Emlékezés homoródszentmártoni Blága Mózesre1
Anyai nagyapám, homorószentmártoni Blága Mózes 1908. október 25-én született az akkori Udvarhely vármegyében, jómódú székely gazdacsaládban. A szülők két fiukat iparos pályára szánták. Blága Mihály kötélgyártó mester lett, nagyapám, Mózes az 1921 és 1925 közötti években cipészmesterséget tanult Brassóban. A letöltött inasévek után 1925-ben készült a segéddé avatásra. A segéd különféle előnyöket élvezett, és tiszteletteljes bánásmódban részesült. Úrnak szólították, aki a mesterével egy asztalnál étkezett. Cigarettázhatott, kimenőt kapott a városba. Nem csoda hát, ha nagyon várta és előre készült rá. Kalapot, sétapálcát, cigarettát vásárolt a közelgő átminősülésre. Végre eljött a nagy pillanat: 1925. július 21-én Brassó ipartestületének elöljárói a segédek sorába fogadták.
A mester asztalánál elfogyasztott első közös ebéd után vette a gondosan beszerzett kellékeket, és sétálni indult. Az utcán ellesett mozdulatokat begyakorolta. Sikkes eleganciával tudott kalapot emelni, és könnyedén bánt a sétapálcával. Cigarettára gyújtott. Az egyik belvárosi utcában szembejött vele egy idegen, idősebb úr és rászólt: „Dobd el azt a cigarettát, te kölyök!” Alacsony termete, törékeny alkata miatt gyermeknek nézte. Nagyapám kihúzta magát: „Nem vagyok kölyök. Segéd vagyok. Segéd úr!” – mondta nyomatékkal.
1968-ból
A segéd már többször hazalátogathatott szüleihez. Az egyik ilyen hazalátogatás alkalmával, egy keddi napon (Székelyudvarhely piaci napja) a fuvarosokkal beszekerezett a városba. A piacon nézelődve megpillantott egy cselédlányt, aki mögött kiscseléd ment a kosárral, és a vásárolt árut vitte utána. Nagyanyánk egy székelyudvarhelyi nagypolgári családnál vezette a háztartást, két kiscseléd dolgozott a felügyelete alatt.
Nagyapám távolról nézte, kísérgette a kellemes megjelenésű lányt. Kedvesnek találta az arcát, tetszett a járása, a vásárlásban, alkudozásban való gyakorlottsága. Szeretett volna megismerkedni vele, de az akkori erkölcsi normák szerint szó sem lehetett „leszólításról”. Addig érdeklődött a piacon az ismerőseitől, amíg talált valakit, akinek közvetítésével bemutatkozhatott és megismerkedhetett a farcádi székely ácsmester, Tankó Áron 1911. április 16-án született lányával, Tankó Rózával.
Nagyanyánk számára sem lehetett közömbös az „apacsinges” (nyitott nyakú, a kabátra kihajtható gallérú férfiing, nagyvárosi modorú és öltözetű fiatalember, hiszen később, 1933-ban házasságot kötöttek.
Fiatal házasként nagyapám elköszönt Brassótól, és nagyanyámmal együtt Bukarestbe mentek, hogy szakmai tudását tökéletesítse. A Calea Victorieien működő luxuscipészetben kezdett dolgozni, mesteri oklevelet szerzett. A királyi család tagjainak is ebben a műhelyben készítették a szebbnél szebb cipőket. Jól ment soruk. Nagyanyánk egy román bojár házánál vállalt házvezetést, nagyon megbecsülték ott akkoriban a magyar lányokat, fiatalasszonyokat hozzáértésük, szorgalmuk, ügyességük miatt.
A Bukarestben gyűjtött tapasztalatokkal, tudással és nem kevés pénzzel visszatértek Brassóba, ahol nagyapám a Mareșalul Averescu utca 2. szám alatt egy bérelt, emeletes polgári ház földszintjén drága gépekkel felszerelt saját műhelyt és üzletet nyitott. Tizenkét inassal és hat segéddel megrendelésre készítették a divatos, finom úri és női cipőket. Az utcára nyíló üzlet ajtaja fölé cégtábla került, BLÁGA – PANTOFĂRIE DE LUX2. Az 1930-as évek közepén csak román nyelvű feliratokat lehetett kihelyezni. Szerződést kötött a német Kruppon-céggel, ahonnan rendszeresen rendelte a nyersanyagot, az antilop- és bokszbőrt, a kemény talpnak valókat. Divatlapot járatott és abból dolgoztak. Készíttetett 100 darab román nyelvű reklámkártyát, és nagyanyámmal együtt, séta közben a közeli utcák lakóinak levélszekrényeibe helyeztek egyet-egyet. Beindult az üzlet, jó volt a forgalom. A kirakat előtt elhaladó járókelők divatos, új cipőkben gyönyörködhettek. Nagyapám vékony, finom ujjai fürgén mozogtak az apró tűsarkú cipők készítése közben, keskeny keze könnyedén belefért a szűk női cipőkbe. Gyakran megtörtént, hogy a lábára is illett a kész cipő. Ilyenkor mindig felpróbálta.
