Técső
A város első említése az 1329-es oklevél, melyben Károly Róbert kiváltságokat biztosít a településnek. Első lakói minden bizonnyal az Ugocsából a Tisza mentén felfele húzódó szász telepesek voltak. II. Endre a pogányok elleni szüntelen küzdelem miatt, valamint a már ismert sólelőhelyek feltárása végett német kereszteseket hívott az országba. Város- és erődépítéssel is megbízta őket. A Teutsch-Au (más néven Teutsche Ritter) nevet viselő rend is itt telepedett le, korábban úgy hitték, ők voltak a város névadói. A városnév írása természetesen a nyelv változásával új és új írásképet mutatott az évszázadok során: Thecew, Techew, Teczyő, Thewche, és végül 1851-től Técső. Más vélekedések szerint a német néveredet kizárható, minden bizonnyal magyar személynévből ered Técső neve. Hasonlóan személynév eredetűek a szomszédos települések nevei: Bustyaháza, Bedőháza, Visk, valószínű a 13. században betelepült magyar közösségek névadása lehet Técső is. A településen keresztül folyik a Técső-patak, nevét már egy 1336-os oklevél is említi Thechewvyze alakban.
Técső neve megjelenik egyik Béla király menekülését elbeszélő mondában is, ugyancsak itt olvashatunk a Nereszen-hegyről is, mely hajdan a Tisza bal partján, Kistécső határában emelkedett. Ám a 20. századi határtologatások következtében ez a hegy ma már megközelíthetetlen a técsőiek számára, mert Romániához tartozik. Trianon döntése után a sèvres-i szerződés értelmében a Tisza bal partján fekvő, Romániához került técsői földbirtokok nehezen megközelíthetők lettek, majd a román állam kisajátította a földeket azzal az ürüggyel, hogy a tulajdonosok külföldi állampolgárok (csehszlovák), és tartósan külföldön is tartózkodnak. A földtulajdon megváltására nevetségesen csekély összeget ajánlottak fel, ez inkább vagyonelkobzás volt, nem kártalanítás.
1514-ben, a Dózsa-féle lázadás után rebellis városnak minősült Técső, így kötelesek voltak élelmiszerrel ellátni a huszti várőrséget. A királyi Magyarország első sztrájkja is Técsőhöz köthető, hiszen kezdete és vége egyaránt itt zajlott. 1576. január 26-án a lengyel követek itt, Técsőn várták Báthori Istvánt, az erdélyi fejedelmet, akit immár lengyel királlyá választottak, hogy Krakkóba kísérjék.
Técsőt is elérte a reformáció, már a kezdetektől, 1546-tól övék a város temploma, a város nevezetessége, amely ma egész Európában híres festett kazettás mennyezetéről. Néhány év elteltével, 1555-ben mind az öt koronavárosban református prédikátorokat hallgattak a gyülekezetek. 1717-ben a betörő tatárok lerombolták a templomot, felújítása során, 1748-ban kapta a mennyezet a 192 különböző kazettát. A templom kazettái egyediek, ornamentális és figurális ábrázolásokat őriznek. A református templom ékessége a sok vihart megélt magyar zászló is az 1900-as évek elejéről. A szovjet megszállás évtizedeit a templom padlásán vészelte át. 1705-ben, Rákóczi híveként, miként a többi máramarosi település támogatták a fejedelmet, Técsőről 100 férfi indult a kuruc seregbe. A técsőiek lelkes hívei voltak az 1848–49-es forradalomnak és szabadságharcnak is. Kossuthnak szobrot állítottak 1896-ban, Gerenday Béla alkotása egyben Técső legrégebbi magyar szabadtéri szobra, mely ma is áll. Pedig a szovjet megszállás után elvakult sztalinisták le akarták rombolni. Ám a szobrot féltő técsőiek leitatták őket szilvapálinkával, és felültették a Romániába menő vonatra. A határőrök, mint határsértőkkel bántak velük, mire tisztázódott a kilétük, a szobor ügye feledésbe merült. Nem volt ilyen szerencsés a település központjában álló első világháborús turulmadaras emlékmű. 1944 őszén magyarellenes nacionalisták lerombolták. A város magyar lakói a darabokat megmentették, és 2009-ben közadakozásból felújították. 2010. július 18-án ismét régi helyére visszaállították. De jelen van a város a magyar képzőművészet történetében is, hiszen itt töltötte élete utolsó éveit Hollósy Simon, a nagybányai festőiskola megalapítója. A városban festette Técsői tájkép, Boglyás táj, Alkonyat boglyákkal című képeit, valamint utolsó megrázó alkotását, az Önarcképet. 1918. május 8-án itt, Técsőn halt meg. Hollósy életének kezdete és vége Máramaroshoz kapcsolódik, Szigeten született, Técsőn halt meg, sírja szülővárosában van. Ady azt írta nekrológjában, a Nyugatban: „…alkotásra hivatott zseni, és nagyszerű pedagógus volt.”
