Márton Áron emlékezete
A második világháborút lezáró párizsi békeszerződés után felerősödtek a magyarság és a katolikus egyház elleni támadások. Márton Áron beszédeire mindenhol nagy tömeg gyűlt össze, hallgatták szavait. Egyik napról a másikra megvonták az egyházak iskolafenntartási jogát, Márton Áron közvetlen munkatársait letartóztatták, az erdélyi püspökök hiába fordultak segítségért a vallásügyi miniszterhez. Nem sokkal ezután, 1948 júliusában ugyanis Románia egyoldalúan felmondta a Vatikánnal kötött konkordátumot (a Vatikán és valamely állam közti megegyezést). Justinian ortodox patriárka a karánsebesi székesegyházban bejelentette a román vallási egység létrehozását, „visszafogadását az elhagyott anyaegyházuk kebelébe mintegy egymillió görögkatolikusnak”. Ez a Rómával való unió felmondását jelentette, vagyis a görögkatolikus (unitus) egyház megszüntetését, beolvadását az ortodox egyházba, amely ezáltal ún. „államegyház” lett. A kommunista diktatúra alatt álló államok – Magyarország, Románia, Lengyelország, Csehszlovákia… – a nemzeti egyházak létrehozását készítették elő, mert az erős katolikus egyház nemzetek feletti volt, ezért a Vatikántól „független” egyházakat akarták megerősíteni. Ennek érdekében koncepciós perek során állították félre az egyházak képviselőit. Márton Áron hasztalan küldte több rendben Petru Grozának segítségkérő leveleit, a miniszterelnök – aki Erdélyben magyar gimnáziumba járt, és Budapesten végezte magyar egyetemen jogi tanulmányait – érdemben nem tett a magyarok támogatásáért. 1946-ban a csíksomlyói búcsún a püspök a szentmisét a kegytemplomban szinte népgyűléssé változtatta, a jelenlévők kimondták akaratukat: „Rólunk, nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni!” A püspök tiltakozott az iskolák államosítása ellen, a falvak népe mindenhol diadalkapuval fogadta, ám a hatóságok katonai zenekarokat vezényeltek a helyszínre, hogy elnyomják Márton Áron hangját: „Veletek együtt érzem mindazt a szenvedést, amely miatt olyan nehéz és keserű az életetek.” Felerősödtek az áttérni nem akaró görögkatolikusok elleni hangok, Erdélyben a középkorra emlékeztető vallásüldözés kezdődött. A Román Népköztársaság immár hivatalosan megszüntette az unitus egyházat, templomaikat átadta az ortodox egyháznak, papjaikat az ortodoxiára térésre kényszerítette, aki ezt megtagadta, azt bebörtönözték. Elterjedt a hír, hogy a római katolikusoknak a protestáns vallást kell elfogadniuk, beindult a különböző felekezetek egymás ellen uszítása. Ezzel megkezdődött Márton Áron ellen is a titkosrendőrségi hadjárat, a tiltakozó püspököt a romániai kommunista sajtó a Vatikán kémjének nevezte. „Azok a megdöbbentő események, amelyek a görögkatolikus testvéreinkkel történtek, semmi kétséget nem hagynak fenn afelől, hogy számunkra is elkövetkeztek a hitvallási helytállásnak és vértanúságot is vállaló kitartásnak a napjai” – összegezte az előállt helyzetet Márton Áron.
A Román Kommunista Párt megszervezte az egyházmegyei tanácsokat a politikai akarat végrehajtására. Ezt a „Divide et impera!” (Oszd meg és uralkodj!) típusú régi hagyományt, a megosztást még a múltból ismerték.
1949 tavaszán történt az első kísérlet Márton Áron kiiktatására, de Csíksomlyóra indulóban a hívek megmentették: a legények erős kettős gyűrűvel vették körül a fehér lovon érkező püspököt, majd kerülő úton visszavitték Gyulafehérvárra. A román állam azonban nem nyugodott bele, hogy Áron püspök továbbra is szabad legyen. Június 20-án telefonhívást kapott, hogy másnap induljon Bukarestbe, dr. Groza Péter miniszterelnök kihallgatáson fogadja, majd egyházi Statútum-tárgyaláson kell részt vennie. Tövis felé, az állomásra vezető úton gépkocsijukat megállította egy autó, titkárával együtt átültették az idegen autóba, a gépkocsivezető melletti ülésen egy civil tiszt elővette igazolványát. Nagyszeben közbiztonsági főnöke volt, közölte, hogy letartóztatja a püspököt és titkárát, Ferencz Benjamint. Nagyszebenbe vitték őket, a börtön udvarán mindkettőjüket megbilincselték, kezdődött a kihallgatás. (Még az év őszén letartóztattak néhány vallási és világi magyar vezetőt.) A letartóztatását követően a püspökről semmit nem tudott a világ, sem az erdélyi magyarság. Nyolc napon át hazavárták Gyulafehérvárra, mire kiderült, mi történt vele. A püspökség élete egy időre szinte megbénult. A teológiát bezárták, a növendékek egy része hazament. (Azóta is a teológián június 21-én tartják az évzárót, emlékezésül az eseményre.) Nagyenyed állomásán egy rabokat szállító vagonból kiszálló rabban Márton Áront ismerték fel az emberek, majd később a börtönből az állomás felé terelve a rabok között ismét látták, megláncolva kezén-lábán. Ezek után már 1952-ben mártírhalálának híre elterjedt egész Erdélyben.