A ház emeletén többszobás lakásban éltek nagyanyámmal, ahová egymás után érkeztek meg Rózsika (sz. 1935-ben) és Irénke (sz. 1936-ban). Az Iparos Egyletbe jártak, nagyanyánk hosszú ruhában, széles karimájú fekete csipkekalapban, könyökig érő fekete selyemkesztyűben, mint a mester felesége jelent meg a brassói iparosbálon, fiatalon, boldogan. Derűlátóan tervezgették a jövőt: a kislányok Brassó legjobb iskoláiba fognak járni, hegedülni, zongorázni tanulnak.
Semmiben nem szenvedtek hiányt. Egy húsvéti nagytakarításkor hatalmas kosárban állt a vitrinekből elővett, átmosott, finom porcelán, és a nagyobbik kislány, Rózsika – lehetett három-, esetleg négyéves – egy nagy vázát cipelt a száradó porcelánokkal teli kosárhoz, a közepébe csapta a vázát, és elégedetten kiáltott: „Így, na!” Összetörött a teljes 12 személyes ebédlőkészlet. Egyetlen süteményestál maradt épen, ebből tudom, milyen lehetett az a csodaszép készlet, amelynek hasonmását sok évtizeddel később, a zenetanárnővé lett Rózsika a sinaiai Peleș-kastélyban, a királyi család kiállított asztalneműi között látta viszont.
Nagyapánk a bankli (cipészpad) mellett dolgozva értesült a hírről, amikor a rádió bemondta, hogy a kitört második világháború újrarajzolta a határokat. „Csomagolunk, kicsi Anya – mondta nagyanyámnak –, hazamegyünk! Homoródszentmárton újra magyar föld lett!” Nagyapám elszaladt fuvarost keresni, igyekezni kellett, hogy átérjenek, még mielőtt lezárják a határt. Így hát, hazaköltöztek, pedig egyben volt már a pénz is a brassói emeletes ház megvásárlására, alkuban voltak a tulajdonossal. Hatalmas stráfos szekérrel, a műhely teljes felszerelésével, drága boksz- és lakkbőrök, cipőtalpnak való nyersanyagok garmadával, két szőke kislánnyal érkeztek meg nagyapám szülőfalujába, Homoródszentmártonba, és folytatódhatna a tündérmese, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
De nem így történt. Kezdetben, még a háború ellenére is jó életük volt. Nagyapám a falu központjában, az Erdővidék és Brassó felé vezető út mentén egy hosszú épületben bérelt műhelyt, sok munkája volt, jól ment az ipar. Új cipőt, csizmát is rendeltek, de főleg a falubeliek lábravalóit javítgatta. Szegényeknek, időseknek sokszor ingyen. Édesanyám, harmadik kislányként, már Homoródszentmártonban született 1942. szeptember 25-én.
Közben a háború szedte áldozatait, Udvarhelyszéken is mozgósították a férfiakat. Naponta érkeztek a SAS3-behívók. Aki ilyent kapott, annak azonnal be kellett vonulni. Amikor az első ilyen behívók megérkeztek a faluba, nagyapám hozzáfogott, és minden családtagnak készített egy-egy pár új cipőt.
Egy napon aztán ő is megkapta a behívót. Lesújtóan hatott, azt remélte, hogy mint mestert, felmentik a frontszolgálat alól, mert a falunak szüksége volt az iparosaira. Lehetőleg egy mestert minden iparágból otthon hagytak. Testvére, Blága Mihály, egyedüli kötélverő lévén így menekült meg. Cipőjavításhoz többen is értettek, de a hadseregnek szüksége volt olyan mesterekre, akik a katonabakancsok készítéséhez is értenek. Ő épp ilyen volt, ezért vitték, kiválasztották, mint jó mestert.
A háború mindent elsöpört, a brassói jólétet, a homoródszentmártoni biztonságot, a család teljességét. Összetörtek az álmok, remények, mint az a kosárnyi finom porcelán.
Anyám még csak karon ülő volt, amikor nagyapámnak egy kora reggel többedmagával jelentkeznie kellett a székelyudvarhelyi katonai gyűjtőponton. Aznap éjjel nem feküdt le, végig dolgozott, és hajnalra elkészült a két nagyobb kislánynak egy-egy új kiscipő, a legkisebbét már csak kiszabni maradt ideje, indulni kellett. Odatette az ágyuk mellé, hogy reggel ott találják. Sejtette, nehéz idők jönnek, jól fog majd az új cipő, de azt nem gondolta, hogy búcsúcipők lesznek, mert soha nem fogja viszontlátni gyermekeit. Kiválasztott néhány családi fényképet, hogy magával vigye, de indulás előtt hirtelen kibontotta a hátizsákot, és kivette a képeket. „A szívem is megszakad az idegenben, ha rájuk nézek” – mondta. Egyetlen fényképet sem vitt magával.
