gondozza.
Lőcsei Pál mester lakóháza is a város egyik nevezetes épülete. A faszobrász Lőcsei Pált a gótika legjelesebb művészei közé sorolják, akinek Lőcse környékén számos szobrászati alkotása, valamint metszete maradt az utókorra. A Szepesi Múzeumban, amelynek ma az egykori lakóház otthonául szolgál, a művész életének és munkásságának tiszteletére állandó kiállítást rendeztek be.
A lőcsei szégyenketrec népszerű látványosság. A vasrudakból készült középkori pellengér, melyet abszurd módon fémliliomokkal -és szívekkel „ékesítettek”, a 16. században készült, amikor az erkölcstelennek nyilvánított embereket pellengérre állítással szégyenítették meg a város lakosai előtt.
A megsemmisült, vagy inkább megsemmisített egykori Honvéd-emlékművet a branyiszkói győztes csata emlékére emeltették, felavatására 1873-ban került sor. A zászlót tartó férfialakot ábrázoló köztéri alkotás mindössze fél évszázadig állhatott a helyén: az ország-és nemzetcsonkító diktátumot még alá sem írták, ám 1919-ben a csehszlovákok feldühödött tömege ledöntötte az emlékművet. A szobor talapzatára 1949-ben a nyíltan magyarellenes Ľudovít Štúr, avagy: Stúr Lajos (1815–1856) politikus, költő, író, újságíró, tanár, filozófus, nyelvész és „forradalmár” szobra került.
A Megyeháza épülete Povolny Antal építész tervei alapján épült, empire stílusban, 1805 és 1831 között. A történelmi Magyar Királyság legkifejezőbb külsejű megyeházájaként emlegették, 1922-ig ebben az épületben működött a hajdani Szepes vármegye székhelye. Az épület rendeltetése a későbbiek során sem változott, továbbra is a közigazgatás munkáját szolgálta, jelenleg a járási hivatalnak ad otthont.
A szepesi várról, röviden
Négyhektáros alapterületével a monumentális vár Közép-Európa egyik legnagyobb kiterjedésű várromkomplexuma. A középkori vár mésztufa sziklára épült a 12. század elején, első írásos említése 1120-ból maradt fenn. A kezdetekkor, a kora feudális magyar állam északi határán határ menti erőd szerepe volt, majd – néhány évszázaddal később – a szepesi főispán székhelye, és ily módon Szepes világi hatalmának erőssége lett. A 15. század második felében az új tulajdonos, Szapolyai István (1434–1499) főúr, nádor átalakíttatta a várat azzal a céllal, hogy benne főúri lakóhelyet alakíttasson ki.
A várban palota, lovagterem, valamint egy, Árpádházi Szent Erzsébetről (1207–1231) elnevezett Várkápolna is volt. Az erődben látta meg a napvilágot János fia is (1487–1540), aki később a középkori Magyar Királyság uralkodója lett. A felső vár utolsó építési munkálatai a Thurzó és a Csáky családok irányításával zajlottak. 1780-ban a vár tűzvész martalékává vált, azt követően pedig állaga romlásnak indult, és sokáig igen romos állapotban várt jobb sorsára. Végül, műemlékvédőknek köszönhetően, megmenekült a teljes pusztulástól. A várkomplexumban jelenleg a szepesi múzeum vártörténeti, középkori fegyvereket bemutató, és a feudális igazságszolgáltatást ismertető tárlatai tekinthetők meg.
A 2011-es statisztikai adatok szerint a város 14 830 lakosából mindössze 14 vallotta magát magyar nemzetiségűnek.
A husziták háza
Göncre kizárólag a helyi Cseh- (avagy: Huszita-) ház meglátogatásának céljával érkeztünk, az épület a település északi részén található. A ma tájházként üzemelő, műemlék jellegű ingatlant – a helyi fáma szerint – állítólag husziták emelték, akik ott is laktak, de ezt sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudta senki. A napjainkban tájházként működő Huszita-ház Gönc északi részén áll.
A ház a Gönci-patakkal párhuzamos főút mentén épült a 17–18. században, az úton pedig, amelynek mentén áll, a középkori időkben az észak–déli irányú kereskedelmet, valamint a hadi célzattal történő szállításokat és egyéb ilyen jellegű tevékenységet bonyolítottak le.
A ház falai kőből készültek, ezeket mészkőhabarcsba helyezve rakták ki. A lakószint megemeltetett, és ezeken szűk ablaknyílásokat alakítottak ki, valamint pincét, amelyhez a telek vége felé induló, és a szomszédos pincékbe ágazó járatokat ástak. Az erődített jellegű kivitelezés, valamint a menekülési útvonalként is szolgáló járatrendszer a környéken akkoriban tapasztalható zűrzavaros állapotok, illetve a meglehetősen gyakran előforduló fegyveres konfliktusok okán vált feltétlenül szükségessé a ház lakói számára.
