A 19. század második felétől a vidéki városokban gombamódra elszaporodott újságok térhódítása alól Nagykároly sem volt kivétel. A kulturális fejlődés eredményeként ebben az időszakban a városunkhoz köthető tíz különböző hírlap közül, a Nagykároly és Vidéke mellett, vezető szerep jutott a mintegy nyolcvan éven keresztül (1874–1944) itt megjelenő Szatmármegyei Közlönynek.
A Nagykárolyban nyomtatott első ilyen jellegű kiadvány Népiskolai Lapok címmel jelent meg, ezt Szatmárnémetiben szerkesztették, és leginkább ez utóbbi város tanügyi mozgalmához kapcsolható. Majd 1875 februárjában indult a „kérészéletű”, Debrecenben nyomtatott Nagy-Károly. Különös módon ez katalizálta a Szatmármegyei Közlöny megjelenését, ugyanis – mint ezt az újság első számában a szerkesztők kiemelik – a konkurens Nagy-Károly-jal ellentében, mely „tollbandita” módjára beavatkozott egyes családok belügyeibe, az új lap célja: szakavatott írásaival a társadalmi élet tisztességének megvédése. E tekintetben hamar célt is ért, mert az említett – olcsó népszerűséget vadászó – konkurens újság, pártolók hiányában hamarosan megszűnt. Beindulásakor a Szatmármegyei Közlöny szerkesztője és laptulajdonosa Ilosvay László megyei első aljegyző volt. A lap Gőnyei József helyi nyomdájában készült, amelyet 1884-től Róth Károly működtetett tovább. A beindult társadalmi és szépirodalmi jellegű kiadvány mögött 800 előfizető sorakozott fel. Neves fordulat történt 1876. július 11-én, mikor státusát megtartva a vármegye hivatalos lapja lett. Ekképp elsősorban a vármegye hivatalos orgánumává („szócsöve”) vált, emellett pedig társadalmi jellegű lap is maradt. Nem kommentált, hanem szigorú tárgyilagossággal és pártatlanul értesített a közgyűléseken történtekről. A 19. században legtöbbet tevékenykedő szerkesztői Majos Károly és Baudisz Jenő voltak, míg a munkatársak között több neves személyiség – Bársony József, Lauka Gusztáv, Kováts Lajos (Széchenyi gróf barátja) stb. – is felbukkan.
A 20. század folyamán továbbra is rendszerint hetilapként, de bizonyos években (pl. 1906-ban) hetente kétszer is megjelent. 1906-tól, hosszú időn keresztül „független politikai lap”-ként jegyezték, majd később mint politikai és társadalmi kiadvány szerepelt. Hosszú lenne felsorolni azokat, akik mint főszerkesztők (pl. Kováts Béla, Darabánt András, Fábián Sándor); felelős szerkesztők (pl. Pálffy Gyula, Kunéry Kálmán, Rosenfeld Zsigmond); vagy mint főmunkatársak (pl. Pozsonyi Gábor, Zoltán Benő, Török Sándor) lehetővé tették az újság folyamatos megjelenését. A laptulajdonosok rendszerint azok voltak, akiknek a nyomdájában a Szatmármegyei Közlöny megjelent. Így az utolsó évtizedekben a lap a Komáromy Lajos által vezetett tipográfiában készült, és ennek megfelelően a kiadóhivatala is az egykori Jókai, majd később Aurel Vlaicu (ma Doina) utca 2. szám alatt volt.
Az újság 1936 és 1940 között Közlöny (Monitorul) név alatt hagyta el a nyomdát. A Szatmármegyei Közlöny utolsó száma 1944 augusztusában került az olvasók kezébe. Időközben e kiadványnak több melléklapja is napvilágot látott: a Hivatalos Értesitő 1884-ben; majd 1931-ben indult az Érmelléki Közlöny; aztán pedig 1934-ben a Tasnádi Közlöny, amely a pár évvel korábban megszűnt Tasnád és Vidéke című lapot igyekezett pótolni.
