Beszélgetés Székely Géza képzőművésszel
„Önmagát és önmagunkat adja. Lelkébe és lelkünkbe markol, a lét nagy kérdéseit feszegeti, filozófiai mélységeket tár fel és tesz láthatóvá-érzékelhetővé, tárgyiasít az olykor bizarr, de rendkívül szuggesztív képzettársítások, a szürrealizmus eszköztárának maximális kihasználásával.” Németh Júlia méltató szavaival indíthatjuk útjára a Székely Géza képzőművész-rajztanárral készült interjút az áprilisban megnyílt kolozsvári Időkapszula kiállítása alkalmából.
– A főiskola elvégzése után 1985-ben Suceavába kerültem a művelődési házba mint módszertanos. Azzal a szándékkal mentem oda, hogy „engedjenek el”, nem is akartam ott maradni, ha nem hivatalosan jöttél el onnan, ahova kihelyeztek, megbüntettek nyolcezer lejre. Amikor azt mondtam, hogy azért jöttem, mert el akarok innen menni, hát majdnem a nyakamba ugrottak. Na, így megszabadultam onnan, és így kerültem el Moldvából. Az egy külön történet, hogy kerültünk a nejemmel együtt Torjára… Őt a Konstanca megyei Gârliciuba helyezték magyar főszakkal.
– Torján kötöttél ki, és tanítottál. A tanítás lefoglalta az idődet. Hogyan kezdődött művészi pályád?
– Tömbházat utaltak ki nekünk, ahová ugyan be volt vezetve a víz, de nem működött. A kútról kellett hozzuk, ami kb. száz méterre volt. Az iskolában nem volt sem villany, sem fűtés. Amikor mégis lett fűtés, akkor olyan füst keletkezett, hogy az ablakot ki kellett nyitni. Az iskolában esténként balladaköröket szerveztünk, Arany János balladáiból, csángó balladákból válogattunk, öregek, fiatalok, gyerekek is részt vettek ebben. Jártuk a falvakat ezekkel az előadásokkal, de sokszor szabotáltak bennünket, kiderült, hogy nincs autó, amivel elmenjünk, mert a párttitkár leállította, hogy ne tudjuk menni.
– Most ugorjuk át Torját, hogy kerültél Kolozsvárra?
– A rendszerváltás után versenyvizsgát hirdettek Kolozsváron, mind a kettőnknek sikerült, de mivel nem kaptam meg a Romulus Ladea művészeti líceumot, a monostori hármas iskolába kerültem. Az óvó- és tanítóképzősök módszertanos tanárt kerestek, elvállaltam. Az iskola a Györgyfalvi negyedben volt, ott három évig tanítottam. Egy idő után sikerült bekerülnöm az Apáczai-líceumba, ahol középiskolai szintű volt a pedagógiai oktatás, amit később, 2005 tájékán egyetemi szintre emeltek. Nyugdíjazásomig nemcsak a művészeti tagozaton tevékenykedtem, a tanítóképzésben is részt vettem.
– 2023-ban készítettem veled egy interjút a Szabadságnak, és amikor megkérdeztem, hogy hol laksz, Kolozsváron, vagy Csernátonban, akkor azt mondtad, hol itt, hol ott, olyan vagy, mint egy vándormadár.
– Mindig ott szeretek lenni, ahol dolgozom. Kétlaki életet élek. Csernátonban, ahol születtem, van a nyári szállás, a téli pedig Kolozsváron. A jövő hét vége felé megyek ismét Csernátonba, rengeteg munka vár rám, kertészkedem is, szőlészetem is van, már ott is beérik a szőlő. A nyári alkotótábor szervezésének kell nekifogjak, aminek az az érdekessége, hogy hetente két alkalommal, kedden és csütörtökön délelőttönként, a felnőtteken kívül gyermekek is részt vesznek benne. Húszan-harmincan szoktak lenni, kint a szabadban rajzolnak, festenek, a környékbeli rajzolni-festeni szerető gyermekeket igyekszem pallérozni, bevezetni az alkotás rejtelmeibe, megismertetni velük a „látás nyelvét”, a vizualitás ábécéjét. Aminek híre megy, és a környező falvakból – tehát Csernáton a községközpont –, Alsócsernátonból, Felsőcsernátonból, Bikafalváról, Albisból, Kézdivásárhelyről, Sepsiszengyörgyről, Illyefalváról érkeznek a tehetséges gyerekek. A kitartóak részt vesznek a nyár végi IKA Képzőművészeti Alkotótáborban is.
