Azt mondta az öreg király a lányainak, hogy annak adja az országát, amelyik lánya őt a legjobban szereti. Most téged kérdelek, fordult a legkisebbikhez, mondjad, hogy szeretsz? Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót, felelt a legkisebb királykisasszony. Mit beszélsz, te haszontalan leány, takarodj el az országomból, ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz. Hiába sírt és könyörgött a kicsi királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek szeretik a sót, világgá kellett mennie.
Bizony, az emberek mindig is szerették a sót, lementek érte a föld mélyére, vésték, kalapálták, felcipelték, gályákra, tutajokra, szekerekre rakták, szállították, eladták. Vagy inkább eladták mások, akik jobban tudták, hogy a só nemcsak szeretem-kérdés, de jól jövedelmező üzlet is. Tudták ezt a magyar királyok is, csak a mesebeli király nem tudta.
(A só, magyar népmese)
Máramaros… „silva magna”, nagy erdő, ahogy egy 1199-ből fennmaradt írásos lelet említi. Erre jártak a honfoglaló magyarok is, minden bizonnyal átvonultak nem csupán a Vereckei-hágón, de ahogyan egy 1904-ben Huszton előkerült kincslelet bizonyítja, a Tatár-hágón is, Máramaros keleti határán, és minden bizonnyal Erdély hágóin is.
A nagy erdő, a silva magna első királyaink kedvelt vadászterülete is volt, az idetelepített erdőőrök, vadászok, halászok az uralkodó rendelkezésére állottak. Anonymus is királyi vadászterületként említi. A vidék igen gyéren lakott volt, az Árpád-korban mindössze két megerősített várral, (Nagy)Szöllős és Visk, a Tisza két partján. Az 1199-ben kelt oklevélben mint királyi birtok és vadászterület szerepel, a 13. században azonban megkezdődött a betelepítése. A királytól hűségbirtokokat kapott urak falvakat telepítettek, szász betelepülőket, hospeseket hoztak elsősorban Husztra és Viskre. A Tatár-hágón át be-betörő ellenség ellen Visk vára védte a területet. Amikor azonban a Tisza mederváltása miatt az országút a jobb partra került, ez a védelmi feladat jó ötszáz évig Husztra hárult.
Annak is nyomát találták, hogy már a római korban is virágzott a sóbányászat, ezzel együtt a kereskedelem, amely elősegítette később, a középkorban, a várossá válást. A várak köré épülő települések lassan feleltek meg a várossá válás követelményeinek: várrendszer, kereskedelem, a várnépek közösségei, a telepesek, hospesek letelepedése. A „külföldiek” befogadása már Szent István intelmeiben is szerepel (nem csupán Máramaros, de Erdély esetében is ezek főleg a német ajkúak, a szászok voltak), hiszen belőlük tevődött ki a városi polgárság nagy része. Werbőczy István leírja a Tripartitumban, hogy a város a polgárok egyeteme, mely „sok népből gyűlt össze”. A térségben lehetőség volt a hagyományosan művelt sóbányászatra, a Tisza-völgyben megtelepedett városok kiváltságjogokat kaptak.
A koronavárosok irányításának rendszere rendkívül demokratikus volt, a választott főbíró mellett kettős képviselet működött: a város tekintélyes polgáraiból álló vének szenátusa és egy választott képviselőtestület. Időnként összeült hol Técsőn, hol Szigeten a koronavárosi bíróság, mely a választott testületek vezetőiből állt. Később Técső vált földrajzi helyzeténél fogva az öt koronaváros központjává, ugyanis a vármegyei adminisztráció központja Máramarossziget lett. Ám a városok korántsem voltak egyenrangúak, a szétdaraboltságot, az egyenlőtlenséget a különböző korokban és különböző okok miatt kapott kiváltságok, a privilégiumok okozták, melyek egyes településeket kedvezményezetté tettek. Mikor azonban a királyi kamara felismerte, milyen kincset rejt a föld mélye, nevezetesen a sót, valamint hogy mennyisége és minősége igen nagy haszonnal kecsegtet, egyszeriben megnőtt a terület értéke és jelentősége. Így aztán a só miatt a terület a király, illetve az öt koronaváros birtokába került.
A máramarosi városok a sót a királyi bányavárosok minőségében aknázták ki. A sóbányászat királyi, mondhatnánk állami monopólium volt, a nemesfém után a királyi kamara legjövedelmezőbb forrását jelentette. Ezek a városok tehát a király közvetlen tulajdon- és intézkedési jogába tartoztak.
1329. április 26-án kelt Károly Róbert kiváltságlevele Huszt, Técső, Visk, Hosszúmező számára. Az oklevél 17 pontban sorolja fel a városoknak adott kiváltságokat. Igaz ugyan, hogy az 1329-es okmány maradt fenn, ám tudjuk, hogy a felsorolt települések jogai már ekkor ismertek voltak, ez az oklevél csak megerősíti azokat. A polgárok szabadon választhatták meg papjaikat, akik a királytól végrendelkezési jogot is kaptak, mely szerint haláluk esetén vagyonuk nem az egyházra, hanem végrendelkezésük alapján rokonaikra szállt. Az oklevél büntetőjogi szabályozást is tartalmazott, például azt, hogy a gyilkos pénzzel megválthatta az életét. Kedvezmény volt az is, hogy a telepesek az erdőirtással nyert földjeiket megtarthatták örökjószágnak, ez nagyban segítette a földművelés elterjedését, tudniillik ez időben az ezer km2 „nagy erdő” Máramarosnak csak tíz százaléka volt művelhető. Kezdett kialakulni a cívis, a parasztpolgár létforma, a földműveléssel foglalkozók, a szabad polgárok rétege, akik csak magyarok és szászok voltak. Az időközben a széleken letelepült vlachok és rutén pásztorok nem tartozhattak közéjük.
