Bár az egykori újságcikkek, kritikák az erdélyi képzőművészet egyik nagy reménységeként említik, Olajos István művészegyéniségét és műveit kevesen ismerhették meg.1 Talán a születésének 110. évfordulójára a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum Képtárában 2025. június 4. és július 22. között megvalósuló életmű-kiállítással, illetve ezt követően a múzeum folyóiratában, a Lustrában megjelenő ismertetővel,2 majd ezt követően a 2026. január 22. és február 8. között a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban is bemutatott Olajos életmű-kiállítással sikerült valamelyest visszahozni a köztudatba a fiatal alkotó képzőművészeti munkásságát, és felidézhettük a sajátszerűen lírai képeinek hangulatát.
Olajos István története 1915. december 2-án Székelyudvarhelyen kezdődött, ekkor született meg Olajos István távírda-felügyelő és Boldizsár Irén háztartásbeli egyetlen gyerekeként. Az apa, az első világháború befejezése után nem sokkal, a fronton szerzett sebesüléseibe belehalt. Az özvegynek nem ítélték meg a háború következtében félárván maradt gyerekének járó segélyt, így talán a jobb megélhetés reményében Kolozsvárra költöztek. Az anya mosónői munkával kereste meg a mindennapi betévő falatot, illetve a gyermeke iskoláztatásához szükséges fedezetet. Tibori Szabó Zoltán a Korunkban megjelent, 1993-as írásához3 Olajosnak az akkor még élő kolozsvári egykori iskolatársait és művésztársait kérdezte, ez alapján rekonstruálta Olajos István rendkívüli megpróbáltatásokkal tűzdelt tanulmányi éveit. Mindvégig édesanyja szerény keresetéből tartották fenn magukat. Volt olyan időszakuk is, amikor a Gyergyai-féle kórház (Karolina Kórház) egyik folyosóján húzódtak meg éjszakára.4
Olajos a középiskolai tanulmányait Kolozsváron a Római Katolikus Fiú-Főgimnáziumban végezte, amelynek Iskolai értesítőjében 1931-től, hatodik osztályos korától szerepel. Rajztanára, Diviaczky Rezső5 ösztönözte az iskolai kiállítások szervezését, heti két külön órában tanította rajzolásra és akvarellfestésre az erre jelentkezőket. Az évkönyvek tanúsága szerint a főhatóság a szegény tanulókat, köztük Olajost is a tan- és fenntartói díjakból olykor felmentette, év végi jutalomkönyvekkel kitüntette, rajzban elért szép eredményeiért dicséretet kapott.6 1934-ben érettségizett, de már előtte, 1932-től látogatni kezdte Papp Sándor7 tanítványaként a Szépművészeti Akadémiát. Azonban az 1929–1933-as nagy gazdasági világválság következtében Papp Sándor kolozsvári iskolája teljesen ellehetetlenült, tanárai, köztük Romulus Ladea,8 1933-ban átmenekítették azt Temesvárra. Olajos 1934 őszén lett a temesvári Művészeti Akadémia diákja. Vele költözött Kolozsvárról édesanyja is, aki mosással, takarítással teremtette elő a megélhetéshez szükséges anyagiakat és a fia tandíját. Olajos pedig éjszakai munka vállalásával egészítette ki megélhetésüket: a Temesvári Szövőgyár egyik legnehezebb részlegén, a jacquard-szövészeten dolgozott.
A temesvári kurzusok minőségét, a kreatív készségek javítását kiváló, európai képzettségű tanárok biztosították: Cătul Bogdan9 és a kiváló grafikus, Podlipny Gyula10. Olajos az iskola mellett készített linóleummetszeteket is, erről tanúskodik az iskolai évekből fennmaradt hét darab linódúc, amely jelenleg a székelyudvarhelyi múzeum képzőművészeti gyűjteményében található. Viszont egyetlenegy sem került elő az ezekkel készült levonatok közül, feltehetőleg temesvári lapokban jelentek meg grafikái.
