„Előre kell bocsátanunk, hogy a sok tucat könyv, tanulmány ellenére máig sem rendelkezünk egy átfogó, mindent elemző bánáti történeti monográfiával. Ennek is számtalan oka van. Mindenekelőtt a forrásanyag szétszórtsága. Ne feledjük, a terület 1779-ig katonai kormányzat alatt volt, s egyetlen ura a kamara volt. Következésképpen ennek iszonyatos forrásanyagát Bécsben három helyen kellene átvizsgálni: az állami, a hadi és a kamarai levéltárban. Különösen bonyolítja a kérdést, hogy a katonai határőrvidékre vonatkozóan egyes-egyedül csak Bécsben találunk érdembe vágó anyagot. Ennek alapos felkutatására és feldolgozására egy élet nem elég. Erre legtöbb utalást Baróti Lajos regesztáiban találunk, de annak nagy részét a megyei levéltárakban ma már hiába keressük. A temesvári megyei levéltár igen jelentős anyagát 1919-ben a szerb megszállók elvitték, s a hírek szerint a Bégán elsüllyedt és megsemmisült. Rendkívül kiselejtezett és hiányos az Országos Levéltár anyaga is.”1
Bánságban 1716 után a bécsi udvar 1780-ig üldözte a magyarokat. Jakabffi István (1848–1909) így értékelte ezt a helyzetet: „A Bánság egy olyan másodosztályú vasúti kocsihoz hasonlítható, amely végiggördül… A »felszabadított« Bánságba 1716 után mindenkit felvesz, csak a magyarságnak van harmadosztályú jegye, és így a kalauz, az »osztrák uralom« a felszállást megtiltja, kivéve, ha az utas megváltja a különbözeti jegyet: a nemzettagadást.”
A Balkánról menekülő ortodox rác nép Temesközbe nem léphetett be, a törökkel ellenséges viszonyban voltak, csak amióta átálltak az osztrákokhoz. Ennek kapcsán közlünk részletet Pesti Frigyes egyik írásából: „1695: Topal Huszein. (A szultán Pancsován és Ali-Bináron át Temesvár felé közelgett, melynek várparancsnoka akkor Topal Huszein volt (Hammer III. 881.), ki szeptemberben Lippa ellen indult a sereggel… Ali Ibn Mohammed, a hadi eseményeket közölvén, egyszersmind megénekli Dzsáfer pasának azon kegyetlen eljárását, miszerint 7 vagy 8 évi helytartósága alatt 7500 ráczot végeztetett ki, t. i. azokat, kik általa kisebb csatákban elfogattak.”2
Az idézet alapján állíthatjuk, hogy a Temesköz területén a török a 17. század utolsó évtizedeiben (1685) és a 18. században, 1716-ig, az ortodox balkániakat üldözte. A török lehetetlenné tette letelepedésüket a Tisza bal oldalán, mint ellenséget nem tűrték meg őket. A karlócai béke után a Tisza és a Maros bal oldalán a Temesközben (a későbbi Temesvári Bánságban) megmaradt a török hódoltság és a szabad protestáns vallás gyakorlása, a rekatolizáció nem kezdődött el.
A Bánság ez időben még Temesköz néven török hódoltsági terület volt 1716-ig; a Rákóczi-szabadságharc véres évtizedének eseményei ezért elkerülték. Kiváló termőföldje, az enyhén kiemelkedő fekvése árvízmentességet biztosított számára. A Temes völgyéig sűrűn lakott vidék volt a török hódoltság végén is. A karlócai béke (1699) pedig tovább biztosította a vallásszabadságot.
Temesköz és az Oltig terjedő Szörényi Bánság
VI. Károly császár, magyar apostoli király a közös hadsereg által felszabadított magyar területeket, a Szörényi Bánságot jogcím nélkül eladta 1730-ban a törökországi mágnásoknak. A Temesi Bánságot német, Habsburgok uralta területté akarta tenni; a szatmári békét megszegte, a magyar őslakosságot katonasággal elüldöztette.
A 18. századi betelepítésekről léteznek részletes adatok: az őshonos lakosokról, akiknek falvait, házait elvették, ahová telepeseket helyezett el a katonai hatóság. Sok volt a szökött délszláv házfoglaló és az üres ház is. A bánsági betelepítés nagyon különbözött az előbbi magyarországi telepítésektől: ott az őshonos lakosság helyben maradt a szatmári béke után (1711), és a magyar jogrendszer kezdett helyreállni.
A Bánságot VI. Károly császár (III. Károly magyar király) katonai területként kezelte, amolyan gyarmatként, és 62 évig semmit nem tett azért, hogy rendes közigazgatási területté szervezze. Mercy Florimond katonai főparancsnok közreműködésével még Nádasdy László csanádi püspököt is kiutasíttatta saját püspöksége területéről.
Az őshonos lakosság jogfosztottá vált. A hiteles helyen nyilvántartott földbirtokok visszaigénylése a Bánságban felségsértésnek számított. A császáriak minden földbirtokot, bányajogot és erdőt eladtak idegeneknek; a német telepeseknek termőföldet adtak. Majd 1778-ban a régiót Mária Terézia apostoli magyar királynő joghatósága alá visszahelyezték, így rendezni lehetett a birtokjogot és a magyar kegyúri jogot.
