A kolozsvári kolerajárványok a sajtó tükrében

A kolerajárványok, terjedési módjuk révén, rávilágítottak a 19. századi polgárosodó táradalom higiéniátlan életmódjára és az egészségtelen városi környezetre. Terjedési módjának köszönhetően az alsóbb társadalmi rétegekben, ahol egészségtelen életkörülmények között éltek, gyakrabban fordult elő. Az 1831–32-es járvány idején teljesen ismeretlen betegség volt, és hosszú ideig nem is tudták terjedésének konkrét okait. Ilyen körülmények között helyet kaptak a különböző értelmezések, mint például az, hogy a járvány a szegények büntetése. Az utóbbi elmélet széles közönségnek örvendett, ugyanis még a népdalokban is olyan formában találkozunk a kolerával, mint amelyik a parasztokat betegíti meg.¹

A korabeli sajtó nagyon jól megragadta a kolerajárványok alakulását, a nép reakcióját járványos időszakban, a közegészségügyi problémákat, a tévhiteket, illetve közvetlen felhívásokat is intézett a lakossághoz, közvetítve a hatóságok határozatait. Más esetekben pedig éppen az információ elhallgatása gondolkoztatja el az olvasót, mint az 1848–49-es kolerajárvány esetében. Az első nagy kolerajárvány Kolozsvárt 1831 decemberében sújtotta (509 megbetegedés, 92 halott).² A következő nagy járvány 1848 őszén (77 halott) és 1849 nyarán (241 halott), a szabadságharccal párhuzamosan pusztított. Legveszedelmesebbnek 1873 nyarán mutatkozott (1081 megbetegedés, 537 halott). 1893-ban utoljára bukkan fel járványként Kolozsváron, de ekkor már jelentősen kevesebb áldozatot követelt (97 halott).

Az első két járványról nem tudósított a kolozsvári a sajtó. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc idején a kolerajárvány háttérbe szorult a kolozsvári napilapokban. A sajtót a forradalom, a hadi jelentések és a buzdító írások dominálták. A városi tanács iratai szerint csak koporsókról és a szegények eltemetéséről hoztak rendeletet.³ Ellenben július 3-án a Belügyminisztérium a szifiliszesek kivizsgálása és kezelése iránt tett intézkedéseket, ami arra utal, hogy a katonák egészségügyi állapotát sürgetőbb problémának látták, mint a járványt.⁴ A járványt vélhetően tudatosan titkolták, hogy ne fokozza a pánikot és ne gátolja a hadseregek mozgását. Annak ellenére, hogy 1849-ben jelentős számú áldozatról beszélhetünk, a járvány helyzete a jelek szerint mégis eltörpült a forradalom és szabadságharc eseményei mellett.

Az 1873-as kolerajárvány

Az 1873-as kolerajárványnak már különös figyelmet szentelt a sajtó. A Kolozsvári közlöny naponta jelentette táblázat formájában a kolerás betegek számának alakulását: újabb fertőzések, kigyógyultak, elhaltak, kezelés alatt állók. Emellett a Magyar polgár és a Kelet is naponta közölte a tanács és a kolerabizottság határozatait, ismeretterjesztő rovatokat, különös figyelmet fordítva a közegészségügyre. Nyílt felhívásokat intéztek a város tisztítása érdekében, és természetesen a reklámoknak is helyet szorítottak.

A kolerajárvány magyarországi felbukkanását követően (1872) miniszteri utasítások alapján a városnak fel kellett készülnie a járvány esetleges felbukkanására. Még 1872-ben létrehozták az ún. Kolera Bizottságot Kolozsváron (szakosztály a városi tanácson belül), és felkészültek egy esetleges járványra (nyilvántartást készítettek a fertőtlenítőszerekről, megnevezték az egyes városrészeken állomásozó orvosokat). A tanács csak a járvány felbukkanását követően (1873. június 18.) hozott rendkívüli intézkedéseket ennek visszaszorítása érdekében.