Jóllehet a bemutatott, „hosszú életű” nagykárolyi lap rendszeresen beszámolt a fontos nemzetközi és belföldi politikai csatározásokról és a nagy horderejű korabeli történelmi eseményekről, a továbbiakban – ezeket mellőzve – helytörténeti eseményeket, meghökkentő és néha humoros történeteket szeretnénk feleleveníteni, a szóban forgó kiadvány (főleg a 20. század első évtizedeinek) különböző számaiból.
Szemelvények a híranyagból
Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc Nagykárolyhoz és vidékéhez kötött eseményei visszatérő témaként többször is jelentkeznek a szóban forgó újság hasábjain.
A Szatmármegyei Közlöny 1899. május 14. száma Kik élnek még a budavári hősök közül címmel, a vár bevételének 50. évfordulója alkalmából, megemlékezik a nagykárolyi Serly Gusztávról is. Az ekkor 18 éves, piros sapkás honvédet, aki a világosi fegyverletételig végigküzdötte a szabadságharcot, majd később vármegyei főorvos lett, 1907-ben történt elhunytával a helyi Mesterrészi temetőben helyezték örök nyugalomra. Kápolnaszerű családi kriptája a temető bejárata közelében található. Megjegyzendő, hogy itt nyugszik felesége, Móricz Ilka is, akiről korábban az a téves hír röppent fel, hogy ő a nagy író, Móricz Zsigmond húga lett volna. Valójában egy Máramaros megyei főtisztviselő leánya volt, és nem fűzték rokoni szálak az íróhoz.
A Szatmármegyei Közlöny 1902. február 2-i száma hírt közöl Domahidy Ferenc vármegyei főispán haláláról. A Bem seregében harcoló egykori százados egységét Kőhalomnál (Rupea) az oroszok bekerítették, de Domahidy kivágta magát az ellenséges gyűrűből, miközben lándzsa és golyó is megsebesítette. Életének eme epizódját Jókai Mór (akihez tartós barátság fűzte) egy későbbi írásában feldolgozta.
A Szatmármegyei Közlöny 1904. január 3-i száma megemlékezik a közeli Esztró községben elhunyt másik öreg honvéd, Fischbein Mózes haláláról. Ő az elsők között volt, akik Budavár ostrománál a létrán felkúsztak a vár fokára, miközben három osztrák golyó (egy a nyakán) is megsebesítette. Kétségtelen, hogy igen „kemény fából faragták”, ugyanis ezután még 27 csatában vett részt.
A Szatmármegyei Közlöny szerkesztője 1904 decemberében levelet kapott a 71 éves Lenchés Ottótól. Ő 1848-ban a nagykárolyi gimnázium 15 éves (!) diákjaként állt be a honvéd hadseregbe. Levelében az első csatát – a Torontál megyei perlászi ütközetet – eleveníti fel, amelyben ő is részt vett. Írásában megemlékezik nagykárolyi diáktársáról, Nárcisz Bandiról, valamint az érmindszenti Récsei Ignácról is, akikkel vállvetve harcolt a honvéd hadseregben. Feljegyzi, hogy egységének két markotányos asszonya, Danka Sára és Tóth Jánosné, szintén nagykárolyiak, akik férjüket kísérték el a csatamezőre. Lenchés még további számos csatában vett részt, és végül őrmesteri rangot kapott. Mint azt a Szatmármegyei Közlöny szerkesztője megjegyzi: „Gyermeknek ki adott volna nagyobb rangot.” A forradalom leverése után visszakerült a nagykárolyi gimnáziumba, ahol – többek között – tanára lett Erdős Imre, a branyiszkói hős is, akinek a nevét ma is emléktábla örökíti meg az egykori piarista rendház falán.