Técső, mint a többi kárpátaljai magyarok lakta település, küzd a fennmaradásért, a magyar nyelv, a magyar kultúra értékeinek megőrzéséért. A tízezer lakosú városban kétezer-ötszáz magyar él.
Visk
Még a romjai se maradtak fenn az első viski várnak, de tudjuk, hogy a 13. században, 1271 és 1281 között az itt lakó szászok a védelmükre várat építettek, minden bizonnyal a Várhegyen. Erődtemplomuk az első, kőből épült templom volt Kárpátalján. Kezdetben királyi birtok, majd V. István a Hont-Pázmány nemzetség leszármazottainak adományozta. Ezt az adománylevelet később IV. László megerősítette, említve a várat is az oklevélben: „posessionem Visk nominatum cum castro”. A viski vár feladata az Ugocsából Máramarosba vezető út őrzése volt, a tiszai átkelőhelyen, valamint a közeli sóbányák őrzése. A század végén a vár akkori tulajdonosai, a Pázmánok a király, III. Endre parancsára elcserélték várukat az ugocsai királyi birtokra. Ugyanis a királynak szüksége volt a Tisza partján álló erősségre a vármegyék szervezésének idején. Így lett Visk az akkori Máramaros vármegye központja. Ám végül a vármegye vára mégis a bevehetetlen huszti vár lett. A Várhegyről ugyan eltűnt a vár, de megmaradt a gyógyító forrás, melynek fürdőjében Kölcsey is enyhülést keresett bajaira.
Visk az öt koronaváros közül a legnépesebb volt, neve minden bizonnyal személynévi eredetű. Történelme összefonódik a térség és a többi koronaváros történelmével. Ők is Károly Róberttől kapták a kiváltságlevelet 1329-ben, a városka lakói sóvágók voltak. A reformáció eszméi igen hamar ide is elértek, mégpedig egy Erdélyből Wittenbergben tanuló peregrinus diák, szebeni prédikátor jóvoltából. Már a 16. század közepétől református népiskolát tartott fenn a város.
1657 januárjában II. Rákóczi György, aki éppen Lengyelországot készült elfoglalni, hátha belőle is lehetne lengyel király, mint nagy elődjéből, Báthori Istvánból, hadait Viskre rendelte. De hogy nagyobb bizodalmat öntsön a hadba indulókba, meg az otthon maradó hozzátartozókba, magával hozta feleségét is, Báthory Zsófiát. Itt tartott országgyűlést, bízva a sikerben, hiszen vele volt több mint négyezer katonája. Az országgyűlést megelőzően a viski erődtemplomban istentiszteleten vett részt. Csakhogy az erdélyi fejedelem végzetes útra indult Viskről január 15-én, ami itt kezdődött el, az Erdélyre romlást hozott, mérhetetlen pusztítást. Ezt a tragikus történelmi lépést később Szalárdi János örökítette meg Siralmas krónikájában az utókor számára. Az első vereségek után a lengyelek magukhoz tértek, Lubomirszky főmarsall vezetésével átkeltek a Beszkideken, és Viskig vonulva mindent felégettek. Visk szinte elpusztult, mindössze száz portája maradt, és négyszáz túlélője. Rákóczi sem kevesebbet vesztett, mint a fejedelmi széket. Ám Viskre később még visszatért a kor egyik szereplője, Kemény János, akire a vereség után II. Rákóczi György a maradék hadát bízta, maga pedig Erdélybe menekült. Kemény tatár fogságból való szabadulása után visszajött Viskre 1662 januárjában, itt és a közeli Bikszádon időzött sikertelen trónfoglalási próbálkozásai közben.