– Ugyancsak ehhez az interjúhoz kapcsolódik az, hogy szintén ebben a galériában volt a Transz-misszió egyéni kiállításod, amelyet Lénárt Tamás művészettörténész, a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum muzeológusa méltatott. Miért kapta ezt a címet a tárlat?
– A transz ébrenléti, vagy akár önkívületi állapot, de a transzcendens szférára is utalhat. Ugyanakkor átmenetiséget is jelent a transz kifejezés, sőt transzilván szellemiséget idéző, áthallásos értelme is lehet. A misszió kifejezés pedig átitatott küldetésre, elhivatottságra utal. Ilyen irányú üzenet a nézőnek, a befogadónak, mindenki számára, aki kíváncsi a munkáimra. A befogadóban kiválthatja a katarzist, a művészi élményt. Vagyis így nyer értelmet a transzmisszió, itt érhető tetten az erdélyiség és az egyetemes közti átjárhatóság.
– És mi van az anyagi, valamint a transzcendens lét határmezsgyéjén?
‒ Amint említettem, a kegyelmi időben, a kairoszban, a ránk kiszabott próbaidőben zajlik életünk… És micsoda felelősség, hogy több-kevesebb tálentum bízatott ránk, mindannyiunkra, kivétel nélkül! Mert meggyőződésem, hogy külön-külön minden embertársunk életének küldetése van. És vallom, hogy ezen tálentumokkal valamiképpen szükséges elszámolnunk. Remélem, hogy ez a mostani tárlat is egy szerény, aprócska próbálkozás ilyen irányba.
– Az eddigiekből is talán kiderült, valamely műalkotáshoz csak nyitott szívvel és lelki, szellemi alázattal lehet közeledni.
– Igen, ugyanis a műalkotás tulajdonképpen „fogódzók” tömkelege, képletesen szólva sziklamászás, szellemi kaland. Vagy felfoghatjuk erdei útvesztőnek, amelyből a kiutat csak iskolázott, kiművelt tájékozódókészséggel, erőfeszítés árán lelhetjük meg. Vagyis, mint ahogy a mű létrehozása is nagyfokú önátadó alázatot, kitartást igényel a befogadótól is, akivel az alkotói folyamat hármas egysége (alkotó-műalkotás-műélvező) kiteljesedik, elvárható ugyanezen belső nyitottság, lelki-szellemi-értelmi motiváltság, fogadókészség.
– Lénárt Tamás kiemelte, hogy „megfoghatatlanok a munkáid”, hogy nehezen érthetőek, mert az „éles szögek és gótikus csúcsívek egymásnak feszülnek”.
– És ez érthetetlen?
– Munkáid vertikális és horizontális kompozíciók. Erre építed a munkáidat?
– Eszembe jut volt iskolai biológiatanárom, aki nagyon szigorú tanár, de nagyon jó tanár volt. Na, és 7-esre voltam lezárva, mindenkit végigkérdezett, és amikor rám kerül a sor, megkérdezte, hogy „Székely Géza, meg van-e elégedve a 7-es általánossal? És feleltem: tanár elvtárs, igen is, meg nem is. Na, ez ilyen székelyes válasz.” Szóval, kérdésedre a válasz: igen is, meg nem is, vagy ahogy vesszük. A rendezőelve a képszerkesztésnek strukturalista. Nem konstruktivista, strukturalista. Tehát a dolgok mögé próbálok behatolni, és azt a belső struktúrát, ami akár arra a látványra jellemző, a külvilág számára érzékelhető látványt igyekszem pőrére vetkőztetni. És ezt beemelni a képalkotás törvényszerűségeibe, ahol olyan belső energiák vagy meglátások vagy inspirációk türemkednek ki, hogy adott esetben már nem is én alakítom a képet, hanem úgymond a kép viszi magát. Alakítja saját magát. Nem manierista vagy mechanikus folyamat ez, hanem egy oda-vissza csatolás.