Julius Jacob von Haynau a szabadságharc véreskezű elfojtójának neve, aki – többek között – Aradon a forradalmi hadsereg tizenhárom tábornokát is kivégeztette, a magyar olvasók számára főleg Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regénye nyomán vált ismertté. Neve a városunkban egykor megjelenő újságokban (Szatmármegyei Közlöny és Nagykároly és Vidéke) többször is felbukkan; nem véletlenül. Történt ugyanis, hogy miután nemzetközi nyomásra Haynaut a bécsi udvar – komoly végkielégítéssel – menesztette, birtokot vásárolt a Szatmárnémeti közelében fekvő egykori Nagygécen. Itteni kastélyába többször is meghívta vacsorára a vármegyei urakat. Gróf Károlyi Györgyöt nyilván jónak látta elkerülni, hiszen ő soha nem állt volna szóba vele sógora, Battyányi Lajos miniszterelnök kivégzése miatt. Haynau gyakran emlegette a meghívott uraknak, hogy mennyire megszerette az itteni embereket. A vendégek pedig úgy ültek ott, mint akik „karót nyeltek”, de a sötét múltat senki sem említette. Egyszer aztán egy parasztfiútól mégis kapott egy figyelmeztetést. Történt ugyanis, hogy a helyi vásáron a falusi fiatalember egy nagyon szép lovat kínált eladásra. Haynaunak nagyon megtetszett a pompás mén. De mielőtt alkudozni kezdett volna, a parasztfiú kijelentette, hogy neki a lovat semmi áron oda nem adja. Aztán később Londonban ennél sokkal durvább figyelmeztetést kapott. Itt az utcán két magyar fiatalember felismerte, és a helyi sörgyári munkásokkal együtt irgalmatlanul megverték. A lincselést csak úgy sikerült megúsznia, hogy bemenekült egy korcsmába, és elrejtőzött a pult alatt. A Szatmármegyei Közlöny 1907. július 12. száma közli, hogy báró Julius Haynau, az egykori táborszernagy örököse inkognitóban Szatmárra érkezett. A helyi Pannónia hotelben Hajnal Gyula álnéven foglalt szobát, ahonnan alig mozdult ki, sőt, bútorokkal még az ajtaját is eltorlaszolta. Nyilván nagyon is jól ismerte a Londonban történteket…
*
Újabban megjelent közlemények szerint Nagykároly első strandja 1937-ben nyílt meg, a városi fürdő mögötti telken (a mai tornaterem helyén). Majd az 1960-as években, amikor beindult az első termálstrand a Bobáldon, ezt megszüntették. Aztán az utóbbit – vízhiány miatt – pár éven belül bezárták, és 1972-ben nyitották meg a Szőlőskert bejáratánál ma is üzemelő medencéket. Viszont a Szatmármegyei Közlöny 1899. március 26. száma arról tudósít, hogy már a 19. században létezett a városi gőzfürdő mögött egy nyári uszoda. Az említett évben ezt a mellette épült faházzal együtt elárverezték. További sorsa ismeretlen; a Szatmármegyei Közlöny 1904. január 4-i száma csupán arról értesít, hogy télen itt egy korcsolyapálya működött. Az öltözőnek használt faházról nem esik említés, de tény, hogy itt még az 1950-es években is egy mutatós, fából készült, régi pavilon állott.
A Szatmármegyei Közlöny 1902. május 27. száma szerint kiépül a városi „távbeszélő”, vagyis telefonhálózat. Ennek központja az újonnan emelt „Posta és Távírda” épülete lesz (a mai I. Maniu utca végén). Az említett évben Nagykárolyban 37 telefonelőfizető volt bejegyezve.
Szatmármegyei Közlöny, 1903. május 10. Bezár Nagykároly egyetlen üzeme, a belga érdekeltségű Lamarche fűrészgyár. Sok munkás veszíti el az állását. (Valójában ekkor már a Nonn téglagyár is üzemelt).
A Szatmármegyei Közlöny 1904. november 13. száma a városi villanyvilágítás bevezetését tárgyalja. Elsőként november 22-én, a város utcáin jelennek meg az égő villanylámpák, a helyi lakosok nagy örömére. De mint rendszerint minden új dolog bevezetésekor, itt is akadnak ellenzők. Egy Kálmánd utcai (a mai Vasút utca) atyafi így fejezi ki nemtetszését: „nem szükséges a villanyvilágítás, mert sötétedés után csak a rossz szándékú emberek mászkálnak az utcákon”. Majd a következő év januárjában bekövetkezik – a komoly pánikot keltő – első hétórás áramkimaradás is. Ennek oka az volt, hogy egy suhanc lópatkót dobott a vezetékre, és így rövidzárlatot idézett elő.
