Szülőföldjén Gábor Áront nagy-nagy megbecsülés övezi – nem ok nélkül, hiszen ő minden székely embernek mintaképe, és egyben prototípusa is. Kiemelkedő műszaki tehetségéről a legendák már éltében megszülettek, halála után a mítoszok is körülvették személyiségét – és ez sem ok nélkül, hiszen a szabadságharc leverését követő kegyetlen megtorlások időszakában ajánlatosabb volt sok mindent a már amúgy is halott hősök számlájára írni.
A valósággal egy ideig párhuzamosan élő, majd azon felülkerekedő legendák és mítoszok rövid időn belül Gábor Áront a székely nemzet hősévé avatták. És mint ilyennek, kijárt a feltétlen tisztelet, az utókor szobrokban is materializálódó hálája. Gábor Áron esetében még az 1867-es kiegyezés előtt döntés született arról, hogy sírhelyét monumentális emlékművel jelölik meg: 1861-ben a Rikánbelőli Honvéd Segélyező Egylet bizottságot alakított e célból, a síremlék költségeit közadakozásból szándékoztak fedezni, a pénz azonban nehezen gyűlt. Hosszas huzavona, a korabeli sajtóban időnként fellángoló viták után végül Gábor Áron halála után 43 évvel készült el az eresztevényi emlékmű, akkor is annak köszönhetően, hogy az ispáni hivatal hozzátett az évtizedek során közadakozásból összegyűlt összeghez ugyanannyit – és még így is befejezetlenül avatták fel 1892. július 31-én a síremléket, ugyanis az obeliszket tervező Gyárfás Győző királyi főmérnök az építmény tetejére „teljesen kiképzett, kerekes ágyút ábrázoló öntvényt” szánt, mint arról a Székely Nemzet 1891. február 5-én beszámolt.
A szoborállítás is hamar felmerült, legkorábban a szülőfalu, Bereck kezdeményezte egy Gábor Áron emlékéhez méltó egész alakos szobor felállítását, az 1899. március 2-án alakult szoborbizottság szintén országos gyűjtést kezdeményezett ennek érdekében. De Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy sem késlekedett sokat a szoborállítási elképzeléseik felvetésével, az első világháborút megelőző „boldog békeidők” még sok lehetőséget nyújtottak az ilyenszerű tervekre. A történelem szeszélye azonban minden Gábor Áron-szoborállítási kezdeményezést meghiúsított, a sors iróniája, hogy a székely nemzet hősének háromszéki szobrai, emlékhelyei a kommunizmus időszakában valósulhattak meg: Kökösben, a halálának helyszínét megjelölő emlékművet 1957. július 2-án avatták fel, Sepsiszentgyörgyön az egykori Székházban (ma Bod Péter Megyei Könyvtár) elhangzott „Lészen ágyú!” fogadalomra emlékeztető márványtábla 1958-ban került fel az épület falára, ugyanabban az évben jelölték meg emléktáblával Kiss János harangöntő műhelyét, ahol Gábor Áron a Sepsiszentgyörgyön készült ágyúit öntötte, Kézdivásárhelyen Nagyvarjasi Oláh Sándor egész alakos szobrát 1971. szeptember 8-án avatták fel, Sepsiszentgyörgyön 1973. szeptember 22-én leplezték le a Gergely István által készített mellszobrot (ekkor már a hatalom annyira bekeményített, hogy Gábor Áron szobrát csak a Nicolae Bălcescuéval együtt, mintegy csatolt áruként szabadott felállítani), Berecknek azonban a rendszerváltást is ki kellett várnia, a Vargha Mihály által készített egész alakos szobrot 1992. július 4-én avatták fel. A sepsiszentgyörgyi Gábor Áron-szobor megvalósításának hosszú az előzménye, a kézdivásárhelyi históriája még hosszabb – és bonyolultabb.