Visk a többi koronavárossal együtt vette ki részét a történelmi eseményekből. A nagyságos fejedelem szabadságharcában 42 viski polgár vett részt. A pár dicsőséges esztendő kárpótolta a várost a korábbi szenvedésekért, ám az összeomlás után megtorlás következett, császári bosszú. 1717-ben a városra krími tatárok törtek, templomát felgyújtották, polgárait rabláncra fűzve hajtották a Balkán felé. Ott maradt a kifosztott város, a felgyújtott erődtemplom. Majd éhínség szedte áldozatait, de mindezek után is volt erő a templom felújítására, az új kazettás famennyezet elkészítésére. A templom a reformáció korában, pontosan 1556-ban lett az új hitre térők temploma. A híres, gótikus erődtemplom Károly Róbert korában épült, története viharos volt, csakúgy, mint a városé, többször átépítették a rombolások után. Mindenkoron a viskiek védelmét is szolgálta. Mai formáját a 18. század végén, az 1789 utáni felújítás alatt nyerte el. Akkor a hajó festett mennyezetének közepébe a magyar címert festették. Ki gondolta volna, hogy a viski magyaroknak egyszer majd rettegniük kell a magyar címer miatt, de ez az idő is eljött, a szovjet megszállás alatt bizony le kellett festeni a címert. A 18. század közepétől a város eddigi etnikumi összetétele megváltozott, Mária Terézia római katolikus németeket telepített be, de megjelentek a görögkatolikus ruszinok is a városban. Már 1824-ben külön iskolájuk volt a római katolikusoknak, és ruszin nyelvű iskola a görögkatolikusok számára.
1848 szép tavasza Visken is reménységet ébresztett, 24 fő jelentkezett Kossuth seregébe. A város tenyerén hordta, szinte dédelgette az ősszel Galíciából hazatérő Lenkey-huszárokat, akik innen Sziget felé vették útjukat, hogy aztán a honvédek sorait gyarapítsák. A viski honvédek részt vettek a Buda visszafoglalásáért vívott harcban, aztán Világos után a verhovinai falvakban bujkáltak a megtorlás elől.
Közben lassan elvesztek a kiváltságok, az önkényuralom éveiben együtt szenvedett Visk a többi magyar várossal. Az egykori lendületes fejlődésnek egyszerre vége szakadt, úgy tűnik, talán örökre. A 20. század elején Visk népessége 4800 fő körül volt, de amikor az Amerikába való kivándorlás felgyorsult, hatszázan hagyták el őseik földjét csak ebből a városból. Legnagyobb számban a reformátusok vándoroltak ki, Chicagóban és környékén telepedtek le.
Az első világháborúban elesett viskiekről nincs pontos számadat, később, 1943-ban felavattak egy turulmadaras emlékművet, azon 56 áldozat neve szerepelt. A háború éveiben felváltva garázdálkodtak Visken is a román és cseh legionárius katonák, rémuralom alatt élt a város. Közben valahol a sorsáról is döntöttek, Csehszlovákiához, egy eddig nem létező államhoz sorolták. Megszűnt a kapcsolat a Tisza, az Avas túloldalán a Romániához csatolt területekkel. A számkivetettség, a magyarságot eltipró évek következtek. 1939 és 1944 között az anyaországhoz való tartozás öröme hamar véget ért, ám minden addigi szenvedést betetőzött a Vörös Hadsereg 1944. őszi bevonulása. A megszállás a Tisza bal partja felől, Erdély irányából történt, október 23-án a 4. Ukrán Front katonái hozták a „szabadságot”. A viski magyarok már tudták, hogy ismét kisebbségben fognak élni, csak azt nem lehetett tudni, hogy Prága vagy Moszkva lesz-e az úr. Rémhírek tartották fogva a lelkeket, Turkesztánba való kitelepítés, milicisták, kommunárok önbíráskodása, mindentől tartani lehetett. A szovjetek szándékosan pusztították a nem szláv lakosságot, erre találták ki a malenkij robotot, a megtévesztő elnevezésű „kicsi munkát”. Háromszáz viski magyar férfit szedtek össze, Husztra kísérték, majd Szolyván tartották fogva, és amikor már az éhenhalás küszöbére érkeztek, az Uralba vitték őket robotra. Három évig tartott a megpróbáltatásuk, több mint százan nem tértek haza. Ma Szolyván, a hajdani láger közelében felépített emlékparkban a térség sok ezer magyar áldozatának emlékműve található. De áldozatok voltak az otthon maradottak is, nap mint nap megalázták, üldözték őket, főleg azokat, akik a „magyar időben” valamilyen tisztséget viseltek. Így például azt a polgárt, aki a város főbírója volt, naponta csendőrök kísérték végig a viski főutcán, nyakában táblával: „Én vagyok a legbitangabb!” A magyar fiatalokat nem katonának sorozták be, hanem a Donyec-medence szénbányáiban rabszolgamunkára. A magyar hatóságok kapcsolata olyan szoros „testvéri” volt a szovjet elvtársakkal, hogy a Tiszán át Magyarországra menekülőket visszaadták, akiket aztán 25 év kényszermunkára ítéltek. Talán soha nem is lesz teljes az áldozatok listája, a viski református templom kertjében elhelyezett márványtáblákon 286 név szerepel. A viskiek a koncepciós perek áldozatainak is kopjafát emeltek.
