Istvánnal egy évben születtem, 1941-ben. Ő Kolozs, én Maros megyében, de a sors úgy hozta, hogy Tordán kötöttünk ki 1965 táján. Ő, a magyar szakos tanár, aki írónak készült, és én a szobrász, könnyen szót értettünk. Mozgékony, szellemileg friss lévén, engem is mozgósított képzőművészeti kiállításokra, a tordai kerámia hagyományainak felkutatására. Ott, ahol tanított, alkotókört szervezett a diákoknak.

Írói törekvései továbbvitték Kolozsvárra az Utunk irodalmi és művészeti folyóirathoz, de a kapcsolatot Tordával továbbra is megtartotta. Bemutatott az Utunk szerkesztőinek, így megismertem Szőcs Istvánt, Banner Zoltánt, Király Lászlót, Lászlóffy Aladárt és másokat. A kolozsvári írók közreműködésével és helyi értelmiségiek, dr. Vásárhelyi Géza, Bálint Mátyás, Kassai István, Imre István, Nyulas Dénes segítségével létrehoztak egy irodalmi kört, amely végül Jósika Miklós művelődési kör néven vált ismertté. Ekkor elkészítettem Jósika Miklós író portréját fában, az István kérésére, amit megtiszteltetésnek éreztem. A körön bemutatták írók és költők új alkotásait, szavalóesteket, kiállításokat rendeztek. Emlékezetesek voltak Banner Zoltán és Ilyés Kinga szavalóestjei, Sipos László modern festményeinek bemutatása. Fontos eredménynek tartom a hagyományok ápolását, ami engem is ilyen irányba vitt. Megbíztak a tordai fazekasság felkutatásával, ami számomra új alkotási lehetőségeket tárt fel. Ezeknek az eseményeknek a hatása ma is érezhető Tordán. Van magyar iskola, Jósika Miklós Elméleti Líceum néven, és van igény a kultúrára. István, látva eredményeimet a tordai fazekasság felkutatásában, felhívta a figyelmemet Kovács Margit keramikusnőre, akinek Szentendrén volt állandó kiállítása és műterme. Ez a keramikusnő eredményesen használta fel a népi fazekasságot egy sajátos stílus kialakítására. A folklórból és a Bibliából merített témákat dolgozott fel színezett domborművekben, amelyekkel monumentális hatást ért el. Amikor elmélyedtem a népi kerámiában, arra gondoltam, hogy a népi tréfák világa jó téma lehet domborművek készítésére. Az István javaslatára kiállítottam az Utunk szerkesztőségében. Szőcs István melegen gratulált, különösen az a jelenet tetszett neki, amikor az ördög elviszi a menyecskét, de végül az ördög mindenáron szabadulni akar tőle.

Volt azonban valami ebben a korszakban, amit Ceaușescu-korszaknak nevezhetünk, ami gátolta az írók, művészek alkotómunkáját. Ez a cenzúra volt, amely ellenőrzött minden szellemi munkát. Letiltottak színházi előadásokat, könyvek kinyomtatását. Az állambiztonság, a Securitate emberei figyelték, lehallgatták, kihallgatták az írókat, költőket. Ezt Istvánnal is megtették. Egy ismerősöm, a Securitate embere udvariasan arra kért, hogy ne járjak a Jósika-kör előadásaira, mert ők ellenőrzés alatt tartják azt. Az akkoriban tartott Kaláka-előadáson is ott voltak, tudják, hogy kik voltak jelen. Elmondtam neki, hogy ezek értékes kulturális előadások, tanulni lehet belőlük, nem államellenesek, ezért ezután is oda fogok járni. Egy kiállításra készültem a Korunk folyóiratnál, és arra kértem Istvánt, írjon a katalógushoz szöveget. Azt felelte, hogy szívesen megteszi, de már nem olvashatja fel, mert emigrál Magyarországra. Én vittem ki a kocsimmal a kolozsvári vasútállomásra, amikor végleg elmentek Magyarországra. A Kolozsváron töltött két utolsó évéről, gondjairól az Elszabadult konténerek című könyvében számolt be (2005).

A magyarországi kiköltözésével nem szakadtak meg a kapcsolataink. Az ott rendezett kiállításaimról írt a sajtóban. A Magyarok Házában, a Budakeszi Kultúrházban ő nyitotta meg a kiállítást, a Szolnoki Damjanich Múzeumhoz újságíró kollégáját küldte, hogy beszámolót készítsen. Megismertetett magyarországi művészekkel, mint Deim Pál, Csíkszentmihályi Róbert, Ilyés István, akiket meglátogattam műtermeikben. Gyakran találkoztunk budai lakásán, ahol alkotói kérdésekről, saját terveinkről beszélgettünk. Egyszer megkérdezte, hogy tudom-e, mi a ,,rácsuj”? Azt feleltem, hogy nem tudom, de az én falumban Maros megyében is vannak olyan helyek, amelyeket így neveznek. Ennek háttere az, hogy az osztrák impérium idején ilyen helyeken, réteken gyakoroltak az osztrák lovaskatonák. Az ő falujában, Bágyonban is van ilyen hely. Itt maradt fenn egy épület a régi laktanyából, ahol a gerendába vésve felirat is van. Elmondása szerint Székely Huszárezred volt Bágyonban. 1848-ban a huszárok Enyed védelmére siettek, ami fel van jegyezve a történelemben. Így született az ötlet, hogy emléket állítunk a bágyoni huszároknak. István 2026. január 28-án Budapesten elhunyt. Temetésén 2026. május 28-án voltam az ótordai temetőben.
Kedves István Barátom! Köszönöm a barátságodat, amivel megtiszteltél. Művészi munkásságomban biztattál, sok szobrom a Te javaslatodra készült. Példa voltál a kulturális hagyományok meg őrzésében és továbbadásában. Értékes írói pályád útmutató.
Nyugodj békében! Baráti szeretetünk kísérni fog az emlékezés útjain.