Nagy meglepetést hozott az 1989 után előkerült, 1769 és 1772 közötti, németül „Banat”-ra átnevezett temesközi katonai térképek nyilvánosságra hozatala. A 208 nagyméretű táblán szereplő bejegyzések pótolják a hiányzó szakmonográfiákat: látható a bánsági terület, a „kézzel rajzolt múlt”, az ősi falvak portái és házai. Felismerhetők a falvak nevei is, melyeket sajnos a németre fordítás sokszor elferdített. Ezek még nem a sakktáblaszerűen épített falvak; azok később, a 18. század végén és a 19. században épültek. Sajnos a régi építmények és műemlékek – például a csanádi vár, a Szent György-székesegyház vagy az egresi ciszterci katedrális – eltűntek a térképekről. Rendelkezünk azonban olyan fényképekkel, amelyek tanúsítják, hogy 100 éve, a 19. században még álltak az említett műemlékek falai.
Temesköz őshonos lakosságának kirekesztése, idegenek betelepítése
A síkságot rendkívül gazdag termőföldje már a középkortól sűrűn lakott vidékké tette. A fennmaradt pápai tizedjegyzékek, a 16. századtól a református egyházi összeírások, majd a török adólajstromok adatai alapján látható, hogy az őshonos lakosság létszáma a Bánságban a török hódoltság megszűnéséig nem csökkent. 1718 után a VI. Károly császár uralma alá tartozó Temesközben katonailag irányított terület jött létre; az első katonai főparancsnok Mercy Florimond lett. A császár elrendelte, hogy a régiót németekkel telepítsék be. Mercy Florimond utasítást kapott, hogy készítse fel a falvakat a német telepesek fogadására, ami a gyakorlatban az őshonos lakosság katonai közreműködéssel történő elűzését jelentette. A császár, illetve magyar király tehát nem adott oltalmat a Temesköz magyar őslakosainak.
A három megyényi területen élő őshonos lakosság kiűzéséről csak közvetett adatok léteznek; a bécsi katonai archívumok Bánságra vonatkozó iratai mindmáig feltáratlanok. Böhm Lénárt a monográfiájában így ír: „Dél-Magyarország vagy az úgynevezett Bánság oly befolyás alatt keletkezett, amely csak félig szabadelvű történelem megírását is lehetetlenné tette, és oly időben, midőn minden levéltár – úgymond – hét lakatra volt zárva és megközelíthetetlen volt.”3
A német betelepítés az őshonos lakosság házaiba történt. Erről pontos nyilvántartások készültek, amelyekből a kitelepítettek létszáma is követhető. A Mercy-féle 1723 és 1725 közötti évekbeli, de a sokkal aprólékosabb, 1769 és 1772 között készült bánáti katonai térkép sűrűn lakott vidéket mutat. Az őshonos középkori falvak nevei felismerhetők, pontosan megállapítható a betelepített idegenek és a kiürített házak száma. Mind a 208 térképlapon kimutatás van. (ld. www.virtualistarlat.hu/terkep)
Borovszky Samu 1896-ban kiadott monográfiájából azt látjuk, hogy az ősi falvak nagy része akkor még létezett.4 Ezekben helyezték el a folyamatosan érkező telepeseket. Az 1723 és 1725 közötti, Mercy-féle összeírás szerint 662 régi falut, 21 289 házat számoltak össze. A pusztákról, tanyákról nincs adat. A hontalan zselléreké tett, őshonos lakosságot számba sem vették. Az elvándorlásról kevés adat került elő, a lakosság egy része 1753 körül Orosz Szerbiába került, jobbágynak, ahol a falvak nevei a temesközi falvak nevei lettek.
Nagy csoport menekült Belgrádba, Törökországba is. Az Erdélybe menekülés sem volt veszélytelen. A szájhagyomány még említi a más népekkel való elkeveredést, vagy azt, hogy pusztákon, tanyákon húzták meg magukat. A szögedi nép, vagy a tömösközi (ami ugyanaz) a Tisza mindkét oldalán átélte a több mint fél évszázados kirekesztést.
1778 után visszatért hozzájuk ősi püspökségük, és újraalakult a Csanádi Püspökség Temesváron, majd 1778 után a betelepítettek a magyar király alattvalói lettek. Ma is a volt Csanádi, ma a Temesvári Egyházmegye hívőinek többségét az őshonos magyar lakosság teszi ki.5 1800-ban a püspök már magyar volt.
Császári katonai megszállás a Tisza jobb oldalán
Magyarországon a Tisza jobb partján 1699 után is folytatódott a Habsburg katonai megszállás és a németek betelepítése. Befogadták a balkáni menekülteket, majd felvették őket a Habsburg Monarchia zsoldos katonaságába. A Tisza és a Maros mentéről kitelepítették a magyar falvak lakosságát; a bécsi Haditanács rendelkezése alá besorolt területeket – Szeged, Makó és Arad vidékét – kivették a magyar megyerendszerből, így azok közvetlen katonai irányítás alatt maradtak. Az itt állomásoztatott délszláv zsoldosokat felhasználták a Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) idején, ami véres konfliktusokhoz vezetett.