Ma Visken 3700 magyar él, a templom és az iskola a legfőbb támaszuk, élni és túlélni akarnak, mint annyiszor történelmük során.
Máramarossziget
„Magyar Kelet bazárja volt e város,
Fajok tanyája, ódon és kies.” Így emlékezett Juhász Gyula 1920-ban Szigetre, ahol néhány évig tanított.
Sziget csak 1352 februárjában jutott azokhoz a kiváltságokhoz, amelyeket a többi négy koronaváros már 1329-ben megkapott. A város nevére nincs egyértelmű magyarázat, de az a legvalószínűbb, hogy földrajzi fekvéséből ered az elnevezés. Tudniillik a Tisza, az Iza és a Róna folyók által közrezárt „szigeten” fekszik. 1231-ben még Maramorsnak hívták a települést, 1332-től már Zyget. A Máramaros nevet földrajzi értelemben már 1199-ben említik az okmányok, mikor Imre király Máramaros erdeiben vadászott. Eredetileg folyónév volt, ma már csak a Mara neve maradt belőle, gyors folyású vize az Izába ömlik Sziget alatt.
1352-ben az akkori vármegye székfővárosa lett, az egész térség kereskedelmi központja is egyben. Itt cseréltek gazdát a sószállítmányok, az erdőkből leúsztatott fák, az alföld és a hegyvidékek termékei. A 16–17. században már Lengyelország és Moldva is kereskedelmi partnere lett. Már a 15. században a várost egy 24 tagú tanács vezette, élén négy esküdttel és a választott polgármesterrel. A város alapszabályzata meghatározta a lakosság különböző foglalkozásait, tutajosok, kézművesek, sóvágók, kereskedők éltek itt, jogaikat törvény írta elő. A gazdasági élet középpontja a só feldolgozása és a kereskedelem volt. A sómunkások Szigetkamarán dolgozták fel a Rónaszékről, Aknaszlatináról és Sugatagról szekerekkel ide szállított sót. Aknasugatagról a Mára völgyébe, és onnan Farkasrévre, majd pedig az Iza hídján át Szigetre vezetett egy nagy sóhordó út. Ezen az úton szállították szekereken nagy hordókban vagy tömbök formájában a sókamarai raktárakba az Aknasugatagon bányászott sót, ami aztán a Tiszán leúsztatva a sóházakba jutott, a kisebb elosztóhelyekre. Bizonyosnak látszik, hogy Szigetkamara neve is a sókamarák létezésével függ össze, ahogyan a Sziget határában levő Szalaván (600 m magas erdős-dombos vidék a város határában) hegy neve is. A ruszin Solovan magyar elnevezése, jelentése: soly, azaz só. Van egy ilyen só nevű település a Técső melletti bányavároskában, Sófalván.