A dologházban létrehoztak egy koleraosztályt az Országos Karolina Kórház felügyelete alatt, betöltöttek három alorvosi posztot, a lakosság rendelkezésére bocsátottak egy orvost és egy bérkocsit éjjel-nappal, és bárkinek adtak orvosságot hitelre.⁵ A hírlapokban panaszok jelentek meg, hogy nincs elég orvos, ugyanis a betegeknek sokszor órák hosszat kellett várniuk az orvosra, ami nem meglepő, ugyanis július 18-án egyetlen nap alatt 48 új fertőzést regisztráltak.⁶

Mindenki számára kötelezővé tették az árnyékszékek fertőtlenítését – a szegények számára ingyenesen biztosították a fertőtlenítőszert – a mulasztást pedig 5−25 forint pénzbírsággal büntették.⁷ A büntetetteket a hatásosabb eredmény érdekében név szerint felsorolták az újságban a megszégyenítés kedvéért. A Keletből tudjuk, hogy a rendőrség összesen 27 polgárnak szabott ki büntetéseket a tisztátalanság és a fertőtlenítés elmulasztása miatt.⁸ A kolerabizottság buzgalma viszont kissé abbamaradt, mert előfordult, hogy a halottak több mint egy napot is feküdtek lezáratlan koporsóban.⁹

A kolerajárvány alatt rendkívüli harangtörvényt hoztak. A gyakori elhalálozások következtében a harangok folyamatosan kondultak, táplálva a nép rémületét. Július 25-én az újságban kérelmezték a harangozások beszüntetését.¹⁰ Csak a járvány megszűnése után szeptemberben engedélyezték újra a halotti harangozást és a gyászzenét, illetve a táncvigadalmakat és az előadásokat.¹¹ Emellett az oktatást, a felvételiket, illetve a vásárokat is elhalasztották, mint például a mocsi augusztus 21-i országos vásárt.¹²

A járvány demográfiai következményei több éven keresztül is érezhetőek voltak. A legsürgetőbb problémát azonban a vagyontalan árvák és özvegyek helyzete jelentette. 1873. szeptember végén a Belügyminisztérium rendeletet adott ki a kolerában elhunyt vagyontalan árvák és özvegyek összeírására, akik segélyre szorultak.¹³ Karácsony táján adományozásra buzdították a lakosságot az árvaházi növendékek érdekében, illetve sétahangversenyt és jótékonysági bált is szerveztek erre a célra.¹⁴

A város tisztaságáról, illetve tisztátalanságáról folyamatos felhívások jelentek meg a napilapokban. Mivel a városnak ekkor még nem volt csatornája és vízvezeték hálózata sem, a szennyvizek az utcák menti árkokban folytak, amelyet nem túl gyakran takarítottak. A legnagyobb gond azokkal volt, amelyeknek nem volt kellő esése és a piszkos víz helyben állt. Az ivóvíz az egyik fő terjesztője volt a járványnak, főleg, hogy a Szamos mentén a talajból beszivárgó folyóvíz fertőző lehetett és szinte lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik kút fertőzött. Voltak, akik a Szamos vizét vagy ritkább esetekben a Malomárok vizét is használták. Továbbá az is gondot okozott, hogy az udvarokban a kutak túl közel álltak az árnyékszékhez.¹⁵

A bizottság tagjai és a napilapok jelentették a szeméthalmokat, a tisztátalan utcákat. Különösen szemetes volt a Malomárok (akkoriban Kis-Szamosnak nevezték) és a Cigánypatak. A Cigánypatakról a városházának is nyújtottak be panaszt, miszerint a közvetlen közelében álló Párizs utcának már minden lakosa megbetegedett. A gyűjtő emésztőgödrökre is felhívták a figyelmet, amelyek túl közel voltak a városhoz és fedetlenül álltak.¹⁶ Pozitív eredményeket is közöltek a köztisztaság és közegészség terén, mint például az áruk – főleg gyümölcsök, hús és kenyér – minőségének ellenőrzése,¹⁷ a törvényszék melletti börtönhelyiség kitisztítása,¹⁸ illetve – kissé megkésve – a Cigányárok kitakarítása.¹⁹ A legsúlyosabb kihágás azonban el sem jutott a sajtóba és hosszú ideig a kolerabizottság tagjainak a figyelmét is elkerülte: a kórházi boncterem melléktermékeinek és a ragályos betegek fürdővizét az utcára, majd a Malomárokba vezették.²⁰ Ennek leállításáról csak augusztus 27-én döntött a városi tanács, mire a járvány már nagyjából lecsengett.