– Rajzolás, festés közben párbeszédet folytatsz a készülő munkáddal? Az oda-vissza ható folyamatra gondolok.
– Pontosan… vagy a valósággal, és ez, ahogy mondod, oda-vissza, visszahat. Azt szeretném elérni, hogy a néző, a befogadó, ha ezt a kifejezést kibontja, rekonstruálja a képet saját magában. Tehát hogy amit te megérzel, amit te megalkotsz, az hogyan hat a befogadóra, és mennyire tudja ezt időben, térben szeretni. Ezért is én ezt több helyen is elmondtam, hogy a műalkotás csak akkor fejeződik be, amikor a néző befogadja, és mindegy átélve, átértékelve, a saját részét is hozzáteszi.
– Igen, ez így van. Egyébként Lénárt Tamás megnyitó beszédében ezt szépen levezette is, mert azt mondta, hogy egyes képeid mennyire felkavarók a néző számára, de hogyha ez letisztul, akkor megtalálhatják benne az igazságot.
– Pontosan. Tehát a lényeg az, hogy nem kéne befejezettségre törekedni, hanem olyan állapotba hozni a képet, ami már képes visszaköszönni. Távol áll tőlem az a fajta képalkotási módszer, amely a szó szoros értelmében szépségre törekszik. A szó szoros értelmében, de persze lehet attól lehet valami remekmű, csak én nem ezt a fajta viszonyulást követem. Ha görcsös, mellbeverő az adott munka, az talán hatékonyabb, mintha mindent kisuvickolunk. Számomra minden kép egy külön kihívás, egy külön történet.
– Mi van egy kép, egy történet hátterében? Mennyire tudatosan választod a témát? Vannak irodalmi művekre készült alkotásaid is. Szereted az irodalmat, a verseket, és ezek nagyon inspirálhatnak…
– Vagy például olyan is van, hogy a látvány maga inspirál engem. Ott a lélektani motívum, tehát nem kell kitalálnom. De a környezet, ami végül is körbevesz, az is adott volt, csak én annyira átértelmeztem, hogy végül is egy képi egység alakul ki. Nem kitalációkat akarok mondani. Tehát nem föltétlenül csak a fantázia szüleménye. Olyan is van, persze, de én ezzel a strukturalista módszerrel megpróbálok elvonatkoztatni, és olyan irányba úgymond feldolgozni a látványt, ami az én lelki történéseimmel találkozik.
– Igen, és melyik a könnyebb?
– Hát nincs ilyen, hogy könnyebb, mert van, amikor nagyon megizzad az ember, van olyan, amelyik könnyebben megadja magát, ezt például sohasem lehet kiszámítani. Tehát a történet elején minden bizonytalan. Ez a birokra kelés, hol a munka kerekedik felül, hol én, a végén aztán bekerülök egy olyan állapotba, amikor már nincs mit „belegyömöszölni”, meg kell állnia a lábán. Na, ez nagyon nehéz…
Tegyem még hozzá, ez több lépcsőben történik. Lehet, hogy egy kívülálló azt mondaná: hogy na, ez így jó, állj meg, állj meg, tovább ne dolgozz rajta. És lehet, hogy visszajön két nap múlva vagy éppen egy negyedóra múlva, és azt mondja, hát „átfestetted, miért nem hagytad így?” Na, tehát egy kívülálló: hogy is mondjam, nem biztos, hogy tudná követni az indokaimat vagy a képnek a változásait. Amúgy konkrétan is voltak ilyen élményeim, hogy végül nem lett jó a kép. Nem.