Két meghiúsult kísérlet
„Kézdivásárhely megyei jogú város közönsége már az első világháborút megelőző időben elhatározta, hogy a hős ágyúöntő Gábor Áronnak a város főterén egy Hozzá méltó, szép emlékművet állít fel. Ezt a tervet azonban az első világháború, majd az azt követő 22 éves oláh rabság miatt megvalósítani nem lehetett” – így kezdődik az az 1943. június 1-re datált körlevél, melyet az abban az évben alakult kézdivásárhelyi szoborbizottság nyomtattatott és szórt – természetesen ők is az adománygyűjtés szándékával. A próbálkozás azonban nem vezetett sikerre, Gábor Áron szobrát Kézdivásárhely végül nem saját erejéből, hanem „örökségként” kapta.
A körlevélben említett korábbi szoborállítási kísérletről kevés adat maradt fenn, Incze László, a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum alapító-igazgatója, halála után névadója egy 2003. június 27-én a Háromszék napilapban megjelent cikkben azt írja: „A szoborállító szándék már az 1890-es években megvolt, annyira határozottan, hogy egészen az első világháborúig gyűjtötték a pénzt erre a célra. A háború és az azt követő időszak azonban meghiúsította a tervet. Akkor a kézdivásárhelyiek Kossuthnak szándékoztak szobrot állítani. 1941-ben azonban már Gábor Áron-szobor, illetve emlékmű mellett döntöttek. 1941. február 16-án a városháza polgármesteri hivatalában megalakították a Gábor Áron-szoborbizottságot. (…) A szobor elkészítésére Dabóczy Mihály budapesti szobrászművészt kérték fel. Megállapodtak a honorárium összegében, és a pénz egy részét ki is fizették. A háború és a háborút követő időszak ismét megvalósíthatatlanná tette a tervet. A félig elkészült szobor valahol megsemmisült, nem volt fellelhető. Dr. Gábor László Budapesten élő törvényszéki bíró, Gábor Áron öccsének, Gábor Imrének a dédunokája igyekezett megtalálni a szobrászt és az alkotást. Mivel nem sikerült, így került sor arra, hogy a Nagyváradon már mások által nem igényelt szobrot, Nagyvarjasi Oláh Sándor alkotását Kézdivásárhelyre hozzák, és ezáltal a régi terv megvalósuljon.”
Nagyvarjasi Oláh Sándor alkotásának Kézdivásárhelyre kerülése sokkal körülményesebb, mint ahogyan azt Incze László összefoglalta a Háromszékben, ahol egy pontatlan információt is közölt. Ugyancsak a Háromszékben jelent meg 1992. június 23-án egy interjú dr. Gábor Lászlóval, aki azt nyilatkozta: „Diósgyőrben állították föl azt a szobrot, amely eredetileg Kézdivásárhelynek készült. Dabóczy Mihály szobrász 1942-ben készítette el a hat méter magas szobrot, de a háború miatt nem fejezhette be. Kézdivásárhely akkori tanácsa ki is fizette neki a szobor árát. A háború befejezése után Dabóczy két levelet is írt Kézdivásárhelyre, a szobor további sorsa felől érdeklődve. Levelei válasz nélkül maradtak. A későbbiek során a művész úgy döntött, hogy nem fejezi be teljesen a szobrot, csupán egy részét önti ki. Így készült el a diósgyőri mellszobor, amelyik az egyik iskola előtti téren található.” Dabóczy mellszobrát Miskolc Diósgyőr-Vasgyár városrészében, a második világháború után alakult Kohóipari Középiskola, 1954-től Gábor Áron Kohó- és Öntőipari Technikum (2014-es megszűntéig több besorolást is kapott a mindvégig Gábor Áron nevét viselő intézmény) udvarán, a bejárat előtt állították fel az 1960-as évek elején.