Károly Róbert oklevele még nem szól a sóbányászatról és a sókereskedelemről, mindezt csak később tartalmazzák a kiváltságlevelek. 1352-ben I. Lajos Máramarosszigetnek is megadja a többiekével azonos jogokat. Úgy tudjuk egy egyházmegyei periratból, hogy ez időben a Szigeten szolgáló Benedek nevű plébános eszközölte ki a királytól a Szigetnek juttatott kiváltságokat. 1331-től ez a máramarosi terület már az egri püspökséghez tartozott. Bár Zsigmond királytól 1392 és 1405 között a koronavárosokat Drág oláh vajda, a későbbi Drágffyak őse zálogjogon birtokolta, ezután valamennyi király a városok kiváltságos jogait megerősítette. A 15. század folyamán a hajdani Drág vajda utódaitól is Moldvából sok sanyargatás érte az öt város polgárait. Igaz, hogy Zsigmond egy újabb adománylevéllel 1406-ban kivette Drág kezéből a városok fölötti rendelkezést, később is sokszor került veszélybe a kiváltságokhoz való jog. A történelem során az öt város kétszáznál is több kiváltságlevéllel rendelkezett egészen a 19. század közepéig, a kiváltságok megvonásáig.
Trónra lépésének évében Mátyás újabb kiváltságokkal jutalmazta a koronavárosokat, eltörölve a sóharmincadot. A kezdetektől ugyanis a só eladási árának harminc százaléka a királyi kincstárba jutott. De nem is ez volt Mátyás legnagyobb adománya a városok számára, hanem az, hogy 1467-ben, miután szerencsésen legyőzte az addig szövetségesének számító, de ekkor ellenségévé váló moldvai uralkodót, Ștefan cel Mare-t (Nagy Istvánt, aki kíméletlenül felégette a máramarosi településeket), a csatában részt vevő máramarosi katonáit a király mentesítette a megyei fő- és alispáni joghatóság alól, és saját, személyes királyi bírája joghatósága alá rendelte. Mátyás engedélyezte a só vámmentes árusítását is, majd 1470-ben az ínséges esztendőkre való tekintettel elrendelte, hogy a porták után járó taxát a polgárok fuvarszolgálattal kiválthassák.
Itt már megyei fő- és alispáni jogkörökről beszélünk, mert tudnunk kell, hogy 1370 körül kezdődik a megyei föld, a „terra noncomitatus” megszervezése, ekkor kerül a közigazgatás alispánok és szolgabírák kezébe. A korábban védelemre épített huszti vár már nem volt központi fekvésű, mert az alakuló vármegye egyes részei több mint kétszáz kilométerre feküdtek Huszttól, más erősségről kellett tehát gondoskodni. Nagy Lajos király nápolyi helytartója, a Toldiból ismert Laczkfi András 1349-ben a következő címet viselte: Comes Sicolorum, de Bistercia, de Maramoriso, et de Brassau. Mindez azt bizonyítja, hogy a kunok és tatárok elleni védekezés céljából a magyar királyság egész keleti része Brassótól Máramarosig egy katonai igazgatás alatt állott. Minden bizonnyal ez már a 12. századtól így volt. Amikor megjelennek az oklevelekben a megyei közigazgatási tisztviselők, az alispánok, szolgabírák, attól kezdve lehet vármegyéről beszélni. 1385-ből való az első ilyen máramarosi oklevél. Kiemelt fontosságú terület volt ez már akkor, a már korábban említett nemesfém, sóbányászat, márványkitermelés, vadászat miatt. Később a vérzivataros 16. századot követően a magyar királyság elveszti ezt a területet, 1606-tól hivatalosan is az Erdélyi Fejedelemséghez csatolják, mert hiszen korábban is már az erdélyi fejedelmek, Báthory István, Báthory Zsigmond, a nagyfejedelem, Bethlen Gábor birtoka volt. Aztán az Erdélyi Fejedelemség megszűnte után I. Lipót, az adakozó császár 1692-ben, mikor Bethlen Miklóst nevezte ki Máramaros főispáni székébe, megerősítette az öt koronavárost a jogaiban, és címereket adományozott az öt városnak: Sziget címere bölényfő, Huszté két nyíl, Hosszúmezőé ökörfő, Viské szarvas, Técsőé sas lett. Igaz, az is Lipót volt, aki látva II. Rákóczi népszerűségét a máramarosiak körében, értesítette a vármegyét, hogy az, aki a rebellis Rákóczit élve kézre keríti, tízezer rénes forintot, aki pedig halva, az hatezer forintot kap jutalmul.
A 18. században a Hallerek és a Telekiek követték egymást a főispáni székben. 1792-től Teleki Sámuel, erdélyi kancellár, a marosvásárhelyi Teleki Téka megalapítója volt a főispán Máramarosban. A korábban magyarok és szászok lakta városokba ruténok és vlachok költöztek be. A terület gyér népességű volta miatt a királyi udvar örömmel fogadta a keleten lakó keresztények betelepülését. Ezzel együtt járt természetesen az adózási és katonáskodási kötelezettség is. Ezzel párhuzamosan a vajdaság és kenéziátus intézménye lassan elsorvadt, a 16. századra meg is szűnt. A vajdák és kenézek is a nemesek soraiba lépnek, a már említett Drágffyak is. Itt jegyezzük meg, hogy a független Moldva Fejedelemség megalakulása a Drágos és Bogdán máramarosi vajdák nevéhez fűződik. (A két terület ősi kapcsolatát a Sziget és Moldva címerében egyaránt fellelhető bölényfej szimbolizálja.) A magyar királyok időnként jutalmazták alattvalóik hűségét, akár a magyar korona nemesei közé is felvették őket. Az erdélyi fejedelmek is a hadjárataikban részt vevő máramarosiakat sorozatosan nemesi címmel jutalmazták, nemesítették. Egy korábbi statisztika alapján megállapították, hogy Máramarosban minden ötödik polgár nemes volt.
