Rhédey Mária grófnő házi praktikái
Mai emberként nehezen tudjuk elképzelni, hogyan működhetett egy háztartás a 19. század közepén, amikor még nem létezett áram. A nyári nagy melegben például hogyan tárolták az ennivalót? A beszerzett alapanyagokat hogyan tudták frissen tartani? A házi élősködő, nemkívánatos kártevőktől hogyan szabadultak meg? Hogyan tisztítottak ablakot? Miből és hogyan készítettek tisztálkodószereket és kozmetikumokat? Amíg megérkezett az orvos, hogyan gyógyították a betegeket? Ezekre a kérdéseket ad választ, s egyben útmutató javaslatot a Hasznos házi jegyzetek című könyv, melynek szerzője Rhédey Mária grófnő. Sorai által betekintést nyerhetünk az erdélyi főnemesség letűnt világába, a reformkori udvarházak mindennapi életébe, a konyhák, kamrák és házi patikák fűszerillatú rejtélyei pedig megelevenednek előttünk.
Rhédey Mária (1811–1849) 1840-ben ment feleségül gróf Mikó Imréhez. 1842-ben lejegyzett munkája nem előzmények nélküli, hiszen családi hagyományt követve első gyermeke születése előtt fontosnak tartotta mindazon tudást megörökíteni, amit generációkon keresztül felmenői őriztek. Ha a korabeli életviteli viszonyokra gondolunk, ez nem meglepő. Olyan családban nőtt fel, ahol már kislányként megtapasztalhatta, hogy a családfő hivatali ügyek miatti gyakori távollétében a ház úrnőjének mi mindenhez kell értenie: tárgyalás a gazdatisztekkel, különféle alapanyagok beszerzése, a cselédek felvétele és betanítása, járványok esetén a betegek ápolása, a főzés-takarítás-karbantartás munkafolyamatainak irányítása.
Könyve nem csupán receptek és praktikus tanácsok gyűjteménye, hanem a magyar művelődéstörténet, az erdélyi arisztokrata női műveltség, a gyógyszerészettörténet és a mindennapi életmód felbecsülhetetlen értékű kordokumentuma.
A kézirat betekintést enged egy olyan korszakba, ahol a háztartás vezetése tudományos felkészültséget, rendkívüli leleményességet és mély természetismeretet követelt meg.
Mária műveltségéről sokat elárul a 965 tételből álló könyvtára, amely hűen tükrözi szellemi nyitottságát. Különösen beszédes, hogy a könyvtárjegyzékben 17 gyógyászati témájú szakkönyv is szerepelt, ami jelzi, hogy a házi orvoslást és az ápolási ismereteket nem csupán babonákra vagy felületes hagyományokra építette, hanem a kor elérhető legfrissebb tudományos szakirodalmára. A sebek és daganatok korabeli orvoslása bonyolult vegyészeti művelet volt, amit igazol, hogy a receptekben gyakran találkozunk olyan nehézfém-vegyületekkel, mint a minium (ólom-oxid), amellyel faolajat (olívaolajat) és viaszt „csendes tűzön” összefőzve sűrű kenőcsöt kaptak. A fertőző betegségek és a pestis ellen rendkívül népszerű volt a „Tolvajecet” (4. recept) és a „Ragadó nyavalya elleni hasznos ecet” (17. recept). Ezek alapja erős borecet volt, amelyben rutát, zsályát, fodormentát, ürmöt, levendulát, kámfort és fokhagymát áztattak.
Kiemelten foglalkozik a gyermekbetegségekkel – pl. nyavalyatörés, katarrus, hasmenés, különféle görcsök, torokgyík, giliszták kihajtása –, ami nem csoda, hiszen a 19. században nagy volt a gyermekhalandóság. Egy gondos anyának időben fel kellett ismernie a kórt, s el kellett kezdeni a kezelést az orvos megérkezése előtt, hiszen az életet mentett. Sajnos a családjában rengeteg példát látott erre, hiszen ő is elveszítette 11 testvérét.