Bár a kézdivásárhelyiek második szoborállítási kísérlete sem valósulhatott meg, azért a Gábor Áron-kultusz ápolása továbbra is töretlen maradt a városban. 1969-ben, Gábor Áron halálának 120. évfordulóján Kézdivásárhelyen emlékházat avattak abban az épületben, amely Turóczi Mózes egykori ágyúöntő műhelyének helyén épült. A jeles épületen márványtábla hirdette: „GÁBOR ÁRON és TURÓCZY MÓZES székely társaikkal e telken öntöttek 1848–49-ben templomok harangjaiból 64 ágyút a magyar szabadságharc és függetlenség védelmére. Megjelölte a Kézdivásárhelyen szünidőző tanuló-ifjúság 1904.” Az emlékházban az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot idéző kiállítás mellett egy céhtörténeti bemutató is helyet kapott, avatásakor az akkor már töredezett emléktábla kiegészítéseként – bár a kommunista párt megyei bizottságának ideológiai titkára megtiltotta, hogy bármilyen feliratot is az épület falára feltegyenek – új, kétnyelvű táblát is felszereltek. Az új intézmény vezetésével Incze László történelemtanárt bízták meg, aki „tanári pályáját félbeszakította, mert lelkiismereti problémává emelte a meghamisított történelem kényszerű tanítását és az általa ismert történelmi valóság ellentmondásait”, írta róla Sylvester Lajos Az őrnagy hazatér című kötetében. Az emlékházavatást követően hozzákezdtek a helytörténeti anyag, főként a céhes élet tárgyi emlékeinek gyűjtéséhez, és rövid időn belül akkora anyag halmozódott fel az emlékházban, hogy szükségessé és indokolttá is vált a városi múzeum újraalapítása (1932. szeptember 4-én a Kaszinó „égisze és fel- ügyelete alatt” nyílt meg Kézdivásárhely első múzeuma, melynek anyaga azonban a második világháborút követően jórészt elkallódott). Az új múzeum székhelyének a régi városháza épületét szemelték ki, avatására 1972. március 3-án került sor, a jelenlegi nevén Incze László Céhtörténeti Múzeum őrzi a Gyárfás Győző által megrajzolt, egyetlen hitelesnek tartott Gábor Áron-arcképet.
A szemétdombra került névadó
A nagyváradi M. Kir. Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola parancsnoksága 1942-ben kérte fel Nagyvarjasi Oláh Sándort az intézmény névadója szobrának elkészítésére, a művész a helyszínen faragta ki az egész alakos szobrot, melyet a hadapródiskola előkertjében 1943. június 27-én avattak fel. Az impériumváltást követően az egykori hadapródiskola továbbra is katonai objektumként működött, ám Gábor Áron szobrát a román katonaság eltávolította. Sorsa ismeretlen maradt negyedszázadon át, újra 1970-ben bukkant fel – egy levélben.
A Gábor Áron-szobor Kézdivásárhelyre jutásának előzményeit a dr. Kováts Lajos ornitológus és Farkas Árpád költő közti levélváltás tisztázza. 1970. január 15-én kelt levelében a székelyudvarhelyi születésű, ekkor a Körösvidéki Múzeumnál zoológus főpreparátorként dolgozó dr. Kováts Lajos írta Sepsiszentgyörgyre egykori tanítványának, Farkas Árpádnak: „szívességre szeretném kérni egy Váradon tartózkodó közös ismerősünk, sőt, igen jó barátunk ügyében, aki itt elvesztette állását, s bármennyire is jólesik itt látni egyetlen barátomat, mégis állást kell szereznünk számára, mégpedig otthon”. Körülményes fogalmazása nem véletlen, előbb Székelyudvarhelyről Nagyváradra, majd onnan tovább, Magyarországra a Securitate zaklatásai miatt kellett menekülnie dr. Kováts Lajosnak. Második levelében – miután tisztázza, ki lenne az, akinek Háromszéken „állást” kellene keresni – dr. Kováts Lajos azt írja: „Beke György húsz év előtt állítólag a kökösi híd mellé képzelte Gábor Áron szobrát.” Beke György elképzeléséhez egy 1909-es miniszteri rendelet szolgáltatta az alapot, ugyanis az év júliusában a Háromszék megyei közigazgatósági bizottság az újonnan épített kökösi hídnak Gábor Áronról való elnevezése mellett döntött, és ez ügyben írtak a kereskedelmi miniszternek, támogatásként a Székely Nemzeti Múzeum igazgatósága is felirattal élt. A minisztérium elfogadta a javaslatot, a Kossuth Ferenc által aláírt válaszlevélben többek között az áll: „Folyó év július 24. és július 25-én 773. ad. és 773. szám alatt kelt felterjesztésére tudomás és további eljárás végett értesítem a hivatalt, miszerint készséggel teljesítem Sepsiszentgyörgy r.t. város polgármesterének a Székely Nemzeti Múzeum nevében elém terjesztett azon kérelmét, hogy az újonnan épített kökösi Feketeügy híd, a híd helyén elesett Gábor Áron székely szabadsághős nevéről neveztessék el. Felhívom ehhez képest a hivatalt, hogy a hídnak a »Gábor Áron-híd« felirattal miképpen leendő megjelölése iránt hozzám sürgősen tégyen javaslatot, illetve mutasson be tervezetet.”