Tévhitek és babonák az 1873-as kolerajárvány idején

A legváltozatosabb történetek mindig a vidékről érkeztek, ecsetelve a vidék elmaradottságát. A betegségekkel kapcsolatos babonaságoknak mondhatni, hagyománya volt, ugyanis a pestisjárványok alkalmával kialakított hiedelmeket, szertartásokat átültették a kolerára. A nép jobban bízott a ráolvasásokban és babonákban, mint az orvosokban, sőt az utóbbiakat ellenségnek tekintették, akik el akarják őket pusztítani, ezért maguk próbálták „orvosolni” a helyzetet. A városi újságban a babonaságok megütődött hangvétellel kerültek papírra, érzékeltetve a vidék tudatlanságát és hiszékenységét. A székelyföldi hiedelmek szerint a kutat úgy kell fertőtleníteni, hogy újhold péntekén napfelkelte előtt a kút szélére kell hinteni egy kis lopott szenteltvizet; egy székely asszony szerint pedig a pálinka volt a legjobb gyógyszer a kolerára.²¹

Az üzérkedés ekkor is működött, és a kereskedő szelleműek az alkalmat megragadva kihasználták a nép tudatlanságát: Bogdán István a boltjában kolera elleni védőinget árult, amelynek különösen vidéken volt nagy keletje – kérésre az áru kiszállítást is biztosította.²² Az újságban sok hasznos információ mellett ott sorakoztak a kolera elleni receptek, orvosságok, amelyeknek véletlenszerűen lehetett gyógyító hatásuk. A koleraing azonban különösen jó üzlet volt, ugyanis az ingnek, azaz a ruházatnak a néphiedelemben régi hagyománya volt. A megszemélyesített pestist (majd a kolerát) a falu szélén szimbolikusan megetették és új ruhába öltöztették (innen az ing), annak érdekében, hogy elkerülje azt. A rituális megvendégelésnek és öltöztetésnek különböző változatait jegyezték le a varrástól az „átadásig.”²³ Kozárváron (Cuzidoara) még ennél is kreatívabbak voltak. Nyerskenderből fontak három madárijesztőt, és a falu bejárataihoz állították, hogy ha jön a kolera, ijessze el. A nyakába egy harisnyát akasztottak, bele málékenyeret és egy csupor főzeléket tettek, szintén a megvendégelés céljából.²⁴

A város és a vidék közötti szakadékot a nemzetiségi különbségek is mélyítették. Egy Bihar megyei román faluban, ahol nem volt orvos, és 80 beteg közül 26 már meghalt, hét szűz lánnyal fonattak egy pászmafonalat, és aki azon átugrott, nem kapta el a kolerát. Körösfeketetón (Negreni) pedig egy kútgödröt ástak, és állva temettek bele egy koleraáldozatot a védelem érdekében.²⁵ Lozsád községben (Jeledinți, Hunyad megye) kiástak egy kolerás holttestet, rongyokat mártogattak a testébe és azzal kenték be a betegek száját. A betegek természetesen mind meghaltak, és az illetőt bebörtönözték.²⁶ Az újságcikk írója ugyanakkor nem rejtegette a román és a magyar közösségekkel kapcsolatos előítéleteit, ugyanis fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy a faluban magyarok is laktak és református lelkész is volt. A kolera újabb alkalmat kínált a kiélezett etnikai konfliktusok megnyilvánulására, és ezek a történetek csak erősítették az etnikai sztereotípiákat a románok babonaságairól.