Olajost a főiskola elvégzése után rajztanárként a Szilágy megyei Füzesszentpéterre nevezték ki, ahova édesanyja már nem követte, ő Temesváron maradt. Fia vidéki rajztanári fizetéséből próbálta segíteni őt. 1942 októberétől visszakerült Kolozsvárra, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium a Malom utcai román tannyelvű gimnáziumba nevezte ki helyettes tanárnak, mellette az 1943–44-es tanévben a Református Kollégium óraadó tanára volt. Rajzot, művészettörténetet, számtant és honvédelmi ismereteket tanított, ő volt a rajzszertár őre, osztályfőnök, s a mindennapos tornafelügyelet egyik ellátó tanára.11 Tanított, alkotott és közben tanult, rendszeresen látogatta Kolozsváron Felvinczi Takács Zoltán (1880–1965) művészettörténeti előadásait, ugyanis doktorálni készült.12 Kiváló szorgalma minden jel szerint több területen megmutatkozott.
A kolozsvári Szépművészeti Múzeum a 2025 augusztusában megszervezett nagyméretű kiállításon és egy vaskos albumban mutatta be a Barabás Miklós Céh múltját, köztük az 1930-as évek végén induló fiatal képzőművészek munkásságát, akiket ma már Tizenötökként emlegetünk. 1939-ben ugyanis Kolozsváron egy új nemzedék jelentkezett. Céljuk az alkotás mellett a közös kiállítások létrehozása volt. Ennek a csoportosulásnak egyik szervező egyénisége volt Kós András, Kós Károly fia, Olajos temesvári diáktársa, aki frissen végzett szobrászművészként a kolozsvári, temesvári és bukaresti képzőművészeti akadémiákon tanuló vagy végzett fiatal alkotókat egy közös kiállításon való részvételre ösztönözte. 1939. december 3-án a kolozsvári tartományi széktartóság palotájának üvegtermében az első csoportos kiállításukat a Barabás Miklós Céh égisze alatt Kós Károly nyitotta meg. A kiállítók: András László (Kolozsvár), Andrássy Zoltán (Kolozsvár), Balázs Péter (Magyarfenes), Brosz Irma (Kolozsvár), Debitczky István (Kolozsvár), Erdei Erzsébet (Zilah), F. Ferenczy Júlia (Kolozsvár), Incze István (Marosvásárhely), Kós András (Sztána, Kolozs megye), Kósa-Huba Ferenc (Temesvár), M. Makkai Piroska (Szászrégen), Olajos István (Temesvár), Piskolthy Gábor (Marosvásárhely), Rodé Edit (Temesvár) és Tollas Júlia (Nagyenyed). Némelyikük ezúttal lépett először a széles nyilvánosság elé, ez is azt mutatja, hogy itt az erdélyi magyar művészet új hajtása jelentkezett. Az 1939. december 3. és 10. között, mindössze egy hétig nyitva tartó tárlat a korabeli újságokban kitüntetett figyelmet, 15 ismertetőt kapott.13 Egy ilyen médiafigyelem a fiatal képzőművészek megmozdulása iránt ma sem ártana… Szentimrei Jenő azt írja a fiatalok felkészültségéről: „15 fiatal művész 78 műve örvendetes színvonalat képvisel. Ez a termés már belföldi képzőművészeti nevelés eredménye. Temesvár és Bukarest főiskolái, s Nagybánya művésztelepe adták meg az alapot, melyről egyöntetű a megállapítás, hogy jó.”14 Maksay Albert a Pásztortűzben túlzóan biztató sorokat írt a fiatal alkotókról: „Tizenöt kifogástalan készültségű, komoly tehetségű, biztos szemléletű és jórészt inkább többé, mint kevésbé önálló felfogású művész fogott össze, hogy képben és szoborban bizonyságot tegyen az akarásáról, a felelősségtudatáról, az eszményeiről és a képességeiről. Kiállított anyaguk alapos önbírálatról, elmélyülő munkáról, hittel vállalt célkitűzésekről és kétségbevonhatatlan tudásról tanúskodott. Olyanoknak mutatkoztak be, mint akiknél az erdélyi képzőművészet jövője biztos kezekben van.”15