Gábor Áron szobrát dr. Kováts Lajos a nagyváradi múzeum hátsó részében, egy sarokban, háztartási szemét, ócska autógumik és üszkös gerendamaradványok mögé rejtve találta meg. Lefényképeztette a múzeum fotósával – és ez is a korra jellemző módon történhetett meg. Dr. Kováts Lajosnak a Gábor Áron-szobor ügyében történt levelezését özvegye a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumnak adományozta, az özvegy mellékelte hozzá leírását is arról, hogyan készült a nevezetes fénykép. „Férjem megkérte a múzeum fényképészét, akiben megbízott, hogy titokban készítsen fényképet a sarokba állított szoborról. A veszély fennállt, hogy bármelyik ablakból megláthatják a fényképezést. Ezért néhány, akkor preparált madarat egy kis asztalkára helyezve úgy állítottak az udvarra, hogy a háttérben ott legyen a szobor. S miközben néhány felvételt készítettek a madarakról – kissé fennebb emelve a gépet –, elkészült a szoborról is a felvétel… melyről aztán néhány képet készített a mester, sőt – hogy még nyoma se maradjon –, a filmet is kivágta a tekercsből, és a férjemnek adta. Abban az időben ez nem volt felesleges óvatosság…”
Hogy Nagyvarjasi Oláh Sándor Gábor Áron-szobrának Háromszékre szállítása lehetségessé vált, abban – azon túl, hogy a múzeum épp a püspöki palotába való átköltöztetés előtt állott – az a körülmény is fontos szerepet játszott, hogy a szobor nem szerepelt a váradi múzeum leltárában – nem volt hát nehéz rávenni a váradi intézmény igazgatóját, hogy megszabaduljon a több tonnás kőszobortól.
A szobor Nagyváradról Sepsiszentgyörgyre szállítása anekdotikus történetté lett. Sylvester Lajos – akkoriban a megyei kultúrbizottság elnöke – szervezte meg az őrnagy hazatérését, a sepsiszentgyörgyi színház díszletszállító tehergépkocsiját küldve a szoborért. Az autó éjszaka indult Nagyváradról a rakománnyal. Azokban az időkben alig volt éjszakai forgalom, a gépkocsivezetőt csak Segesváron állította meg egy milicista, nem messze az ispánkúti Petőfi-emlékműtől. A forgalmista átnézte a gépkocsi papírjait, majd felpillantott a magasított raktérre, ahonnan a szobor legmagasabb része, Gábor Áron feje éppen hogy kilátszott, s rászólt a gépkocsivezetőre: legalább azt az alakot ültesse le (álló helyzetben ugyanis nem szabad személyeket szállítani). Ültesse le maga, ha tudja! – válaszolta a sofőr.
Hová kerüljön a szobor?