Bár az orvoslási praktikákat elég részletesen taglalja, nem kerülte el a figyelmét a különféle diéták (tisztítókúrák) lejegyzése, ahogy a szépség- és egészségápolás (fogápolás, izzadás elleni szerek, arcpomádék) sem.
A receptek elemzése feltárja a kor technológiai és alapanyag-ismereti szintjét. Egyértelmű, hogy a legtöbb alapanyagot a környező természeti kincsekből, háztáji állatokból és növényekből, valamint a patikákból szerezték be. Mindent a lehető legtudatosabban és leggazdaságosabban felhasználtak, pazarlásnak nem volt helye.
A kéziratban leírt eljárások nagy türelmet és precizitást követeltek, a minőség a lassú érlelésen és a gondos megmunkáláson múlt. A fűszereket és a gyógynövényeket hetekig kellett tiszta égetett szeszben áztatni, napos helyen vagy meleg kemence szélén tartották, hogy a hatóanyagok kioldódjanak. Az eredményt itatóspapíron átszűrték, gondosan kis üvegekbe töltögették, hogy szükség esetén használhassák.
A zöldségek és gyümölcsök téli elrakása is időigényes feladat volt, a légmentesen (akkoriban hártyával) lezárt üvegeket gyakran szalma között tárolták a pincében, hogy tartósak maradjanak.
Különleges szaktudást igényelt a textíliák karbantartása is, hiszen a rozsda- és tintafoltok kivétele figyelmet követelt. A lúg készítése a hamu és mész felhasználásával egyike volt a legfontosabb, s egyben a legbonyolultabb háztartási mesterségeknek. Ennek elsajátítása elengedhetetlen volt, hiszen nem volt olcsó a társadalmi elvárásoknak megfelelő ruházat beszerzése, ezért a meglévő darabokat gondosan ápolták, tisztították, és átörökítették generációkon keresztül.
Az ilyen kéziratok igazi varázsa éppen abban áll, hogy rádöbbentenek arra, hogy a múlt nem távoli és néma, hanem elevenen él tovább a sorok között. Amikor ezeket a lapokat kézbe vesszük, valójában nemcsak olvasunk, hanem csendes párbeszédet folytatunk azokkal, akik jóval előttünk jártak ezen a világon. Egyben arra is tanítanak bennünket, hogy lassabban nézzünk a világra, hogy megértsük: volt idő, amikor az élet ritmusát nem a sietség, hanem a türelem és a kivárás határozta meg. Amikor egy tinktúra elkészítése akár két teljes évet is igénybe vett; amikor a vászon fehérítése hosszú heteken át tartott; amikor az emberek ismerték az idő, a napfény, a levegő és a természet erejét, és tudták, hogy bizonyos dolgokat nem lehet siettetni.
Egy olyan tudást őriz, amely egyszerre volt gyakorlatias és mélyen emberközeli, s amely arra tanít minket, hogy ne pusztán csak fogyasztói, hanem aktív alakítói is legyünk a minket körülvevő valóságnak.
Nem csupán azt tudjuk meg, hogy milyen korban éltek elődeink, hanem azt is, hogyan éltek valójában. Ezekből a sorokból egy olyan életforma rajzolódik ki, amelyben a könyvtárak polcain lévő tudás finoman ötvöződik a konyhákban, a kamrákban, a műhelyekben élő emberi tapasztalatokkal. És talán éppen ez a kézirat legnagyobb ereje: hogy közelebb hozza hozzánk magát az embert. Rádöbbenünk, hogy történelmünk nagy alakjai is halandó emberek voltak – olyanok, akik dolgoztak, gyógyítottak, főztek, féltek, reméltek és gondoskodtak egymásról.