Ekkoriban a Romániában élő magyarság megfélemlítése érdekében egy nagy kirakatpert készítettek elő. Még nem lehetett megállapítani, hogy kik lesznek a per szereplői, melyek lesznek a vádpontok, a majdani történéseket csak körvonalazta a Román (kommunista) Munkáspárt. A lényeg az volt, hogy a perben legyen benne római katolikus püspök, egy gróf az ismert Teleki családból (ez lett végül Teleki Ádám), egy lehetőleg ismert földbirtokos, egy bankigazgató, egy, a korábban kijelölt vonalból kilépett magyar politikus, ez lett Kurkó Gyárfás. De Lakatos István szociáldemokrata politikus, a párt magyar tagozatának elnöke is a rabok közé került. A rendező kezdte a szerepeket kiosztani anélkül, hogy a szereplők erről bármit is tudtak volna.
Márton Áront két évig vizsgálati fogságban tartották Románia különböző börtöneiben. Nagyszebenből Piteşti-re vitték, onnan Nagyenyedre. Ezután Szamosújvárra, majd Bukarestbe, a belügyminisztérium jilavai börtönébe, ahol föld alatti cellákban raboskodott. (Minderről a Szentszék hivatalos lapja, az L’Osservato Romano is beszámolt, valamint arról is, hogy a következő években Márton Áron mindkét helyettesét letartóztatták.) Hurcolták egyik börtönből a másikba, köztörvényes bűnözők között tartották, hátrakötött kezeit a lábához bilincselték, hogy ülni se tudhasson. Az őr a rabtársaknak azt mondta, hogy azért van ez a fogoly így megbilincselve, mert nagyon veszélyes ember. Egy alkalommal egy katolikus székellyel együtt szállították, az elővett a tarisznyájából kenyeret, szalonnát, paprikát, falatokban dugdosta a megbilincselt püspök szájába, míg a fogoly azt nem mondta: „Köszönöm, fiam, elég lesz.” Később, a már szabadon lévő püspök bérmáláson a Székelyföldön az egyik faluban felismerte ezt az embert, akit a köréje sereglett papjainak így mutatott be: „Egyszer egy nagy kiránduláson voltunk együtt, és én nem tudtam magamon segíteni. Ő segített rajtam.”
1951. július 6-án a bukaresti Katonai Törvényszéken megkezdődött a püspök és hét társa, az ún. Márton Áron csoport kirakatpere. A vád hazaárulás és összeesküvés volt. A fő vádlott Márton Áronnak a kommunista hatalom nem felejtette el az 1945-től kezdődő megnyilvánulásait a határvitában, a magyarság sorsában, a politikai lépések ellenzésében. Márton Áron büntetésének tükröznie kell a hatalom erejét. Legfőbb bűne egyháza függetlenségének őrzése, feltétel nélküli hűsége a Szentszék iránt, ezt a hatalom az ortodox egyház fő ellenségének tekintette. A tárgyaláson a vádbeszédekben a legkülönbözőbb főbenjáró bűnök hangzottak el. A kirendelt védőügyvédek készségesen elismerték, hogy védenceik bűnösök. Márton Áron magyarul beszélt: „…megdöbbenve hallgattam a vádiratot, mely szerint én Tito jugoszláv marsallal és Rajk László magyar belügyminiszterrel szövetkezve, és a jelenlegi barátaimmal meg akartam buktatni a román kormányt.” Ilyen és ehhez hasonló vádak hangzottak el ellene. Az ítéletet augusztus 7-én olvasta fel a katonai ügyész a jilavai börtön egyik szobájában: Márton Áron, volt gyulafehérvári katolikus püspököt hazaárulásért életfogytiglani kényszermunkára, tíz év nehéz börtönre ítélték, politikai jogaitól tíz évre megfosztották, vagyonát elkobozták, tízezer lej perköltség megtérítésére ítélték. Az ítélet után azonnal vasba verték, egy vastag lánccal összekötötték a jobb kezét a bal lábával. Ezután a nagyenyedi börtönbe szállították. Indulás előtt levették a láncot róla, és csavaros bilincset tettek a két csuklójára, és a csavarral úgy összeszorították a két kezét, hogy azok erősen megdagadtak. Nem tudott sem enni, sem inni. Az utazás három nap és három éjjel tartott, mert a vagont több állomáson holtvágányra tolták. A nagyenyedi börtönben egy szűk cellában négyen aludtak a földön. Egy hónap múlva Márton Áront Máramarosszigetre szállították. A romániai öt római katolikus püspökségről mindenik püspök és püspökhelyettes börtönbe került. Közülük 1956-ra már csak Márton Áron volt életben. 1954-ben felajánlották Áron püspöknek, hogy kegyelemkérést nyújthat be. Ő visszautasította az ajánlatot, jelezve, hogy nem tartja magát bűnösnek.