Reggel a falu központjában, a hősök mai szobránál gyülekeztek. A havas úton rokonok, barátok kísérték a bevonulókat. Az iskola előtt búcsúzkodtak, sírtak a családtagok. Nagyapám fellépett a szekérre, és odakiáltott a szekeresnek: „Hajts!” Így akart véget vetni a búcsú fájdalmas pillanatainak. Elindultak. Nagyapám egyenesen állt a szekérben, menetiránynak háttal, arccal szerettei felé. Mintha rögzíteni akarta volna az itthon maradó édesanyja, felesége, testvérei, rokonai, barátai, az elmaradó házak, a szülőfalu kedves képét. Addig állt így, amíg el nem tűntek a szeme elől. Nem sejthette, hogy utoljára látja őket.
Nagyanyámmal még egyszer találkoztak. Valamivel később ugyanis nagyanyánk megtudta, hogy magyar csapat vonul át Kápolnásfalun, és ott éjszakáznak. Nem tudhatta, hogy nagyapám köztük van-e, mégis egész nap sütött-főzött, elkészítette nagyapám kedvenc ételeit, majd felcsomagolt, és egyedül indult útnak. Az út erdőn vezetett át, közben besötétedett. Nehéz csomaggal a hátán, egyedül az ismeretlen utakon, félve, képzelődve haladt, éjfélre ért be a faluba. Az úton találta az éjjeliőrt, aki megmutatta, hogy hol éjszakáznak a katonák. Odament, és megnyitotta az ajtót. A földön szorosan egymás mellett aludtak. A küszöbön megállva nagyanyám halkan köszönt: „Jó estét!” Abban a pillanatban felugrott nagyapám: „Kicsi Anyám!” – mondta meghatottan. Pontosan tudta az áldozatvállalás nagyságát, amellyel erőt tudott venni félénk természetén, hogy találkozhassanak. A finom falatokat a bajtársakkal közösen fogyasztották el. Reggel sorakozó után gyalogosan indultak Székelyudvarhely felé. Hogy hová mennek, azt nem tudhatták. Nagyapám elmagyarázta, hogy a leveleiben sem írhatja majd meg tartózkodási helyüket, ezért úgy fog írni, hogy ha nagyanyám egybeolvassa a mondatok kezdőbetűit, mindig tudni fogja, hol vannak.
Székelyudvarhelyig a katonasor mellett haladva kísérte nagyapámat. Udvarhelyen találtak egymásra, ott is váltak el – örökre.
A hazafelé úton, Szentmárton felé haladva nagyanyám arra gondolhatott, hogy otthon három gyermek várja, fel kell nevelni őket. Akkor még nem tudhatta, hogy egyedül fogja végigküzdeni az egészet. Szerencsére volt saját otthonuk, kis gazdaság. A műhely bérletét felmondta, később apránként adogatta el a műhely drága szerszámait és a nyersanyaghiány miatt aranyat érő, cipőnek való bőröket, sokszor enyhítve így a mindennapok nehézségein.
Nagyapám orosz fogságba esett, egy ideig még érkeztek a tábori levelezőlapok, aztán minden megszakadt. Amikor kezdtek hazatérni a hadifoglyok, reménykedett a család, de nagyapánk csak nem jött. A háború után nagyanyánk a Nemzetközi Vöröskereszttel kerestette, de nem akadtak a nyomára. Fényképet készíttetett a három kislánnyal, mert azt beszélték, akinek három, vagy több gyermeke van otthon, azt hamarabb hazaengedik. Nem tudom, volt-e ennek valóságalapja, tért-e haza bárki is ilyen engedményből kifolyólag?
Nagyanyámat végül hadiözveggyé, a gyermekeket pedig hadiárvákká nyilvánították.
A fogságból hazaszökött bajtársak mesélték, hogy együtt voltak Kijevben. Nagyapám a láger cipészműhelyében dolgozott, katonabakancsokat, lószerszámokat javítottak, és felelős volt a rábízott anyagraktárért. Hívták, tartson velük, de azt mondta, nem kockáztat, ha elkapják, biztosan főbe lövik, és őt három kislánya várja, akik eddig kinőtték a hátrahagyott kis cipőket. Inkább kivárja a szabadulást.