Szatmármegyei Közlöny, 1905. november 12. Megérkezik Nagykárolyba gróf Károlyi István ajándéka, a toronyóra, amit a római katolikus templom tornyába szerelnek fel. Nagy segítség ez a helyieknek, ugyanis ekkor még csak néhány polgárnak fityegett láncon a zsebórája.
Szatmármegyei Közlöny, 1906. szeptember 10. A Csehországból városunkba érkező Vitek Károly karmester zeneiskolát nyit Nagykárolyban. Ez aztán hosszú évekig sikeresen működik.
Szatmármegyei Közlöny, 1906. december 30. A lap Autómobil városunkban címmel szenzációt beharangozó cikket közöl. Grósz Sándor automobilt vásárolt, amellyel a helyieket Szatmárra és Zilahra, nyáron pedig rendszeresen a szőlőskertbe szándékszik fuvarozni.
Szatmármegyei Közlöny, 1907. november 5. Megvalósul egy évtizedes álom: a Déryné ifjasszony című darabbal megnyitják a városi kőszínházat. A páholyokkal szegélyezett pompás és jó akusztikájú nézőtér egy építészeti mestermű. Tervezője a Máramarosszigeten született Kopeczek György, aki 1927-ben saját kezével vetett véget életének. Az 1950-es években történt átalakítás nyomán az épület elveszítette patináját, amelyet a közelmúltban végzett renoválások során sem sikerült teljesen visszaadni.
Szatmármegyei Közlöny, 1909. szeptember 9. Kútfúrás közben melegvizet találnak Gencsen. Nagy reményeket fűznek e víz gyógyhatásához, és ügyes befektetők máris jó pénzt ajánlanak a telek tulajdonjogáért.
Szatmármegyei Közlöny, 1910. július 17. A nagykárolyi polgármesteri hivatal ajánlatot kap a város területén létesítendő villamosvasút megépítésére. Arról nincs utólagos közlemény, hogy ez tulajdonképpen miért nem valósult meg.
Szatmármegyei Közlöny, 1917. február 25. „Világraszóló találmány” bemutatására kerül sor a színház mellett működő szállóban. Az új csodaszerkezet egy mosógép, amely „egy óra alatt, feleannyi szappannal annyi ruhát mos ki, mint egy mosónő egy teljes nap alatt”.
A továbbiakban még néhány, a Szatmármegyei Közlöny hasábjain megjelent helyi érdekű hírt sorolunk fel röviden: 1925. június – jéggyár beindítását tervezik Nagykárolyban; 1930. szeptember 8. – a Mária-szobor leleplezése a Szentháromság-kápolnánál; 1933. július 19. – bezár a Csanálos irányában épült papírgyár; 1938. november 23. – megérkezett Nagykároly első öntöző (locsoló) kocsija; 1941. január 26. – tüdőgondozó intézetet állítanak fel a városban; 1941. április 13. – az első légiriadó Nagykárolyban.
Meglepő, hogy a Nagykárolyban egykor megjelenő Szatmármegyei Közlöny mennyi hazai és külföldi jeles író és költő munkáját közölte egykor a hasábjain.
A hazai hírességek közül az ekkor már „költőfejedelem” Ady Endre versei többször is megjelennek eme újság 20. század eleji évfolyamaiban. A Szatmármegyei Közlöny 1906. február 21. száma négy versét is közli: A Hortobágy poétája, A magyar Ugaron, A Szajna partján, Szívek messze egymástól. Az 1906. március 5-én publikált Julián magyarjai című prózai írásában az Amerikába történő nagyméretű kivándorlás szomorú következményeire figyelmeztet. A költő halálakor megjelenő, 1919. február 2. szám kiemeli azt a tényt, hogy Ady Endre Nagykárolyban nemcsak diákoskodott, hanem az első költeményeit is itt írta.
Városunk szülötte, Kaffka Margit verseit is rendszeresen közli a szóban forgó lap. A Színek és évek című regényének megjelenése kapcsán az 1912. december 1. szám kiemeli a következőt: „Megragadó részletek vannak benne a Nagykároly vidéki életből és pompásan rajzolt alakok, amelyekre mint tipusokra ismer rá az olvasó.” Az 1887-es nagykárolyi tűzvészt is mesterien írja le. Tragikus haláláról az 1918. december 15-én megjelenő szám részletesen beszámol.