Az 1893-as kolerajárvány

Az 1893-as járvány már kevésbé volt virulens (128 haláleset a 33 000 fős városban), ám a puszta megjelenése azt bizonyítja, hogy a közegészségügyi és a köztisztaság még nem volt kellőképpen rendezett, és az infrastrukturális beruházások is késlekedtek. A közegészségügy terén a legsürgetőbb gond a vezetékes ivóvízhálózat és a csatornázás volt. Az előbbi már nagyon közel állt a megvalósuláshoz, a terveket jóváhagyták, már voltak is vezetékes közkutak a városban, de a munkálatok rendkívül lassan haladtak. A csatornázás viszont szinte a régi volt.

Az 1893-as járványt felbukkanását a város korszerűsítésének eredményének tekintették, amely valóságos szégyen volt a város számára. Ekkor már a lakosság nagy része tisztában volt azzal, hogy a kolera járványos megjelenése a korszerűtlen infrastruktúra, az elmulasztott köztisztaság, a közegészségügyi törvények és végrehajtásuk hiányának eredménye. A cikkek hangvételén érzékelhető, hogy ez a járvány immár szégyent jelent a város számára, és nem egy kiszolgáltatottságból fakadó szerencsétlenségnek fogták fel.

A sajtó kezdetben igen tapintatosabb volt és savós béllob járványról beszélt, míg az egész ország a kolerától rettegett. Július végétől jelentkeztek az első „gyanús megbetegedések” Kolozsváron. Amikor már nem lehetett titkolni, újra naponta közölték a járvány alakulását, és rendkívüli intézkedéseket vezettek be. A betegeket rendszerint otthon kezelték, azonban vörös papírra nyomtatott figyelmeztetést tűztek arra a házra, ahol előfordult megbetegedés, amelyet kötelező volt bejelenteni. Emellett megtiltották a Szamos vizének ivását, és a vendéglősöknek, kocsmárosoknak megszabták, hogy kizárólag vezetékes vizet használjanak,²⁷ illetve az iskolakezdést országszerte elhalasztották október 1-re.²⁸

Hamarosan számos rovat jelent meg a vízvezetékek kiterjesztéséről, feljavításáról és újabb kutak felállításáról (a Trencsin téren, a Főtér északnyugati sarkán, Hídelvén, a Külmonostor utcában), amelyet teljes gőzerővel végeztek.²⁹ Ugyanakkor ismerve az egészséges táplálkozás fontosságát a kolera idején, az ideiglenes segélyező bizottság adományokból népkonyhát létesített, ahol főtt ételt szolgáltak a munkaképtelenek és a vagyontalanok számára. Már első nap 80 embernek adtak meleg ételt. Javaslatot tettek afelől, hogy a szegények számára is biztosítsanak olcsón hozzáférhető ételt.³⁰

A hiedelmek húsz év után is tovább éltek. A sajtó már nem számolt be olyan sok változatos babonáról, mint két évtizeddel korábban, ám többször hangsúlyozta a nép bizalmatlanságát a hatóságokkal és az orvosokkal szemben. Egy nőt Kolozsváron erőszakkal kellett a kórházba vigyenek.³¹ A papokat felkérték, hogy tudassák a néppel, hogy az orvosok nem az ellenségeik. Az etnikai vonatkozások sem tűntek el. A szilágysági Farkasmező (Lupoaia, Szilágy megye) faluban két zsidó szállt meg, akikről az a tévhit terjedt el, hogy koleraorvosok, mire néhány asszony tarisznyával az erdőbe menekült, hogy ne találják meg, a férfiak pedig kapával-kaszával elkergették őket a faluból.³² Apahidán pedig azért vertek meg egy zsidót a kocsmában, mert azt hitték, hogy koleraorvosságot árul.³³

Összegzésként elmondható, hogy a sajtó már ekkor hatékonyan manipulálta a köznépet, ám ugyanakkor a legújabb intézkedésekről is tudósított. Vidékre azonban sokszor el sem jutott – vagy nem volt, aki elolvassa. A hiszékenyebbekre pedig ott várt a koleraing és a számos bájital. Az etnikai különbségek a kolera kapcsán is felszínre kerültek. A legbőségesebb sajtóanyag az 1873-as kolerajárványról maradt fenn, amikor azonban más politikai és hadi események kötötték le a nép figyelmét (1848–1849), a járvány háttérbe szorult. A városfejlődés és modernizáció tekintetében nem csak Kolozsváron, hanem világszerte fontos szerepe volt a kolerának. 1893-ban a kolera felbukkanását a kolozsváriak valóságos szégyenként fogták fel, felismerve mulasztásaiknak mértékét.