És hogy a szobor végül nem Sepsiszentgyörgyre, hanem Kézdivásárhelyre került, azt a két város közti, éppen az egyetlen Gábor Áron-ágyúcső holléte miatt fennálló feszült hangulat csitítása magyarázza. Az 1906. augusztus 18-án a kézdivásárhelyi volt Rudolf kórház udvarán – az egykori kapitányi szállás és kerekes műhely közelében –, csatornázási munkálatok közben előkerült ágyúcsövet a helybeliek ellenkezése dacára 1923-ban a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumba szállították. A „kicsi magyar világban” Kézdivásárhely minden áron vissza akarta kapni az ereklyét, 1943-ban perrel is fenyegetve a Székely Nemzeti Múzeumot, Herepei János igazgató azonban tisztázza: „A Gábor Áron-ágyú a trianoni szerződés megkötése után, 1923. július 12-én került a múzeum birtokába. Addig Kézdivásárhelyt volt, ahol azonban veszélyeztetve volt az uralmon lévő románság részéről. Maga Kézdivásárhely város vezetősége is jobbnak és biztonságosabbnak látta az ágyút ebben a múzeumban.” Az ágyúcsövet 1971-ben aztán Bukarestbe vitték, ahol évekig Románia Történelmi Múzeumának egyik raktárában porosodott. Hosszas, a politikum által is megtámogatott egyeztetés után kerülhetett vissza a Székely Nemzeti Múzeumba 2010 márciusában.
A szobor végső helyének kiválasztásában az is szerepet játszott, hogy Nagyvarjasi Oláh Sándor munkája realista fogantatású, klasszikus szobor, inkább Kézdivásárhely patinás főterére való, Sepsiszentgyörgy meg mindig is monumentális Gábor Áron-szobrot szeretett volna. A közvélemény alakításának szándékával jelent meg a Megyei Tükör utolsó – legolvasottabb – oldalán 1970. szeptember 19-én egy aláírás nélküli rövid írás: „Gábor Áron szobra 1970. szeptember tizenegyedikén Sepsiszentgyörgyre érkezett, így, ünnepélyes precizitással tesszük közhírré, elsősorban azért, mert krónikát írunk, nem utolsósorban pedig azért, mert valóban ünnep számunkra minden hasonló esemény. A Gábor Áron-szobor, mely mostanáig a nagyváradi múzeum tulajdonában volt több éven át, Nagyvarjasi Oláh Sándor munkája. A Kovászna megyei művelődés- és művészetügyi bizottság érdeklődése, valamint a nagyváradi múzeum vezetőségének nagylelkűsége eredményeként, jelenleg a Kós Károly építette múzeum kertjének egyik sarkában megtekinthető. Ismerve pártunk művelődésügyi és nemzetiségi politikájának gyakorlatát, valamint az illetékes megyei kulturális bizottság akciókedvét, bízunk abban, hogy a 48-as hős szobra nemsokára elfoglalhatja a rangját megillető helyét.”
Sylvester Lajosnak Az őrnagy hazatér című kötetben leírt visszaemlékezései szerint nem volt nehéz meggyőzni a közvéleményt arról, hogy a szobor Kézdivásárhelyre kerüljön. Avatására azonban Sepsiszentgyörgyre érkezése után majd egy évvel kerülhetett sor, ennyi idő szükségeltetett a terep előkészítéséhez az akkor még Vörös Hadsereg térnek nevezett – és csak a rendszerváltás után Gábor Áron térnek átkeresztelt – főtéren.
Nagyvarjasi Oláh Sándor Gábor Áron-szobrának második avatására végül 1971. szeptember 8-án került sor, a szobor talapzatára csupán Gábor Áron nevét és születésének, illetve halálának évszámát vésték fel. Az is a sors iróniája, hogy a szobor első, nagyváradi avatásán Dálnoki Veress Lajos vezérezredes mondott avatóbeszédet, akit az 1944. október 15-ei kiugrási kísérlet előtt Horthy Miklós kormányzó akadályoztatása esetére helyettesévé nevezett ki, a második, kézdivásárhelyi avatáson pedig Király Károly, akkor épp a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága Végrehajtó Bizottságának póttagja, a Kovászna megyei pártbizottság első titkára.