A szigeti börtön1 1948-tól Románia leghírhedtebb börtöne lett. A városközpontban álló épületben a háború előtt csak a környék renitens polgárait, egyetemistákat, földműveseket tartottak fogva. Majd a fegyházat 1950-től „miniszterek börtönének” is nevezték, mivel itt raboskodtak a rendszer által nemkívánatosnak tartott politikusok, a politikai elit tagjai, miniszterek, katonatisztek, papok, egyházi méltóságok, tudósok, művészek. Falai közt raboskodott például Iuliu Maniu, a Nemzeti Parasztpárt elnöke, Constantin Brătianu, a Nemzeti Liberális Párt vezetője, ide került Márton Áron is 1951 szeptemberében. A szigeti börtön gyakorlatilag megsemmisítő tábor volt, zsúfolt cellák, minimális higiénia jellemezték, az ide bekényszerített 200 rab egynegyede, 54-en nem élték túl a rabságot, a görögkatolikus egyház három püspöke is itt halt meg.
E falak között „fejezték le” a romániai polgári elitet, akiktől a kommunisták szabadulni akartak. Márton Áron mellett Boga Lajos gyulafehérvári vikárius, Czumber Lajos szatmárnémeti ordinárius, Eugen Popa kolozsvári görögkatolikus pap, mind szigeti rabok voltak. Ez időben az egész katolicizmusnak Romániában nem volt püspöki vezetője, ez világbotrány volt, érdekükben még a nemzetközi zsidóság szervezete is sürgette szabadon bocsátásukat. 1952-ben XII. Pius pápa „Veritatem facientes” apostoli levelében drámai hangon szólt a romániai vallásüldözésről. Az említett években Romániában kétmillió ember ellen indult politikai alapon büntetőeljárás.
A foglyok éheztek. Olyan rossz volt az élelmezés, hogy nagyon sok rab halt meg az éhezés miatt; a rettentő kemény teleken át fáztak, nemegyszer halálra fagytak. Márton Áron még három év után is ugyanabban a ruhában volt, amiben letartóztatták. Leszakadt cipőtalpát dróttal kötötte hozzá a lábbelihez, így végezte a rabok napi feladatait. Rabtársai, ahol lehetett, kímélték, például vízhordásnál leghátulra állították, hogy minél kevesebbszer kerüljön rá sor. Hólapátoláskor a munka elvégzése után lehetett pihenni a kazánház előtti melegedő padon. A bebörtönzött foglyok társaikkal és őreikkel sem beszélgethettek. Egyszer kettesben maradt az egyik őrével, a börtönőr sírva fakadt, magyarul ezt mondta: „Kegyelmes atyám, nagyon szégyellem magam, hogy székely létemre én vagyok az, aki Márton Áront, Erdély püspökét őrzöm a börtönben.” Áron püspök megnyugtatta: „Ne búsuljon, fiam, maga feladatot teljesít, arról meg, hogy én itt vagyok, sem maga, sem én nem tehetünk.” A börtön utcára néző ablakait bedeszkázták, nehogy a rabok kilássanak, reggel 5-től este 10-ig nem volt szabad lefeküdni, csak az ágy szélére ülni, amitől a rabok lába feldagadt. Volt olyan helyzet is, hogy az egyszemélyes cellában 14 rabot zsúfoltak össze. Az elítéltek egy része betegen, nyomorékká válva szabadult. Veréseket, kínzásokat kellett elviselniük. A halott rabokat a városon kívül, az ún. „szegények temetőjében” dobták gödörbe, nevüket se jegyezték fel. (Később, az enyhülés éveiben a hatóság mindnyájuk elhalálozása helyéül ugyanazt a helyszínt, a szigeti kórházat adta meg, a halál oka: tüdőgyulladás, az elhalálozás éve 1957.) Márton Áron semmi hírt nem kaphatott otthonról, így azt sem tudhatta, hogy 1954. február 20-án édesapját eltemették Csíkszentdomokoson.
