Az év március-áprilisában hétről hétre milliók nézőit vonzotta a képernyők elé a – most már bátran kimondható – nagy sikerű Hunyadi. A tízrészes játékfilmsorozat angol alcíme, Rise of the Raven (A holló felemelkedése), ráerősít a főcím tartalmára, mely szerint a Hunyadi család, dinasztia megalapítóját helyezi előtérbe, vagyis Hunyadi János életére, pályafutására és a család felemelkedésére fókuszál. Mint ahogyan a valóságban, a filmnek is egyik csúcspontját a nándorfehérvári csata és diadal képezi. Bár ha a nándorfehérvári csatára gondolunk, elsőre mindenkinek Hunyadi János jut az eszébe, most mégsem róla vagy a filmről lesz szó, hanem a győzelemhez szintén hozzájáruló, a filmben – meglátásom szerint – kiválóan megformált egyik mellékszereplőről, Kapisztrán Szent Jánosról, az őt kinevelő ferences rendről és a nándorfehérvári diadalhoz kapcsolható déli harangszóról. A Thomas Trabacchi által életre keltett idős, szikár obszerváns ferences Kapisztrán meggyőzően alakítja a Hunyadi János mellett álló, őt támogató szinte fanatikus keresztes (lelki) vezetőt, akinek az 1456. május-június folyamán a dél-magyarországi megyékben tartott tüzes prédikációival mintegy 25–30 000 főnyi paraszthadat sikerült hadba hívnia. Az otthonukat, szülőföldjüket „remegve, de oroszlánként” védelmező parasztok helytállásán múlott végül is a nándorfehérvári győzelem.
A Kisebb Testvérek Rendje és az obszerváns mozgalom
Hunyadi János idején a ferences rend már több mint két évszázados múlttal rendelkezett Magyarországon. A másik jelentős koldulórenddel, a domonkosokkal egyetemben, már a tatárjárás előtt megjelentek a nyugati kereszténység legkeletibb királyságában. A modern történetírás két alapvető megállapításának, miszerint a koldulórendek a városokban éltek, azokban és az egyetemeken működtek, a magyarországi helyzet nem igazán felelt meg. Szembetűnő ugyanis, hogy bár a középkori Magyarország mindvégig agrárország volt, sem sűrű városhálózattal, sem nagy városokkal nem rendelkezett (egyetemekkel sem, bár ez inkább a domonkosok számára volt fontosabb), s így nem lehetett túlságosan vonzó a ferencesek számára, mégis megjelentek itt már 1229-ben. A tatárjárásig (1242) öt ferences kolostor keletkezett, szemben a domonkosok tíz kolostorával. Ez a kiindulási pozíció hamarosan megváltozott. Amikor a prédikátorok rendje 1261-ben a királylány, Margit, felszentelésével elvesztette a királyi udvar támogatását, a kezdeti lendület megtört. Helyükre a ferencesek léptek, akik a 14. század közepéig 51 új kolostort építettek fel. Ennyi város azonban nem létezett Magyarországon a 13–14. században, csak 33 házuk állt városban, így aztán a kialakuló mezővárosokba költöztek, azokon keresztül jutottak el a parasztsághoz.
Bellini olasz festő alkotása. Kép: Wikipédia
Az Assisi Szent Ferenc (1182–1226) által, a 13. század elején alapított Kisebb Testvérek Rendje (Ordo Fratrum Minorum) az apostoli élet helyreállítását, a szegénység és az alázat gyakorlását hirdette. Minden jel szerint, a kisebb testvérek felszívták a koldulásra kényszerült városi szegénység egy részét, amiben része lehetett annak is, hogy a ferencesek novíciusaikkal szemben nem támasztottak különösebb követelményeket. A ferencesek tudatosan telepítették kolostoraikat a városokba – önkéntes szegénységük jegyében rendszerint a városok peremére, a falak, városkapuk közelébe. Ugyanakkor azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a késői alapítások esetében már csak a város peremén kaphattak üres telkeket vagy lebontásra alkalmas, kevésbé értékes ingatlanokat, ahová rendházukat és templomukat felépíthették. Ez volt a helyzet például Kolozsvár esetében. Amikor Mátyás király adományának köszönhetően 1489–1490-ben elkezdődhetett a ferences kolostor építése, már csak a Farkas utca végén, a várfal közvetlen közelében kaptak megfelelő méretű telket a várostól, lebontva pár szerény házat. A városokba azért is érdemes volt letelepedni, mert itt több embert lehetett a prédikációval elérni, mint másutt, több volt a bűn is, és a város megnyerésével hatni lehetett a vidékre, hiszen az a várost utánozta. Az sem mellékes, hogy a barátok prédikációikban új módon, társadalmi kategóriák szerint differenciáltan, jól használható példabeszéd- és legendagyűjteményekkel a kézben, a kellőképpen kihasznált városi tereken olykor látványos színjátékot rendezve, ugyanakkor mégis a városi polgárság számára hitelesnek tűnő puritán életmóddal hirdették üzenetüket. A városok meghódítását azonban nemcsak a hit buzgósága, a szegények iránti szolidaritás tette fontos céllá, hanem egy földhözragadtan gyakorlati szempont is. Egy koldust egy falu minden nehézség nélkül eltarthatott, a koldusok szervezett csapatát nem. Ha a barátok annyit akartak összekéregetni, hogy abból házukat felépíthessék és magukat folyamatosan eltarthassák, akkor a városokba kellett menniük, mert ott született meg az a gazdasági eredmény, ott növekedett meg a profit oly mértékben, amely a ferencesek (és általában a koldulórendek) létét lehetővé tette.
Mindezek ellenére a szegénység a ferenceseknél alapvető jelentőségű volt és maradt. Az újdonság abban rejlett, hogy a ferencesek nemcsak egyénileg mondtak le a tulajdonról, mint a korábbi szerzetesek, hanem kollektíve is: népszerű és szaporodó csoportjaik a társadalom számkivetettjeinek életét osztják, ők „Krisztus” igazi szegényei. Amilyen könnyű azonban véletlenül szegénynek lenni, olyan nehéz szándékosan. A régebbi szerzetesrendek úgy oldották meg ezt a kérdést, hogy ideálként az egyéni szegénységet fogadták el a testületi tulajdonon belül. A ferencesek lényegében egy kompromisszumos utat választottak, amely megengedte a barátoknak, hogy birtokolják mindazt az épületet vagy felszerelést, amely a munkájukhoz szükséges, de jövedelmet hozó vagyonuk ne legyen. E vagyonkorlátozás hatását erősen csökkentette az, hogy meghatározott évi alamizsnát fogadtak el, amit nem lehetett megkülönböztetni egy rendszeres járadéktól. Ennek ellenére nagyon nagy maradt a különbség a kolduló rendek és a korábbi monasztikus szerzetesrendek között a vagyon kérdésében. A barátokból sohasem lettek nagybirtokosok, mint például a bencés vagy a ciszterci közösségekből. Jövedelmük zöme kis pénzbeli vagy természetbeni ajándékokból eredt, örökségekből, temetések és gyászmisék díjából. A barátoknak szabályzatuk tiltotta, hogy több földjük legyen, mint amennyi megélhetésükhöz kell. Másik fontos újításuk, hogy a rend tagjai vulgáris nyelven mondott morális prédikációikkal hidat építettek az egyház és a laikusok kultúrája közé, tettekbe és közérthető szavakba foglalt szimbólumokkal terjesztették az evangélium üzenetét. A rendalapító Ferenc sikerének egyik jele, hogy megalakult a rend női ága, a klarissza rend, majd a harmadrend is, mely azon világiakat tömörítette soraiba, akik otthonukban, családi kötelékeiket fenntartva élték meg a rend szellemiségét.