A műemlék jellegű épület belső lakótere háromosztatú: egy tisztaszoba, egy konyha és egy kisszoba található benne, amelyekhez egy kamra, valamint pince is járul. 1832-ben a házon jelentős átalakítási munkálatokat végeztek, mai kinézetét pedig az 1975–1978 között lezajlott újabb átépítési munkálatok végeredményeként alakították ki.
A három esztendőn át tartó munkálatok során az egykor lakóházként hasznosított épületben a 19. század második felének építészeti stílusát mutató, paraszti-polgári lakásbelsőt alakítottak ki, amely azon személyek némileg módosabb anyagi helyzetét mutatja be, akik a Tokaj-Hegyaljáról a Felvidékre, illetve Lengyelországba haladó borkereskedelemből tartották fenn magukat. A házban látható tárlat megtekintése révén a látogatók megismerkedhetnek a helyben élő és tevékenykedő különböző kézműves mesterek – fazekasok, bognárok, cipészek, kádárok, papucsosok, szénégetők és molnárok – akkori mindennapjaival is. Az ismeretterjesztő kaland a pincerendszerben is folytatódik, itt látható néhány a környék legnépszerűbb tárolóedényéből, a mértékegységgé lett 136,6 liter űrtartalmú gönci hordóból is. Érdekesség: azt, hogy hány puttonyos az aszúbor, máig aszerint számolják, hogy hány puttony aszútésztát adnak egy gönci hordónyi (azaz 136,6 liter) musthoz.
A Huszita-ház udvara és a mögötte levő épületek kiválóan szemléltetik a régi Gönc településszerkezetét, amelyre igen nagy hatást gyakorolt az 1200-as évek utáni betelepítés, amelynek nyomait a település máig magán viseli: a jellegzetes, hosszú telkek és a rajtuk levő, egymás mögötti soros beépítés a családosztódások következménye. A kőépületek kontytetősek, és szinte valamennyi rendelkezik pincével.
A tájházban őrzik még a közelben álló pálos kolostorrom egyetlen megmaradt faragott kőablakát is.
Vizsoly – a „református Betlehem”
Vizsoly község Borsod-Abaúj-Zemplén vármegye Gönci járásában a Hernád völgyében, a folyó bal partján terül el. A település a Hernád völgyében levő német telepesek ispánságának székhelye volt, és első alkalommal 1215-ben említik okiratban, Vislu néven. Elnevezésének etimológiai gyökere a német Visili személynévvel lehet kapcsolatos. 1300 körül Amadé nádor törvényhozó helye lett, 1322-től Drugeth Vilmos nádor és bírája, Perényi Miklós szintén itt hoztak ítéletet bizonyos vitás ügyekben.
A község nevéhez azonban leginkább az a nemes és szent cselekedet fűződik, amelyet Károl(y)i Gáspár (1529–1592) református lelkész és bibliafordító végzett, az az önfeláldozó és egészséget nem kímélő, megfeszített munka a teljes magyar nyelvű bibliafordítás, a magyar szó és kultúra érvényre juttatása, illetve megmaradása érdekében. Károl(y)i ugyanis Göncön szolgált református lelkipásztorként, és munkatársak segítették őt abban a hatalmas munkában, amit a Biblia magyar nyelvünkre történő átültetése feltételezett.
A falu akkori birtokosai: Báthori István szatmári és szabolcsi főispán, a későbbiekben: országbíró, és hitvestársa, Homonnay Drugeth Fruzsina (vagy Eufrosina) voltak, akik Mantskovits Bálint (?–1596) nyomdászmester segítségét igényelve 1588-ban, Vizsolyban hozták létre az első, és – magyar vonatkozásban – a legrégebbi könyvnyomdát, avagy sajtót. Vizsoly befolyásos és jómódban élő urai, ez a főúri sorból jövő házaspár felismerte a bibliafordítás, illetve a fordítói munka fontosságát nemzetünk jövőjét illetően, és mindketten támogatták az elképzelést – mindent megtettek a nemes cél érdekében. Mantskovits Bálint lengyel származású nyomdászmester szakértelmét igénybe véve lehetővé tették a kézi sajtó elkészülését, elősegítve ezzel a Biblia kinyomtatását és terjesztését.