A Szatmármegyei Közlöny különböző számaiban Kosztolányi Dezső, Franyó Zoltán és Heltai Jenő versei mellett felbukkannak Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc és Bársony István novellái is. A lap 1903. július 26. száma Móricz Zsigmond Szatmár megyei népköltészeti adatgyűjtésére vonatkozó írását közli. Mint a neves író megjegyzi, rendkívül érdekelné az itt elterjedt nóták, dalok, mesék, gyermekjátékok, alkalmi és ünnepi szokások feltárása. Külön figyelmet szentel a magyar népi humor, a tréfás mondások, gúnynevek, bohókás dalok gyűjtése fontosságának.
Továbbá a helyi költők és írók művei, akiknek a neve ma már jobbára feledésbe merült, szintén rendszeresen szerepelnek az újság különböző évfolyamaiban. Közülük csupán a Szatmármegyei Közlöny 1910. július 31. számában verssel jelentkező, tasnádi származású egykori színésznőt, Czikle Valériát emeljük ki, akinek több kötete is megjelent. Az ismertebb nótaszövegek közül a Messze falu, kicsi templom is az ő szerzeménye. Csak időskori képét ismerjük, de ennek alapján is feltételezhető, hogy fiatal korában igen „kellemes külsejű” lehetett. Tény, hogy ekkor egy Madonna-képhez állt modellt, és ez a festmény ma is New York egyik katedrálisának oltárképe.
A világirodalom nagyjainak alkotásai közül Shakespeare egy szonettje, valamint Goethe-vers is szerepel a Szatmármegyei Közlöny 1910-es évfolyamában. Emellett olyan híres írók, mint Mark Twain, Rudyard Kipling, Alphonse Daudet, Henryk Sienkiewicz rövid írásai is rendszeresen helyet kapnak a 20. század első évtizedeiben megjelenő lapszámokban. De nem hiányoznak innen az orosz klasszikusok – Lev Tolsztoj, Anton Csehov – művei sem.
Mint arról a Szatmármegyei Közlöny 1899. március 26. száma értesít, a nagykárolyi származású Otilia Marchiș a Münchenben tartott képzőművészeti kiállításon festményével első díjat nyert. A német művészkolónia azzal lepte meg, hogy levelezőlapot hozott forgalomba a művésznő arcképével.
A 20. század hajnalán a sport is egyre szélesebb teret hódított városunkban. A Szatmármegyei Közlöny 1899. január 15. száma közli, hogy megalakult a „Nagy-károlyi Vívó- és Torna Club”.
Meglepő a Szatmármegyei Közlöny 1902. március 2. számának híre, miszerint Lépes György, városunk szülötte, az Óriás-hegységben tartott nemzetközi síversenyen három futamban is győzött. Megjegyzés: Vajon hol gyakorolhatta egykor Nagykároly határában a lesiklást? Esetleg a Szentháromság-kápolna dombján? Mert erre más lehetősége nemigen volt.
A Szatmármegyei Közlöny 1901. évi több száma is megemlékezik arról, hogy a nagykárolyi Bródy Miklós Bécsben, Párizsban és más európai városokban egymás után nyeri a rangos sakkversenyeket. Később mint karmester és zeneszerző is kitüntette magát. Mesterségét tekintve, diplomás állatorvos volt.
A Nagykárolyban 1911 júliusában a Fényi utcai sporttelepre tervezett „páratlan esemény” – a futballmeccs – végül elmaradt. Az első, városok közötti találkozót, a Szatmármegyei Közlöny 1913. július 27-i száma híradása szerint a Lövölde kertben – vagyis a mai pálya helyén – rendezték, Nagykároly és Debrecen csapatai között. A végeredmény 2:2 volt.
A továbbiakban a Szatmármegyei Közlöny híranyagából emelünk ki néhány furcsaságot, érdekességet és meglepő történetet.
A Szatmármegyei Közlöny 1905. november 4. számában Kirner János nagykárolyi lakos a következő megfontolandó tanácsot tette közzé: „Óva figyelmeztetek mindenkit, hogy Sándor fiamnak se ne kölcsönözzön, se ne hitelezzen, mert azt kiegyenlíteni nem fogom.”