Amikor Magyarország a török megszállás következtében három részre szakadt, Máramaros a Partium egyikeként már Erdélyhez tartozott. Husztnak már korábban is fontos szerep jutott, a várháborúk korában sokszor állt ellen a krími és budzsoki tatárok támadásainak. Még később is, a 18. század elején, 1717-ben a Tisza mentét végigdúló tatárokat Sándor Farkas, borsai pap fékezte meg, Huszton szervezett sereget, szétszórták a betolakodókat, több mint tízezer foglyot szabadítottak ki. A 17. század végén a Thököly-felkelés menekült családjai is ide húzódtak, ennek persze az lett az eredménye, hogy a kényszerbeszállásolás vendégeiként a császári hadtestek is élvezték a vár „vendégszeretetét”. 1685-ben az Erdélyi Fejedelemség és Bécs egyezségének következtében Máramarosban császári zsoldosok állomásozhattak. Buda visszafoglalása után Lipót császár azt követelte, hogy más várak mellett Apafi fejedelem Husztra is német őrséget helyezzen, hogy a katonák téli szállása biztosítva legyen. A polgárok nem tudták megvédeni magukat a fosztogatásoktól, erőszaktól, Caraffa zsoldosai valósággal sarcolták a megyét. Így aztán nem csoda, hogy mikor eljött az ideje, a máramarosiak előbb Thökölyhez, majd Rákóczihoz csatlakoztak. Az első máramarosi család, aki az esküt a későbbi fejedelemre letette, az Ilosvay volt. Rákóczi sikere Huszt meghódolásától függött, hát hű embere, Ilosvay Imre álruhában belopódzott a várba, az őrséget, az ötven katonát Rákóczi pártjára térítette. Szép történet akkor is, ha erről Jókai romantikus elbeszéléséből, A huszti beteglátogatókból értesülünk. Rákóczi nem csupán a várat, de gazdag sóbányákat, katonákat is nyert, új alkapitányt nevezett ki a huszti vár élére, Móricz Istvánt.
1703. augusztus 12-én Huszt vára is a fejedelem kezére került. Egy 1703. augusztus 10-én kelt levélben Majos János, a gyalog- és lovas hadak kapitánya írja Szigetről Rákóczinak, hogy egész Máramaros a fejedelmet támogatja hadianyaggal és katonákkal. A térség később is helyszíne a történelmi eseményeknek, 1848 őszén Szigetre érkeznek Galíciából a Lenkey-huszárok, és élvezik a város vendégszeretetét, amíg Pesten a sorsukról döntenek. Lenkey Jánost a gazdag örmény családhoz, a Korbuli családhoz szállásolják be. Ez a család később, 1860-ban a nevét Hollóssyra magyarosította. Ennek a családnak a tagja Hollóssy Simon, a nagybányai festőiskola megalapítója, akinek egész élete a koronavárosokhoz kötődik, hiszen Szigeten született, és Técsőn halt meg. Az öt koronaváros akkor is Rákóczi híve maradt, amikor a fejedelem a kiváltságokat kényszerült megnyirbálni. Hősiesen viselkedtek a városok határaiban élő románok is, úgy tudjuk, az apsaiak ismeretlen helyen máig őrzik a Rákóczitól kapott kuruc zászlót.
A koronavárosok lakói a sóvágó aknákban dolgoztak, adójukat, mint tudjuk, az egri egyházmegyében tartották nyilván, így szerepel a pápai tizedjegyzékben. A sóvágók kivívták maguknak a jogot, hogy ne terhelje őket semmiféle adózás, sőt az egyházi ünnepek alkalmával évente négyszer – karácsony, húsvét, pünkösd és mindenszentekkor – külön jutalék is járt nekik. A király jövedelmét gyarapította a sókereskedelem, hiszen a megyei sóaknák a huszti vár alá tartoztak, mely királyi vár volt. Ennek ellenére a huszti, szigeti és técsői sóvágók maguk választották tisztségviselőiket, a sóbírót, az esküdtpolgárokat, erről egy 1498-as statútum tanúskodik. Ezek szerint minden száz kősó után húsz dénárt és kontóra száz kősót kapnak. Minden tömény (tízezer darab kősó) után három dénár jár nekik. A sóvágók községei a huszti, técsői és a szigeti külön-külön ünnepekkor (karácsony, húsvét, pünkösd, mindenszentek) négy hordó bort, négy ökröt és negyven kenyeret kapnak. A községek sóvágóbírái fejenként háromszáz kősót is kaptak. Ezeket a sókamara ötösével váltotta be másfél pénzen. Mindezt II. Ulászló megtetézte azzal, hogy 1500-ban elengedte a Tisza melletti Telekháza vámjának megfizetését. Igaz, ő volt az is, aki 1514 őszén, a Dózsa-felkelés idején a lázadásban való részvétel miatt a máramarosi nemeseket rangjuktól megfosztotta. Később a rövid életű II. Lajos az öt koronavárost az összes vám fizetése alól felmentette, majd ezután, a 17. században azt is szabályozták, hogy csak azok fizessenek vámot, akik a sót úsztatással a Tiszán szállítják. Ám a „száraz helyeken” vámot nem volt szabad szedni. Majd II. Rákóczi György eltöröltette a sóból beszedett harmincadot „…ennekutána máramarosi nemesség, sem pedig Huszt, Visk, Tétső, Hosszúmező és Szigeth nevű városok lakosai harmincaddal ne tartozzanak.”