A tökéletes szegénység megtartását azonban a pápaság sem tartotta megvalósíthatónak, és ezt a ferences regula sorsa is bizonyítja. Azt a regulát, amelyet Szent Ferenc 1209-ben állított össze (maga Ferenc ezt életforma-útmutatásnak szánta), III. Ince – a középkor legnagyobb jogász-pápája – nem erősítette meg, csupán a prédikálásra adott szóbeli engedélyt. (A madaraknak mondott prédikáció híres epizódja, mely később Ferenc újszerű pozitív természetszemléletének a szimbóluma lett, feltehetőleg ahhoz a pillanathoz köthető, amikor a pápai kúriától eltanácsolt, csalódott Ferenc az ég madarainak magyarázza el – jobb híján – vallási üzenetét.) Az 1221. évi átdolgozott változat sem nyerte el Róma tetszését (Regula non bullata – kitűnt azzal, hogy nem tett különbséget klerikusok és laikusok között), csak 1223-ra született meg a pápai áldást elnyerő Regula bullata (megerősített szabályzat). Róma nyilvánvalóan tisztában volt azzal, hogy a rendház és templom fenntartása, de még a barátok fennakadás nélküli megélhetése sem volt összeegyeztethető a szegénységi fogadalommal, nem is beszélve arról, hogy ha valaki egyetemi tanulmányokat akart folytatni, akkor nem mondhatott le az elengedhetetlenül szükséges pergamen, tinta, toll és könyvek birtoklásáról.
Mégis, Szent Ferenc – igaz, erősen megváltoztatott – regulái és főképpen végakarata folyamatosan kisebb-nagyobb lelkiismeret-furdalást okozott követőinek, mindig akadtak olyan ferencesek, akik betű szerint kívántak rendalapítójuk elképzeléseinek eleget tenni. Gyorsan alakultak ki az ilyen mozgalmak, amelyek a reform jegyében az alapítás körüli állapotok és eszmék visszaállítását követelték, és az eredeti, evangéliumi szegénységhez, a bűnbánathoz való visszatérést hirdették, kiegészítve Szent Ferenc szabályzata szigorú betartásának követelményével olyannyira, hogy nemegyszer még az egyház büntetését is kivívták. A 14. század közepe tájától már annyira megerősödött és -izmosodott a renden belül az eszményített kezdeteket követők száma, hogy a problémával a pápaságnak is foglalkoznia kellett. A feladat XIII. Benedek (ellen)pápára (1394–1423) hárult, aki a 15. század elején a reformereknek autonómiát ígért, a konstanzi zsinat pedig 1415-ben bullában is megerősítette. Bár a pápai rendelet célja az volt, hogy a renden belül lehetőleg mindkét irányzat képviselői megtalálják a helyüket, ehelyett évszázados széthúzásnak vetette el a magját a közösségiek (konventuálisok) és a reformerek (obszervánsok) között. Míg a régi irány hívei, a nagy kolostorokban, konventekben lakó konventuálisok az egységes kormányzáshoz, az utóbbiak, az obszervánsok a reformok szükségességéhez ragaszkodtak, és csak időközönként, rövid időre sikerült a ferences renden belül a két ágnak kompromisszumra jutnia. Mikor az obszervancia végül elfogadható alaphoz jutott, a 15. században kierőszakolta az obszerváns rend különválását, s ezzel Szent Ferenc követőinek kettészakadását. Ha az obszervánsok lelkiismeretüket a szegénység gyakorlatilag lehetséges legszigorúbb megtartásával nyugtathatták meg, testvéreik elhagyásával, nemegyszer az ellenük való nyílt fellépéssel szereztek maguknak újabb lelkiismeret-furdalást. Az obszervancia hívei tudatosan és tervszerűen törekedtek a rend szellemének átalakítására, kirobbantva a lappangó ellentéteket. Az ellentét azonban nem egyszerűen a szegénység értelmezése körül forgott, vajon szabad-e egy kolostornak fekvőséggel rendelkeznie, elfogadhat-e évenkénti rendszeres támogatást világiaktól vagy kezeltetheti-e birtokait oly módon, hogy egy konfráterre bízza azokat, aki azután a jövedelmet átadja neki, így biztosítván a formális vagyontalanságot – vagy pedig a naponta összekéregetett alamizsnából kell-e élnie? A „konventuális” szó sokkal jobban kifejezi az ellentét lényegét. Arra utal, hogy a régibb irányzat hívei kezdték elveszíteni mozgékonyságukat, életük egyre jobban ugyanazon kolostorhoz fűződött, aminek következtében a köztük és a régi rendek (főleg monasztikus) közti különbség fokozatosan elmosódott. Velük szemben az obszervánsok az el nem kényelmesedett, mozgékony, küzdelemre minden percben kész szerzetesek, akik vezetőik parancsát habozás nélkül teljesítik. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az obszervancián belül a 15. század második felében egyre határozottabban körvonalazódott egy radikálisabb csoport, amelynek tagjai a regula legszigorúbb betartásával hívták fel magukra a figyelmet. Hovatovább az obszervánsok ellenfelei nem is annyira a konventuálisok, mint a radikális obszervánsok lettek. A csatát pedig az utóbbiak nyerték meg azzal, hogy – miután X. Leó pápa 1517-es kísérlete a radikális obszervánsok egyesítésére a szabályos obszervánsokkal kudarcot vallott – 1528-ban a kapucinus közösség megalapításával hivatalosan is elismerték a radikális obszerváns ferences gyülekezetek önállóságát. Ezzel létrejött a Kisebb Testvérek Rendjének három, máig létező nagy jelentőséggel bíró ága, a konventuális, az obszerváns és a kapucinus.