A Tisza és a Maros folyók menti falvak kegyetlen pusztulása bekövetkezett. Az utolsó törökellenes harcok utáni újrakezdésre nézve fontos adatokat olvashatunk Lambion mérnök 1695-ből származó feljegyzéseiből. A mérnök Gyula bevétele után beutazta a Körös, a Tisza és a Maros közét, és térképet készített a bécsi Haditanács megbízásából. Makóról ezt írta: „nagy falu, de nem lakják, a házak mind romokban hevernek”. Vásárhelyről (Hódmezővásárhely) pedig azt jegyezte fel: „nagy falu, de nem lakják, a házak megvannak”. Szentesről úgy nyilatkozott: „Szentes falut magyarok lakják”.
A 17. század végi hadjáratok a Tisza és a Maros bal partján fekvő bánáti területeket nem érintették. Az 1699. évi karlócai békekötés értelmében az új határt a Tisza és a Maros folyók képezték. A császáriak a béketárgyaláson a nagyobb biztonság érdekében kérték, hogy a folyók menti falvakat, templomokat és várakat „tegyék pusztává”. A török meghatalmazott ezt elvetette, mint a törvényeikkel ellenkezőt, mivel azok „népesítést, nem pedig elnéptelenedést parancsolnak”. Végül abban állapodtak meg, hogy a határ menti várak megmaradhatnak jelen állapotukban, de újat nem építhetnek – így maradt fenn abban az időben Szeged és Csanád vára is.
Temesközből Bánság, 1718 után
A Balkánról menekült délszlávok Temesközbe nem léphettek be a törökkel ellenséges viszonyban voltak, mióta átálltak az osztrákokhoz. A Temesköz továbbra is (1699) török hódoltságban maradt.
A Bánság – ebben az időben még Temesköz – 1716-ig török hódoltsági terület volt. Így elkerülte a Rákóczi-szabadságharc véres évtizedét is, amelyben a törökök nem vettek részt. A Bánság kiváló termőföldje és enyhén kiemelkedő fekvése árvízmentességet biztosított, így a Temes völgyéig sűrűn lakott vidék maradt a török hódoltság végén is. Az 1699. évi karlócai béke pedig továbbra is biztosította a vallásszabadságot a területen.
Kurucok, labancok, délszlávok
Az 1699 és 1718 közötti években a Temesközben a Tisza–Maros vonaláig még török hódoltság volt, így az őshonos lakosság falvai megmaradtak. A háború a folyók jobb partján dúlt, abban sem a törökök, sem a temesközi lakosság nem vettek részt. Szeged, Arad és Gyula vidékein közel tíz évig tartó, véres összecsapások zajlottak. A harcok Rákóczi szabadságharcosai, valamint a labancok oldalán álló – a Magyarországra menekült, zsoldért és a letelepedés ígéretéért küzdő – délszlávok között dúltak. Az 1718. évi békekötés és a törökök elvonulása végül utat nyitott a korábban Magyarországon rekedt balkániaknak a bánsági beáramlásra. Bánság, Szeged, Makó, Arad vidéke katonai terület lett.
A törökök 1718-ban harc nélkül vonultak ki, lemondva a három megyényi Temesköz területéről. 1718 után, a császár közvetlen uralma alatt, katonai irányítás következett. Szekernyés János A magyarság emlékjelei a Bánságban6című nagymonográfiájában idézi Bartucz István (1853–1922) kiváló helytörténészt, aki azt a merész következtetést vonta le: a Temesköz magyarságára az osztrák uralom 1717-től 1778-ig terjedő korszaka sokkal veszélyesebb volt, mint a török hódoltság több mint másfél évszázados periódusa.
A betelepítés a Bánságba katonai eszközökkel történt, Kollonich Lipót esztergomi érsek – a korábbi katonatiszt – elvei szerint. VI. Károly császár nem tartotta tiszteletben a magyar rendekkel kötött szatmári békét (1711) és a magyar alkotmányt. A közös hadsereget a Habsburg-hatalom kiterjesztésére használta. A Bánságot – a jogtalan jure armorum (fegyverjog) elvére hivatkozva – fegyverrel szerzett osztrák területnek tekintette, megtagadta a temesközi magyar rendek birtokjogait, jobbágyaikat pedig hazátlan zsellérekké tette. VI. Károly a Bánságot saját uralma alá vette és katonailag megszállta; a magyarságot gyakorlatilag kiutasították szülőföldjéről.
Ennek az önhatalmú rendelkezésnek egyik legsúlyosabb következménye az ősi (1030-ban alapított) csanádi egyházmegye felszámolása volt a Bánság teljes területén. Mercy Florimond bánsági katonai főparancsnok 1718-ban kiutasította a területről Nádasdy László csanádi püspököt, amivel az egyházmegye saját ősi területén megszűnt létezni. Jellemző módon Mercy főparancsnok 1724-ben magyar honosítást, rendi jogokat, grófi címet és földbirtokot kapott Baranyában – a Bánságban azonban nem kaphatott, mivel az a császár közvetlen kezelésében állt, és ott a birtokjogok még rendezetlenek voltak.