Mennyi lehetett a máramarosi só készlete? Nos, nem kevés, hétszáz millió tonnára becsülik. Nem véletlen tehát a mindenkori érdeklődés e kincs iránt. Kezdetben a Tisza jobb partján a sógörcökhöz (a föld felszínére kitüremkedett sóról van szó) könnyen hozzá lehetett férni, később azonban már sóaknákat (sóbányákat) nyitottak. Husztsófalván, Husztbaranyán, Bedőházán, Aknarahón működtek ezek a bányák. Ám a Csétányarévnél feltárt sókitermelőhely jelzi, hogy már a bronzkortól folyt itt kitermelés, pénzérmék, sókifejtő eszközök tanúsítják ezt. A római kortól pedig szervezetten folyt itt a sóbányászat. A bal parton Aknaszlatina, Aknasugatag és Rónaszék környékén művelték, erről számos bányató is árulkodik.
A királyi kincstár kézben tartotta a sóbányászatot, a sóvámot már igen korán bevezette az egész birodalomra. A só fontos volt, nem csupán a királynak, de még Róma urának, a pápának is. 1233-ban, az úgynevezett beregi egyezményben II. András tíz pontban rögzítette a pápa számára az egyház sójárandóságát, de szabályozta még a só hasznosításának módját is. Ezért kapott először 1262-ben kiváltságokat István királytól az akkor még Zeleusnak nevezett Nagyszőllős. A 14. században Károly Róbert idejében jött létre az ún. sókamara (camera salium), és kaptak ezután a máramarosi sókitermelő városok kiváltságokat. A bányavárosok fejlődését tulajdonképpen Nagy Lajos király rendelete alapozta meg, miszerint a városokat külön az élére rendelt ispán irányítsa. Elrendelte sólerakatok létrehozását is Szatmár, Tokaj és Várkony területén. A só szállítása vízi úton történt, tutajokkal úsztatták a Tiszán, a biztonságra a sóutak mentén épült várak vigyáztak. Később, mikor közutakon is szállítottak, a szekérutak karbantartása a máramarosi „nemes népek” feladata volt. Cserébe a sókamarai ispán nekik is kiutalta az egyébként csak a sóvágóknak járó, a háztartási szükségletüknek megfelelő sómennyiséget. A só és a sóházak, lerakatok biztonságáról, védelméről a helyőrség gondoskodott. Az ország egyenletes sóellátását a lerakatokban felhalmozott só biztosította. Minden jól működött a mohácsi vészig.
Sóvágónak lenni abban az időben jövedelmező foglalkozás volt, a privilégiumok rögzítették a különböző juttatásokat. Előfordult azonban, hogy a kamaraispánok és kamaratisztek nem mindig tartották be ezeket a regulákat. A bérlők, a sótisztek gyakran hatalmaskodtak, még több hasznot akartak. Ez vezetett 1551 nyarán egy sóvágósztrájkhoz, melynek szervezői és résztvevői Nagybányán gyülekeztek, és készek voltak tárgyalni a koronavárosok bíráival és esküdtjeivel. Azt is követelték, hogy elöljáróik adják írásba, nem lesz bántódásuk a sztrájkolóknak, szabadon visszatérhetnek városaikba, megkapják törvény által biztosított jövedelmüket. A huszti várnagy és a kamaraispán, Makay Tamás mindezt meg is erősítette. A bányaszemélyzet különböző szakmákra tagozódott: lapátos, kulcsár, kerekes, feredős, gépelyes. A kerekesek a tömlőket sóval megrakták a bányában, a gépelyesek, vagyis gépészek felvonták a tömlőket, és a csűrökbe (girákba) hordták. A rendtartás az ő munkájukat és fizetségüket is szabályozta: „Mikoron sójártatás vagyon, ha ezer vagy kétezer sót följártatnak, adnak nékik hetven dénárt.” Voltak külön sóhordók is, akik a bányából fölhozott sót pajtákba, girákba hordták, ők esztendőnként három-három forint segédpénzt kaptak. És volt máglás is, aki a fölhalmozott sót megszámlálta, és úgynevezett máglyákba rakta. Ők voltak az ellenőrök, a kontrák. A máramarosi rendtartás 1614-ből megőrizte a sóvágók javadalmazását, kötelezettségeiket. A közösségnek volt bírája, aknabírája és dékánja: „Vagyon két gazda az sóvágók között, akik vizet, fát hordanak, tüzet raknak és főznek nekik. Ezeknek minden sóvágó mindenkinek két sót ád. Mindszent napba, mikor bírót szoktak tenni, annak áldomásába szoktak adni 33 sót.” Szombatonként a sóvágók akkora tömböket hozhattak a felszínre, amelynek nagysága eltérhetett a szokásostól. Ezeket ők maguk adhatták el, az ár külön juttatást jelentett számukra. Ez persze a sókamaráknak jövedelemkiesést jelentett, ezért 1607-ben szabályozták ezeknek a szombati sótömböknek a méretét, csak két szokásos nagyságú sótömböt engedélyeztek. Ám ezeket sem akárkinek, csak a kamaraispánoknak adhatták el rögtön a felhozatal után, az akna fölött. A szokásos sótömbök súlya 4,5 kg volt, ezeket a kitermelés helyén bivalybőrbe csomagolták, és csörlőkkel húzták fel a helyszínre. Nem volt ez csekélység, például a szlatinai bánya mélysége ekkoriban, a gépesítés előtt 50 m volt. A Tiszáig állati erővel vontatott szekereken szállították a sót, onnan tutajjal vitték tovább a tömböket. A királyi kincstár egyik legnagyobb sóhivatala Tokajon volt.