Visszatérve a magyarországi helyzet vizsgálatához, azt látjuk, hogy a 14. század első felében, 1340-ben a nagy ferences hagyományokkal rendelkező Anjouk politikai törekvései nyomán a már meglévő magyarországi provincia mellett létrejött egy boszniai vikária is. Ez nem vált önálló ferences provinciává, viszont nagy szerepet játszott a magyarországi obszerváns reformmozgalomban. Legfőbb védnöke maga a király, főképpen I. (Nagy) Lajos. A 14. század végére a helynökség területi hatásköre túlnőtt Bosznia határain, és már 11 házuk volt. Egyre gyakoribbá vált, hogy a Magyar Királyság déli urai kolostorokat alapítottak a bosnyák szerzetesek számára. A 16. század első felében összeállított obszerváns ferences Cronica szerint talán némileg lekicsinylően „cseri barátoknak” nevezték a bosnyák helynökség ferences testvéreit. Ennek a vikáriának a célja kifejezetten a misszió, az ortodoxok és eretnekek térítése volt. Nem véletlen, hogy az említett Cronica szerint „a magyarok örömmel építettek kolostorokat a határvidéken” a bosnyák ferenceseknek, többek között Orsován, Hátszegen, Cserin, Karánsebesen és Borosjenőn. A 14. század végére a boszniai vikária az obszerváns reform hatása alá került, és egyre nagyobb számban érkeztek ide olasz testvérek, akiket vonzott „a hitetlenek és szakadárok körében végzett munka”. A feladat nagyobb fegyelmet követelt, nem csoda, hogy a 15. század elején az obszervanciát elfogadó első kolostorok (Ozora 1418, Nagykanizsa 1423, Visegrád 1425) a boszniai helynök alá tartoztak, és a boszniai ferencesek alkották az 1448-ban önállósult magyar obszerváns provincia magját. Ha a boszniai vikária aranykora az 1460-as években leáldozott az oszmán törökök hódításának is köszönhetően, a magyar obszerváns provinciáé ekkor köszöntött be. A 15. század folyamán még 17 új házat alapítottak az obszervánsok, szinte kizárólag mezővárosokban, részben földesúri kezdeményezésre, részben az egyházi és világi hatalmasok segítségével, elvéve a konventuálisoktól rendházaikat. Ezeknek a kolostoroknak lakói már szinte kizárólag a parasztság között működtek, s a magyar népi vallásosság kialakulásában döntő szerepet játszottak.
Látható tehát, hogy a ferencesek magyarországi működésének életében éppen a Hunyadiak korában következnek be mélyreható változások. Az önálló obszerváns provincia létrejöttével (1448-ban V. Miklós (1447–1455) pápa jóváhagyásával) egy időben a konventuálisok nyolc nagy kolostorukat voltak kénytelenek átengedni az obszervánsoknak. Ezek között volt a marosvásárhelyi is, amelyet Cesarini bíboros, pápai legátus rendeletére 1444-ben voltak kötelesek átadni. A két magyarországi rendtartomány (konventuálisok és obszervánsok) viszonya már csak emiatt sem lehetett felhőtlen, vetélkedésük egészen a 16. század elejéig tartott, s végleges megoldást csak az jelentett, amikor 1517-ben az addigi konventuális tartomány is elfogadta a reguláris obszervanciát, és ezzel létrejött a mariánus (Provincia Mariana – megreformált konventuálisokból) provincia 35 rendházzal és a salvatoriánus (Provincia Salvatoriana – obszervánsokból) rendtartomány valamivel több mint hetven kolostorral. A magyar obszerváns rendtartomány további tíz őrségre oszlott, és sokatmondó, hogy egyikét, Újlak (Ilok, Horvátország) központtal Kapisztrán Szent Jánosról nevezték el.
Az első szembetűnő dolog ebben a periódusban az új alapítások nagy száma. Bár az 57 új kolostor gyors térhódításról tanúskodik, közülük csupán három állt az ország legnagyobb városainak valamelyikében: Kolozsváron, Nagyváradon, Szegeden. Meg kell még említeni a városi alapítások között Brassót is, amely azonban a sikertelen kísérletek közé tartozott, s a ferenceseknek csak az újkorban sikerült megvetniük a lábukat a városban. A brassói ferences kolostor alapítását Laskai Osvát, akkori tartományfőnök kezdeményezte 1507-ben. Kérdéses, hogy milyen mértékben sikerült megszereznie a város támogatását a kezdet kezdetén, de nyilvánvaló, hogy ha volt is valamiféle támogatás, az gyorsan elenyészett, s a ferencesek helyzete az 1520-as évekre tarthatatlanná vált a városban, 1531-ben pedig Brassót már nem is említik a rend kolostorai között. Romhányi Beatrix nem alaptalan feltételezése szerint lehetséges, hogy a szerzetesek távozásához az 1521-ben Brassóba visszaérkező Honterus Jánosnak, a város első lutheránus prédikátorának is valami köze lehetett. Külön kiemelendő, hogy az egész időszakban egyetlen tisztán királyi alapítás történt, Kolozsvárott, és egy továbbit szintén Mátyás király fejezett be Hunyadon. II. Pál pápa (1464–1471) 1465-ben kelt, az esztergomi érseknek címzett leveléből világosan kiderül, hogy a (vajda)hunyadi/bojtori kolostort még Hunyadi János kormányzó kezdte építeni Szűz Mária tiszteletére, és azt az ágostonos remetéknek szánta. Halála után a kolostor építése abbamaradt, és a szerzetesek megélhetéséről senki sem gondoskodott. Mivel pedig Mátyás király és anyja, Erzsébet ezt a házat az obszerváns ferenceseknek kívánja adni, és ugyanott templomot, harangtornyot, hálótermet, kerengőt, ebédlőtermet és temetőt akar építtetni, ehhez a pápa engedélyét kéri. II. Pál pápa – különös tekintettel a hit terjesztésére, valamint az érintett terület szakadár és eretnek lakóira – megparancsolja az esztergomi érseknek, hogy informálódjon, és ha valósnak tartja a törekvést, engedélyezze a király kérését, a ferenceseknek pedig a megtelepedést.
Említést érdemelnek az olyan városok is, mint Medgyes, amelyik saját kezdeményezésére alapított kolostort. Az alapítók között találunk szép számmal főurakat is, akik közül különösen Hunyadi János emelkedik ki. A kiváló hadvezér Csíksomlyón a Szent Megváltóról nevezett kápolnát alapított, marosszentimrei győzelme emlékére pedig Tövisen kolostort, de részben ő állt a hátterében Juan de Carvajal (1400–1469) pápai legátus azon előbb említett rendelkezésének is, mely 1448-ban több konventuális kolostort az obszervánsoknak juttatott, másoknak pedig a reformját kezdeményezte. Nyilván nem véletlen, hogy éppen Hunyadi János volt, aki erősen támogatta az obszerváns mozgalmat, hiszen kiterjedt határ menti birtokai voltak. Láthatóan a családban is tovább élt a hagyomány: Hunyadi János fiáról, Mátyásról már esett szó, aki egyébként több kolostor felújítását is kezdeményezte (például Visegrád), özvegye pedig, ha maga nem is alapított, de anyagilag erősen támogatta az obszervánsokat. A maga idejében hasonlóan cselekedett Corvin János is, aki az apja, Hunyadi Mátyás által elkezdett okolicsnói ferences kolostor befejezésében működött közre.
