Érdekes jelenséget, vagy inkább kérdéskört jár körül e havi lapszámunkban két fiatalember. Sajtó szakos egyetemi oktató és egykori tanítványa arról beszélgetnek, hogy miként változott az elmúlt néhány esztendőben a hírgyártás és -közvetítés, s hogy a hír- és ismeretanyag-özön tengerén miként lehet(ne) elevezni, de legalább -evickélni, lehetőleg baj nélkül. Nem kétséges, hogy a legutóbbi időszakban a technológia valóban olyan robbanásszerű fejlődést mutat, amilyent az emberiség még soha nem látott. Ennek velejárója az a felmérhetetlen, és nagyon nehezen ellenőrizhető hír- és ismeretanyag, amely gát nélkül – hogy ne mondjam: gátlástalanul – özönlik be mindennapjainkba.
Pár évvel ezelőtt még kizárólag szakmai – hangsúlyozom: szakmai – szűrőn, azaz szakképzett és megfelelő szakmai gyakorlattal rendelkező szerkesztők szűrőjén kerültek a nyilvánosság elé a hírek, az ismeretek, a különféle tájékoztató anyagok. Jó, elismerem, hogy a közéleti sajtóban a magát függetlennek mondó lapok némelyikében is elő-előfordulnak éppen regnáló vagy ellenzéken levő politikai tömörüléseket, azok üzeneteit kedvelő, vagy azokat éppenséggel elutasító viszonyulások, de ettől még egyensúlyban lehet maradni, és azért alapjáratban minden esetben működik a szakmaiság. Vagyis az, hogy az etikai szabály és a műfaji követelmények szerint az adott információt legkevesebb két forrásból, ha nem háromból, le kell ellenőrizni, aztán az olvasóknak szánt szövegeket mondattanilag, helyesírásilag rendbe kell rakni, vitás vagy mondjam így: kényesebb, rázósabb esetben a másik felet kötelező módon meg kell kérdezni, és az ő álláspontját is meg kell jeleníteni. És így tovább. Egyszóval a sajtóban is létezik az a szakmai alapkövetelmény, amely minden más szakterületen is érvényt kér magának, különben nem jó felé mennek a dolgok. Képzeljük csak el, hogy olyasvalaki lát hozzá ünneplő gúnyát szabni-varrni, akinek nincs hozzá tudása, vagy olyan emberre bízzuk a tölgyfahordó-készítést, aki életében nem látott például gyalut. Vagy olyan kovácsra bízzuk a fejszénk élezését és hőkezelését, aki mit sem tud annak fortélyairól s a vas tulajdonságairól. Azért emlegetek ilyen „régimódi”, már-már falumúzeum-számba menő mesterségeket, mert maholnap a klasszikus értelemben vett újságírás és lapszerkesztés is olyanná válik. Sértődés ne essék, s akinek nem inge, ne vegye magára, de újságot írni vagy újságba írni egyáltalán nem ugyanaz, s ez nemcsak a klasszikus, nyomtatott vagy sugárzott sajtóra, hanem az egyre elterjedtebb világhálós felületekre is ugyanúgy érvényes. Ahol már-már ellenőrizhetetlenül terjed minden. Márpedig létezik erre egy jó megoldás: ha a nagyotmondás elleni legjobb gyógyszer a nagyothallás, akkor a sok hírkatyvaszra a legjobb megoldás a higgadt óvatosság. A közművelődést, kultúrát népszerűsítő, ismereteket terjesztő sajtóra a fentiek csak részben érvényesek. A szakmaiság természetesen itt is alapkövetelmény, de nagy, felbecsülhetetlen előnyünk, hogy a közéleti iszapbirkózást, ezen belül a politikai/ideológiai szimpátiákat és unszimpátikat s a velük járó kardcsörtetést nem engedjük be a kapun.
A legelején említett oktató-tanítvány interjúban természetesen szó esik a mesterséges intelligenciáról is, mint manapság igen divatos és egyre használtabb eszközről. Amit lehet ugyan használni, de csak óvatosan. Mint a fentebb említett híreket. Nemrég mondta egyetemen oktató ismerősöm: ma már ott tartanak, hogy vannak ifjak, akik ezzel a vívmánnyal íratják meg szakdolgozatukat, és bár tudják, hogy a diák nem a saját tudásából, hanem az MI-vel íratta meg a szöveget, nem találnak rajta fogást. Erre is van roppant egyszerű megoldás: szóbelileg kérdezni, például felhasznált irodalomról, forrásanyagról, az MI által sem ismert részletekről.
A lényeg: úgy kéne élni a korszerű számítástechnikai vívmányokkal, hogy azok lehetőleg ne csapjanak be. És mi se önmagunkat.