Ezt követően további tizenegy csoportos kiállítással jelentkeztek Kolozsváron, Budapesten, Marosvásárhelyen, Szászrégenben, amelyek közül kiemelném a kolozsvári Műcsarnok elkészülte alkalmával 1943. április 3-án tartott eseményt, ekkor nyitották meg ugyanis a sétatéren Kós Károly tervei alapján a tágas, világos és kényelmes helyiséget, amelyről a következő méltatás jelent meg: „Képzőművészeink s az egész erdélyi művészeti élet régóta nélkülözte azt a megfelelő, külön erre a célra épült képzőművészeti kiállítási csarnokot, amely elhelyezésénél és berendezésénél fogva méltó keretet nyújthatott volna a fejlett erdélyi képzőművészet értékeit bemutató tárlatoknak.”16 Egy nagyszabású, összerdélyi tárlat után 1944 márciusában a budapesti Nemzeti Szalonban szervezett kiállításukat már a német megszállás korántsem szívderítő körülményei nehezítették. Majd 1944. augusztus 20-án megnyílt, és egy hónap múlva zárult a kolozsvári, Szolnay Sándor rendezte kiállításuk, és ezzel véget is ért a Céh első, történelmi korszaka, amelyhez Olajos művészi kibontakozása kapcsolódott.
A fiatal Olajos a fenti kiállítások mindenikén szerepelt egy vagy több alkotással, műveivel folyamatosan jelen volt az akkori Erdély legrangosabbnak számító képzőművészeti eseményein. 1944 őszén azonban SAS-behívót17 kapott, Désen kellett azonnal jelentkeznie. Bár művészbarátai próbálták lebeszélni az útról, egyik tanártársával mégis elment Désre, ahonnan üzent Gy. Szabó Bélának, hogy elkéstek, már nem fogadták őket, és gyalog indulnak vissza Kolozsvárra. Ami ezután történt, azt Ferenczy Júlia elmesélése alapján Tibori Szabó Zoltán rekonstruálta: „1944 őszén, október első napjaiban talán, Kolozsvár határában gyilkos kezek oltották ki fiatal életét. Hazajövet Désről, egyik tanárkollégájával, Fejérden a román papnál szálltak meg. Onnan még üzentek Kolozsvárra, hogy ott alszanak, és másnap indulnak haza. Nyomuk veszett. Akkoriban itt a környéken a Maniu-gárdisták garázdálkodtak. Következő tavasszal a fejérdi erdőben, több legyilkolt magyar honvéd holtteste mellett, az avarban, két dróttal összekötözött hullát is találtak, ezekről utóbb kiderült, hogy ők voltak.”18 Feltehetően a Maniu-gárda tagjai végeztek vele bestiális módon. Sajnos ennél többet nem lehet tudni.
Olajos egyedül maradt édesanyja Temesvárról hazaköltözött Székelyudvarhelyre, itt maradt élete végéig, és valószínűleg az ő hagyatékában őrzött Olajos-művek, illetve a Kós András Olajosról készített gipsz-portréja kerültek be a Haáz Rezső Múzeum gyűjteményébe. Az Olajos-életmű többi darabját Gy. Szabó Béla vásárolta meg Kolozsváron, így került az ő hagyatékát kezelő Ferenczy Miklós lelkész tulajdonába. A jelen kolozsvári életmű-kiállításra az alkotó minden fellelhető műve (kb. 40 db.) bekerült: a székelyudvarhelyi múzeumból két olajkép és hét darab linóleumdúc, illetve a róla készült Kós András gipsz büszt (1941/1942?), továbbá Tibori Szabó Zoltán tulajdonából négy mű, a többi pedig a Ferenczy-gyűjteményből, amelyben fennmaradt egy Gy. Szabó Béla portrémetszet is Olajosról, 1941-ből.