Kép: C. Stadler/Bwag
Kapisztrán Szent János (1386–1456)
Kapisztrán János a nevét adó közép-itáliai városkában (Capestranóban) született 1386. június 24-én. Perugiában jogot tanult, majd világi pályára lépett, és megházasodott. Egy politikai zűrzavar kapcsán (mely során a börtönt is megjárta) szakított a világi élettel, és 1415-ben belépett a ferences rendbe, egy évtizeddel később pedig már pappá is szentelték. A perugiai obszerváns ferencesek közé belépő Kapisztrán hamar elismert teológus lett, hírnevét többek között a Jézus neve körül kialakult vita során csillogtatta meg. Korán a Kisebb Testvérek Rendjét megreformáló obszerváns mozgalom egyik vezéralakja is lett – elég, ha csak arra gondolunk, hogy a legfőbb obszerváns ferences vezető, Sienai Bernardin (1380–1444) legközelebbi társa volt, és ő harcolta ki Bernardin szentté avatását annak halála után alig hat évvel; elkészítette a konventuális és obszerváns ferencesek újraegyesítésének tervezetét V. Márton pápa (1417–1431) számára, és több ferences misszióban vett részt (a Szentföldön, Burgundiában, Flandriában). Nemcsak tehetséges szervező volt (az obszerváns ferencesek ciszmontán provinciájának első általános helynökeként), hanem kiváló szónok, prédikátor is. Kezdetben még mentorával, Bernardinnal együtt vagy külön-külön járták másfél évtizeden keresztül az itáliai városokat, majd életének utolsó éveit Közép-Európában töltötte és prédikált. Hatalmas tömegek előtt népszerűsítette az obszerváns ferencesek reformüzenetét, vagy éppen a zsidók és husziták ellen intézett igen hatásos beszédeket. Hallgatóságának számát Erfurtban 60 000-re becsülték, míg Boroszló városának krónikása, Peter Eschenloher – némi túlzással – 200 000 főnyi hallgatóságról beszél.
A tömegek miatt a prédikációit a szabadban, általában a székesegyházak vagy plébániatemplomok előtti téren és más tereken kellett tartania, szavait pedig tolmácsok közvetítették a hallgatóságnak. Csehországi útján például két tolmács – egy német és egy cseh – kísérte és fordította „élőben” szavait. Mint Ausztriában, Csehországban, Németországban, Sziléziában és Lengyelországban, Magyarországon is tolmácsok továbbították üzenetét az őt hallgató tömegeknek. Latinul szónokolt, beszédeit ferences rendtársai fordították magyarra. Nyilván a fordítás jóval meghosszabbította egy-egy prédikáció időtartamát, de ahogyan életrajzírója, Niccolò di Fara írja németországi hittérítő útjairól, a hallgatóság „mind látni és hallani akarta Isten szolgáját, négy-öt órát is szívesen álldogáltak hóban-fagyban, míg a tolmács János atya latin szavait fordította”. Magyarországon egy Ferenc nevű tolmácsáról vannak ismereteink, aki a nándorfehérvári csata után is vele maradt.
Hagyományossá vált témái az uzsora elleni prédikáció (amely adott esetben a zsidók elleni fellépésekhez, pogromokhoz vezetett, mint például Erfurtban és Boroszlóban), a szerencsejátékok és a fényűzés bírálata (főleg a viselet tekintetében). Prédikációinak volt tehát egy igen jelentős morális töltete is. Hasonlóan a többi népszerű obszerváns szerzeteshez (Bernardin mellett az Erdélyben is tevékenykedő Marchiai Jakabra hívnánk fel a figyelmet), ugyanis Kapisztrán előszeretettel tért ki prédikációiban a különböző társadalmi csoportok morális instrukciójára, bűneik ostorozására, a városi fényűzés és a szerencsejátékok, illetve az uzsora elleni harcra. Bár a köztudatban a nagy hatású domonkos prédikátor, Girolamo Savonarola nevéhez kötik a 15. század végén Firenze főterén felállított hiúságok máglyáját, amikor a puritanizmus az aszketikus szemlélet jegyében az erkölcstelenség eszközeiként megbélyegzett tárgyak sokaságát (tükrök, ékszerek, festmények, luxuscikkek, karneváli tárgyak, a művészetek és a szerencsejátékok eszközei, hangszerek, szépítőszerek, antik és humanista írások, maszkok, parókák, kosztümök) vetették tűzbe (ahhoz, hogy nem sokkal később ő maga is hasonló sorsra jusson), tulajdonképpen Európában már jól ismert szokás volt. Ezt a gyakorlatot ültette életbe a század közepén maga Kapisztrán is, amikor 1451 júliusában a bécsi Stephansplatz közepén egy, a női ruhák uszályhosszát és a férfiak hosszú hajviseletét kigúnyoló, a fényűzést bíráló prédikációt követően felszólította hallgatóságát, hogy hozzák oda a kártyáikat, az ostábláikat, a parókáikat és a hiúság mindenféle tárgyát, majd a hatalmas halmot lángra gyújtotta. A tűzhöz jó „alapanyagot” adott, hogy rátettek néhány akkoriban divatossá lett díszes hintót is. A máglya-látványosságnak akkora sikere lett, hogy néhány nappal később, Mária Magdolna napján, július 22-én megismételték. Hasonló akcióra került sor Regensburgban, Nürnbergben, Bambergben, Erfurtban, Lipcsében, Drezdában, Boroszlóban, Krakkóban. A legbuzgóbb beszolgáltatókat Bécsben konfraternitáslevéllel jutalmazta.
A híres prédikátort gyakorta fejedelmi külsőségek között várták. Életrajzírója, Cristoforo da Varese, a követ szerint Boroszlóban „fényes fogadtatásban részesült mind Isten, mind a nép részéről, körmenetben vezették a székesegyházhoz, ahonnan – miután fogadta őt a püspök és a papság, és egy tudós doktor hosszú beszédet mondott, a neki előkészített szálláshelyre vezették, mindenki elmondhatatlan boldogságától övezve”. A várakozás feltehetőleg nem elsősorban prédikációinak szólt, hanem az „élő szent” fellépését kísérő ördögűző és gyógyító csodáknak (ezek később szerepet játszottak 1690-es szentté avatásában), amikben nem is csalatkoztak, az előbbiekben említett Cristoforo da Varese hosszan sorolja a Kapisztrán közvetítésével meggyógyult köszvényeseket, bénákat, némákat, vakokat és süketeket. Az obszervancia érdekében elhangzó prédikációinak jelentőségét pedig jól mutatja, hogy eme reformirányzat közép-európai térhódítását szinte teljesen az ő személyes munkájának tekintik.
Mindezekből nyilvánvaló, hogy Kapisztrán különleges szónoki képességekkel és jól kidolgozott prédikációs eszközökkel, tudatosan építette fel beszédeit. Letizia Pellegrini több tanulmányt szentelt Kapisztrán nagy hatású prédikációs módszereinek, és kiemelte, hogy az idegen nyelvi környezetben prédikáló Kapisztrán nem idegenkedett a megfelelő nonverbális eszközök használatától sem. Egy megfigyelő a következőket írta 1452-es lipcsei prédikációjáról: „Nemcsak a nyelvével prédikál, hanem a kezeivel és lábaival is, eleven és lenyűgöző gesztikulációval; oda-vissza ugrál, térdre esik, toporzékol, fenyegetőzik, áld és átkoz.” A szavainak heves mozdulataival is hangsúlyt nyújtó „Kapisztrán igehirdetési stílust” máskülönben cseh források is alátámasztják. Egy huszita magiszter szerint Kapisztrán olyan rettenetesen ordít, amikor prédikál, hogy ezzel az egész hallgatóságát is ordításra ösztönzi.
