Három esztendővel ezelőtt, amikor az első négy agyag-/cseréppipa előkerült a város különféle pontjairól (Szabadság tér – 1 darab, Völgy-dűlő/szántó, timafalvi határ – 3 darab), ösztönösen megsejtettem, ezek nem csupán olyan ritkaságok, amelyek után érdemes kutatni, hanem azt is, hogy dokumentált adatok, illetve szakirodalom hiányában nagyon nehéz dolga lesz annak, aki múltunk eme szeletével kívánna foglalkozni. Egyszerűen azért, mert nincs igazán számottevő nyoma, szakszerű leírása ennek sem múzeumainkban, sem olyan gyűjtők körében, akik ezt valahol publikálták volna.
A cseréppipák pedig lassan gyűlni kezdtek.
Első, egyben összefüggőbb írásom a témával kapcsolatban 2009-ben jelent meg a helyi múzeum által kiadott, Körösfői Zsolt régész szerkesztette évkönyvben. Itt már 20 darab olyan cseréppipát mutattunk be, amelyek mindegyike Székelykeresztúr, illetve a Nagy-Küküllő, a Szőke-Nyikó és a Gagy-patak térségéből került elő. Ebből 11 darab a múzeum tulajdonát képezte, de azoknak leltári számán és előkerülési helyén kívül más adat nem állt rendelkezésünkre. A pipatöredékek másik fele már magántulajdon.
Jelen írásomnak még mindig nem célja a tipizálás, mert még mindig nem áll rendelkezésemre egy olyan átfogó munka, amely alapján azon túl, hogy szakszerű és közvetlen bizonyítékkal állapíthatnám meg egy-egy típus jellemrajzát, a céhpecséten kívül (sok esetben ez is hiányzik) kevés fogódzót talál az ember ahhoz, hogy pontosan be tudja határolni egy pipának a valódi gyártási és használati helyét. Megnehezíti ezt az is, hogy a török hódoltság korában nemcsak a magyar területen gyártott fazekasmesterek, céhek termékeihez lehetett hozzájutni, de nagyon sok hamisítással készült, nagyobb és nagyobb területet meghódító pipát is gyártottak. Tetten érhető ez nemcsak határainkon túl, hanem akár itthon is.
Úgy a korábbi, mint jelen írásunkat is nagyban segítették és segítik most is a könyvészetben feltüntetett kutatóknak a témához szorosan hozzátartozó munkái. Itt meg kell jegyeznünk, nagy részük határon túli szerző.
Alább az újonnan előkerült cseréppipák közül két darabot mutatnék be. Kivételességük abban rejlik, hogy előkerülési helyük mellett majdnem biztosak lehetünk abban, hogy ezen cserép-/agyagpipák az erdélyi pipakészítő műhelyek jeles mestermunkái. A maguk nemében ritkaságnak számítanak, hiszen a korábban előkerült cseréppipák nagyobb részét Magyarországon a debreceni, a selmecbányai, valamint a nyugat-dunántúli cserép- és pipagyárak és céhek pecsétjeivel látták el. Különösen ritkák voltak, ugyanakkor alig maradt nyomuk az Erdélyben gyártott cseréppipáknak. Ilyen volt a ma Hargita megyéhez tartozó Ülkében készült „czifra veretű rezes cseréppipa”, amiről a korabeli krónikák azt írják, hogy már az 1600-as évektől gyártották, és annyira kelendő volt a szépen és ízlésesen kidolgozott pipa, hogy a tőlünk nyugatra eső császári-királyi udvarok megrendelésére is készültek.