Azt az erdélyi magyar képzőművészeti kontextust, amely a Barabás Miklós Céh működésének első évtizedeit jellemezte, Murádin Jenő és Szücs György művészettörténészek kimerítően jellemezték, és a 2025-ös BMC-kiállítással az eredeti művek megtekintése is sokak számára elérhetővé vált. A Tizenötök és a BMC kiállításain felzárkózók szobrászati, festői és grafikai formanyelvének megítéléséhez ez a képzőművészeti kontextus szolgál eligazításul. Olajos István egyike volt a Tizenötök alapítóinak. A BMC fiataljai által rendezett első kiállításon 1939-ben Olajos öt festménnyel (Erdei út, Erdélyi táj, Falusi házak, Domboldal, Akt) szerepelt. Bár még temesvári diákként vett részt, mesterségbeli készültségét, tehetségét, technikai ismereteit nem vitatják el tőle: „Sárga és zöld színskálán tartott, kicsike tájképei finomkodók, de jó szemű s biztos kezű ember munkái” – írja az Erdélyi Helikonban Vásárhelyi Z. Emil.19 Rozsos Etel méltatja kisméretű alkotásait, és azt is tudja, hogy Olajos: „rendkívül szegény művészgyerek, még festékre is alig telik neki. Négy kis tájképe költői finomságú s kevés színével is sok színnek a hatását kelti. Aktképe finom gyöngyházszínű tónusával tűnik fel”.20 A Keleti Újságban írja szintén Vásárhelyi: „Olajos a hangulatok embere. Tájképein lehetnek hibák, de tehetségét nem lehet eltagadni.”21 Ion Vlasiu azt írja: „Olyan iskolás jegyeit mutatja, aki azért a mesterség feladatát nagyon komolyan veszi.”22 A Brassói Lapok mindössze „tüzes őszi sárgáit emelik ki”.23 Összességében mindenki a kicsi képek őszinte hangulatát ragadta meg.
1941-ben már füzesszentpéteri tanárként jelentkezett a mindössze 26. életévébe lépő alkotó a kolozsvári Vármegyeházán a BMC fiataljainak kiállításán, ahol hat pasztellt (Kunyhók, Őszi táj, Fellegvári részlet, Falurészlet, Erdő, Magányos fák) és egy olajképet (Téli táj) állított ki. Vásárhelyi Z. Emil a Pásztortűzben24 Olajos kapcsán megrögzöttségről beszél a visszatérő kék és sárga színek kapcsán, de hogy tehetséggel festi képeit, azt nem tudja eltagadni. Pár hónappal később Basilides Barna festőművész és művészeti igazgató szervezésében 1941. április 27. és május 22. között nyílt meg a Műbarát budapesti tárlata, amelyen Olajost Abodi Nagy Béla, Papp János, Brósz Irma mellett az erdélyi impresszionisták csoportja legjellegzetesebb képviselőinek tartják,25 kiemelve képeik élénk ragyogású színeit, az analitikus színproblémákat, a derűs természetlátást és mindenekfölött a kedves meseszerűséget. Ez alkalommal a Falusi táj című pasztelljét mutatta be, amely valóban immár több színű, élénkebb kompozíció.