A magyar rendi jogok, az alkotmányos rend és a csanádi egyházmegye jogai csak 1778-ban kerültek vissza a magyar király joghatósága alá, addigra azonban szinte minden föld idegenek birtokába került. III. Károlyt I. Ferenc német-római császár (1745–1765) követte, majd II. József (1780–1790) következett. Mária Terézia apostoli magyar királynő (1740–1780) uralkodása alatt a Bánság 1778-ban vált újra a Magyar Királyság részévé. Ekkor újra magyar király rendelkezett a területről, és a három megyét vissza kívánta vezetni a magyar megyerendszerbe, valamint rendezésre várt az új bánsági, idegen származású földbirtokosok honosítása is. Az előző fél évszázad császári uralma alatt ugyanis a magyar király apostoli jogát nem alkalmazhatták, ezért rendezetlen maradt a kegyúri és főkegyúri jog – amely a Szentszék és a magyar apostoli király vitatott jogköre volt.
A csanádi püspökség a magyar püspöki kar tagjaként 1778-tól kezdett újra működni. 1780 után II. József abszolutista uralkodóként nem működött együtt a főpapsággal és a Szentszékkel; rendeleteivel korlátozta a magyar püspöki kar jogait, és megtiltotta a közvetlen kapcsolattartást a pápával. Emiatt a magyar püspöki kar végül szembefordult vele, és megtagadta az engedelmességet. Joachim Bahlcke lipcsei egyetemi tanár 1995-ben megjelent, A magyar püspöki kar és a Habsburg Monarchia című monográfiájában rámutat: a Bánság egyfajta „laboratórium” volt, ahol azt tesztelték, meddig lehet elmenni az abszolutista hatalom kiterjesztésével.7 1769-re Csanádon már sem a vár, sem a püspökség helye nem látszott: a Szent György-templomot és a várat addigra lebontották.
A csanádi vár, az egyházmegye székhelye és a Szent György-katedrális lerombolása
A legtragikusabb sors a csanádi egyházmegyét érte: székhelyét, a Szent György-székesegyházat a várral együtt a Habsburg katonaság 1718 után lerombolta. Nádasdy László (1662–1729) csanádi püspököt 1718-ban Mercy Florimond katonai főparancsnok – VI. Károly császár parancsára – kiutasította saját egyházmegyéjéből, a Bánságból. Az egyházmegye 50 000 kataszteri holdnyi földbirtokát macedón marhakereskedőknek adták el. A Magyar Királyságban hiteles helyen nyilvántartott birtokjogot és a rendi jogokat a Bánságban a magyaroktól megvonták; ezzel a magyar rendek és jobbágyok egyaránt nincstelen, hazátlan zsellérekké váltak.
Ugyanebben az időszakban, a magyarokat sújtó rendelkezések idején más folyamatok is zajlottak: 1736-ban Vasile Diaconu, a tiszmanai monostor írástudója és festője állt egy népcsoport élére. A 18. század közepén a hegyvidéki Bánságban jelentős gazdasági növekedés ment végbe: a bányák számottevő mennyiségű nemesfémet termeltek, ami munkaerőhiányt okozott. Ennek következtében 1750 és 1770 között Olteniából és Munteniából mintegy 3000-5000 telepes családot hoztak be. Az úgynevezett „bufenek” a mai Temes és Krassó-Szörény megyék különböző településein telepedtek le.
A magyarokat gyakorlatilag kitiltották a Bánságból. Mária Terézia magyar királynő uralma alatt (1778–1780) a terület visszatért a magyar királyi joghatóság alá, ám a királynő 1780-ban elhunyt. A hatalmat fia, az abszolutista törekvéseiről ismert II. József vette át. 1781-ben a Bánság 41 falujában 141 földbirtokot adtak el örmény, macedón és más balkáni kereskedőknek, akiknek ehhez magyar honosítást és rendi jogokat is biztosítottak.
Az új földbirtokosok új jobbágyokat hoztak magukkal. Temes, Torontál és Krassó-Szörény vármegyéket visszasorolták a magyar megyerendszerbe, de II. József folytatta a betelepítést. A betelepített németek szabad menetelű jobbágyok lettek: 24 kataszteri hold szántófölddel, 6 hold legelővel és saját házzal rendelkeztek. Felettük a kegyúri jogot – az általános egyházjoggal ellentétben – nem a földesúr, hanem a magyar apostoli király mint főkegyúr gyakorolta. II. József a magyar királlyá koronázást is mellőzte (innen ered a „kalapos király” elnevezés), így jogilag nem vált apostoli magyar királlyá. Az apostoli királyi címet utolsóként Ferenc József használta, aki 1864-ben Karánsebesen, Nagyszebenben és Aradon román ortodox egyházmegyéket hozott létre – ezt azonban az ortodox pátriárka akkor nem ismerte el.