Szenczi Molnár Albert (1574–1634) református lelkész, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító az idő tájt éppen Göncön tanult, ezért a fordítói munkában oly módon vett részt, hogy Gönc és Vizsoly között „ingázva” hordta a kéziratokat és korrektúrákat. Károl(y)itól Göncre, Göncről pedig Vizsolyba járt – gyalogosan. A Károl(y)i Gáspár-féle Vizsolyi Biblia előtt is voltak már magyar nyelvre átültetett, huszita Bibliák, amelyekből viszont csupán részletek maradtak ránk, három kódexben – a többi a zűrzavaros időkben odaveszett. Ezek a szövegek anyanyelvünk régiségének bizonyítékai voltak.
Vizsoly középkori temploma nemzeti kincs: az Árpád-kori szentély és a hajó már a 12. században létezett, azokat a későbbiek folyamán kibővítették. A templom falain felbecsülhetetlen értékű freskók maradtak fenn, többek között Szent László legendájáról.
Vizsolyi, vagy Károl(y)i?
Az első, teljes magyar nyelvű bibliafordítás Vizsolyban látott napvilágot 1590. július 20-án. Ezért is nevezik – hivatalosan – Vizsolyi Bibliának, ugyanakkor használatban van a Károli/Károlyi Biblia elnevezés is, amikor is a fordító nevének használata révén válik hitelessé az általa magyar nyelvre fordított Szentírás. Ez a fordítói munka, valamint az első kiadás óta folyamatos megjelentetés járult hozzá ahhoz, hogy a magyar nyelvű Biblia mintegy biztosítékává váljék a magyar anyanyelvi hitélet zavartalan fejlődésének, a reformáció itthoni elterjedésének, valamint a vallásmegújító folyamat kiteljesedésének.
A műemlék templomba lépve eleve olyan érzés kerít minket hatalmába, mintha visszacsöppentünk volna a bibliafordítók korába. Amikor az istenfélő ember meglátja az úrasztalán a Vizsolyi/Károl(y)i Bibliát, az leírhatatlan érzés. Idegenvezetőnktől, Király Lászlónétól megtudtuk, hogy a kiállított Vizsolyi Biblia vitéz nagybányai Horthy Miklós (1864–1957), a Magyar Királyság Kormányzója személyes tulajdona volt, és 1940-ben maga döntött úgy, hogy a felbecsülhetetlen értékű kötetet felajánlja a vizsolyi egyházközség javára. 2002 februárjában a Bibliának nyoma veszett a vizsolyi templomból. A rendőrség sokáig nyomozott az ügyben, végül Komáromban találták meg, az egyik tolvaj – egy rokkantnyugdíjas rendőr – lakásán, ahol előzőleg már tartottak házkutatást. A nyomdász képesítéssel is rendelkező három tettes szakszerűen becsomagolta, majd egy padláson rejtette el az értékes műkincset, melynek eltulajdonítására a fővárosból kaptak megbízást. A tervük az volt, hogy sokszorosítják a bibliát, és a másolatokat eredetiként árusítják, de az értékes kötet végül előkerült, mert a tolvajok – egy egyszerű, közúti rutinellenőrzésbe futva – lebuktak.
Mikor megtudták, hogy Erdélyből érkeztünk Vizsolyba, az idegenvezető hölgy – hirtelen ötlettől vezérelve – kellemes meglepetést szerzett nekünk, orgonán eljátszotta a Székely himnuszt.
Mantskovits Bálint nyomdászmester nevét és emlékét Könyvesház és Nyomdatörténeti Múzeum is őrzi a Vizsolyi Látogatóközpontban, ahol – mint megtudtuk – van Református Pincészet, illetve Mézmúzeum is. A Könyvesházban a kultúra iránti „szomját” csillapíthatja a kíváncsi látogató, a Nyomdatörténeti Múzeumban pedig megtapasztalhatja azt a felemelő érzést, amit Mantskovits Bálint érezhetett a Könyvek Könyve nyomtatása közben: ugyanis minden látogató lehetőséget kap arra, hogy szuvenírként saját kezűleg nyomtassa ki a kézi sajtón a Vizsolyi Biblia címoldalát, amit mindenki hazavihet magával. Persze van az úgy, hogy elsőre nem sikerül a nyomtatás, mert – mondjuk – nem megfelelően adagoltuk a festéket a nyomóklisére, de amennyiben így járna valaki, módjában áll újra megpróbálni a műveletet.
Regéc várában
Az 1280–1300 táján terméskőből épült vár Mogyoróska községben, a Zempléni-hegységben található. Mogyoróska település első írásos említése 1363-ból származik, a regéci uradalom részeként hivatkoznak rá. A 15. században Giskra birtoka volt, majd a Szapolyaiak kezére került. A török hódoltság idején a lakossága igencsak megfogyatkozott, melynek ellensúlyozásaként a faluba rutén nemzetiségű lakosságot telepítettek.