A rendszerváltás óta a hajdani máramarosszigeti börtön Európa egyik legmegdöbbentőbb börtönmúzeuma, amely emléket állít az idehurcolt elítélteknek, akik közül sokan soha nem tértek haza, és most jeltelen sírban, a város határában, az említett „szegények temetőjében” nyugszanak. A múzeum a „Püspökök termében” 10 görög- és 6 római katolikus püspöknek állít emléket. Köztük vannak: Boga Alajos csíkkozmási születésű (1886) gyulafehérvári helynök, aki 1954-ben halt meg, sírhelye ismeretlen; Vasvári Aladár brassói főesperes, Czumbel Lajos, Nagyvárad-Szatmár egyházmegye helynöke, Boros Béla temesvári titkos püspök; Sándor Imre titkos püspök pedig Râmnicu Sărat börtönében életfogytiglanra ítélve raboskodott 1956 februárjáig, 29-i fagyhalálának napjáig. Ők csak néhányan azok közül, akik éveket szenvedtek az emberpusztító máramarosszigeti börtönben.
1955 januárjában a Nagy Nemzetgyűlés Elnöki Tanácsa felfüggesztette Márton Áron büntetését, elrendelték szabadlábra helyezését, ám a katonai Igazságügyi Semmítőszék az 1951-es ítéletet továbbra is fenntartotta. A börtönből 1955 februárjában kiengedték, először a belügyminisztérium pincéjébe, majd egy hajdani bojár elkobzott villájába vitték, olyan fizikai állapotba akarták hozni, hogy visszamehessen az emberek közé. (A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács irataiból kiderült, hogy a kihallgatása és börtönbüntetése alatt egyaránt verték.) „Én csak azt kértem, hogy adják vissza a breviáriumomat, hogy imádkozni tudjak” – mondta Márton Áron. De itt, Bukarestben is szigorúan őrizték, még a volt miniszterelnöknek, a Nagy Nemzetgyűlés elnöki tisztét ekkor betöltő Petru Grozának is írásos engedélyt kellett kérnie a Securitatétól, amikor a püspököt meglátogatta. Márton Áron később a bukaresti római katolikus érsekség épületében várta a visszaérkezését Gyulafehérvárra, engedélyezték, hogy misézzen, majd 1955. március 25-én visszatérhetett szolgálati helyére. Áron püspök táviratozott Rómába, közölte szabadon bocsátását, híveivel körlevélben tudatta visszaérkezését Gyulafehérvárra. A megérkezésétől kezdve visszavette az egyházmegye kormányzását.
Fogságában erősítette egykori gyergyóditrói beszéde: „Higgyed, hogy az Isten kegyelme végig veled lesz, és erősíteni fog, a fájdalmadat magával viszi, és a megpróbáltatásokban is megenyhít és nagyobbá tesz.” Rabságában az 1940-es elszakítás sebeit felidézve a Dél-Erdélyben maradt magyarok vigasztalására írt körlevelének gondolataihoz menekült: „Ha kevesen maradtunk is, még mindig elegen, hogy a jövőben bízzunk, mert törhetetlenül hisszük, hogy Isten, aki eddig megsegített, velünk marad és őrködik felettünk.”