A Bánság egyházmegye nélkül
A császári katonai uralom alatt, 1718 és 1778 között nem működött rendes egyházmegyei szervezet a Bánságban; a felszentelt csanádi püspökség működését VI. Károly császár megakadályozta. Az 1710-ben kinevezett Nádasdy László csanádi püspököt Mercy Florimond katonai parancsnok 1718-ban kiutasította a Bánságból, azaz saját egyházmegyéjének teljes területéről.
VI. Károly császár (mint III. Károly magyar király) utasította Nádasdy Lászlót, hogy hozzon létre egy másik püspöki központot a Tisza és a Maros jobb partján, a kalocsai érsekség területén – ezzel próbálta elkerülni a nyílt konfrontációt a Szentszékkel. Ott azonban az odatelepített szerbek nem voltak hajlandók egyházi tizedet fizetni a katolikus püspöknek.
Nádasdy László püspök 1729-ben elhunyt. Ezt követően a király Mercy főparancsnok unokaöccsét, Falkenstein Béla bárót nevezte ki püspökké (1730–1739) a Tisza és a Maros jobb partján fekvő területekre, de azzal a szigorú feltétellel, hogy a Bánságban, azaz a csanádi egyházmegye törzsterületén nincs semmiféle joghatósága. Így a Bánságban a császári uralom alatt rendes egyházmegyei felügyelet nélkül maradt a hitélet: a katolikus papság a birodalom különböző helyeiről verbuválódott, és sok esetben még miséző papnak sem voltak minősíthetők.
Az ősi (1030) csanádi egyházmegye, temesvári székhellyel
A Szent István király által 1030-ban alapított csanádi egyházmegye első püspöke Szent Gellért volt. Hatszáz évnyi folyamatos működés után az egyházmegye arra kényszerült, hogy székhelyét a királyi Magyarország területére költöztesse. A hódoltság ideje alatt is volt kinevezett csanádi püspök, aki ellátta a török uralom alatt élő híveket, mivel a törökök nem tiltották a keresztény vallásgyakorlást.
A csanádi egyházmegye területén a földbirtokosok a hódoltság alatt sem mondtak le jogaikról: birtokaikat hiteles helyeken tartották nyilván, és ragaszkodtak rendi jogaikhoz, amelyeket a királyi területeken folyamatosan gyakoroltak (sok esetben még az egyházi tizedet is beszedték). 1718 után a Temesköz a császáriak fennhatósága és a Haditanács irányítása alá került. Ez Kollonich Lipót (1631–1707) elméleteit követte, de Savoyai Jenő (1663–1736), a Haditanács hatalmas ura is úgy vélekedett: a Bánságot meg kell tartani és németekkel kell betelepíteni.
A betelepítést – és az őshonos lakosság kitelepítését – katonai eszközökkel, németes pontossággal hajtották végre. A Bánság területén az őshonos nép templomait és várait lebontották; nem maradhatott fenn egyetlen, korábbi évszázadokból származó történelmi emlék sem – a szó szoros értelmében kő kövön nem maradt. A bontást 1718 után a katonaság és a robotmunkások végezték. Később a Bánság végleges beolvasztását (annektálását) nem tudták megvalósítani, így maradt a terület teljes kifosztása: 1759 és 1769 között tízmillió forintnyi adósság fejében tíz évre zálogba adták a bécsi banknak. Azokat a földbirtokokat, amelyeket nem osztottak szét a német telepeseknek, az utolsó barázdáig eladták. Az idegen földbirtokosoknak később, 1778-ban adtak hozzá magyar rendi jogokat és jobbágytartási jogot.
A csanádi egyházmegye a Magyar Királyság egyházaként végül újraindult. Az első újkori püspök, Christovich Imre temesvári székhellyel 1780-ban tartotta meg az első bérmálásokat – a török kor óta először. Az őt követő püspök, Kőszeghy László (1800–1828) építtette fel és szentelte fel a temesvári Szent György-székesegyházat 1803-ban.
A csanádi egyházmegye, mint a Magyar Királyság egyháza, újraindult. Az első újkori püspök Christovitch Imre, temesvári székhellyel, megkezdte az első bérmálásokat 1780-ban a török óta először. A következő fölszentelt püspök Kőszeghy László (1800–1828), megépítette és fölszentelte a temesvári Szent György-katedrálist, 1803-ban.
Vinga (Veresvinga): 1740-ben érkezett a kiürített faluba az a 200 bolgár család Olteniából, amelyek számára 14 000 holdas területet jelöltek ki. A terület használati jogát Nikola Stanislavič (Nicolaus Stanislavich) craiovai katolikus püspök kapta hálából. A település nevét tiszteletből Theresiopolisra változtatták, de ez nem honosodott meg a köznyelvben.
A Bánság újjáépítése és a 19. század küzdelmei
1778 után fejlődésnek indult a vidék: megépültek a katolikus templomok, az iskolák és a jellegzetes és a sakktábla elrendezésű falvak. A magyarság főleg a városokba települt vissza; a század végére a lakosság többsége katolikus volt, a magyarok létszáma pedig megközelítette a németekét.