– Mostanában több egyéni kiállításod volt. Mennyire fontos kilépni a nyilvánosság elé?
– Nagyon is fontos. A kiállításoknak értelme van. Ott bent a műteremben, úgymond, porosodnak a munkák. A másik dolog pedig az, hogy ilyen-olyan visszajelzések azért csak jönnek. Minden szélsőséges. Van, aki egyfajta elragadtatásba kerül, de hát jártam úgy is, hogy a teremfelügyelő azt mondta: tanár úr, mondja meg, ennyi hülyeséget hogy tud valaki kitalálni…
– A magán(y)öböl című kiállításod már a címében is feszültséget hordoz. Magán, magány, öböl, szakrális, világi. Egymásba fonódnak ezek?
– Útvesztőim közepette keresem a kivezető ösvényt, a kiutat. Miért is kellene? Kutatom a hogyan továbbot. Ügyködöm erőm és időm függvényében, az időbeosztással, a továbblépés lehetőségein. Ahogy mondani szokták, idő van, csak beosztás nincs. Folyó cseppek… most már senki sem mondhatja, ja, hát most olyan jól beosztottam az időt. Mert mindig hiányérzetem van. Ez egyfajta misszió, ami rám szabott magány, vagy magánküldetés is. Ez a megközelítésem az élethez is.
– Nem csak az élethez is, az alkotáshoz is. Ez olyan „gézás”. Hogyan éled ezt meg?
– Hiányérzettel. Igyekszem jól sáfárkodni az idővel, de hát minduntalan rá kell jöjjek, hogy az idő mindig kifog rajtam. Érted? Hát erre legfeljebb csak törekedni lehet, de nincs olyan, hogy na, most már vége, jó kis séta, szépen beleülök, és akkor most már oké.
– Szerinted milyen egy művészi alkotás?
– A művészi alkotás legyen kerek. Legyen eleje, közepe, vége, Bizonyos értelemben minden műfajkísérlet. Ez is. És ezt innen-onnan úgy már vissza is hallottam, hogy van bennem valami ilyen transzilván szellem… ma már a térbeli átjárhatóságok annyira felszabadultak, kitágultak, hogy nincs meg a gyökerekhez való ragaszkodás. Közöttünk is vannak, akik más társadalmi, művészeti felfogásban élnek.
– Igen, szemléletem szerint is fontos, hogy hol vannak a gyökereid, hogy élsz-e a lehetőséggel, hogy gyökereidből táplálkozz, a te művészetedben, a munkáidban ez nagyon jól visszatükröződik.
– Erre végül is nem kell törekednem, mert számomra adott. Tehát nekem nem kell visszatanulnom, visszatalálnom, mert ez nekem adott, nem kellett különösebben megizzadnom érte.
– Egy művész számára ez mennyire fontos?
– Hát hogyne lenne fontos. Végül is ezt tart életben. Vannak közöttünk nagyon-nagyon tehetséges, nagyon jó adottságokkal rendelkező képzőművészek. De egy idő után abbahagyják.
– Miért?
– Valószínűleg azért, mert ez a felhajtó erő megszűnt. Innen-onnan-amonnan, mindenhonnan összekapirgálsz dolgokat, egy darabig felszínen tartod magad, még sikeres is lehetsz. De egy idő után belefáradsz. Miért? Mert mint az űrhajónál is, a felhajtó erő leáll, nem visz előre. Mert sokan úgy alkotnak, hogy előbb tájékozódnak, mi a trend. És olyan munkát hoznak létre, ami a következő biennáléra vagy triennáléra befut. És ha valakinek jók az antennái, úgy beleéli magát, hogy még hiteles is lehet. Egy idő után nem biztos, hogy ez elengedő, mert telnek az évek, az élet energiái megcsappannak, az önmegújuló képesség eltűnik, és egy idő után belefásul, ráun. De ha van egyfajta belső hajtóerő, akkor nincs megállás. Alkotsz. Egyik kép mindig felveti egy másik képnek a lehetőségét, mit tudok magamból… kihozni. A színvonal is mindig kétséges. A skrupulus, a belső lüktetés, a magadnak való megfelelés, hogy hiteles légy, s nem azért, mert babérokat akarsz. Vagy az, hogy vajon megveszik-e, vagy nem veszik meg a munkádat, fog-e tetszeni, vagy nem fog tetszeni. A belső megfelelés a legfontosabb. A többi legfennebb… mankó lehet.