Ennek okát abban vélem, hogy amikor egy-egy szépen kidolgozott pipáról úgy írtak a korabeliek, hogy olykor egy bikaborjú, egy díszesen megmunkált szablya, csikó, vagy 10 hold termőföld árát is odaadták a megrendelők értük, ezt nem mindenki engedhette meg magának. Ezen pipákat múzeumok, régi családok őrzik, vagy régen valamely külföldi gyűjtő birtokában kerültek. Az olcsóbb, tucatszámra készített cseréppipák pedig könnyen eltörtek, amiért hát, lehajolni nem volt érdemes. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül az erdélyi falvakban és városokban szűkebbre szabott terekkel, igen sok gyúlékony anyaggal építkező lakóhelyeket sem, amelyek könnyen és nem egy esetben gyulladtak ki a dohányosok, pipázók végett. Tucatnyi rendelet tiltotta meg a pipázást, holott a dohánnyal való kereskedés emellett is dívott ezekben az időkben is. A korábbi évszázadokban egy-egy igen szépen megmunkált pipa után a gazdájáról szinte jellemrajzot készíthettek a témához értők. Minél szebb, mívesebb munka állt egy pipán, annál módosabb, igényesebb volt a viselője. Főként, ha azt minden alkalomra, illetve alkalomhoz illően cserélte, mint ma, a divatok korszakában, mások a ruhadarabot. Az első világháború vetett véget eme pipás kornak, ahol is a dohánygyárak csakhamar átálltak a cigarettára. A régi cserép-, agyag-, tajtékpipákat is felváltotta a fapipa. Más fejezete ez már a dohányzáskultúrának.
1. Török típusú, vörös, feltűnően jó minőségű agyagból égetett, a tűztér irányába enyhén kiöblösödött, hurkaszerű (régi török technika) csíkozással díszített pipatöredék. Bár formában készült, az utómunka is felfedezhető rajta (pl. ujjlenyomat, satírozás, árokvájat), ami igazolható azzal is, hogy a pipaszárból kiinduló vastag csíkozás szabálytalan és utánsimított. Gyártási helye valószínűleg a Csekefalvi utca, Cserép- és téglagyár. Idős Györffi L. 81 éves, emlékezete szerint gyermekkorában látott még ilyen, itt készült cseréppipát.
Szárát a timafalvi szipkagyárban készíthették, illesztési helye elvékonyodik. Egyazon formát követ, mint pl. az itt készített női szipkákra jellemző karcsúsított lyuk, de megegyezik azzal méretében is. Tűzterének alulsó helye, hol a levegő átáramlik a szipkából, késheggyel (bicskával) nyomott. Utánsimított munka. A nyaktól a tűztérig kidudorodó taraj fut végig rajta, tűztere jellegtelenül egyszerű és sima (18. sz.).
Előkerülési helye: Szabadság tér (kanalizálás) Székelykeresztúr, 2010. Hosszúsága: 4,00 cm, magassága: 5,00 cm.
2. Török mintára készült cseréppipának tudjuk, de vita tárgyát képezi. Nem tartható kizártnak, hogy török pipa, de az agyagszerkezet azt mutatja, hogy az itt helyben is megtalálható. Nem vitás, hogy itt készült. Világosbarnás égetésű (valószínűleg festett volt). Tűztere átlagos. Szemétdombra, esetleg ideiglenes katonai szálláshely szemétdombjára kerülhetett, ahol a maga korában vagy később tűz érhette, ugyanis az itt előkerült leletek (8 darab cseréppipa-töredék, tégla, cserép stb. erősen vagy félig megégett). Feje fél ívben hajlított, két gyűrűvel. Öblös nyaka a tűztér fölött rögtön kiszélesedik, nagy és lapos tetején vésett gyűrű fut körbe ismét. (A debreceni tányéros pipákhoz hasonlít leginkább!) Alatta ismét gyűrű, kidudorodó peremmel. Nincs gyártási pecsét rajta. Tűztere és feje, nyakának nagy része hiányzik (17. sz.).
Lelőhelye: volt állami gazdaság területe (a Sportcsarnok mellett délnyugati irányban), Székelykeresztúr, 2010. Hosszúsága: 6,00 cm, magassága 3,00 cm.
Felhasznált irodalom
Dr. Osskó Irnák: A dohányzás elterjedése Európában. A magyar pipa története – a magyar történelem a pipákon. Magyar Nemzeti Múzeum – Balatoni Múzeum, Budapest, 2001.
Nagy Zoltán: Dunántúli cseréppipa készítő műhelyek és termékeik a XIX. században. Fontes Castriferriensis 1. Szombathely, 2001.
Petrik Lajos: Adatok a magyar agyagipar történetéhez. In: Művészi Ipar, I-II. 1889. 1–16, 95–106.
Szente B. Levente: Agyagpipák a régi Keresztúr-fiúszék területéről. In: Molnár István Múzeum Kiadványai 1. Kutatások a Nagy-Küküllő felső folyása mentén. Székelykeresztúr, 2009. 261–272.