A tehetséges Kapisztrán sok téren alkotott kiemelkedőt. Amellett, hogy korának egyik legnépszerűbb prédikátora volt, jogi képzettsége és teológiai tudása az általa írt kánonjogi, dogmatikai és erkölcsteológiai tudományos értekezésekben nyilvánult meg. Kiváló diplomáciai érzékét pedig a katolikus keresztény egyházfők vették gyakorta igénybe. A tudást és a tudományt nagyra értékelő Kapisztrán az ismereteket a lapjaik közé záró könyveket is nagy becsben tartotta, és elérte azt, hogy pápai engedéllyel – a rendi szabályzattól eltérően – könyveket vásárolhasson és tarthasson magánál, melyeket aztán egy különleges tervezésű járművön utazásaira is magával vitt. Tudásszomja különösen figyelemre méltó és értékelendő annak tudatában, hogy az obszervánsok – bár nem voltak ellenségesek a kultúrával szemben –, mégis elítélték a konventuálisok túlzott tudásvágyát. Csodáinak és egyben életének leírója, Stanko Andrić szerint, bár nem tartozott az elmélyült gondolkodók közé, tudományos munkásságát az ékesszólás, logika és rendszerezés jellemezte. Modernségét pedig jól illusztrálja a ma is, elsődlegesen az angolszász világban igen kedvelt pedagógiai és emlékezetsegítő eszköz, a mnemotechnika alkalmazása, mely a szenvedélyévé vált. Sokatmondó, hogy szentté avatásának tizenhat felsorakoztatott érve között második helyen „szent tudománya és számos könyve” szerepel. A prédikálás iránti lelkesedése még egy fontos dologra világít rá: Kapisztrán vándorprédikátorként érezte elemében magát, ez a szerzetesi életforma állt hozzá legközelebb, így nem fér hozzá kétség, hogy teljesen elzárkózott a világi és egyházi dicsőséget jelentő magas pozíciók elfoglalásától. A ferences rendet a korai időktől jellemző erények (szegénység, engedelmesség) mellett a reguláris obszervancia újakat sorakoztat fel (műveltség, csodatételek), melyek ötvözete jól lecsapódik a 15. század második felének megújult obszerváns mozgalmában, és melynek szellemiségét kiválóan jeleníti meg Kapisztrán János.
Kapisztrán János Magyarországon
Ha közép-európai körútja során legfontosabb feladatának Kapisztrán az eretnekek – elsősorban a cseh husziták, az utraquisták – elleni prédikációt tartotta, Magyarországon is elsősorban prédikátorként tevékenykedett, főként, de nem kizárólag a török elleni keresztes hadjárat megszervezése érdekében. Nem kétséges azonban, hogy Kapisztrán a török veszedelem elhárítása céljából érkezett Magyarországra 1455 májusában, és haláláig itt is maradt. A ferences prédikátor viszont már jó tíz évvel korábban átlátta a Magyarországra nehezedő török nyomást, szinte be- vagy elismerve, miszerint „őrület, hogy tűrjük a keresztény nemzetek viszálykodását, miközben Magyarországot elnyeléssel fenyegetik a törökök!” Alig több mint egy évtized múlva, 1454-ben a frankfurti birodalmi gyűlésen azért szólalt fel, hogy keresztes hadjáratra toborozzon. Tevékenységében ugyanakkor vízválasztónak tekinthető Konstantinápoly eleste: ha előtte elsődlegesen az eretnekek elleni harc, a fényűzés, az uzsora és a zsidóság elleni kampány kötötte le a figyelmét, 1453-at követően „a pogány veszély” került tevékenységének fókuszába. Így, amikor 1455 áprilisában a törökök Európából való kiűzése mellett határozottan kiálló III. Callixtus pápát (1455–1458) választották meg a kereszténység fejének, és ki is adta a keresztes hadjáratot meghirdető bullát, az Ausztriában tevékenykedő Kapisztrán, elfogadva V. László magyar király (1444–1457) korábbi meghívásait, azonnal a Magyar Királyság felé vette útját. Ahogyan közép-európai útján már megtapasztalhattuk, Magyarországon is nagy örömmel és pompával fogadták. Életrajzírója és közeli munkatársa, Giovanni di Tagliacozzo szerint „alig lépett az országba, elé jött az egyházi ruhába öltözött papság, a bíboros és a másik érsek, püspökök, apátok, az egyházi prelátusok ereklyékkel, sőt, némely helyen az oltáriszentséggel, mindkét nembeli nép égő fáklyákkal, gyertyát, lobogót, faágat tartván, a harangok ünnepélyes zúgása közben, és a legnagyobb tisztelettel, örömkönnyek közepette, vidám énekszó mellett kísérték be. A főemberek, az ország zászlós urai, a nemesek és a köznép egyaránt lelkesedtek érte, szeretettel vették körül, és oly nagy tömeg gyűlt egybe, hogy csak a szabad mezőn és a legnagyobb termekben fogadhatta őket. Midőn az Isten igéjét hirdette, a legtávolabbi vidékekről gyűlt össze a nép, mintha nem is arról volna szó, hogy egy ember szavát hallhatják, hanem hogy teljes bűnbocsánatban részesülnek.”
Kapisztrán magyarországi útvonalát a nándorfehérvári csata előtt jól ismerjük. Itineráriumának legfontosabb állomásai: Ober-Limbach, Pápa, Pannonhalma (1455. május) → Győr (1455. június–július) → Esztergom (1455. július) → Buda (1455. július–augusztus) → Székesfehérvár (1455. augusztus) → Szeged (1455. szeptember) → Csanád (1455. szeptember) → Temesvár, Arad, Lippa, Karánsebes, Vajdahunyad, Torda, Gyulafehérvár, Hátszeg, Temesvár (1455. október–1456. január) → Buda, Pest (1456. január-április) → Pécs, Siklós, Perecske, Kölyüd, Szeged, Bács (1456. április–június) → Pétervárad (1456. június vége) → Nándorfehérvár (1456. július 2.). Első látásra talán csak a prédikátor-szerzetes igen aktív helyváltoztatása szembetűnő, ha azonban figyelembe vesszük, hogy ekkor Kapisztrán a maga 70. életévével a korban aggastyánnak számított, tizennégy hónapos útja (1455 májusa–1456 júliusa) – mely során télen-nyáron közel több szász kilométert tett meg a nehezen járható, közismerten rossz magyar utakon, hogy térítsen és a törökök elleni harcra buzdítson – kisebb bravúrnak tekinthető.