Jegyzetek

1 Falu végén a vasvilla/ mégis bejön a kolera/ nem urakra, nem papokra/ csak a szegény parasztokra. Spielmann József: A hazai orvostudomány történetéből. Editura Medicală, 1957, București. 8.

2 Pataki Dániel: A cholera Kolosvárt. 1832. 13.

3 KMI. F 1 Kolozsvári polgármesteri hivatal [Kph.], 943/1849.; KMI. F 1 Kph., 1242/1849.

4 KMI. F 1 Kph., 836/1849.

5 Magyar polgár. VII. (1873. június 24.) 142. sz.

6 Magyar polgár. VII. (1873. július 19.) 164. sz., Magyar polgár. VII. (1873. augusztus 7.) 180.sz.

7 Magyar polgár. VII. (1873. június 25.) 143. sz.

8 Kelet. III. (1873. július 2.) 149. sz.; Uo. (1873. július 5.) 149. sz.; Uo. (1873. július 8.) 154. sz.; Uo. (1873. július 6.) 153. sz.

9 Kelet. III. (1873. augusztus 17.) 188. sz.

10 Magyar polgár. VII. (1873. július 25.) 169. sz.

11 Kolozsvári közlöny. XVIII. (1873. szeptember 13.) 209. sz.

12 Magyar polgár. VII. (1873. augusztus 13.) 185. sz.

13 Magyar polgár. VII. (1873. szeptember 24.) 218. sz.

14 Magyar polgár. VIII. (1874. január 4.) 3. sz., Magyar polgár. VII. (1873. december 18.) 289. sz.

15 Kolozsvári közlöny. XVIII. (1873. augusztus 5.) 178. sz.

16 Kelet. III. (1873. júl. 2.) 149.sz.; Uo. 1873. júl. 11. 157. sz.

17 Magyar polgár. VII. (1873. július 22.) 166. sz.; Kelet. III. (1873. július 18.) 163. sz.

18 Kelet. III. (1873. július 6.) 153. sz.

19 Kelet. III. (1873. augusztus 22.) 191. sz.

20 „A kórházi boncterem s ragályos betegek maradékainak épp úgy a kis Szamos vizébe, mint az utcára vezetése ellen intézett tanácsi tilalmat a közgyűlés [helyeselte]”; „addig a klastrom szűk sikátorába az utcára voltak kibocsájtva”. Román Állami Levéltár Kolozs megyei Igazgatósága. F 1 Kolozsvár polgármesteri hivatala – Tanácsülési jegyzőkönyvek, 138/1873.

21 Magyar polgár. VII. (1873. szeptember 4.) 202. sz.

22 Kolozsvári közlöny. XVIII. (1873. augusztus 15.) 187. sz.

23 Chiș Florin Ioan: Epidemiile și eradicarea lor în Nord-Vestul României. Cluj-Napoca, 2012, Mega. 215–218.

24 Kolozsvári közlöny. XVIII. (1873. július 26.) 170. sz.

25 Kolozsvári közlöny. XVIII. (1873. július 23.) 167. sz.

26 Magyar polgár. VII. (1873. augusztus 28.) 196. sz.

27 Kolozsvár. VII. (1893. augusztus 18.) 187 sz.

28 Kolozsvár. VII. (1893. szeptember 1.) 199. sz.

29 Kolozsvár. VII. (1893. augusztus 5.) 177. sz.; Uo. 1893. augusztus 11. 182. sz.; Uo. 1893. augusztus 16. 185. sz.

30 Kolozsvár. VII. (1893. szeptember 1.) 199. sz.; Uo. 1893. szeptember 2. 200. sz.

31 Kolozsvár. VII. (1893. augusztus 9.) 180. sz.

32 Kolozsvár. VII. (1893. szeptember 4.) 201. sz.

33 Kolozsvár. VII. (1893. augusztus 16.) 185 sz.