Az 1943 februárjában a marosvásárhelyi Kultúrpalotában tartott kiállításon nyolc akvarelljét állította ki: Tanulmányfej, Szamosmente, Kunyhó, Virágcsendélet, Szamoshíd, Almák, Csendélet, Viskók, amelyekkel sikerült megmutatnia szakmai tudását és tehetségét26. Ezekről a műveiről is szól a Székely Szóban megjelent cikk címe: „Komoly, európai értékek a Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi kiállításán”27, benne a szerző külön is kitér méltatására: „Olajos István a legfiatalabb vízfestő. Nagyon szép nyolc vízfestménnyel szerepel, biztató utánpótlás.” Ezt követően, márciusban a kolozsvári Műcsarnok megnyitó kiállítására, az erdélyi képzőművészek seregszemléjén szintén akvarellel szerepelt: Házak télen és Két fa. Vízfesték kísérleteit jól fogadta az Ellenzék kritikusa: „Olajos István elmosódó foltokkal érdekesen dolgozza ki akvarelljeit.”28 László Gyulának a Hitel hasábjain hosszabb szakmai elemzése jelent meg erről a kiállításról, amelyben kitér minden alkotó biztató jellemzésére, közte: „Olajos István két friss vízfestményét őszinte örömmel láttuk, kíváncsiak vagyunk nagyobb lélegzetű munkáira.”29 Nem volt hiábavaló az akkoriban közkedvelt vízfestéssel való kísérletezése a tekintetben sem, hogy Keledy Tibor polgármester beválogatta a Kolozsvár város részére megvásárlandó művek közé a Házak télen című művét,30 ami szintén kiváló visszajelzés az alkotó számára. A Céh újabb kiállítására 1943 novemberében került sor a kolozsvári Műcsarnokban. Olajos ez alkalommal négy vízfestményt (Halászbárka, Duna-part, Házak, Téli tájkép) és egy ceruzarajz tanulmányt állított ki, amelyek mindegyike elnyerte a kritikusok tetszését: „különösen egyszerűségben is rendkívül dekoratív hatású Halászbárka című vízfestménye tűnik fel.”31 Entz Géza is pozitívan, ám röviden fogalmaz: „Feltűnő, hogy mennyi kiváló akvarell-festő szerepel”32, akárcsak az Erdélyi Szemle kritikusa: „Olajos István tud rajzolni.”33 Rozsos Etel így értékeli: „Olajos István egyszerűségével bebizonyítja, hogy az igazi tehetség szerény eszközökkel is tiszta művészetet adhat. […] Halászbárka című képén a víz opáloszöldje nagyon szép. Minden munkája japánosan finom. […] …kis ceruzarajza rendkívül szép.”34 Biró Béla és Entz Géza is csak röviden szólnak Olajos munkáiról, ám fontos, hogy egyáltalán írnak róla, mert szavuknak súlya van: „Olajos István vízfestményei üdék, tetszetősek.”35; „A magyar vidék kél életre Debiczky István és Olajos István akvarelljein.”36 Egy ilyen termékeny jelenlét után Olajos 1943 decemberében az Erdélyi képzőművészek karácsonyi kiállítására (a Méhkas diákszövetkezet képzőművészeti osztálya rendezésében) a kolozsvári Műcsarnokban csupán két ceruzarajzát állította ki. A Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi kiállítása a Székelyföldi Művészeti Év keretében zajlott 1943. december 22. és 1944. január 25. között, ide Olajos ugyanazt a négy vízfestményét és ceruza tanulmányrajzát állította ki, mint novemberben Kolozsváron.
1944 februárjában a szászrégeni Magyar Kaszinó termeiben állítottak ki a Céh tagjai, ahol Olajos vízfestménnyel szerepelt. 1944 márciusában Budapesten a Nemzeti Szalonban szerepeltek újra a céhtagok, itt Olajos a Fasor című vízfestményét állította ki, ami nem maradt észrevétlen: „egyszerű, keresetlen képecskéje, amelyen egy fasort ábrázol, különösen atmoszférájával tűnik ki.”37 Biró Béla ugyanezért számon kéri: „Olajos István egyetlen vízfestményén mosástechnikával lágy, lírai hatást ért el, szívesen láttunk volna tőle többet.”38 Utolsó szereplése a BMC kiállításán 1944 májusában az Erdélyi képzőművészek pünkösdi kiállításán a kolozsvári Műcsarnokban volt, ahol a Tavaszi alkony című olajfestményét állította ki.