Miután megérkezett a Magyar Királyságba, és részt vett a győri országgyűlésen, ahol nem mellékesen védelmi tervekről tárgyaltak, Kapisztrán hosszabb időt, 1455 őszét Hunyadi János „országában”, vagyis Erdélyben töltötte. Itt két helyi ferences, Erdélyi Máté és Geszti János lett Kapisztrán hűséges társa, akikkel együtt mintegy tízezer, szakadárnak tekintett keleti keresztényt térítettek meg. Kapisztrán és Hunyadi János kapcsolatáról kevés információval rendelkezünk. 1456 előtt nemigen kereszteződtek útjaik. Bár láttuk, 1453 után többnyire Kelet-Közép-Európában találjuk Kapisztránt, Bécs központtal, innen indulva útjaira, Hunyadi pedig Magyarország kormányzója, tehát a fizikai térben közelebb kerültek egymáshoz, de a gyakorlatban két külön szférában mozogtak, más-más tevékenységet folytattak. Ha egyáltalán keresztezték egymás útjait, arra Kapisztrán magyarországi utazásai alatt kerülhetett sor. Nincs kizárva ugyanis, hogy a magyar királyság területén többször is megforduló Kapisztrán találkozott Hunyadi Jánossal – ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk. Kapisztrán és Hunyadi itineráriumainak egybevetése alapján 1455 ősze lehetett alkalmas a Hunyadi Jánossal való találkozásra, ugyanis ez idő tájt mindketten Erdélyben tartózkodtak: a főkapitány Dobra, Hunyadvár/Vajdahunyad, Kolozsvár, Brassó, Régen, Beszterce környékén járt, 1456 januárjában pedig – Kapisztránhoz hasonlóan – Hunyadi is Temesváron tartózkodott.
Sajnos prédikációiról nem maradtak fenn írásos vázlatok, csak az életrajzát megíró ferences barátok említéseiből rekonstruálhatjuk töredékeiben. Eszerint a törökök és az eretnekek (a Csehországból Magyarországra menekült husziták), illetve „skizmatikus” ortodoxok ellen prédikált, mindezt több alkalommal csodatevő képességének bemutatásával és látomásaival fűszerezve. Egy ilyen látomásáról, melyre 1455 szeptemberében egy, a törököktől már veszélyeztetettebb déli országrészben, Csanádon tartott prédikációjában került sor, ő maga egyik levelében így számol be: „Ezen a napon, kiváló atyánk, boldog Ferenc szent, szeráfi stigmáinak az ünnepén, miközben a tolmács elmesélte, amit hallott tőlem a Jézus Krisztus pecsétjeinek benyomásáról, a Te szolgád egy hatalmas csatát látott az égben a Nap és a Hold között. Döbbenten csodálkoztam, mit jelentett mindez, nem értettem, és ekkor azt hallottam: a Napot legyőzte a Hold és a csillagok. Isten ítéletei mélységesek; megrettenve sajnálkoztam, hogy nem vagyok asztrológus, aki meg tudná ezt fejteni. És ekkor ismét hallottam egy szellem-hang mennydörgését: Isten ítéletei felfoghatatlanok: szakadék szakadékot hív elő. Megint eltöprengtem mindezen, és a következő konklúzióra jutottam. A nagyobb szolgálni fogja a kisebbet, közeleg a vég, ennyi. Oldja meg mindezt az, akinek a dolga az építés és a megfejtés.” Eléggé nyilvánvaló, hogy látomása a törökkel készülődő összecsapásra utal.
1456 februárjában Juan de Carvajal bíboros Budán adta át, ünnepélyes keretek között, a meghirdetett keresztes hadjáratot szimbolizáló, a pápa által megáldott keresztet. A szimbolikus gesztusnak óriási jelentősége volt: ezzel hivatalosan is Kapisztrán János lett a keresztes hadjárat fővezére, és elindíthatta a toborzást. Félretéve korábbi vehemens nézeteit a zsidókkal és szakadárokkal szemben, márciustól júniusig végigjárva az országot, immár mindenkit a közös ellenségnek tekintett törökök elleni kereszt felvételére buzdított: „Akik minket a török ellen segíteni akarnak, azok a barátaink. Szívesen fogadjuk a szerbeket, a szakadárokat, a havasalföldieket, a zsidókat, az eretnekeket vagy a pogányokat, ha e nehéz időkben velünk akarnak harcolni.” Bár konkrétan nem tudjuk, miről szóltak a toborzásra felszólító prédikációi, a hatását ismerjük: Kapisztránnak mintegy 25–30 000 ezer főnyi, többnyire a déli megyék alsóbb néprétegeiből, parasztokból, kézművesekből, mezővárosi polgárokból álló irreguláris sereget sikerült összegyűjtenie. Ha méretében imponáló is volt ez a sereg, katonai értékét tekintve meg sem közelítette a reguláris egységekét. Mégis ez a szedett-vedett tömeg akciója vezetett a győzelemhez.
A nándorfehérvári diadal
A történeti szakirodalomban általánosan elfogadott nézet Kapisztrán János engedetlensége Hunyadi Jánossal szemben, illetve a hibaként is értelmezhető beavatkozása a nándorfehérvári csatába. Ezen írásnak nem célja a nándorfehérvári csata részletes ismertetése, egyrészt mert mellékesen kapcsolódik a bevezetőben is jelzett témához (Kapisztrán János szerepe a nándorfehérvári győzelemben), másrészt, ahogyan Michael Bihl ferences szerzetes bölcsen megállapította: „E bonyolult és vitatott esemény önálló elemzést igényel.” A nándorfehérvári csata klasszikus iskolapéldája lehetne azon katonai összecsapásoknak, melyek megcáfolták az előzetes várakozásokat. Egy dolog ugyanis bizonyos: a csata előestéjén a keresztények esélyei a győzelemre minimálisak voltak, minden tényező az oszmánokat hozta ki győztesnek. Gondoljunk a keresztényekhez képest legalább kétszeres túlerőt képviselő török seregre, melyet maga a szultán, a Konstantinápolyt meghódító II. Mehmed (144–1446, 1451–1481) vezetett, nagyobb vízi flottájukra és a csata során még jelentős szerephez jutó hatékonyabb tűzfegyvereikre. A keresztény védőknek az eltökéltség, a kitartás, a harci szellem, a keresztes lelkesedés maradt, és Hunyadi eddigi katonai, taktikai eredményei alapján, némi jól bevált hadicselre is lehetett számítani.