Regéc község neve szláv eredetű, jelentése: szarv vagy földnyelv. A név első írásos említése 1298-ból származik, s az írás arról szól, hogy a Baksa nemzetséghez tartozó Simon fia, György, 1285-ben éppen Regéc alatt ütközött meg egy tatár haddal a második tatárjárás korában. Valószínűsíthető azonban, hogy ez a csata csupán a Regéc nevű hegy alatt zajlott, hiszen maga a vár akkor még nem állt itt. A vár kapcsán az első hitelt érdemlő adat 1307-ből maradt ránk, amikor is az Aba nembéli Amádé nádor Regécen kiállított egy erről szóló hiteles oklevelet, amelynek értelmében a vár megépítése az Aba nemzetséghez köthető, s maga az esemény a 13–14. század fordulójára tehető.
A vár alapterülete eredetileg jóval kisebb volt, hiszen akkor még mindössze egy torony és a tőle délre eső, íves fallal körülvett udvar állt az északi sziklatömbön, ezen az udvaron faépületek állhattak. Ezt a kicsi várat teljesen átalakították a 15. század végén, a 16. század közepétől jelentősen bővítették déli irányba.
A 17. században teljesen kiépítették, ekkor a főúri birtokosai – Serédyek, Alaghyak, Rákócziak – rezidenciája is lett. A vár területén különböző palotaépületek, kápolna, gazdasági építmények és bástyák mellett helyet kapott egy különleges, török falicsempékkel burkolt fejedelmi fogadószoba is, melynek helyreállított mása Sárospatakon látható.
A 639 méteres tengerszint feletti magasságban, a Zempléni-hegység középső részén fekvő egykori erődöt – mint számos más régi várunkat – az osztrák császári hadsereg katonái robbantották fel, I. Lipót császár rendelete szerint, Caprara tábornok parancsára, 1686-ban. Utána használhatatlanná vált, senki nem törődött vele, ezért állaga egyre csak romlott. Ezt követően Regéc várának katonai fontossága megszűnt, a kurucok hadicselekedeteinek pozitív előmenetelét már nem szolgálhatta. Ezt mi sem támasztja alá jobban, mint egy 1701-ben kelt jelentés, amelynek értelmében, a vár „kijavítása alig lehetséges”.
Az 1703-ban kezdődő szabadságharcban viszont jelentős szerepet kapott a regéci uradalom, mégpedig minden eszközével és javaival, ami e célra rendelkezésre állhatott. Utóbb az egykoron dicső múltú vár leomlott falainak köveit – mint annyi más, szintén lerombolt várunk építőanyagának köveit – saját célra széthordták.
2003 tavaszán mérföldkőnek is tekinthető helyreállítási folyamat kezdődött, ennek során a vár északi bástyáját sikerült visszaépíteni, és így a 2010-es évek elejére a várrom állapota sokat javult. Az európai uniós pályázatok lehetőséget adtak arra, hogy a helyreállítás céljára anyagi források érkezzenek. Ennek eredményeként sikerült felújítani és korszerűsíteni a várhoz vezető utat, és rendbe hozni az öregtorony épületét, melyben négy szinten kiállítóteret alakítottak ki. Ugyanakkor részben visszaépítették a palotaszárny falait, cserélték az elöregedett falépcsőket és feljárókat.
A vár keleti szárnyának már felújított épületében, Főúri pompa a várfalak között címmel interaktív kiállítás látogatható, mely során a látogatók betekinthetnek a vár lakóinak 16–17. századi életébe, mely azon Várrendtartás szerint zajlott, amelyet maga Zrínyi Ilona nagyasszony állított össze, s amelynek tartalmát a vár bejáratánál tanulmányozhatja a látogató. Ugyanitt látható és olvasható Rákóczi megmenekülésének csodálatos legendája is.
A vár látogatóközpontját Regéc belterületén, 2015-ben építették ki, itt állandó és időszakos kiállításokat, valamint egy, a vár történetét bemutató animációs filmet tekinthetnek meg az érdeklődők. Akárcsak a vár területén, itt is helyet kapott egy ajándékbolt, egy kávézó és egy kis vegyesbolt is.
Felhasznált irodalom:
Aixinger László – Bruckner Győző – Darkó István – Divald Kornél: Felvidéki városok. Noran Könyvkiadó, Budapest, 2006.
Farkas Zoltán – Sós Judit: Szlovákia. Jel-Kép Kiadó Kft., 2014.
Szeghalmy Gyula: Felvidék. Magyar városok Monográfiája Kiadóhivatala, Budapest, 1940.