Maradjunk még egy pillanatra a szállításnál. Mikor eljutott a vasút Máramarosba, a 19. század második felétől kiépítették a sószállító vasútvonalat a Pest–Királyháza–Kőrösmező vonalon. A szállítás korszerűsítése magával hozta a fokozottabb kitermelést. A szlatinai aknát például 50 m-ről 450 m-re mélyítették, és gépekkel folytatták a kitermelést. Hogy aztán mi lett ezekkel a vasútvonalakkal, az már egy másik történet.
Amikor 1733-ban az öt koronaváros, és velük együtt Máramaros megye is akkor úgy látszott, végleg Magyarországhoz került, és ezzel együtt a bécsi császári korona alá, a császári kamara ölébe hatalmas vagyon hullott, többek között a sóbányákkal. A vagyont persze becsülte a császári udvar, de nem becsülte és nem őrizte a szabadságjogokat. 1834-ben az öt koronaváros a királyi kamara elleni perében elvesztette a 14. században kapott kiváltságait. Ezek a kiváltságok ugyanis feltételezték a király közvetlen tulajdonosi és intézkedési jogát. Mindez 1834-ben már nem létezett. Megjegyezendő, hogy az úgynevezett szabad királyi bányavárosok, melyeknek zöme földesúri vagy egyházi birtok volt, még megtarthatták kiváltságaikat, például Selmecbánya, Besztercebánya, Körmöcbánya. A városok hosszú harcot vívtak jogaik védelmében a kamara ellen, ám éppen akkor kellett megtapasztalniuk, hogy minden hiába, reményüket éppen akkor kellett elveszteniük, amikor Európa-szerte a polgári gondolat látszott győzedelmeskedni, 1848-ban. Elúsztak hát a bányák, erdők, várak. A városok hajdani erdőbirtokait szabadon prédálta a császári udvar, fakitermelésbe, papírgyártásba, vaskohók építésébe kezdett. Az idegen munkások behozatala a városi polgárok térvesztését jelentette. Ám azt a polgári öntudatot, melyet hajdan a reformáció alapozott meg, az európai főiskolákon szerzett tudást, egyházi és világi tudományos tevékenységet, azt a polgári öntudatot egyelőre a térség nem vesztette el. Ahhoz később a 20. századi világégés és egy addig ismeretlen ideológia kellett, hogy mindenétől megfosztassék a hajdani büszke máramarosi polgár. Mert a felvilágosodás századában, majd a reformkorban megszületett városi értelmiség szerepe még sokáig meghatározó volt. Aztán ezt is elsöpörte az idő.
Trianon 1920-ban meghozta ennek a térségnek is a visszavonhatatlan feldarabolását. A Tisza menti területek hovatartozása volt a kérdés, de az illetékesek csakúgy döntöttek, mint a többi területi kérdésben, papíron tologatva a határokat. Csehszlovákia a Tisza jobb partját kapta, Románia persze elítélte a döntést, mondván, hogy „az élő Románia testében Máramaros egy halott sarok lett.” Később, 1944-ben a szovjet megszállók pedig úgy döntöttek, hogy Románia határa a Szigetet Nagybányától elválasztó Gutin-hágó legyen. Ha ez így is maradt volna, ma Máramarossziget Ukrajnához tartozna. Végül másként alakult, a Tisza lett a két ország közti természetes határ. Rahó után a Tisza nagy kanyarulatától, ahol dél felől nyugat felé kanyarodik egy 63 km-es szakaszon a határfolyó, tulajdonképpen a folyó közepe a határ a két ország között. A trianoni döntés idején ez volt a csehszlovák–román határ. Ám 1939-ben Kárpátalja Magyarországhoz visszacsatolása után ez a román–magyar határ volt.
Ha ezeréves magyar határról beszélünk, elsőként a Kárpátok vonulatára gondolunk, hegyekre és folyókra, várakra és erődítésekre, melyek a Magyar Királyság keleti határait védték. Magyarország területe egészen a 20. század elejéig, az első világháborúig nagyjából egybeesett a Kárpát-medence területével. A mindenkori védelmet a Kárpátok vonulata biztosította. Ám a második világháború kezdetén komolyabb védelemre kellett berendezkedni. Más európai országok is építeni kezdték védvonalukat. Franciaország 1927-ben a 350 km hosszú Maginot-vonalat, a belgák az Albert-vonalat, a németek 1933 és 1939 között a Siegfried-vonalat, majd 1942-ben az Atlanti-falat a megszerzett francia tengerpartra, a szovjetek 1929-ben a nyugati államhatár mentén a Sztálin-vonalat, a románok a magyar határ mentén a Károly-vonalat. (Ez utóbbi a második bécsi döntés alapján a magyar honvédség birtokába került, a továbbiakban semmilyen védelmi szerepet nem játszott.) 1939-ben a magyar kormány úgy döntött, hogy az ország keleti határait kell erősíteni, hiszen Lengyelország német lerohanása után Magyarország két ellentétes nézetű világhatalom, a pánszláv, kommunista Szovjetunió és a nemzetiszocialista Németország közé került. Észak-Erdély visszatértével is világossá vált, hogy a Kárpátok keleti hágóit ellenőrzés alatt kell tartani. Erődítési szakemberek vették számba Kárpátalja ipari lehetőségeit, és megkezdték az Árpád-vonal kiépítését. Ha a történelem során a viski, majd a huszti vár védte a koronavárosokat, most ez a feladat az Árpád-vonalra várt.