Amikor Hunyadi János a főkapitányként összegyűjtött, 10 000 főnél kisebb seregével 1456 júliusában megérkezett Nándorfehérvár alá, már javában folyt a vár ostroma. Szerencsére II. Mehmed nem zárta teljesen körül a várat, így Hunyadinak sikerült a dunai folyami zárat áttörnie, és erősítést vinnie a Szilágyi Mihály vezette várba. Az addig kényelmesebb tempóban folyó ostrom hirtelen a szultán számára is sürgetőbbé vált, így egymást érték a török rohamok, melyeket azonban a vár védői hősiesen, nagy veszteségek árán, de visszavertek. Ám a törökök egymás után rombolták le és foglalták el a város erődítményeit. Amikor a július 22-ére virradó éjjel a janicsárok már a belső erődig jutottak, úgy tűnt, minden elveszett. Ekkor avatkoztak be a küzdelembe Kapisztrán vezetésével, de Hunyadi engedélye nélkül, a Száva bal partján táborozó keresztesek, akiket csak a főkapitány gyors beavatkozása mentett meg a végtől. Ez a Kapisztrán által Nándorfehérvár alá vezényelt keresztes sereg ugyanis legalább annyi rizikót és veszélyt rejtett magában, mint amennyi segítséget jelentett. A csak könnyű fegyverekkel felszerelt, gyalogos, katonai-hadászati tapasztalattal nem rendelkező sereg nagyon könnyen válhatott volna a török sereg áldozatává. Nem véletlenül tiltotta meg Hunyadi János a kereszteseknek a levert törökök üldözését – tisztában volt vele, hogy vérfürdő lett volna az eredménye. Az sem kétséges, hogy a keresztesek serege elvérzett volna a bár fáradt, de „profi” török sereg csapásai alatt, ha Hunyadi és az általa vezetett katonák nem avatkoznak közbe. Kiváló katonai képességeit ismét a legjobbkor villantotta meg Hunyadi, gyorsan döntött és cselekedett, s így a keresztesekhez csatlakozó megmaradt várőrséggel győzelemre vezette a keresztényeket, amihez nyilván más tényezők is hozzájárultak (a török ágyúk elfoglalása, a szultán sebesülése). Horváth Richárd szavaival élve: „Ha hiba is volt [Kapisztrán beavatkozása], soha rosszabb hibákat a magyar történelemben.”
1456. július 22-ét „élete legdicsőbb napjának” nevezte Kapisztrán a pápához írt aznapi levelében. Nem sok ideje maradt azonban a győzelem megünneplésére. Öreg volt és beteg, akárcsak Hunyadi. Nándorfehérvárott a temetetlen halottak tömege miatt járvány, valószínűleg vérhas tört ki, mások szerint pestis ütötte fel a fejét. A betegség első jelei pedig mindkét, a Nándorfehérvár környékén maradt keresztes vezetőn már korán megmutatkoztak, magas láz és heveny hasmenés formájában. Hunyadi János augusztus 11-én halt meg. A mélyen megrendült Kapisztrán végig mellette volt. Életrajzírója, Tagliacozzo meghatóan örökíti meg a két, más-más tulajdonságok alapján „nagynak” tekintett ember barátságát és utolsó búcsúját: „János atya botjára támaszkodva minden nap, sőt éjjel is felkereste János urat, akit az atya látogatásai nagyon megnyugtattak. Kapisztrán csodálatosan beszélt neki arról, hogyan kell szépen meghalni. A szent atya szerette János urat akkor is, amikor ereje teljében volt, de még jobban szerette betegségében, és ezért, bár maga is beteg és gyenge volt, folyamatosan tanújelét adta az említett nagyúr iránt érzett szeretetének és barátságának.”
1456 augusztusának végén, a vég közeledtét érezve, Kapisztrán is elindult az általa kiválasztott végső nyughelyére, Újlakra. Bár a láz gyötörte, ferences testvérei örömmel állapították meg, hogy „sem öregségnek, sem betegségnek semmi jelét nem mutatta”. Az újlakiak ekkor már türelmetlenül várták, és attól féltek, hogy a már életében szentnek tekintett Kapisztrán becsapja őket, és mégsem megy a városukba. Ezért a Kapisztrán személyes tárgyait szállító hajót „kivont karddal” feltartóztatták a Dunán, és alaposan átkutatták, arra gyanakodtak ugyanis, hogy a szent vagy a teste ott rejtőzik.
Újlaki Miklós vajda – akit Kapisztrán a pápához írt levelében Hunyadi János egyetlen szóba jöhető utódjaként említ – többször is hívta városába, Újlakra a szentet, hogy megfelelő orvosi ellátásban részesüljön. Titkon azonban kevésbé szerencsés végkifejletben reménykedett. „Ha az atya Újlakon hal meg, a dicső férfi sírja páratlan hírt szerez a vajda várának; a kegyelet és kegyetlenség fura elegyétől hajtva Miklós úr titokban parancsot adott, hogy Kapisztránt se élve, se holtan ne engedjék el a városból.” Erre azonban semmi szükség nem volt, ugyanis a vajda szándéka teljesen egybeesett Kapisztrán végakaratával. Életének utolsó heteit az újlaki Boldogságos Szűzről elnevezett obszerváns ferences kolostorban töltötte, rendtársai gondoskodásától körülvéve, az öröklétre készülve. Nem várta azonban tétlenül a halált. Bár, mint láttuk, láz, hasi fájdalmak gyötörték és régi betegsége, az aranyere is kiújult, minden nap elment a templomba, áldozott, leveleket írt, látogatókat fogadott, társainak hasznos tanácsokat adott, csodákat tett és jövendölt. Ez utóbbiak, az életében véghez vitt utolsó csodák két csoportba sorolhatók: gyógyítások és próféciák. Megjövendölte például Cillei Ulrik erőszakos halálát vagy a Magyar Királyság szomorú jövőjét, gyakran mondogatva: Vae regno Hungariae (Jaj neked, Magyarország!). 1456. október 23-án, valamivel több mint két hónappal a kiváló tehetségű nagy hadvezér, Hunyadi János halála után hunyta le a szemét Nándorfehérvár másik győzője, Giovanni da Capestrano. Újlaki sírjához özönlöttek a zarándokok, és több száz csodát rögzítettek az ott összeállított csodajegyzékben, melyeket aztán későbbi, 1690-ben bekövetkezett szentté avatásánál is felhasználtak. Személyében a magyar szentek panteonja újabb taggal gazdagodott, és nem véletlenül a jogászok, valamint Belgrád és Magyarország egyik védőszentje.