Hadd mutassunk be egy olyan süteményreceptet, amely bizonyítja, milyen korszerű volt annak idején a konyhaművészet, s talán nem túlzás azt állítani, hogy némi kiegészítéssel akár ma is megállná a helyét egy ünnepi vagy vendégváró asztalon.
Apró nádmézperecek
Végy ½ font szitált nádmézet a deszkára és ½ font muntlisztet, egy kevés ánizsmagot és citromhajat, mindezeket elegyítsd jól össze. Azután végy egy csuporban 2 tojássárgáját, 1 egész tojást, 2 kalán bort. Ezeket jól öszvehabarván, a nádmézhez és liszthez kell tölteni. Csináld össze vele a tésztát, mely ha igen kemény tanálna lenni, tölts egy kevés bort hozzá, de csak annyit, hogy mindamellett is ugyan kemény legyen a tészta. Azután csinálj pereceket belőle, hagyd egy kis ideig lapittón keményedni, akkor rakd fejér viasszal megkent tepsire, és süsd meg szép sárga színre, s szedd le hamar a tepsiről, hogy meghűljön.
A közel kétszáz évvel ezelőtt lejegyzett oldalakat forgatva, rá kell döbbennünk, hogy a nők, az édesanyák és a háziasszonyok szerepe az elmúlt évszázadok során talán mégsem változott olyan sokat, mint elsőre gondolnánk. A család iránti gondoskodás, az otthon melegének megteremtése, a finom ételek öröme, a takarékosság, a találékonyság, sőt még a hiúság és a szépség iránti vágy is ugyanúgy jelen volt a régi korok embereiben, mint bennünk ma.
Érdemes külön figyelmet szentelni a kézirat nyelvezetének is, hiszen a szavak mögött egy egész világ rejtőzik. Az idegen kifejezések használata, a mondatok szerkezete, a szófordulatok és a képletes megfogalmazások sokat elárulnak a szöveg írójának műveltségéről, érdeklődési köréről és kulturális közegéről. Ugyanakkor ezek a sorok szinte kézen fogva vezetnek vissza bennünket a múltba. Ahogy olvassuk őket, a régi, mára elfeledett szavak újra életre kelnek, és lassan megelevenedik képzeletünkben az a világ is, amelyben egykor természetesen hangoztak el. Óhatatlanul felmerül bennünk a kérdés: vajon a modern világ gyorsaságában és bőségében nem veszítettünk-e el valamit abból a figyelemből, türelemből és megbecsülésből, amellyel elődeink a világ felé fordultak?
A Hasznos házi jegyzetek lapjai között barangolva nemcsak régi receptekkel és különös praktikákkal találkozunk, hanem a sorok között lévő emberi sorsokkal, érzésekkel és történetekkel is. Ezért érdemes időt szánni rá, fellapozni, elidőzni egy-egy mondat vagy különös szó fölött, és hagyni, hogy magával ragadjon bennünket ennek a letűnt kornak a világa. Mert miközben a múltat olvassuk, talán önmagunkról és a saját életünkről is megtudunk valami fontosat. És ha csak néhány óra erejéig is, de újra megtapasztalhatjuk azt a csendesebb, emberközelibb világot, amelyben ez a kézirat megszületett.
Rhédey Mária 1849-ben, alig 38 évesen hunyt el a forradalom és szabadságharc vészes esztendejében. Kézirata azonban – amelyet férje, Mikó Imre szeretetteljes gondoskodással jegyzett le – évszázadokat élt túl. A gyűjtemény emlékeztet bennünket arra, hogy a tudás, a család iránti gondoskodás, a természetismeret és a megteremtett otthon melege örökérvényű értékek.
Az 1842-ben keletkezett kézirat szómagyarázattal ellátott átirata szeptemberben jelenik meg, a Heliox Média Kiadó gondozásában. A kolozsvári könyvbemutatóra várhatóan november 19-én kerül sor a Rhédey Caféban. Abban a főtéri Rhédey-házban, amely a család egy másik ágának a tulajdonában állt, hosszú időn keresztül.