1570-től a város, mint az egész Máramaros vármegye az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. 1580-ban pusztító pestisjárvány tizedelte meg Szigetet. Lakói akkor még magyarok és szászok, később ruszinok, zsidók és románok. Tatárhordák is támadják, de sok szenvedést okozott az 1514-es parasztháború, Dózsa hadainak dúlása is. A parasztság nagy része és a kisnemesség a felkelők oldalára állt. 1514. október 20-án verték le az ellenállást, miután Perényi Gábor, huszti várkapitány sikertelenül vette fel ellenük a harcot. II. Ulászló megtorlásként sok máramarositól megvonta a nemesi rangot.
1359-ben Bogdán, máramarosi vajda Moldvában létrehozta az önálló fejedelemséget úgy, hogy Drágos vajdát elűzte, és az addig magyar király hűbérbirtokát elszakította a magyar királyságtól. Miron Costin moldvai történetíró krónikás írta meg a két első moldvai uralkodó történetét 1658-ban. Ekkor Lengyelország felé menet sokat időzött Szigeten, mint jó krónikás, adatokat gyűjtött a munkájához. A reformációhoz korán csatlakozott Sziget, iskolájában már a 16. században a teológiai tárgyak mellett bölcsészetet is tanítottak. Református temploma gótikus stílusban épült, többször átépítették, nem csupán számos eredeti gótikus elem ment tönkre, de a hajdani értékes freskók is. Mai jellegzetes alakját 1862-ben nyerte el. De menjünk vissza az időben! Thököly Imre életrajzi adataiból tudjuk, hogy 1676 karácsonyát a fiatal Thököly Máramarosszigeten töltötte „nagy mulatságok között”. Itt kereste meg Bige György és Bás Mihály uram Husztról, és tanácskozásra hívták. Ezután választották a leendő kuruc vezért főkapitánnyá. Nehéz időket élt át a város 1685 körül, amikor a bécsi udvar kierőszakolta, hogy Szigeten császári zsoldosok állomásozzanak, a város pedig gondoskodjon a szállásukról, étkeztetésükről. A városra igen nagy teher nehezedett, a sok kiadás miatt évről évre emelni kellett az adót, és tűrni a fosztogató katonák jelenlétét. Apafi fejedelem igen gyakran kapott panaszos leveleket az elöljáróktól és a polgároktól. Az elrendelt vizsgálat kiderítette, hogy a zsoldosok egymillió forint kárt okoztak a városnak. Ezek után nem csoda, hogy nem akadt szigeti polgár, aki ne örült volna a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc zászlóbontásának. 1703. augusztus 10-én már mindenki Rákóczi oldalán állt. Mindezt Majos János, gyalog- és lovashadak kapitányának jelentéséből tudjuk, melyet Rákóczinak küldött. A század közepén, 1733-ban VI. Károly császár korában Magyarországhoz csatolták a várost a megyével együtt, és Sziget idővel a magyarországi rutének és románok fontos politikai központja lett. Mint a vármegye székhelye, a magyar kultúra végvára is volt évszázadokon át.
Sziget polgársága forradalmi hagyományait követte akkor is, amikor síkra szállt a szabadságjogokért, a nemesség kiváltságainak eltörléséért 1848-ban. Már a pesti események hírére polgárőrséget szerveztek, majd a Galíciából hazatérő huszárokat igazi vendégszeretettel fogadták. A később tragikus sorsú Lenkey János ezredes itt várta ki Kossuth döntését a hazatérést illetően. Ekkor kerül az ezredes az örmény Korbuli családhoz szállásra. Szigeten született Leőwey Klára, Teleki Blanka munkatársa, aki példaképét a kufsteini várbörtönbe is elkísérte, maga is hosszú éveket raboskodott a Habsburgok legszigorúbb börtönében. Emlékhelyének közelében a református templomkertben emelkedik egy másik obeliszk, két ’48-as hős, Asztalos Sándor és Móricz Samu emlékére.