A szoboravatóra – írja Incze László a már említett, a Háromszékben 2003. június 27-én megjelent írásában – meg akarták hívni Nagyvarjasi Oláh Sándor szobrászt is, de „amikor a szobor Kézdivásárhelyre került, még semmit sem tudtunk arról, hogy alkotója él-e, és hol lehetne őt megtalálni. A szobornak ezen a második ünnepélyes avatásán ezért a művész nem lehetett jelen.” Ott volt viszont dr. Gábor László, a Budapesten élő oldalági leszármazott, aki haláláig hűségesen kutatta Gábor Áron életét – és aki nem mellékesen Nagyvarjasi Oláh Sándorral jó barátságban volt, a szoboravatásról visszatérve Budapestre rögvest felkereste az akkor már számkivetettségben élő szobrászt, elmesélve neki a szoboravatást. „Találkozásunk után a szobrász azonnal vonatra ült, és Kézdivásárhelyre utazott”, mondta az 1992-ben készült, a Háromszékben megjelent interjúban.
Nagyvarjasi Oláh Sándor életútja is jellemzően 20. századi. A szabad enciklopédia csak pár szavas leírást ad a szobrászról, bővebben Incze László emlékezik meg róla a Háromszékben 2003. június 27-én megjelent cikkben, minden bizonnyal a vele való találkozáskor megtudott információkból: „A művészről még a szakmabeliek is keveset tudnak. A rendkívüli tehetséggel megáldott embert a második világháborút követő időben mellőzték, munkásságát nem értékelték. Néhány nagyobb alkotása csak az utóbbi években részesült kellő megbecsülésben. Oláh Sándor 1907-ben született Nagyvarjason, Arad megyében. A szegény sorsú földműves szülők nehezen tudtak gondoskodni nyolc gyermekük neveltetéséről. Ezért már fiatal korukban mindenféle munkát el kellett vállalniuk ahhoz, hogy fenntarthassák magukat. Egyik bátyja építőmunkásként dolgozott Bukarestben, ahová ő is elkísérte. Itt adódott az első alkalma arra, hogy agyagból figurákat mintázzon, és így felfedezze különleges adottságait. A román katonai szolgálat elől Magyarországra menekült, Gyulán és Szegeden dolgozott, ahol többféle mesterséget is megtanult. Szegeden figyeltek fel a tehetségére, tanulmányi segélyt kapott, Budapestre küldték, ahol előbb az Ipari Rajziskolában, majd a Képzőművészeti Főiskolán tanult.” (A szabad enciklopédia szerint 1933 és 1935 között a Budapesti Iparművészeti Iskolában tanult Lux Eleknél. 1935 és 1939 között a Magyar Képzőművészeti Főiskolára járt, ahol mesterei Szentgyörgyi István és Kisfaludi Stróbl Zsigmond voltak.) „Első nagy alkotásai Szent László bronz lovas szobra és Szent György lovas szobra. Mindkettőt 1939-ben készítette megbízás alapján, és a Ludovika Akadémián állították fel. 1941-ben Szent Kristóf ércszobra, 1942-ben Gábor Áron kőszobra készült el, ez utóbbit kétszer is avatták ünnepélyesen. A háború után a Ludovika Akadémia felszámolása miatt Oláh Sándor ott lévő szobrai is vándoroltak, előbb a Hadtörténeti Múzeumba, majd Sümegre. A háború után nagyobb megbízást már nem kapott, főleg kisplasztikák és kerámia dísztárgyak készítésével foglalkozott.” (Szintén a szabad enciklopédiából: a Hollóházi Porcelángyár megvásárolta és sokszorosította Tavaszi szél című kisplasztikáját.) „1983. március 23-án halt meg Budapesten, sírja a Kerepesi temetőben van.” Ehhez Sylvester Lajos annyit tesz hozzá, hogy Oláh Sándor a Gábor Áronéhoz hasonló témájú szobrot többet is készített, de „a Rákosi-féle rendszerváltás után ezek a munkák nemkívánatosnak minősültek Magyarországon is. Nagy nyomorban tengette életét, özvegye is szegénységben él.”