Szatmármegyei Közlöny, 1906. június 10-i szám. A pénzhamisítási kísérletek terjedőben vannak Nagykároly vidékén. A rendőrség lefülelte a Börvelyben több éve működő bandát, és akciójuk során megtalálták a hamis bankókat és az elásott pénznyomtató gépet is. Erdei József bandavezér igencsak méltatlankodva jegyezte meg, hogy ő már húsz éve foglalkozik pénzhamisítással, de ilyen szégyen még soha nem érte.
A Szatmármegyei Közlöny 1909. július 11. száma érdekes esküvői napról számol be. Ekkor dr. Stein Béla örök hűséget fogadott Milovics Izabellának, Farkas Ábrahám pedig özv. Hirsch Mórnénak. Ebben annyi a különös, hogy az elsőként említett hölgy a második unokája volt. Ezek szerint a nagymama és az unoka ugyanazon a napon járult az oltár elé.
Szatmármegyei Közlöny, 1911. február 5. A helyi gimnáziumból kicsaptak egy negyedik osztályos diákot, aki kisebb csínytevések után társaiból rablóbandát szervezett. A tervek szerint egy kereskedést és egy bankot szándékoztak kifosztani, majd Amerikába szökni. Az elvetemült tanulót az ország összes iskolájából kizárták.
Szatmármegyei Közlöny, 1911. szeptember 10. Lemondott nem jövedelmező állásáról Adorján falu sírásója, ugyanis itt már két éve egyetlen haláleset sem történt.
Az közismert tény, hogy a római katolikus papok korábban sem nősülhettek. A Szatmármegyei Közlöny 1912. január 7. száma szerint egy újabb miniszteri rendelet alapján – bizonyos kivétellel – hasonló előírás vonatkozott a csendőrökre is. Pontosabban: egy rendőrörsön, ahol általában öt személy teljesített szolgálatot, csak egyikük lehetett nős ember. Ha a második is házasodni akart, két lehetőség adatott számára: vagy áthelyezték egy másik őrsre, ahol még mindenki nőtlen volt, vagy kilépett az állományból.
Szatmármegyei Közlöny, 1912. április 28. A nagykárolyi Weiss Berta eltulajdonította és magára öltötte László Jenőné ruháját, majd Szatmárra szökött. A bejelentés alapján a rendőrség itt megtalálta, a rajta lévő ruhát leszedték róla, és ezt bűnjelként lefoglalták.
Szatmármegyei Közlöny, 1912. június 19. A 115 éves Letán Máriát beszállítottak a nagykárolyi kórházba. Nagyobb baja nem volt, és a fia azért hozta ide, mert a nyári, fokozott tempójú munkaidőben nem volt lehetősége az anyját ápolni.
Szatmármegyei Közlöny, 1912. augusztus 15. Nem mindennapi módon „szabadult meg” Bartos László szobafestő a feleségétől. Egyszerűen eladta az asszonyt Nógrádi György kollégájának. Végül még áldomást is ittak a „vásárra”.
Szatmármegyei Közlöny, 1933. április 16. Divatszenzáció! Rövidesen a nagykárolyi korzón is megjelenik két nadrágos nő. Egy helyi szabó közlése szerint az egyik férjes asszony, a másik pedig egy csinos fiatal leány. A férfiak igen kíváncsian várják.
Szatmármegyei Közlöny, 1933. október 11. A kismajtényi Sándor György a megyének, de talán az országnak is a legidősebb embere (ekkor még Bukarestben élt egy 108 éves asszony), ugyanis emberünkről kiderült, hogy 112 éves. Ez a tény akkor került terítékre, mikor Sándort a rendőrség tiltott szűzdohány tartása miatt letartóztatta és bekísérte. Miután a nem mindennapi életkora kiderült, szabadon engedték.
Végül, a felidézett különös esetek és furcsaságok sorát egy pozitív kicsengésű statisztikai adattal zárjuk. A Szatmármegyei Közlöny 1933. január 2. száma közli az előző év népességmozgási adatait: születések, házasságok, elhalálozások számát. Kiemelendő, hogy az 1932-es évben a nagykárolyi anyakönyvekben egyetlen válási esetet sem jegyeztek be!