Az 1848–49-es szabadságharc leverését a bánsági magyarok „szaladásként” emlegetik: az ellenforradalmi erők a magyar lakosságot a Tiszán és a Maroson túlra űzték, akik csak tavasszal térhettek vissza felperzselt otthonaikba. 1849 után német főpapság került a csanádi egyházmegye élére. 1855-ben Ferenc József császár konkordátumot kötött a Vatikánnal, amely kimondta, hogy a püspökség független az államtól, az egyházi vagyon felett pedig a püspök rendelkezik. Ezt a megállapodást az 1867-es kiegyezés után a magyar parlament törvényen kívül helyezte, arra hivatkozva, hogy Ferenc József 1855-ben közjogilag még nem volt törvényes magyar király.
Trianon után: kiszolgáltatottság és politikai játszmák
1923-ban a csanádi (temesvári) püspököt kiutasították Temesvárról, ami a püspökséget működésképtelenné tette. Románia 1929-ben kötött konkordátumot a Vatikánnal, melyben kulcsszerepet játszott az új német püspökjelölt és bukaresti szenátor rokona. Az egyház szuverenitását és vagyonát újra rögzítették, ám a jelentős vagyon örökösödési eljárása mindmáig megoldatlan. Míg Gyulán román ortodox püspökség működik, érthetetlen, miért nem született hasonló méltányos megoldás a többségében magyar hívőkből álló temesvári egyházmegye esetében.
Az új püspök, aki nem lett a Magyar Királyság által 1030-ban alapított püspökség vagyonának jogutódja, beszüntette a magyar nyelvű oktatást a szemináriumban és az iskolákban. 1934-ben a püspök és szenátor rokona vizitációt tettek Hitlernél. Megalakult a nemzetiszocialista Deutsche Volksgruppe szervezet, amely román állampolgárságú tagokból állt, de saját vagyonnal rendelkezett. Az egyházi és szociális intézményeket jogcím nélkül e szervezethez telekkönyvezték. A háború alatt a katonaköteles férfiak a Waffen-SS-ben szolgáltak, és joghatóságukat kiterjesztették a megszállt szerb Bánátra is, ahol menedéket nyújtottak a bukaresti vasgárdista pogromok elkövetőinek.
A kommunizmustól napjainkig: Az őshonos hívők jogfosztása
Az 1948-as dekrétum a temesvári püspökséget a gyulafehérvári főegyházmegyéhez csatolta. A titkosszolgálatok és a kollaboráns papság a maradék német lakosságot gyakorlatilag „kiárusította”: a kitelepítetteknek le kellett mondaniuk állampolgárságukról és minden vagyonukról. 1989-re a németek kitelepítése befejeződött, ám 1990-ben a püspökséget mégis a hatóságokkal együttműködő német főpapság vette át, annak ellenére, hogy hívőik nagy része már eltávozott.
Ma az ősi csanádi egyházmegye három részre szakadva létezik (Temesvár, Szeged-Csanád, Nagybecskerek), de híveik többsége továbbra is őshonos magyar. Az egyháznak kutya kötelessége lenne Szent István és Szent Gellért örökségét őrizni, ám a magyar liturgikus anyanyelvet fondorlatos módon kizárták saját templomaikból. Mivel a püspök szuverén, és az államnak nincs beleszólása az egyházi nyelvhasználatba, az idegen főpapság harmincéves mulasztása – a vagyon vissza nem szerzése és a magyar hívők elnyomása – súlyos bűn a Bánság őshonos népe ellen.
A csanádi püspökség és reprezentatív épületei
Az aracsi templom a 13. században épült a Temesközben; romjainak fennmaradását csupán a véletlennek köszönhetjük. 1716 után III. Károly katonái áttörtek a Tiszán. A zsoldos rác katonák Aracs falu közelében kaptak állomáshelyet, és a templomot is birtokba vették. A király parancsára a Temesközben több tíz templomot bontottak le – köztük a csanádi Szent György-székesegyházat is.
A csanádi püspökség az 1930-as években gyakorlatilag jogutód nélkül szűnt meg Romániában: a püspököt kiutasították az országtól, vagyonának nagy része pedig Temesváron maradt. Mivel a tulajdonos püspökség megszűnt, törvényes hagyatéki eljárás nem történt, és ezt a temesvári hatóságok azóta sem végeztették el. Közben megalakult a Temesvári Római Katolikus Püspökség (Episcopia Romano-Catolică Timișoara), amelynek alapító okirata kimondja: nem jogutódja a csanádi püspökségnek. Mára azt is írásba foglalták, hogy az egyházmegye szakrális nyelve a román, annak ellenére, hogy a hívők nagy része továbbra is magyar. Mi, a bánsági magyar katolikus őslakosság, jogosultnak tartjuk magunkat múltunk megismerésére és örökségünk védelmére. A volt csanádi püspökség azon vagyonát, amelyet 1941-ben jogtalanul adtak át a német nemzetiszocialista Volksgruppénak, ott telekkönyvezték, így az államosítva sosem lett. Napvilágra került, hogy például a többszintes leánygimnázium épületét valaki – tényleges tulajdonjog nélkül – többmillió euróért értékesítette. Reménykeltő fejlemény viszont, hogy a temesvári Magyar Házat, amelyet a harmincas években a helyi magyarság épített fel, a magyar állam a közelmúltban újra megvásárolta, hogy a közösség ismét birtokba vehesse és használhassa.