1948-ban történt, hogy Kápolnásfaluba hazatért egy hadifogoly. Nagyanyám magához vett néhány fényképet, és ismét átkelt az erdőn. Megkereste a férfit, aki több csoportképen is első látásra megmutatta nagyapámat. Elmondta, hogy Kijevben együtt voltak hadifoglyok. A lágerbe érkezésük után kiválasztották azokat a foglyokat, akik valamilyen mesterséghez értettek, és szakmájuknak megfelelő munkára osztották be őket. Így került nagyapám egy szíjgyártó műhelybe. Megtapasztalva, hogy más úton nem szabadulhatnak, néhányan az Udvarhely környékbeliek közül szökést terveztek. Nagyapámat is beavatták, de ő nem merte vállalni, viszont néhány sornyi üzenetet papírra vetett, és felírt még négy nevet, akikkel együtt maradt a lágerben. Az egyik szökni készülő vállalta a kockázatot, és a sapkája bélésébe varrta az összehajtogatott, barna csomagolópapírra írt levelet, azzal az ígérettel, hogy eljuttatja azt Blága Mózes családjának. Nagyapám elmagyarázta neki, hogy amennyiben szerencsésen megérkeznek a brassói vonatállomásra, ott mindig vannak homoródszentmártoniak, piacra járó árusok, és bárki szívesen elviszi az üzenetet. Így is történt, a foglyok szerencsésen hazaértek, csak éppen nagyanyám nem kapta kézhez a levelet. A Kápolnásfaluba 1948-ban hazatért hadifogoly nem is álmodta, hogy az asszony, akinek Brassóban bizalmasan átadta a levelet, a lágerben maradottak egyikének volt a felesége, aki itthon már egy új házasságban élt, és nyilván nem állt érdekében a levél tartalmának napfényre kerülése.
A várva várt szabadulás sajnos, nem jött el. Nagyanyám sokáig őrizgette a szekrényben nagyapám ünneplő öltönyét, szellőztette a finom, puha szövetű télikabátját, hátha szüksége lesz még rá. 1960-ban a legkisebb lány, anyám főiskolára kerülésekor abból szabatott nagyanyám elegáns kabátot számára. Abban járta ki a marosvásárhelyi tanárképző főiskolát.
Székelyudvarhelyen, 1928 körül.
Képek: a Blága család gyűjteménye
Blága Mózes hazatérését hiába várta a három kicsi lány, testvérei, öreg édesanyja, aki sokáig reménykedett, imádkozott, várta a fiát, aztán meghalt ő is úgy, hogy nem volt bizonyosság. 1987-ben nagyanyánk örökre megpihent, a három gyermek közül kettő – Rózsika 1973-ban, túl fiatalon –, 2013-ban a drága jó lélek Irénke is, és már csak anyám él. Nagyapánk nem élt hiába. Hárman vagyunk unokák (Rózsika egyetlen fia, Lacika sajnos szintén nincs már köztünk), hat dédunoka, hét ükunoka. Nagyanyánk haláláig viselte az özvegységet, becsülettel nevelte fel és taníttatta három lányát.
Ma sem tudjuk, hol, mikor, hogyan halt meg Blága Mózes. Van-e sírja valahol? Tesz-e rá virágot valaki?
Felkutatására a legutolsó kísérletet 2016-ban tettem. A Hadisírgondozó Hivatalhoz fordultam, munkatársai orosz hadilevéltárak háborús nyilvántartásaiban végeztek alapos kutatást. Sajnos, semmit sem sikerült kideríteni, egyetlen láger nyilvántartásában sem szerepelt a neve, de részletes tájékoztatást, fényképeket küldtek valószínűsíthető helyszínekről, katonai temetőkről és nyughelyről. Végül 2023-ban hosszas jogi procedúra után, holttá nyilváníttattam. Kellett a lezárás. Nyugodjon békében, mindegy már, hol pihen. A homoródszentmártoni református templomban a háború hősi halottai között az ő neve is fel van vésve egy kis kopjafára.
Blága Mózes meghalt a Szovjetunióban 1945. augusztus 2-án, ez a nem valós, de törvényesen megállapított dátum áll a halotti bizonyítványon.
Nagyapánkat csak fényképről ismerjük. A két nagyobbik kislánynak még voltak emlékeik róla, anyámnak még az sem, hiszen csak kétéves volt, amikor a háború elragadta övéitől édesapjukat.
Tudom, számtalan hasonló történet van, a legtöbb család érintett valamilyen formában, és a háború, a veszteség hatása – mindegy, hogy már 80 éve történt, és azóta sok víz lefolyt a Homoród medrén – mai napig érezhető, hiszen élnek még szemtanúk, és nemzedékek nőttek fel a számtalanszor elmesélt családi történeteken.
Ezért el kell mondani – egyenként.
Jegyzetek
1 Az írás Zsigmond, született Blága Ibolyka kézírásos visszaemlékezéseinek felhasználásával született.
2 Luxuscipő-készítő – románul.
3 Sürgős, Azonnal, Siess!