– Beszéljünk a mostani kiállításodról, az Időkapszuláról. Tamás Iringó művészettörténész szerint művészeted „kizárólag emberközpontú művészet”. Alkotásaidban az „emberi jelenlét nemcsak a felsejlő arcokban, maszkokban, hanem az ember által épített létesítményekben, az általa készített tárgyak és eszközök sokaságában nyilvánul meg”. Ugyanaz a gondolatkör, mint a Transz-misszióban.
– Igen, szorosan kapcsolódnak egymáshoz, ugyanaz a problémakör, a gondolatmenet. Vannak, akik azt mondják, hogy lényegében egy alkotó ugyanazt járja körül egész életében. Az időkapszulában is megőrződnek az alkotások, a közösség. A kapszula arra való, hogy bezárjuk a múltat, de nyitunk a jövő felé. Üzenet a palackból, palackposta a jövő irányába is. A művészetben épp ez a csodálatos, hogy mindig felülírható. A művészet felé nyitottnak kell lenni. És az a tudás, mert persze, hogy van egy tudás, a befogadói tudás is tudás, nem? Erről van szó. A szellemtől átszőtt tudás. A receptivitás, amelyben az egész emberi szellem benne van. Befogadóképesség, nyitottság az új ismeretekre, a műalkotás befogadására. Szerintem sokan azt mondják, hogy nem, nem értem, nem értem. És abszolút jóhiszeműen. Nagyon sok verset olvastam, volt, hogy nem értettem, de mégis tetszett. Hatvany Lajos A fekete zongora című Ady-versről azt mondta, hogy „nem értem, de rettenetesen tetszik”. Ma már lehet, hogy nem is merjük bevallani, hogy nem értjük, ugye… A fekete zongora egy metafora, azt nem kell már nagyon magyarázni, az maga az élet. Érdekes kihívás lenne megfesteni. Például színek nyelvén megfesteni azt a…
– Zongorát…
– Igen. Ez most hirtelen eszembe jutott…
– Fel van adva a lecke.
– Ez már nem nekem való…
– De te vagy itt…
– Na, de vannak mások is. Akinek füle van, hallja meg. Egy jó kiállításmegnyitó-szöveg kulcsot ad a nézőnek a képi világ befogadására, hogy a művész által létrehozott vizuális világ élményt nyújtson a befogadó számára. A letűnt korok tárgyi világából merítek. A művészet több mint egyszerű spekuláció, sokunk számára egyfajta múltba révedés, és remélem, hogy a jövő évtizedeiben a művészet az élet mozgatórugója marad. Vajon önök a saját időkapszulájukba mit tennének? – teszi fel a kérdést a művész.
Lénárt Tamás szerint Székely Géza „kísérletező típus, aki megtartja saját formanyelvét, tiszteli az anyagot, hű marad a témához, és a hozzá legmegfelelőbb technikát választja meg. Átérzi, hogy alkotó embernek lenni felelősségteljes feladat. Feszültséges formavilágában az éles szögek és gótikus csúcsívek, meszes csontok és lepusztult alkatrészek egymásnak feszülnek, mint a hanyatló világ mementó képzetei. Viszonyítási pontként az elrejtett igazságok jelekben és szimbólumokban tűnnek fel, képeinek perspektívája nem távoli enyészpontba vezetnek, hanem a középkor szentképeihez hasonlóan, mint belső ablakok, a szemlélő felé nyitnak végtelent.”