Összegzésként az átszemlézett kritikák alapján elmondhatjuk, Olajos korához képest erőteljes, komoly, érett művészi teljesítménnyel jelentkezett összesen 12 kiállításon Erdélyben és Budapesten. Bár a tárlatok kritikusai legfeljebb egy-két mondat erejéig foglalkoztak külön az ő munkáival, kitartó jelenléte a BMC kiállításain azt mutatja, hogy Erdély legkomolyabb képzőművész egyéniségeinek szövetségébe tartozott. Világos, áttekinthető szerkesztésű ábrázolásmódja, a lelki tartalomnak túlzástól és torzítástól mentes formába öntése, könnyed, lendületes ecsetkezelése komoly alkotóművészt mutat. Képein talán a legerősebb nyomokat a francia impresszionisták, posztimpresszionisták, illetve Van Gogh művészete hagyta, a természet árnyalatainak összehangolását kevés színnel, de a színmélységet helyesen adagolva, hibátlan komponálókészséggel hozta létre. Finoman temperált akvarell tájképei sokkal szélesebb skáláját mutatják a pár közismert és közkedvelt típus-hangulatnál. Mintha lelke mélyéről halászná elő a kincseket, bensőséges lírikusa a színeknek, a lehető legszűkebb skálán mozgó koloritjával erős komponálóképességgel hoz létre levegős víziókat. Pasztell tájképeinek színkezelése, rajzkészsége egyéniségéhez simul.
Portréiból talán egyet sem állított ki életében, legalábbis a fellelhető sajtóbeszámolók nem tesznek említést ezek létezéséről. A megjelenített arcokon tompa fásultság tükrözik, alakjait feszülő belső dinamikus erő hatja át és teszi élővé. Ködösebb tónusú akvarell arcképein időnként lírai színek mesélnek. Az arc és a test színélményeit üdén, páratlan lendülettel veti papírra. Édesanyja portréja mély lelkiséggel telített. Tiszta tónusú pasztell önarcképe viszont egy erőteljes alkotó tehetség kétségbevonhatatlan igazolása. Színei újak, de technikájában Van Goghra emlékeztet.
Számomra az egyik legfestőibb darabja, a legkiforrottabb, legdrámaibb hatású kompozíciója a Hólapátolók, amelynek koloritja Gruzdát39 juttatja eszünkbe, csak a hideg, kékesszürke hófoltok villogása hiányzik. A kép alakjai megrendítőek, a szürkébe hajló színek és a beletörődést mutató arcvonások rendkívül elgondolkodtató, érzékeny, de igencsak titokzatos utcai jelenetet mutatnak.
Nem lehet szó nélkül elhaladni a csendéletei mellett sem. Kompozíciói frissességét vázlatosságuk adja. Megjelenített tárgyait és virágait a stilizált és a figurális olykor kevert ábrázolásával teszi különlegessé. Jó képkivágások, szerény, semleges háttér jellemzik.
Mesterségbeli tudás és tehetség látszik úttörő munkáin, színvilágának kiteljesedése bámulatra méltó lehetőségeket rejt. Művészpályája csaknem teljesen Kolozsvárhoz fűződik, ma fellelhető munkáinak száma alig haladja meg a negyvenet, ezek akvarellek, grafikák, olajképek, pasztellek, linóleumdúcok. Tiszta művészi célok felé törekvés jellemzi életművét, rövid idő alatt csodálatosan messzire és magasba ívelő pályája szellemi lendületét brutálisan lezárták.
Jegyzetek
1 Eddig megvalósult emlékkiállítások: 1993 – Külső református egyházmegye Gy. Szabó Béla Galériája, Kolozsvár; 1999 – Haáz Rezső Múzeum Képtára, Székelyudvarhely; 2005 – Pata utcai Fehér Galéria, Kolozsvár; 2023 – Gyülekezeti terem, Magyarléta, 2025 – Haáz Rezső Múzeum Képtára, Székelyudvarhely, 2026 – Szépművészeti Múzeum, Kolozsvár.