Az egresi cisztercita monostornál 2016-ban végzett ásatások alkalmával egy tömegsírt tártak fel, amelyben számos maradványt találtak. A sírban gyermekek és asszonyok csontjai is előkerültek. Összeégett emberi testrészeket, a templomon belül pedig emberi maradványok közé keveredett épületdarabokat, ólomüveg (vitrázs) töredékeket és gótikus kőfaragványt találtak. Daniel Tănase ásatásvezető régész akkor számos csontvázról számolt be a Magyar Távirati Irodának. A lelet a hajó déli fala és a kereszthajó nyugati fala találkozási zónájában fekszik. Az alapfalon belüli tömegsír az ásott gödör nyugati és északi oldalán túlnyúlik, a csontok közé keveredett épülettörmelék, üvegdarabok és kőfaragványok arról tanúskodnak, hogy a tömegsír keletkezésekor a templom már nem állt.
Az 1918. október 31-én létrejött Bánsági Köztársaság
A Magyar Királyság kormánya elismerte a Bánság megválasztott elnökét, a német származású Roth Ottót, mivel személye megfelelt a wilsoni pontoknak. Az állam nyelve a német, a magyar, a román és a szerb volt. Ebben az időben a Bánságban a katolikus magyar és német lakosság élt többségben; Temesváron az első román ortodox templomot csak 1912-ben szentelték fel.
1918. november 3-án véget ért a háború. Padovában minden hadviselő fél aláírta a fegyverszüneti szerződést, amelyet a nagyhatalmak is ratifikáltak. Románia ekkor hivatalosan nem volt hadviselő fél, mivel korábban különbéket kötött a Központi Hatalmakkal, így Magyarországgal is. Magyarország területén ekkor még nem állomásozott idegen katona. Szeptemberben a bolgárok írtak alá fegyverszünetet, az oroszok pedig már 1917-ben békét kötöttek. Az olasz fronton, a caporettói áttörés után az olasz hadsereg megfutamodott, 200 000 katonát állítottak hadbíróság elé. Az antant végül idegen csapatokból állította fel újra a frontot. Így került a balkáni frontra a francia Berthelot tábornok is a 40 000 afrikai gyarmati katonájával. Őt már 1916-ból ismerhetjük, amikor az Erdély ellen vonuló román csapatokat irányította, aminek súlyos vereség lett az ára. Akkor Jászvásárba (Iași) húzódott vissza, ahol jó barátságba került a királynéval.
Bár a fegyverszüneti szerződés kimondta, hogy minden katonát azonnal haza kell engedni, és a magyar határok érintetlenek maradnak, az antant 1918 októberében függetlenséget ígért Csehországnak és Jugoszláviának. A Monarchia szétesett, de a magyar király hűséges maradt hozzánk. Ekkor jött a parancs Berthelot-nak: induljon afrikai csapataival a balkáni frontra, ahol épp a spanyolnátha dúlt. Ausztria tartományai ekkor egyesülni akartak Németországgal, de ezt az antant megtiltotta. Viszont az osztrák békeszerződésbe beleírták, hogy Ausztria nem jogutódja a monarchiának, így hadisarcra sem kötelezhető. Így maradtunk mi, magyarok, az egyedüli háborús bűnösök. Még nagyobb bűn volt, hogy akadt olyan magyar a bábkormányban, aki aláíratta ezeket a jogtalan okmányokat. Berthelot algériai és afrikai gyarmati katonái szállták meg Temesvárt, rettegésben tartva a várost. Apám saját szemével látta őket, hónapokig tartott a megszállás; több története is volt róluk.
A padovai fegyverszünet szerint a hadi cselekményeket be kellett volna fejezni, és a 350 000 magyar katonát hazaengedni. Brătianu román miniszterelnök hiába futott a franciákhoz, Clemenceau elküldte: »Nem vagytok hadviselő ország, lepaktáltatok a németekkel.« Brătianu ekkor lemondott. A szerbek is győzködték Clemenceau-t, mondván, az oroszok nekik ígérték a Bánságot – de az oroszok ekkor már sehol sem voltak. Clemenceau ekkor magához hívatta a dörzsölt »gyarmati rókát«, Berthelot-t.
1918. november 13-án Belgrádba kérették a magyar hadügyminisztert, Linder Bélát. Berthelot alaposan lehordta őt, majd egy hamis szerződésfélét készített, a térképet pedig telerajzolta demarkációs vonalakkal. Linder valószínűleg ittas volt, de nem volt hülye: otthon mondta Károlyinak, hogy „ezek valami disznóságra készülnek”. Az a papír, amit ez a „smekker” főtiszt ott gyártott, jogilag semmit sem ért, nem módosíthatta volna a nagyhatalmak által aláírt padovai szerződést. Berthelot vonalai súlytalan hamisítványok voltak, a 20. századi történészek szerint mértéktelen csalás történt. A szerbeket is becsapta, rávéve őket, hogy a Bánság kétharmadát adják át a románoknak. Hogy milyen jogon? Ma sem érti senki, ahogy azt sem, miért kellett a Bánságot szétdarabolni, mikor volt legitim elnöke.
