Az 1456. július 22-én kivívott nándorfehérvári győzelem 569., továbbá Petőfi Sándor 1849. július 31-én bekövetkezett halálának 176. évfordulóján lapunk e havi száma főként ezzel a két témával foglalkozik. „Az én Hunyadim” címmel Lupescu Radu a törökverő Hunyadi Jánosról ír, esszéjében végigvezeti az olvasót a család első, 1409-es említésétől kezdve egészen addig a csatáig, amellyel mintegy hetven évre sikerült megállítani a török európai terjeszkedését. A Magyar Királyság déli végvárának, Nándorfehérvárnak a megvédése máig emlékezetes: ennek a győzelemnek a tiszteletére rendelte el III. Kallixtusz pápa, néhány nappal a csatát követően, augusztus 6-án a déli harangozást. Rendeletét – miszerint déltájban, „inter nonas et vesperos” kell haranggal imára szólítani a híveket – később, 1500-ban VI. Sándor pápa is megerősítette, ekkor jelölték meg a harangozás időpontjaként a 12 órát.
„A család eredetének kérdése manapság sajnos sokkal jobban leköti az emberek figyelmét, mint hadi tettei” – írja Lupescu Radu, érdekességképpen említve, hogy ez az érdeklődés nem a 19. századi nemzeti mozgalmak korából származik, hanem már a 15. században szóbeszéd tárgya volt, hogy honnan, milyen vidékről, milyen környezetből érkezett a csaknem teljes ismeretlenségből az ország élére kerülő vitéz. A számos adatot olvasmányosan, közérthetően felsorakoztató írás minden bizonnyal annak az olvasónak is érdekes lehet, aki eddig is sokat tudott Hunyadi János életéről. Lupescu Makó Mária még bennebb vezet ebbe a világba, Kapisztrán Szent Jánosról, a Hunyadi Jánost végig támogató, a nándorfehérvári ütközet előtt 25-30 ezer parasztot hadba szólító, obszerváns ferences szerzetesről írt tanulmányával. A kimerítő, jól tagolt és könnyen követhető írás rámutat arra, hogy milyen szellemi környezetből nőtt ki ez a történelmi személyiség, részletesen bemutatva a ferences renden belül kialakult irányzatokat, hogyan alakult ki a Kisebb Testvérek Rendjének három fő ága, a konventuális, az obszerváns és a kapucinus. A szerzetesek magyarországi életében a Hunyadiak korában következtek be jelentős változások, az obszervánsok egyre nagyobb teret nyertek, szinte kizárólag a parasztok között működve, nagy hatást gyakorolva a népi vallásosságra. A közép-itáliai városkában, Capestranóban született Kapisztrán Szent János, a nagy hatású prédikátor a török veszedelem elhárítása céljából érkezett Magyarországra. Adatokban gazdag, részletes életrajzát Lupescu Makó Mária szépirodalmi igényességgel tárja az olvasók elé.
A lap másik vonulata Petőfi Sándorhoz és az 1848–49-es forradalomhoz és szabadságharchoz, illetve az akkori eseményekről való megemlékezésekhez kötődik. Szente B. Levente korábban készült interjúi alapján Petőfi székelykeresztúri kultuszáról ír, a költő itt töltötte utolsó éjszakáját, a Gyárfás-kúriában. Ennek kertjében állt az a legendás körtefa, amelynek megmentésére, körbekerítésére valóságos akciótervet dolgozott ki a költő lelkes helyi rajongója, id. Sándor József, aki 1959 tavaszán ki is alakította – barátai, munkatársai segítségével – az emlékhelyet. Természetesen szó esik a szövegben a körtefához kötődő, ismert Kányádi-versről, amely mára szinte folklorizálódott, vagy legalábbis alapos hatással volt a helyi Petőfi-emlékezetre. Szente B. Levente másik interjúalanya, Lőrinczi Anna így vall a keresztúriak legendás fájáról: „Tudja, ünnep volt az is, ha láthattuk azt a fát. Hiszen Petőfi Sándort, a hagyomány szerint, ő látta verset írni utoljára!”
Vesztróczy Zsolt a szabadságharc egy másik éjszakáját választotta írása témájául: Bem József 1848. december 12-én szállt meg Szamoskrasszón, Darvay Ferenc alispán vendégeként, néhány nappal azt követően, hogy Kossuth Lajos az erdélyi haderő főparancsnokává nevezte ki. A szikár életű katona egy tányér köménymagos levest fogyasztott csupán, nem vett részt az odakint zajló mulatozásban és kártyázásban – órákon át a hadsereg ügyeit intézte, több levelet írt az ellátmány, utánpótlás ügyében. Ennek az éjszakának az emlékére a kilencvenes években Bem-emlékhelyet létesítettek a kúriában.
A kettős tematikájú lapszámot egy kiváló írás egészíti ki, Sándor Zs. Ibolya anyai nagyapja, a homoródszentmártoni Blága Mózes életét ismerteti, egy írott, családi visszaemlékezést felhasználva. A rövid életrajz bepillantást enged a huszadik század első felének iparostársadalmára. A székely cipésznövendék a brassói tanulóévek után szorgalmával, tehetségével sikeres luxuscipő-készítő mesterré lett Bukarestben, viszont a második bécsi döntés hírére visszatért családjával a szülőfalujába. A háborúban viszont szükség volt az ügyes kezű cipészre, aki sok hányattatás után orosz fogságba esett, családja pedig ma sem tudja, hogy mi történhetett vele valójában.
Kedves Olvasóink, reméljük, hogy a júliusi lapszámunk tartalmas időtöltést fog nyújtani Önöknek. Kellemes olvasást!
