A zenetanítás akkor tölti be hivatását, ha szervesen illeszkedik az iskola nevelői célkitűzéseibe, és munkánknak csakis akkor lesz értelme, ha már nagyon zsenge kortól megalapozzuk a gyermekek zenei műveltségét.
„Jó ízlést örökölni nem lehet, de igen korán meg lehet azt rontani. Ezért kell már az iskolában, sőt óvodás korban megindítani a jó zenére nevelést” – írta 1946-ban Kodály Zoltán, akit népzenekutatóként, zeneszerzőként, de ugyanakkor a magyar zenei nevelési rendszer irányítójaként is számon tartunk. A négy évtizeden keresztül tartott pedagógiai és nevelői munkásságának eredményeit tükrözik írásai, beszédei, nyilatkozatai, művei. A legyen a zene mindenkié alapelvből kiindulva, Kodály legfőbb célja minden gyermeknek olyan zenei alapműveltséget adni, amelyre építeni lehet a MAGYAR ZENEKULTÚRÁT. Ez csakis a közoktatás révén valósulhat meg, alapja az éneklés, valamint a kotta írás, -olvasás elsajátítása. Kodály már korán felismerte, hogy a zenei nevelés nemcsak a tanulási folyamatot segíti elő és könnyíti meg, hanem pozitívan hat a gyermekek lelki fejlődésére is. Ma már számtalan felmérés és gazdag szakirodalom támasztja alá mindezt.
Kodály szerint a zenei nevelést már az anyaméhben kell elkezdeni. Ezt a feladatot később az óvónő veszi át. Kevés az olyan szülő, akit foglalkoztat a gyermeke zenei érzékének a fejlesztése. Ennek egyik oka az időhiány, másrészt sok szülő nem rendelkezik gyermeke zenei nevelését elősegítő zenei készségekkel. Sok esetben a gyermek az óvodában kapja az első, alapvető, zenei élményeit, amelyeket soha nem felejt el. Ezért pótolhatatlan az óvónő munkája a zenei nevelésben. Később ezt a munkát a tanítónők folytatják, adott esetben igyekeznek bepótolni azt, amit a családban vagy az óvodában ki- vagy elmaradt.
Mi valósult meg Kodály Zoltán százéves tervéből? „Bizton remélhetjük, hogy mire 2000-et írunk, minden általános iskolát végzett gyermek folyékonyan olvas kottát” – olvassuk egyik írásában, ám ezzel szemben a mai valóság: szomorú. Bizony, sok még a tennivaló! Erőteljesen él még az a téves felfogás – amit 20 éve magam is megtapasztaltam –, miszerint a zeneórákra nincs szükség, az időfecsérelés. Erre olyan „érveket” hallani, hogy „a gyermek amúgy is megtanul énekelni, adott a világháló, a Youtube”; „a zene úgysem fontos, inkább matematikát vagy idegen nyelvet tanuljon a gyermek, aminek majd hasznát veszi”; s hogy „a zeneóra csak leterheli a gyermeket”. Talán ezt a felfogást a legnehezebb, nekünk, zenetanároknak megváltoztatni.
Középiskolákban kevés az olyan diák, aki a továbbépítéshez megfelelő zenei alappal-tudással rendelkezik, és igen nagy azoknak az aránya, akik nem jutottak birtokába ezeknek az alapoknak. Így a tanár kénytelen az elejétől kezdeni a zeneoktatást. Kodály sokszor hangsúlyozta írásaiban, beszédeiben, hogy a tanterv szerinti heti egy óra kevés ahhoz, hogy hatékonyan tudjunk zenét tanítani. 50-60 év távlatában ez alig változott, sőt, arra is volt példa, hogy nyolcadik osztályban a heti egy órát is megszüntették, mondván, hogy a gyermekeket amúgy is túlterheli a tananyag.
Ma a Kolozs megyei általános és középiskolákban alig létezik karéneklés. Megdöbbentett, amikor két éve a megyei gyermekkórusversenyre csak két magyar kórus nevezett be. Hol vannak Kolozsvár többi gyermekkarai? Márpedig a zenei tevékenységek közül a karéneklés fejleszti a legjobban a koncentrációt, a figyelmet, a csapatmunkát, a közösségérzetet, a felelősségérzetet. És jelent egyben örömforrást! Kodály pedagógiai célzatú művei, két-, háromszólamú népdalfeldolgozásai nagy segítséget nyújthatnak ezen a téren a tanárnak. Másrészt: hiába van operánk, hangversenytermünk, ha nem nevelünk arra való közönséget. Ezt a feladatot csakis az iskola láthatja el: vigyük el a gyermekeket operába, hangversenyekre; s mert a sajtó, a világháló hemzseg a zenei ponyvától, elsősorban nekünk, tanároknak kötelességünk felhívni a figyelmet az értékesre, a szépre, s ha ez sikerül, a gyermek zenei ízlése jó irányba fog alakulni. Évek óta nem rendelkezünk magyar nyelvű tankönyvekkel, ezt sürgősen pótolni kell. Szervezzünk zenetanár továbbképzőket, ahol nemcsak mi, a szaktanárok, hanem az óvónők, a tanítónők is tanulhatunk egymástól, és közösen felismerhetjük a tanításban felmerülő gondokat.
Akkor hát hogyan tovább? Hogyan tudnánk a heti egy órát a lehető legjobban a diákok javára fordítani? Például így: nehézségek árán, sok munkával, odaadással. Pár iskolában ez működik. Annak ellenére, hogy kevés a heti egy óra, az éneklés mellett igyekezzünk megismertetni a diákkal a zenei írást-olvasást, hiszen Kodályt idézve „zenekultúra ma már írás-olvasás nélkül csakúgy nem lehet, mint irodalmi kultúra”. A zenetanítás akkor tölti be hivatását, ha szervesen illeszkedik az iskola nevelői célkitűzéseibe, és munkánknak csakis akkor lesz értelme, ha már nagyon zsenge kortól megalapozzuk a gyermekek zenei műveltségét.
Idén Kodály Zoltánra emlékezünk születésének 135., halálának 50. évfordulóján. Végezzünk úgy hivatásunkat, hogy tudjunk megállni előtte.