A rendszer egyre jobban beleszólt az egyház munkájába, például a Vallásügyi Osztály megtiltotta az évszázados hagyományú úrnapi körmenet megtartását. Márton Áront további „veszélyforrásnak” tekintették, minden megnyilvánulásában korlátozták. 1956 nyarán beidézték a gyulafehérvári milíciára. Közölték vele, hogy személyi igazolványát elveszik, mozgási jogát megvonják, nem hagyhatja el a püspöki palota területét; a kertben és az udvaron sétálhat, és engedélyezik, hogy átmenjen a székesegyházba. Figyelmeztették, ha megszegi a tilalmat, és elhagyja a palotát, nem garantálják a biztonságát, lelövik. Kompromisszumok ellenében felajánlották a szabadságát, ő azonban nem tárgyalt a kommunista karhatalommal. Megtörtént, hogy a püspökkertben sétáló Márton Áronra rálőttek a várhegyről. Amikor a milícián bejelentést tett, azt válaszolták, sajnálják, hogy a golyó célt tévesztett. Olyan ürüggyel, hogy szökött katonákat keresnek, rendőrök hatoltak be a püspöki palotába, közben lehallgatóberendezéseket helyeztek el az épületben. Márton Áron tudott ezekről a berendezésekről, egy haldokló híve bevallotta, hogy ő villanyszerelőként részt vett a műveletben. Az 1950-es évek magyar sajtója sem kímélte az egyházakat, különösen a rendszer túlkapásai ellen szót emelő papokat. A Magyar Autonóm Tartomány sem maradt ki ebből, 1957 tavaszán a pártbizottság röpiratában ez volt olvasható: „Míg az ország többféle felekezeteinek többsége részt vesz a nép oldalán az építő munkában, a béke fenntartásában és megszilárdításáért folyó harcban, néhány pap és főpap saját egyházuk érdekeivel ellentétben népellenes tevékenységet fejt ki. Ezek közé tartozik Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök. A nép érdekeit és a népi államot aláaknázó tevékenységéért a népi igazságszolgáltatás 1949-ben 25 évi nehéz börtönre ítélte Márton Áron püspököt. A Román Népköztársaság kormánya, hogy lehetőséget adjon Márton Áron püspöknek az évek során elkövetett népellenes tettei helyrehozására, 1954-ben jóváhagyta büntetése letöltésének felfüggesztését.”
Ez a házi őrizet Márton Áron számára gyötrelmesebb volt, mint a börtön, mert nem találkozhatott híveivel. 1967 novemberében oldották csak fel a megfigyelését azért, mert a Romániába látogató bécsi bíboros, Franz König kijelentette, hogy ő Bukarestben a szabad Márton Áron püspökkel akar találkozni. Emil Bodnăraş miniszterelnök-helyettes azt nyilatkozta, hogy ő a püspök házi fogságáról semmit nem tudott, ezt a helyi hatóságok követték el. De a valóság az volt, hogy a pár évvel korábban elhunyt Gheorghe Gheorghiu-Dej után 1965-ben Nicolae Ceaușescu vette át a pártfőtitkári tisztséget, akinek diktatúrájára – a nemzetközi helyezkedés és az elfogadtatás szempontjait figyelembe véve – a kezdeti szakaszban egyfajta enyhülés volt jellemző. Ilyen körülmények között a papneveldébe most már „engedéllyel” átsétált püspököt a növendékek viharos éljenzéssel fogadták, hiszen ők már tíz éve jártak a szemináriumba, de ott a püspököt még nem látták. Ettől kezdve Márton Áron bérmakörútjai diadalmenetekké váltak.
Márton Áron 1969-ben és 1971-ben is eljutott Rómába, VI. Pál pápa úgy fogadta őt, mint a jelenkori katolicizmus egyik legnagyobb alakját. Mindkettőjük vágya az volt, hogy a hit és hitetlenség küzdelméből ők kerüljenek ki győztesen: „Flavit Deus, est dissipati sunt” (Fújt egyet az Isten, és megsemmisültek”). 1971-ben a püspöki szinóduson életének értelmét foglalta össze latin nyelvű beszédében: „A hierarchia feladata, hogy a szavát felemelje, mikor az igazságot vagy az emberi személyiség méltóságát és alapvető jogait támadás éri.”
Márton Áron mindvégig kereste, és meg is tartotta a kapcsolatot az erdélyi protestáns egyházakkal. 1968-ban az unitárius egyház megalapításának 400. évfordulója alkalmával részt vett az Unitárius Egyház Zsinati Főtanácsának jubileumi zsinatán, Kolozsváron. A görögkatolikus sérelmeket azonban az állam nem akarta orvosolni. 1972-ben Bukarestbe érkezett a moszkvai ortodox pátriárka, és olyan sértő beszédet mondott a görögkatolikusokra nézve, hogy Márton Áron tiltakozásul nem mondta el beszédét. Ugyanez megismétlődött 1973-ban a bukaresti pátriárka beiktatásának 25. évfordulóján, amikor szintén a görögkatolikusok sértegetése miatt Márton Áron otthagyta az ünnepséget.
1974-ben utoljára vállalt római utazást, a Szentszéket immár utoljára kereste fel. Fizikai gyengülése akadályozta a feladatainak ellátásában, ezért megírta lemondólevelét. Ezt azonban a pápa nem fogadta el. Ez ügyben utoljára 1980 márciusában írt a pápának. A Szentszék tudott már a súlyos betegségéről, ezért táviratban értesítette, hogy lemondását elfogadták. Ekkor dr. Jakab Antal vette át tőle az egyházmegye irányítását. „Szeretett híveim, mint főpásztorotok elsősorban a hitet akartam megerősíteni lelketekben, és a hithez való ragaszkodást hagyom rátok örökségül.” A hatalom később sem tudott neki megbocsájtani, a hazaárulás teljesen alaptalan vádját és az ellene hozott ítéletet haláláig nem törölték el.