A szabadságharc utáni évtizedekben Sziget gazdasági élete fellendült, olyan térségben feküdt, ahol kereskedelmi útvonalak futnak össze, utak találkoznak. Szaporodnak a magyar sajtótermékek, 1864-ben indul be a megye legrangosabb lapja, a Máramaros politikai és közművelődési hetilap Szilágyi István és Várady Gábor szerkesztésében. Neves szerkesztői voltak a lapnak. Szilágyi István, Arany János hajdani debreceni tanulótársa, majd iskolaigazgató Szalontán, akinek szavára hallgatott a későbbi költő, olyannyira, hogy tanácsára írni kezdte a Toldit. Várady Gábor, hajdani honvédőrnagy 1848–49-ben, majd országgyűlési képviselő. Olyan népszerű volt a lap, hogy csak 1924-ben sikerült megszüntetni, de ez már egy másik világ volt, nem csak Szigeten. Érdekes maradéka a múltnak, hogy 1899-ben Szikszay Zoltán szigeti református esperesnek köszönhetően a máramarosi egyházmegye visszakapta az állami kincstártól azt a lelkészi javadalmazást, amelyet még Apafi Mihály fejedelem adományozott egy bizonyos sóalapítványból a református egyháznak. Szikszaynak köszönhetően az egyezség szerint nyolcezer koronával váltotta meg az eklézsiák sójárandóságát. Ennek a sópénznek a folyósítása javította az egyházak helyzetét. Ebben a munkában az esperes Szöllőssy Antalra, a város jeles polgárára, református kurátorra támaszkodott.
1918-ban azonban minden megváltozott, érezhetővé váltak azok az előjelek, melyek aztán a 20. század erdélyi magyarságának életét hosszú időre megnyomorították. A Központi Román Nemzeti Tanács felhívására 1918. november 12-én Szigeten is megválasztották a vármegyei helyi tanácsot, melyen természetesen a kisebbségek nem vettek részt, így a magyarok sem, mint ahogyan a Gyulafehérvárra szervezett népszavazásra se mentek el, ahol Erdély Romániához való csatolását döntötték el. Ezután pedig bizonyos urak ezrek és ezrek életéről döntöttek tárgyalóasztalok mellett, a két utódállam, Románia és Csehszlovákia egymásra licitálva tologatták a határokat. Hova is, kihez tartozzon Máramaros. A Tisza jobb partja legyen a cseheké, erre Averescu román miniszterelnök vissza is vonta a jobb parton állomásozó román csapatokat, a bal partra, mely a románoké lett. A Monarchia idején kiépített vasútvonal a jobb parton haladt, így Máramaros bal partja kiesett a vasúti forgalomból. Ma a Tisza jobb partján, Tiszafejéregyház szélén egy híd maradványai őrzik ennek a szétszakításnak az emlékét. A határok véglegesítésekor, 1925-ben a település egy részét Romániához csatolták, ugyanekkor pedig Tiszaveresmart, Tiszakarácsonyfalva és Máramarossziget területének egy része Tiszafejéregyházhoz került. Az említett híd még 1872-ben épült, ezen át vezetett a sóvidék egyik legfontosabb szárnyvonala, ennek volt köszönhető, hogy Sziget ilyen fontos szerepet játszott a kiegyezés után a vidék életében. Mivel Szigetkamarán a sómalmok évszázadok óta a környék bányáiban kitermelt sót dolgozták fel, 1880-ban a só szállítása érdekében innen a Tisza jobb partján található sóbányákhoz egy vasúti szárnyvonalat építettek ki, többek között Aknaszlatinára. Később széles nyomtávúra alakították, ezzel Sziget bekapcsolódott a máramarosi vasúthálózatba. Ki gondolta akkor, hogy éppen száz év múlva fogják teljesen érthetetlen módon ezt a tiszai vasúti hidat lebontani. Ám történt más felfoghatatlan dolog is bizonyságul, hogy ollóval a kezükben szabták, vágták a térképet akkoriban „jóakaró” urak. A monarchia idején Sziget és Faluszlatina között a Tiszán egy közúti híd épült. Az első világháború idején ezt a hidat felrobbantották. A trianoni döntés idején, mikor Sziget majdnem Csehszlovákiához került, ám a csehek a jószomszédi viszony érdekében lemondtak a koncról Románia javára, szóval ekkor Faluszlatina egy részét Romániához csatolták, Szarvaszó és Sziget egy részét pedig a jobb parton levő Faluszlatina kapta. Ez volt ám a területrendezés! De