A 4. Ukrán Front csapatai 1944. szeptember–október folyamán végrehajtott hadműveleteik során nem jutottak el az Árpád-vonalig, csak a hágók egy részét foglalták el, és megkerülő manőverek révén jutottak át az Árpád-vonalon. Végeredményben ez volt az egyetlen olyan erődrendszer Európában, melyet nem törtek át, az ellenség egyszerűen megkerülte. (Bár a Gyimesi-szorosban és az Úz völgyében megjelentek a szovjet tankok, közelharcra is sor került, az egyenlőtlen harc sok áldozatot követelt. Ismeretes a Gyimesekben Sebő Ödön főhadnagy századának hősies ellenállása.) Minden hiába volt, az 1940–1944-es időszakban épült Északkeleti- és Keleti-Kárpátokban több mint 600 km hosszan húzódó védelmi rendszer sem tudta a románok átállása után a Vörös Hadsereget feltartóztatni. „Előttünk az orosz, hátunk mögött a német, fejünk fölött az angol…” – írta 1944 márciusában, Magyarország német megszállása után Bakay Szilárd altábornagy.
A hajdani koronavárosokat 1944. október végén a 4. Ukrán Font egységei foglalták el. Ezzel a térségnek új történelme kezdődött, a kor igazi arcát és rémtetteit még ma sem ismerjük maradéktalanul.
1968-ban talán a csehszlovák események hatására a román hadsereg a Kárpátokban levő Árpád-vonal bunkereit felrobbantotta. De Ukrajna felfedezte mint idegenforgalmi látványosságot, és bizony az ország első military-hotelje a háború alatt a magyar katonákat ellátó pékség fölé épült.
A múlt kincsei a Kárpátok várainak leomló kövei alatt pihennek. Ez a föld a Rákócziak, Dobók földje, innen az egész nemzetet megmozgató szabadságharcok indultak ki, itt keletkeztek a legszebb kuruc dalok, itt egy erős protestáns egyház született, a magyar nyelvű költészet kezdete is ehhez a földhöz kapcsolódik. Hiszen talán a „jó Husztnak várában” írt első világi témájú Bornemisza Péter-dal, a Siralmas énnéköm kezdetű búcsúvers nélkül a tudós költő hű tanítványa, Balassi Bálint sem lett volna a magyar költészet csillaga.
Színes etnikumú képet mutat a koronavárosok földje is. Az őslakos magyarok számát helyenként meghaladó zsidóság a 17. században kezdett betelepedni, az örmények a 19. század elején érkeztek, a németek főleg a Szepességből települtek be, cipszernek hívják ezért őket, a ruszinokat a 12–13. században említik először. Petrovay Miklós az 1670-es évek elején írt énekeskönyvében így mutatja be Máramaros népeit: „Négyféle nemzet ez tartományt lakja / Magyar és régi szászok maradékja / Oláh és orosz másik haza tagja / De akarattyok egy megmaradásra.”
Ismerjük meg az öt koronavárost közelebbről.
Huszt
Huszt várát minden bizonnyal 1300–1350 között építették, a Vörös-dombról (melyre a vár épült) szóló monda szerint már a tatárjárás idején is álltak a falai. 1353-ban egy oklevél először említi a várat. Minden bizonnyal ebben az időben épült a vár erődtemploma is, egy 1449-ből származó királyi adománylevél szerint a kápolna javára kiutaltak évi 12 aranyforint értékű kősót. Ezek szerint a só már ekkor értékmérő is volt. Ez időben itt Drág vajda volt hatalmon, családjából főispánok, kamaraispánok emelkedtek ki, ősi ellenfelei a Perényieknek. Majd Mátyás uralta a várat, a kör alakú erődtemplom védőfalai sokszor nyújtottak menedéket nemcsak a török, tatár, támadás ellen, de a moldvai uralkodó, Nagy István (Ștefan cel Mare), Mátyás ellenfelének csapatai ellen is. Mátyás aztán Beatrix királynénak ajándékozta Huszt várát. Később 1511-ben II. Ulászló a várat és a hozzá tartozó kincstári birtokokat Perényi Gábor főkomornyik mesternek adományozta. Ám ez a vár sűrűn váltotta urait, volt ez II. Lajos anyjáé, Anna királynéé, aztán Szapolyai Jánosé, majd Nádasdy Tamásé, aztán Izabelláé, Szapolyai özvegyéé. Ezek viharos évek a vár történetében, Izabella királyné csak hosszú ostrom után jutott tulajdonához, a védők szenvedéseit Forgách Ferenc, a reformáció korának híres történetírója örökítette meg. Úgy tudjuk, az ostromot itt élte át a fiatal Bornemissza Péter. Ördögi kísértetek című művében beszámol a látottakról, és nem lehetetlen, hogy a Siralmas énnékem búcsúversét is akkor, az ostrom idején, 1557 januárjában írta. A várnak stratégiai szerepe volt, védte a hágókat, a sóutak biztonságát. I. Ferdinánd át is építette, a ma is látható romok az ő nevét is őrzik, például a déli Ferdinánd-bástya. Ferdinánd 1570-ig volt a vár ura, aztán Hagymássy Kristóf várkapitány Báthori István erdélyi fejedelem oldalára áll, és átjátssza a várat az erdélyieknek. A várkapitánynak történelmi szerep jutott, nem csupán a vár esetében, de ő az, aki a császári seregben a Báthori ellen küldött Balassi Bálintot megsebesíti és elfogja. Bethlen Farkas Báthori uralkodásáról szóló művéből úgy tudjuk, hogy a sebesült Balassit a huszti várban is ápolták kezdetben. Itt a költő beleszeretett Hagymássy várkapitány fiatal feleségébe, és hozzá írta a Krisztina nevére szerzett éneket. A költő aztán a gyulafehérvári fejedelmi udvarban felgyógyulva immár Báthori híveként Lengyelországba is elkísérte a királlyá választott fejedelmet. Báthori lengyel királyként oly sok értékes ajándékot kapott híveitől, hogy azokat egy időre a huszti várba helyeztette el. Egy másik történetíró, Gyulaffy Lestár a 16. századi huszti krónikában említi például azt, hogyan szökött meg háromévi huszti várfogságból kötéllel leereszkedve a vár falán Petru, havasalföldi vajda.