Már 1976 őszén kiújult a börtönben szerzett betegsége, ekkor már rendelkezett temetése ügyében is. Gyulafehérvár földjében akart nyugodni, nem a püspöki kriptában, pénzének egy részét testvéreire hagyta, könyveit a püspöki könyvtárra. Ekkor jogilag megszerkesztett beadványban rögzítette, hogy a keresztény világ egyik legértékesebb könyvtára, a Batthyáneum a gyulafehérvári püspökség tulajdona, és arról a püspökség nem mond le. A könyvtárat minden értékével az állam leltárba veheti, de a tulajdonjog a püspökségé, így a püspökség tudta nélkül onnan könyvet kivinni még kiállítás esetén sem lehet.2 Betegségére, veseproblémáira külföldi gyógyszerek sem hoztak gyógyulást, ennek ellenére minden hajnali miséjét megtartotta. A mellette álló titkára ismételte meg hangosan a püspök alig hallható szavait, a székesegyházba a Nemzetközi Karitásztól (Caritas Internationalis) kapott tolószékben vitték be. A hatóság azonban ekkor sem kímélte, zsarolási ügyben zaklatták, kihallgatták, 1977-ben püspöki aktákat vittek el az engedélye nélkül. Környezetének ezt mondta: „Fiaim, ne törődjetek semmivel. Ezt a kort éljük most, az a feladatunk, hogy bírjuk ki. Szembe kell néznünk mindennel. Ha ezt akarják, állunk elébe. De ne féljetek, ha titeket börtönbe visznek, én is megyek veletek vissza a börtönbe.”
A nagy fájdalmakat átélt püspököt Anna húga ápolta. 1980. szeptember 29-én már haldoklott, az esti órákban megtért Teremtőjéhez. Egy orvos jelenlétében testét bebalzsamozták, másnap a kispapok átvitték a székesegyházba, ahol a hajóban készítették el a ravatalt. Ettől kezdve a kispapok egymást óránként váltva virrasztottak mellette.
Rómában az V. püspöki szinóduson Márton Áron halálhírére egyperces néma csenddel tisztelegtek. II. János Pál ezeket mondta: „A tiszteletre méltó 84 éves főpásztor több mint 40 évig kormányozta kiterjedt egyházmegyéjét. Közben Istenbe vetett nagy bizodalommal és lelki derűvel nézett szembe rendkívül nehéz időszakokkal. Áldott marad emléke, rendkívüli jósága, lángoló apostoli buzgósága, valamint a Péter nevével való bensőséges és állhatatos egysége miatt. (…) Most már mindnyájatokhoz fordulok, imádkozzunk együtt a megboldogult főpásztorért és az egész, Romániában élő egyházért.”
Márton Áron püspököt 1980. október 4-én, szombaton temették hat püspök, több mint 500 pap és megszámlálhatatlan híve jelenlétében. Szülőhelyéről való csíki székelyek nem vehettek részt a temetésen, az előre megrendelt buszokat a hatóság szombat reggel visszatartotta. A gyászszertartást végző utódja, Jakab Antal mondta: „Élő tanúk vagyunk Isten és ember előtt, hogy püspöksége világító fáklya volt.” II. János Pál pápa részvétét Casarolli államtitkár tolmácsolta. A koszorúkat a katedrális külső falánál tették le, a hatalmas székesegyházat szinte körülölelte a koszorúlánc. Menet közben egy kéz piros-fehér-zöld kokárdát helyezett a szemfedélre. A koporsót a kripta lépcsőjén levitték, és behelyezték az elkészített fülkébe. A nyílást nem falazták be azonnal, hogy az emberek hosszú sorban búcsút vehessenek püspöküktől. A közel állók látták, hogy egy ismeretlen személy (egy titkosrendőr?) odalépett a nyitott koporsóhoz, és levette a szemfedélről a kokárdát.
Ugyanakkor a bukaresti magyar követség is igyekezett Budapestre jelentést küldeni a temetésről, egyben aggodalmait kifejezni, hogy ez az esemény demonstrálásra adhat alkalmat. Puja Frigyes belügyminiszternek jelentették: „Ennek megakadályozása mellett más eszközökhöz is folyamodtak, a székelyföldi csoportokat eltiltották a Gyulafehérvárra való utazástól. A különböző vidékekről összesereglett csoportok szemmel tartása érezhető gondot jelentett. A temetési szertartás szinte minden mozzanatát hangszalagra vették és filmezték. Kb. három-négyezer fő volt jelen, fegyelmezett, az alkalomhoz illő magatartást tanúsított. (…) A püspök elhunyta alkalmat adott a konzuli kerület magyar nemzetiségű – nem csak katolikus vallású – lakossága körében, hogy megemlékezzenek hányatott életútjáról, e magas tisztséget betöltő pozitív szerepéről. (…) Az ortodox egyházfő halála itt publicitást kapott, a román sajtó azonban nem emlékezett meg a magyar vallási vezető, Márton Áron haláláról, illetve temetéséről.”