2 Lőrincz Ildikó: 110 éve született Székelyudvarhelyen Olajos István. Egy magasba ívelő pálya megrekesztése. Lustra, 2025/1. 51–58. o.
3 Tibori Szabó Zoltán: Olajos István – redivivus. Korunk, 1993/9. 109–111. o.
4 Tibori, uo.
5 Diviaczky Rezső (1876–1971) a budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, rajztanári képesítést szerzett. Előbb Sárospatakon volt rajztanár, majd a kolozsvári piarista gimnázium rajztanáraként tanított, ahonnan 1937-ben, 38 éves tanári munka után nyugdíjba vonult. Az Akadémián elsajátított tökéletes rajztudás és színkezelés jellemezte, az akvarellfestészet kiváló művelője volt. Tájképei főként Erdély vidékeit mutatják be, a Gyilkos-tótól Kolozsvár környékéig. Igen termékeny festő volt, sok száz képet festett és állított ki Erdély különböző városaiban.
6 A kolozsvári Római Katolikus Fiú-Főgimnázium 1931–1932, 1932–1933, 1933–1934. tanévi értesítői. Minerva, Kolozsvár, 1935.
7 Papp Sándor (1868–1937) Dióson született, tanulmányait Budapesten és Párizsban folytatta, később Kolozsváron telepedett le, a Művészeti Akadémia tanára és igazgatója volt, annak Temesvárra telepedésekor ő is oda költözött
8 Romulus Ladea (1901–1970) Bánság vidékén született, a temesvári művészeti líceum után a bukaresti Szépművészeti Akadémián tanult 1924-ig, utána egy évet Párizsban töltött, Antoine Bourdelle műhelyében szakosodott, mellette művészettörténetet tanult a Julian Akadémián és az École du Louvre-on. 1925 tavaszán Brâncuși montparnasse-i műhelyében volt gyakornok. Ezután Kolozsváron, majd Temesváron tanított szobrászatot a Művészeti Akadémián.
9 Cătul Bogdan (1897–1978) a Német Birodalom elzász-lotaringiai részén született, ahonnan édesanyja származik. Tanulmányait Bukarestben kezdte, 1919-től a párizsi Julian Akadémián folytatta, majd 1924-ben az École Nationale Superieure de Beaux-Arts-ban diplomázott. 1929-től a kolozsvári Művészeti Akadémia tanára, 1933-ban ő is Temesvárra költözött, 1944-ig ott tanított, aztán 1949-ig újra Kolozsváron, 1959-ig pedig a bukaresti Nicolae Grigorescu Szépművészeti Akadémián tanított 1967-es nyugdíjba vonulásáig. Több egyházi megrendelésnek tett eleget, oktató tevékenységéért számos kitüntetésben részesült.
10 Podlipny Gyula (1898–1991) grafikusművész, gimnáziumi tanulmányait Budapesten fejezte be (1914), ahol Vesztróczy Manó rajzkurzusát látogatta (1916), majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán Réti István növendéke volt. 1918-ban ösztöndíjasként Nagybánya, 1919-ben Kecskemét művésztelepén dolgozott, 1926-tól véglegesen Temesváron telepedett le. A BMC alapító tagja, 1930-ban részt vett az erdélyi művésztömörülés első kolozsvári kiállításán. Művészpedagógiai munkássága jelentős: előbb magániskolát alapított, majd a Kolozsvárról Temesvárra költözött Képzőművészeti Iskola tanára lett (1934–41).
11 Iskolai értesítők, Református Kollégium, Kolozsvár, 1943, 11. o.
12 Egyetlen írása jelent meg, de az is mutatja, nemcsak a képzőművészet gyakorlása, hanem annak elméleti oldala is érdekelte: Incze János képkiállításáról, Pásztortűz, Kolozsvár, 1943. március 15.
13 A Keleti Újság, Ellenzék, Brassói Lapok, Magyar Lapok népszerűsíti több ízben is a kiállítást, a Korunk, az Erdélyi Helikon, Erdélyi Szemle, a Pásztortűz, Erdélyi Fiatalok folyóiratok tárlatkritikát közölnek.