A gyarmati katonák Szegedtől Temesvárig megszállták a vidéket. Később titokban egy népszavazásfélét is tartottak, amin csak románok és szerbek vehettek részt, majd jogcím nélkül lakosságcserét hajtottak végre. Berthelot, miután megkezdte a leszerelt ország megszállását, jutalmul egy kastélyt és földbirtokot kapott Hunyad megyében. A hamis belgrádi papírt lobogtatva fütyültek a fegyverszünetre, és fegyverrel támadtak a védelem nélkül maradt Magyarországra. 20 hónapos megszállás és a lakosság kirablása következett. A 340 000 magyar katonát nem engedték haza: még egy évet töltöttek kényszermunkán a „korzikai pokolban”, télen, ellátás nélkül, embertelen körülmények között. Linder Béla, a másik aláíró is megkapta a jussát: a szerbeknél lett aktivista, és végül Titótól kapott díszsírhelyet.
Az 1918. november 3-i fegyverszünet után
Az 1918. november 3-i fegyverszünet után Budapesten a francia csapatokat várták, és teljes ellátást biztosítottak számukra, mivel az orosz frontról hazaérkező katonákat leszerelték. Budapest felkészült a fogadásukra, de a franciák nem érkeztek meg. Ehelyett Berthelot tábornok a gyarmati katonáival elfoglalta a teljes Bánságot és Szegedet, durván megszegve a fegyverszünetet. Fegyveresen támadt rá az önként leszerelt országra.
Ebbe a feladatba a román katonákat is bevonta, pedig Magyarországnak érvényes békeszerződése volt Romániával. A románok megkezdték az ország 20 hónapos kirablását és a lakosság megalázását; gyárakat és kórházakat szereltek le. A Párizsba beadott, többmilliós (4 millió) román népességről nincs hiteles forrásmunka vagy népszámlálás. A fegyverszüneti szerződésből szinte semmi sem teljesült.
A románokat a franciák mintegy „fügefalevélként” használták. Hamisított dokumentumok készítésébe kényszerültek: 1919-ben nem volt népszámlálás, de a KSH pecsétjét megszerezve Dalányi és Poruțiu hamis aktákat készítettek, és ezeket a preparált dokumentumokat adták be a Párizsi Békeelőkészítő Bizottságnak.
Epilógus
2015. június 22-én mérföldkőhöz érkezett a katolikus–protestáns párbeszéd: Ferenc pápa torinói látogatása során bocsánatot kért a valdens közösségtől, Olaszország legősibb protestáns mozgalmától. Ez volt az első alkalom a történelemben, hogy katolikus egyházfő valdens templomba lépett. A Szentatya beszédében mély sajnálatát fejezte ki a múltbeli, „nem keresztényi és embertelen” fellépésekért. A találkozón Eugenio Bernardini moderátor fogadta a pápát, aki elismerte a közösség évszázados üldöztetését, amely a pápai hatalom elvetése és a szegénység hirdetése miatt sújtotta őket a 12. század óta.
A fentebb bemutatott Ferenc pápa-féle bocsánatkérés mindannyiunkat mélyen meghatott. Gondolatban a bánsági három megye magyar őslakosaira is emlékeztünk, akiket 1716-tól VI. Károly Habsburg császár katonái elüldöztek szülőföldjükről.
Prostestáns részről is volt megemlékezés, a reformáció fennállásának 500. évfordulója alkalmából nagyszabású ünnepséget szervezett az erdélyi református, evangélikus és unitárius Egyház. A kolozsvári Farkas utcai templomban tartott ünnepi istentiszteleten mintegy 500 protestáns lelkipásztor, valamint ugyanennyi gondnok és presbiter vett részt. Az ünneplő sokaság a magyar kormány támogatásával felújított teológia átadásán és Szász Domokos egykori erdélyi református püspök szobrának felavatásán is részt vett.
Jegyzetek
1 Kovách Géza: A Bánság demográfiai és gazdasági fejlődése, 1716–1848. Dél-Alföldi Évszázadok 11. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged, 1998. 9.
2 Pesti Frigyes: Temes vármegye főispánjai, a temesvári pasák és a tartományi elnökök. In: B. Eötvös József et el. (szerk.): Magyar Történelmi Tár, XII. 258.
3 Böhm Lénárt: Dél-Magyarország vagy az úgynevezett Bánság külön történelme. Emich Gusztáv, Pest, 1867.
4 Borovszky Samu: Csanád vármegye története 1715-ig. Budapest, 1896.
5 Magyar Katolikus Lexikon. Temesvári püspökség szócikk.
6 Szekernyés János: A magyarság emlékjelei a Bánságban. Temesvári Magyar Nőszövetség – Hangart Kft., 2013.
7 Magyarul: Bahlcke, Joachim: A magyar püspöki kar és a Habsburg Monarchia : együttműködéstől a konfrontációig (1686 – 1790). METEM,Budapest, 2013.