Mikor a temetési menet elindult a székesegyházból a püspöki kripta felé, egész Erdélyben zúgni kezdtek a harangok. Az egész magyarságnak egyszerre nagyot dobbant a szíve, mert a nemzet egyik legjobb fiát temette. Márton Áront már életében legendák övezték, kortársai a lelkiismeret apostolának és „emberkatedrálisnak” nevezték. Életpályáján kettős elkötelezettség jellemezte: megingathatatlan katolikus hite és erdélyi magyarságtudata. „Aki jó katolikus, nem lehet népének rossz fia, aki megbízhatatlan fia népének, melybe született, megbízhatatlan Isten előtt” – mondta. Több mint 40 évig tartó szolgálata alatt a józan észen nyugvó bölcsesség és megingathatatlan hite vezérelte döntéseiben. Paptársai és hívei egyaránt úgy tartották, hogy Baráth Béla kolozsvári plébános mellett ő beszélt a legszebben Cicero nyelvén Erdélyben. Világi és egyházi műveltsége mindenkiben csodálatot keltett. Életre szóló élmény volt annak, akivel ő elbeszélgetett. Nagyon közel érezte magához Szent Ferenc lelkiségét. Ma a világ a hajdani csíki székely fiúcskát „Isten szolgája, Márton Áron”-ként emlegeti. Még a XV. Benedek pápa által bíborossá kinevezett Lucian Mureșan, fogaras-gyulafehérvári nagyérsek metropolita is így vallott: „Közelről látva az az érzésem támadt, hogy egy szent előtt állok.”
Családszerető ember volt, amikor rokonai meglátogatták, pap bácsinak szólították. Vendégszerető volt, híres seprő pálinkájából az ihatott, aki megérdemelte. Illyés Gyula még ajándékba is kapott tőle, az író meg könyveiből küldött a püspöknek. Illyés a Kháron ladikján című kötetét küldte el a püspöknek egyik látogatójával, a kötetbe ezt írta: „ÁRONnak, felfelé nézve, Gyula”.
Néha régi székely szavakat is beleszőtt mondanivalójába, gyűjtötte a székely szólásokat is. Tamási Áron egy pénteken, amikor a püspök csak tejet és puliszkát evett, a híres író bizony berbécs-flekkent. Erre a püspök megjegyezte, hogy: „Péntek van, és te húst eszel?” Tamási Áron így felelt: „Azért van egy püspök barátom, hogy ezt leimádkozza.” Márton Áron válasza ez volt: „Tudod, ha az Isten is székely volna!” Nagy Imre festő is a barátai között volt. Gyakran meglátogatták a püspökségen, ilyenkor Nagy Imre a püspök derekát átölelte, megforgatta, egyet-kettőt lépett vele „kérkedett” erejével, mondta: „Látod, Áron, én még mindig a régi vagyok!” Márton Áron Nagy Imre festőről azt mondta, hogy: „Nagy Imre nem volt az az ember, aki könyékig mártja kezét a szenteltvízbe, de lelke mélyén mélységes hit és meggyőződés élt.” 1973-ban, amikor Kós Károly 90 éves volt, az ünneplők között Kolozsváron ott volt Márton Áron is. Baráti kapcsolatai a legkülönfélébb életvitelű és világnézetű emberekkel kötötték össze. Ő eskette 1937. július 31-én a Psalmus Hungaricus költőjét, Dsida Jenőt Imberi Melindával, 1958-ban Kányádi Sándort a gyulafehérvári székesegyházban Tichy Mária tanárnővel. Balogh Edgár író, akit katolikusnak kereszteltek, kommunistává lett, unitárius szimpátiáig jutott el, de lábtörése idején Márton Áron őt is meglátogatta, félretéve minden világnézeti különbséget. Kolozsváron jó barátai közé tartozott Gy. Szabó Béla (a Gy. betű Gyulafehérvárt jelentette, a festő szülővárosát), akit mindig meglátogatott a Bolyai utca 7. szám alatt, ha a városban járt. Szerette a művész műtermében nézegetni a képeket, a fametszeteket. Az 1963–64-ben elkészült Dante-sorozat kiváltképpen tetszett a püspöknek. Ugyanígy kedvence volt a Jelenések könyvének minden egyes fejezetéhez készített fametszetsorozat. Keresztury Dezső találkozásukat nevezte legszebb erdélyi élményének, Illyés Gyula visszatalált Istenhez, és a katolikus egyházzal megbékélve halt meg. Csoóri Sándor soha nem találkozott Márton Áronnal, de vallotta: „Én protestáns vagyok, de a Márton Áron-i hit minden felekezeti hitnél sugárzóbb nekem. (…) A század öt-hat legnagyobb magyarjai közt a helye, a magyar szentek sorában ott van ő is a többiekkel.”