És a Kézdivásárhelynek mára jelképévé vált szobrot harmadszor is felavatták. Ezúttal kisebb ceremóniával, bár a sajtó erről is tudósított.
A nagyváradi Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola egykori kadétjai által alapított Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola Bajtársi Köre fontosnak tartotta, hogy a szobor talapzatára felkerüljön egy olyan tábla is, amely az utókor számára választ adhat arra, ki, mikor, kinek a megrendelésére és miért készítette a szobrot. A talapzat hátoldalára erősített emléktábla elhelyezését a szobor első avatásának 60. évfordulójára időzítették, a márványlapra erősített sárgaréz táblán magyar, román és angol nyelven olvasható: A NAGYVÁRADI M. KIR. „GÁBOR ÁRON” HONVÉD TÜZÉRSÉGI HADAPRÓDISKOLA parancsnokságának megrendelésére Nagyvarjasi Oláh Sándor készítette 1942-ben. A Hadapródiskola Bajtársi Köre 2003. június 27.
Epilógus
Mióta sorsom összehozott Gábor Áronnal, fokozottabban figyelem a székely nemzet hősének utóéletét. Volt úgy, hogy alakíthattam szobrainak-emlékműveinek sorsát, volt úgy, hogy csak kívülről figyelhettem mindent. Kedvenc felvételeim közé tartoznak azok, amelyek egy-egy jeles pillanatról tanúskodnak: 2013-ban a székelyek nagy menetelése, amikor – a Berecktől Kökösig tartó élőlánc résztvevői arra is gondoltak, Eresztevénynél illik többet is tenni, mint háttal az obeliszknek egymás kezét fogni – virágözön borította el a síremléket; egy évvel később a kézdivásárhelyi Gábor Áron-szobor, két oldalán székely zászlókkal, melyeknek hamarosan költözniük kellett, a „nemlétező székelyföldnek” ugyanis nem lehetnek szimbólumai. De ha a Fennvaló is úgy akarja, még egy tervet végigviszek: amit elődeink 1892-ben nem tudtak megvalósítani, arra talán most lehetőség nyílik.
A kézdivásárhelyi Gábor Áron-szobor utolsó említésre méltó momentuma a „gyászba öltöztetés”. Az történt ugyanis, hogy „kikezdte az idő vasfoga az 1971. szeptember 8-án Kézdivásárhely főterén felavatott Gábor Áron-szobor talapzatát, a vörösmárványlapok elkezdtek leválni a betontalapzatról, ezért a városháza a burkolat felújításával bízta meg a természetes kövek feldolgozására, forgalmazására és beszerelésére szakosodott bélafalvi Kamen Ro Kft.-t” – olvasható a Háromszék 2016. május 31-én megjelent tudósításában. A cikk szerint „Iuliana Salamon cégvezető elmondta, hogy az új burkolat fekete színű, három centiméter vastagságú indiai, Verde gloria nevű gránitból készül. A városvezetés az új talapzat megtervezésére helybeli képzőművészeket kért fel. A gránitlapra visszakerül a régi felirat, Gábor Áron neve, valamint születésének és halálának éve. A talapzat hátsó felére szintén visszaszerelik a 2003-ban felavatott 40×50 cm-es sárgaréz táblát.”
Hogy a jövő milyen változást hoz még Nagyvarjasi Oláh Sándor hányatott sorsú Gábor Áron-szobrának életében, azt nem tudni. Kézdivásárhely önkormányzata 2018-ban kezdeményezte a Gábor Áron tér felújítását, a kezdeményezésről beszámoló Háromszék napilap egy látványtervet is közöl a Gábor Áron-szoborral: ezen, legalábbis számomra megnyugtató módon, az őrnagy már nem fekete talapzaton állva kémleli a kifürkészhetetlen jövőt.