A reformáció üzenete nagyon korán eljutott Husztra, már 1523-ban egy Németországból hazatért teológus az új hitről prédikált a husztiaknak, és az új vallásra, az evangélikusra térítette a híveket. 1555-től a kálvini egyház követői lettek, mondhatjuk, a huszti gyülekezet a magyar királyság egyik legrégebbi protestáns gyülekezete. Egyes források szerint az erődtemplom északi fala alatt temették el a huszti várban elhunyt Petrőczi Kata Szidóniát, az Erdélyben született első magyar költőnőt. A művelt asszony férjével, Pekry Lőrinc kurucgenerálissal és gyermekeivel menekült Erdélyből Husztra, itt töltötte betegen élete utolsó hónapjait. Rákóczi nagy együttérzéssel gondoskodott kényelméről, ápolásáról, majd 1708 májusában a biztonságosabb Beregszentmiklósra szállíttatta a nagybeteg asszonyt. A források úgy tudják, hogy Huszton érte a halál 1708. október 21-én, és ott is van eltemetve. 1709-ben férjét is, Pekry Lőrinc kurucgenerálist ugyancsak Huszton temették el. Petrőczi Kata Szidónia huszti munkásságának emlékei a magyar nyelvű vallásos költészet remekei közé tartoznak. Testi szenvedései mellett szülőföldje, Erdély sorsa, jövője is aggasztotta őt, bujdosását keserves szívvel viselte, és hogy bánatát enyhítse, latin zsoltárokat fordított. Pápai Páriz Ferenc Balassi és Zrínyi méltó utódjának tartotta Petrőczi Kata Szidóniát.
1711 tavaszán Rákóczi úgy rendelkezett, hogy a rendek Huszton gyűljenek össze, határozzanak Pálffy János, császári generális előterjesztéséről, mely a császár akaratát tükrözte. Ő maga az orosz cár segítségéért indult, helyetteséül Károlyi Sándor generálist bízta meg. Husztot azonban elkerülte a történelmi akarat, Károlyi a birtokaihoz közelebb fekvő Szatmárra tette át a rendek gyűlését, és 1711. április 20-án elfogadta a császári békepontokat. A huszti béke helyett szatmári békét emlegetünk, és nagymajtényi fegyverletételt.
A huszti vár korábban is élte viharos évszázadait, Bocskai seregei is ostromolták, 1605-ben be is vették. Aztán a nagy fejedelemé, Bethlen Gáboré, aki öccsének, Istvánnak ajándékozta. Bethlen István, miután lemondott I. Rákóczi György javára, a rövid életű fejedelemsége után itt húzta meg magát. Hosszú ideig a török kegyétől függött, ki kerül a gyulafehérvári fejedelmi palotába, de beleszólt a török Huszt várának sorsába is. Husszein basa küldöttségének tagjaként a híres török utazó, Evlia Cselebi is megfordult a huszti várban. Tíz kötetre rúgó útleírásának egyikében található a huszti várban tett látogatásának leírása is: „Vára a Hasszán hegy tövében fekszik, falai erős tömések, s Iszkander erődítményéhez hasonlatos erős vár, bástyájának magassága az égboltig ér. Külvárosának házai a vár nyugati oldalára néznek, s egyik a másik fölött van. Palotájának teteje színes cseréppel van fedve, a templomok tetején a keresztek tiszta arannyal vannak bevonva.” Volt a kiskorú Thököly Imre is a vár kapitánya, ám életkorára való tekintettel nem foglalhatta el a huszti uradalmat, helyette Apafi Mihály, erdélyi fejedelem szerezte meg a Rhédey Lászlótól származó örökséget. A kiskorú örökös mellé kinevezte kancellárját, Teleki Mihályt, hogy ügyeit rendezze. Bár Thököly soha nem foglalta el a máramarosi főispáni széket sem, e táj fontos helyszíne volt életének, innen indítja szabadságharcát is. De mások számára is jelentett menedéket a huszti vár, például a Wesselényi-összeesküvésben résztvevőknek, többen közülük ide menekültek a császári bosszú elől. A huszti várban 1707. március 8-án országgyűlést tartottak, az erdélyi kurucok itt tiltakoztak Rabutin császári generális erdélyi túlkapásai ellen. Rákóczi fejedelmet Vay Ádám, udvari kancellár képviselte. Az erdélyi küldöttek kimondták, hogy együtt harcolnak Magyarországgal a szabadságért, mert „mind az közügyekre, mind az egy magyari vérre, mind pedig természetre és nemzetségre-szokásra összveköttettek.” Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ennek a határozatnak a szellemében Huszton született meg a későbbi ónodi országgyűlés határozata a császári ház hatalomtól való megfosztásáról.