Manapság távolról jött legkülönbözőbb vallású turisták serege nézegeti a Szent István által alapított székesegyházat. Hunyadi János (Hunyadi Mátyás korán elhunyt elsőszülött bátyjáról van szó), Fráter György, Bocskai István, Bethlen Gábor, a két Rákóczi György alusszák itt örök álmukat, s itt van Márton Áron is, a hűség és szolgálat megtestesítője. 1992. november 17-i szentszéki jóváhagyás óta Márton Áronnak a gyulafehérvári egyházmegyében az „Isten szolgája” cím jár ki.
Azokban a börtönökben, fogolytáborokban, ahol ő jelen volt, a puszta léte, arcvonásai, az, ahogy ott van a többiek között, környezete tagjainak erőt adott, ami gyakran a túléléshez szükséges erőt jelenthette. Dr. Jakab Antal püspökutód beszédében hangzott el 1980. október 4-én, Gyulafehérváron, Márton Áron temetési szertartásán: „…a 700 éves templom kövein állunk élő tanúk Isten és ember előtt, hogy a püspöksége világító fáklya volt mások számára is, nekünk azon felül érezhető, látható, biztos vezető kéz.”
Az erdélyi katolikus egyház 2026-ot Márton Áron szentté avatásának előkészítőjeként ünnepli. A boldoggá avatás után a szentté avatását várják hívei.
Kolozsváron, földi útjának meghatározó állomásán a gótikus istenháza nyugati kapuja közelében ott áll Bocskai Vince erdélyi szobrász alkotása.
Felhasznált irodalom
Denisa Bodeanu: Öt év, hat hónap, 16 nap. Keresztény Szó, 2016/8. Fordította Fábián Róbert Donát.
Domokos Pál Péter: Rendületlenül… Márton Áron, Erdély püspöke. Eötvös Kiadó – Szent Gellért Egyházi Kiadó, Budapest, 1989.
Jakubinyi György: Márton Áron püspök, ahogy egy kispap látta. Keresztény Szó, 2013/2.
Lestyán Ferenc: Megszentelt kövek I. 1000–2000, Emlékezés a szentistváni ezeréves kereszténységre. Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség, 2000.
Makkay József: Máramarossziget: kicsiny börtön hatalmas szenvedéstörténete. Krónika, 2019. március 21.
Marton József (szerk.): Márton Áron írásai és beszédei. Gyulafehérvár, 1996.
Marton József (összeáll.): Márton Áron élete és munkássága. Kronológia I., II. Pro-Print, Csíkszereda, 2020.
Sas Péter: Márton Áron erdélyi püspök élete és munkássága. Kárpát Haza Könyvek. Méry Ratio, Budapest, 2014.
Virt László: Márton Áron a lelkiismeret apostola. Ecclesia Kiadó, Budapest, 1988.
Jegyzetek
1 Az 1867. évi kiegyezés után minden vármegyében létesítettek fogházat. Az 1897-ben épült máramarosszigetiben három emeleten, két egymással szemben futó függőfolyosóról nyílnak a cellák, berendezésük: sodronyos vaságy, kübli, szék, asztal. A második világháború után rövid ideig a szovjet, majd a kommunista diktatúra idején a román közigazgatás alatt őriztek itt politikai foglyokat. 1955-től köztörvényessé minősítették vissza a börtönt. Ma a Kommunizmus Áldozatai és az Ellenállás Emlékmúzeuma.
2 A Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség Könyvtárát Batthyány Ignác püspök alapította, a könyvek vásárlását saját vagyonából finanszírozta. Az évek során több mint 18 ezer könyvet gyűjtött össze, Európa-szerte „ügynökei” kutatták fel az értékes és ritka kiadványokat. A román állam a könyvtárat 1949-ben a gyűjteménnyel együtt lezárta, majd 1950-ben államosította, mint nemzeti vagyont. 1990 után a püspökség visszakövetelte, az állam 14 éven át húzta a per lefolytatását, a restitúciós kérelem teljesítését.