A déli harangszó
Szólnunk szükséges még a keresztények hadicsodaként is felfogható nándorfehérvári győzelemhez kapcsolódó déli harangszó toposzáról. 1456. június elején félelmetes alakú, hatalmas fénycsóva tűnt fel az égen. A később Halley-üstökösnek nevezett „hajas csillag” rettegéssel töltötte el az embereket. Míg a keresztények lófarok, jatagán vagy kindzsál alakúnak ábrázolták, addig a törökök kereszt alakú kardnak – mindkét fél tehát azt látta benne, amitől félt. Mivel azonban az üstökös csóvája kelet felé mutatott, a közvélekedés értelmezésében ez csakis azt jelenthette, hogy kelet felől iszonyatos csapás várható a nyugati kereszténységre. Ezért III. Callixtus pápa, a török elleni védekezés illetve az ellentámadás egyik legnagyobb támogatója, 1456. június 29-én a Szent Péter-bazilikában kihirdetett „Imabullá”-jában (Bulla orationum) általános könyörgést rendelt el, hogy a pogány hatalmát megtörje és eltávoztassa a baljóslatú üstököst. Az ima elmondására a híveket az e célból elrendelt „déli” harangszó volt hivatva figyelmeztetni, amely ekkor egyrészt még nem is volt kimondottan déli, másrészt nem is egyszeri, hanem háromszori harangozást írt elő, valamint részleges bűnbocsánatot azoknak, akik imáikkal segítik a kereszteseket: „Mivel a jelenben az ellenséges törököknek ez a vihara sürget bennünket, annak megelőzésén minden igyekezetünkkel és minden erőnkkel fáradozunk; […] parancsoljuk és elrendeljük, hogy a papok összesen és egyenként, […] megemlékezést vegyenek és a pogányok ellen előírt könyörgést mondják. […] És hogy minden nép, fajra és nemre való különbség nélkül, ezeknek az imáknak és búcsúknak részese legyen, megparancsoljuk és elrendeljük, hogy az összes városok, területek és helyek minden egyes templomában a Nona [délután 3 óra] és Vesperas [délután 6 óra] között, tudniillik a Vesperasra való harangozás előtt, de azt legalább egy félórával megelőző időpontban, egy vagy több messze hangzó haranggal, hogy jól hallhatók legyenek, minden egyes nap háromszor harangozzanak, ahogy este az Angyali üdvözletre harangozni szokás, és akkor ki-ki az Úr imádságát, azaz a Miatyánkot és az Angyali üdvözletet, vagyis az Üdvöz légy Mária, malaszttal teljes-t háromszor köteles elmondani; azoknak, akik csak egyszer, 40 napi, akik pedig háromszor elmondják térden állva, kegyesen az Úrban 100 napi búcsút engedélyezünk.” Megjegyzendő, hogy bár nem kétséges a magyar helyzetre történő utalás, a pápai bulla egyetlen szóval sem említi a török veszélynek leginkább kitett Magyar Királyságot.
1456. július 22-én Kapisztrán keresztesei és Hunyadi János csapatai megvédték Nándorfehérvárt. Az üstökös megjelenése és a nándorfehérvári diadal között eltelt hónap alatt az üstökös távolodni, kisebbedni látszott az égbolton, ezért a pápa egy második rendeletet is kiadott, új értelmezést adva a korábbi rendelkezésének: ekkor már a győzelem miatti hálaadásért harangoztak, megemlékezve arról, hogy a hívek jól imádkoztak: Hunyadi Nándorfehérvárnál megverte a törököket. A nándorfehérvári győzelem emlékére pedig a hír vételének első évfordulóján, 1457. augusztus 6-án III. Callixtus az örömre való tekintettel rendeletet hozott, hogy ez a nap, Urunk színeváltozásának ünnepnapja Hunyadi diadalának emlékére az egész keresztény világban kötelező ünnep legyen, előírva ugyanakkor a harangszóra mondott imákat. Ezt az ünnepet azóta is megüli a katolikus egyház, méltán lehetünk rá büszkék.
A törökök feletti, nagyon jelentős győzelemből fakadó lelkesedés azonban alig egy fél évszázad múlva már eléggé takaréklángon égett, így a Borgiák rossz hírű családjából származó VI. Sándor pápa a jubileumi szentévben, 1500. június 1-jén újabb bullában hívta fel a keresztény világ figyelmét a török veszélyre. A következő év tavaszán pedig, május 27-én ünnepi mise keretében rendelte el, hogy szóljon újra az egykori győzelemre emlékeztető, imára serkentő harangszó. VI. Sándor változtatott azonban III. Callixtus rendeletén: attól kezdve a harangszó délben, és nemcsak a keresztes hadjárat idejére, hanem örökre időkre szólal meg, jelezve, hogy a kereszténység védelme, az összetartás minden időben és minden helyen fontos kötelesség. Következésképpen két Borja, olaszosan Borgia pápa rendelkezéseinek köszönhető a déli harangszó szokásának/rítusának bevezetése és elterjedése: a nándorfehérvári győzelem előtt több mint három héttel, amikor az ostrom még el sem kezdődött, III. Callixtus rendeletével harangszó szólította imára a híveket a kereszténység védelmében, míg VI. Sándor pápa rendeletével mindennek délben kellett történnie. Így válhatott a déli harangszó összekapcsolása a nándorfehérvári győzelem emlékével a történelem nem túl gyakori önkorrekcióinak egyikévé.
Záró gondolatok
Hunyadi Jánosnak a sorsdöntő 1456-os nándorfehérvári győzelemben játszott szerepét joggal értelmezhették kortársai hadicsodának, természetfeletti segítséget mozgósító beavatkozásnak. Hasonló módon ítélték meg Kapisztrán János szerepét is, a korabeli főleg ferences írók szinte kizárólag az „élő szentnek” tulajdonítva a győzelmet. Az igazság valahol középúton van: a nándorfehérvári diadal egyikőjük számlájára sem írható kizárólagosság, mindketten hozzájárultak a keresztény sereg győzelméhez, mint ahogyan más tényezők is. Jelentőségére a diadallal nem véletlenül összemosódott déli harangszó utal, mely 2025 februárjától immár a kulturális örökségek kategóriájába tartozó hungarikum is.
Felhasznált irodalom
Stanko Andrić: Kapisztrán Szent János csodái. METEM, Budapest, 2009.
Érszegi Géza: A déli harangszó. História, 2007/1. 20–21.
Fügedi Erik: Kapisztránói János csodái. A jegyzőkönyvek társadalomtörténeti tanulsága. In: Uő: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Tanulmányok a magyar középkorról. Magvető, Budapest, 1981. 7–56.
Karácsonyi János: Szent Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig. I–II. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1922–1924.
Kálmán Peregrin – Veszprémy László (szerk.): Európa védelmében. Kapisztrán Szent János és a nándorfehérvári diadal emlékezete. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Line Design, Budapest, 2013.
Klaniczay Gábor: Kapisztrán János, a prédikátor és csodatevő élő szent Magyarországon. Századok, 2023/2. 239–256.
Kubinyi András: A nándorfehérvári diadal. Kérdések és következmények. In: Uő: Nándorfehérvártól Mohácsig. A Mátyás- és Jagelló-kor hadtörténete. Argumentum, Budapest, 2007. 11–29.
Kulcsár Péter: Kapisztrán János. Gondolat, Budapest, 1987.
Letizia Pellegrini: Giovanni da Capestrano predicatore. In: Giovanni da Capestrano e la riforma della Chiesa. A cura di Alvaro Cacciotti – Maria Melli. Biblioteca Francescana, Milano, 2008. 79–94.
F. Romhányi Beatrix: Ferencesek a késő középkori Magyarországon. In: A ferences lelkiség hatása az újkori Közép-Európa történetére és kultúrájára. Szerk. Őze Sándor – Medgyesy-Schmikli Norbert. I–II. PPKE BTK–METEM, Piliscsaba–Budapest, 2005. I, 116–121.
Szűcs Jenő: Miért szól délben a harang? História, 1981/4. 13–15.