A díszes palotát időnként tatárok ostromolták, majd vihar pusztította, később fegyverzetét leszerelték és Kassára meg Váradra szállították, mert Mária Terézia már nem szorgalmazta a helyreállítását. Ám a sorsát betetőzte egy villámcsapás 1766. július 3-án, mely felégette és romhalmazzá változtatta a hajdan oly dicső erősséget. Már nem volt mit védenie, az új császár, II. József el is utasította a felújítási terveket, Lengyelország felosztásával stratégiai szerepét már elvesztette. Romokat, növényzettel benőtt bástyafalakat láthatott Kölcsey is, amikor idelátogatott, és a reformkor híressé vált versét, a Huszt című epigrammát megírta 1831. december 29-én. Kölcsey Kálmán nevelője, Obernyik Károly 1838-ban ilyennek látta a vár maradékát: „A hegy magasabbnak látszik, mint amilyen valósággal, s a felmenetel is reá nem nehéz. A várban még meglehetős nagyságú falak állanak fenn, hajdan a vár elég erős és nagy lehetett. Szépek némely falak, melyeket a repkény sűrűn beborított. Szép itt a hajdan emléke, honnan a vár ura nézhetett le a legmagasabb ablakból.” Hanyatlott a hajdan virágzó város, pusztult a vár, és végül elvesztek a kiváltságok. Már a sókamarára sem volt többé szükség, mely a várhegy alatt hajdan kialakult városban a királyi uradalomnak tartozott csak elszámolással. A vár pusztult, a város hanyatlott, az első világháború végén már a többségben ruszinok lakta városban egymást érték a nacionalista hangulatú gyűlések. Itt már Csehország diktálta a törvényt, és 1938. november 2-án a huszti magyarok számkivetettsége betetőződött: a második bécsi döntés értelmében a város nem kerülhetett vissza Magyarországhoz. Ezzel Kárpátalja magyarok lakta területe két részre szakadt. Huszton a magyarellenességéről elhíresült Kárpáti Szics Népi Védelmi Szervezet (Szicsovi Sztrilci), a fasiszta jellegű félkatonai szervezet támogatója lett az Augusztin Volosin vezetésével megalakult autonóm kormánynak, mely németbarát politikát folytatott, és független ukrán államot szeretett volna létrehozni. Volosin neve már 1919-ben ismertté vált, amikor a Csehszlovákiához került kárpátaljai részekből létrehozták a Podkarpatszka Rusz Autonóm Direktóriumot, ennek elnökségi tagja volt Volosin. (Az 1920-ban megalakult Podkarpatszka Nemzeti Szocialista Párt egyik vezetője Illés Béla volt, akit a Rákosi-idők írójaként ismertünk.) Volosinék nevet is adtak az új államnak, Karpatszka Ukrajina.
Érdekes, és ellentmondásos pályakép egy Habsburg főhercegé, aki szics-gárdista ezredes lett. Habsburg-Tescheni Vilmos Ferenc József főhercegről császári és királyi ezredesről van szó, aki ukrán nevet vett fel: Vaszil Visivanyij, polgári nevén Wilhelm Habsburg. Harcolt az ukrán bolsevikok ellen, harcolt az Ukrajna bekebelezésére irányuló lengyel törekvések ellen, és nem kerülte el a szovjetek bosszúja sem. A háború után Bécs angol zónájából rabolta el a KGB 1947 augusztusában, Kijevben halálra, majd életfogytig tartó kényszermunkára ítélték. A Nemzetközi Vöröskereszt adatai szerint 1948. augusztus 26-án halt meg Kijev Lukjanovszka börtönében. Újabb kutatások ezt az adatot cáfolják. A szics-gárdisták főleg éjszaka garázdálkodtak, elhurcoltak magyarokat és ruszinokat, akik magukat nem vallották ukránnak. Olyan erősnek hitték magukat, hogy 1939. január 6-án meg is támadták a Magyarországhoz tartozó Munkácsot. Ám Csehszlovákia német megszállásával a korábbi támogatás megszűnt, Magyarország pedig 1939. március 13-án bevonulhatott Kárpátaljára. Ezzel Volosin Kárpát-Ukrajnájának álma szertefoszlott. A szics-gárdisták (zömmel galíciai ukrán nemzetiségűek voltak, akik lengyel állampolgárként a független Ukrajnáért küzdöttek), katonai kiképzésben nem részesült fiatalok a kivonuló cseh katonáktól próbáltak fegyvert szerezni. A lengyel határ felé hátrálva a lengyel határőrökkel is tűzharcba keveredtek, az egyenlőtlen tűzharcban sokan elestek. Emléküket a Vereckei-hágó alatt emléktábla őrzi, a felirat szerint mindezért a magyarok a felelősek. Volosinnak még volt ideje magát államelnökké választatnia egy nem létező államban, majd vette a kalapját, és „kormányával” Romániába menekült a magyar csapatok elől. A magyar hadsereg harmadik szárnyának alakulatai Veresmartnál március 16-án átlépték a miniállam határát, és bevonultak a „fővárosba”, Husztra. Mindössze négy évig tartott Huszt magyarságának biztonsága, 1944. október 24-én a szovjet csapatok megszállták a várost, és bár a csehek gyorsan visszatértek, Kárpátalját Moszkva már rég a Szovjetunió részének tekintette. Kezdődhetett a bosszúhadjárat a térség magyar lakossága ellen. Hogy ez milyen mértékű volt, arról a szolyvai emléktáblák tanúskodnak.
A várat pedig, a hajdan sokat látott tanút, szinte áttörhetetlen dzsungel borítja, szemét mindenütt, nagyságnak nyoma sincs, csak az oda felgyalogló utazó szívében. A „némely falak” már nem állnak, és a „Hass, alkoss, gyarapíts” üzenetét betemették a romok.
(Folytatjuk.)