14 Brassói Lapok, 1939. december 9. 4. o.
15 Maksay Albert: Kolozsvári kiállítások. Pásztortűz, 1940. február 1. 117–118. o.
16 Körséta a kolozsvári Műcsarnok első tárlatán. Ellenzék, 1943. április 3. 2. o.
17 SAS-behívó: mozgósítás alkalmával a nem tényleges állomány behívására szolgáló, személyre címzett behívójegy. A SAS jelzés a „Sürgős Azonnal Siess” kezdőbetűinek rövidítése. A SAS-behívót csakis a hadiállomány megalakítása, hiányainak és fogyatékainak pótlása, valamint felváltása céljából használták. Az előre elkészített SAS-behívót az illetékes állománytest kezelte, és mozgósítás esetén saját közegei vagy a posta útján kézbesítette. A posta a SAS-behívót expressz küldeményként továbbította. A behívottnak a SAS-behívó kézhezvétele után legkésőbb 48 órával be kellett vonulnia. In.: Sipos Péter, Ravasz István (szerk.): Magyarország a második világháborúban • Lexikon A–ZS. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 1997.
18 Tibori, uo.
19 Vásárhelyi Z. Emil: A Barabás Miklós Céh fiatal művészeinek kiállítása. Erdélyi Helikon, 1939. október 1. 720. o.
20 Rozsos Etel: Fiatal Magyar művészek kiállítása. Ellenzék, 1939. december 10. 16. o.
21 Vásárhelyi Z. Emil: Seregszemle, a Barabás Miklós Céh fiatal művészeinek kiállításáról. Keleti Újság, 1939. december 7. 3. o.
22 Ion Vlasiu: Expoziţia artiştilor tineri maghiari. Ţara Nouă, 1939. december 17.
23 Fiatal képzőművészek közös kiállítása. Brassói Lapok, 1939. december 9.
24 Vásárhelyi Z. Emil: A fiatalok kiállítása. Pásztortűz, 1941. február 1. 121. o.
25 Erdélyiek. Népszava. 1941. április 26. 4. o.
26 A Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi képzőművészeti kiállítása. Ellenzék, 1943. február 26. 8. o.
27 Komoly, európai értékek a Barabás Miklós céh marosvásárhelyi kiállításán. Székely Szó, 1943. február 17. 5. o.
28 Körséta a kolozsvári Műcsarnok első tárlatán. Ellenzék, 1943. április 3. 2. o.
29 László Gyula: A kolozsvári Műcsarnok és az élő erdélyi képzőművészet szemléje. Hitel, Kolozsvár, 1943/4. 250. o.
30 Keleti Újság, 1943. május 9. 4. o.
31 Bemutatták a sajtónak a Barabás Miklós Céh képzőművészeti kiállítását. Ellenzék, 1943. november 13. 5. o.
32 Entz Géza: A Barabás Miklós Céh képzőművészeti kiállítása a Műcsarnokban. Ellenzék, 1943. november 16. 5. o.
33 Erdélyi fiatalok kiállítása. Erdélyi Szemle, 1943. november 12.
34 Rozsos Etel: A kolozsvári Műcsarnok gyűjteményes kiállításai. Erdélyi Szemle, 1943. november 1. 20–22. o.
35 Biró Béla: A Barabás Miklós Céh kiállításai. Erdélyi Helikon, 1943. december 1. 731–734. o.
36 Entz Géza: A Barabás Miklós Céh kiállítása Kolozsvárt. Hitel, Kolozsvár, 1943/12.
37 Jajczay János: Képzőművészeti szemle. Katolikus Szemle, 1944/5. 152. o.
38 Biró Béla: A Barabás Miklós Céh budapesti kiállítása. Erdélyi Helikon, 1944. április 1. 232–236. o.
39 Murádin Jenő: A tél festője. Gruzda János monográfia. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1989.