a sószállítás szempontjából ez már nem is játszott szerepet, hiszen rövidesen a gazdasági válság következményeként a sóbányákat sorra bezárták, a rónaszékit is 1933-ban. De bezártak mást is, Szigeten a román hatalom sorra szüntette meg a magyar intézményeket, a piarista gimnáziumot, a református kollégiumot. Némi fellendülést hozott a második bécsi döntés (1940. augusztus 30.), a magyar honvédség a visszakapott erdélyi területekre éppen Szlatinánál kezdte meg a bevonulást. A romos híd helyett a honvédek építettek egy ideiglenes hidat, és azon keltek át Máramarosszigetre. Mind tudjuk, a két országrész egyesülése mindössze négy évig tartott, de ezalatt is sok mindent elkezdtek, fejlődött a visói faipar, a borsai ércbányászat, Borsafüreden üdülőparadicsomot hoztak létre, ONCSA-házakat (a rászoruló, sokgyermekes családok az 1940-es évek elején jutottak hozzá az Országos Nép- és Családvédelmi Alap típuslakásaihoz – szerk. megj.) építettek, megnyílhattak újra a magyar iskolák. Ám mindennek vége szakadt 1944 őszén, amikor október 17-én a szovjetek megszállták Szigetet. Ismét színre léptek aztán a térképszabdalók, és ki tudja, mennyi időre újra más-más országhoz kerültek Máramaros hajdani egységes részei. Nemsokára a város határában barakktábort hoztak létre a hadifoglyok „szűrésére”, az NKVD éber felügyelete alatt válogatták őket állampolgárságuk és megbízhatóságuk alapján, ki mehet haza, ki kerül távoli hadifogolytáborokba. Máramarossziget börtöne is gyorsan megtelt politikai foglyokkal, ide került a negyvenes évek végén Márton Áron püspök, de itt tartották fogva Iuliu Maniut is, a vasgárdisták hajdani vezérét. Ma ez a börtön Közép-Európa egyetlen politikai börtönmúzeuma. Az egykori Piarista Főgimnázium Dragoș Vodă Líceum lett. A diktatúra összeomlása után a szigeti magyarok pedig elkobzott iskoláik helyett önerőből saját magyar iskolát hoztak létre, a Leőwey Klára Líceumot. Juhász Gyula azt írta „fajok tanyája volt a város”, ebbe beletartozott a szigeti zsidóság is. A 18. század első felében érkeztek Szigetre, már 1740-ben állandó zsinagógájuk volt. A század végére a város a haszidizmus jelentős máramarosi központja volt. 1880-ban már 3380-ra nőtt a számuk. 1928-ban, amikor Elie Wiesel, Nobel-díjas író Szigeten megszületett, a lakosság egyötöde zsidó volt. Többségük ortodox zsidó, de voltak a haszidizmust követők is. 1942 és 1943 között több száz menekült zsidó érkezett a németek által megszállt Lengyelországból. 1944 nyarán kezdték meg a deportálásukat, a városból több mint 12 000 zsidót deportáltak Auschwitzba. Ma Szigeten húsz zsidó él, egyik egykori zsinagógájuk helyén holokauszt-emlékmű áll. Egy 1891-es népszámlálási adat szerint Szigetnek 14 700 lakosa volt, ebből tízezer volt magyar. 1993-as adat szerint ma Sziget lakosságának száma 44 185, ebből 8100 magyar. Így a hatóság nem köteles magyar feliratokat elhelyezni a város területén, hiszen a magyarok nem érik el a húsz százalékot. De visszakerülhetett a ’48-as obeliszkre a diktatúra éveiben lekapart magyar felirat, mely a magyar szabadságharc hőseire emlékezik.
Hosszúmező
Máramarosszigettől 12-kmre, a Tisza bal partján fekszik Langenfeld, Dolho Pole, Câmpulung la Tisa, azaz Hosszúmező. A többi koronavárossal együtt megkapta Károly Róberttől a kiváltságokat, a szabad költözés, a tisztségviselő és szabad plébánosválasztás jogát, adózási kedvezményeket. Egy ideig a Drágffy család birtoka volt, később már szabad koronaváros. 1456-tól már itt is tutajokra rakhatták a Tiszán a máramarosi sóbányákban kitermelt sót, mert a község szélén, a Tisza partján sólerakodóhely is épült. Szorgalmazták a sómunkások letelepedését, 1553-ban hat sóvágó és hét hajósportát tartottak számon.
Hosszúmező első templomát Szent Márton tiszteletére szentelték, a mai Nagyboldogasszony római katolikus temploma 1914-ben épült. Görögkatolikus temploma 1771-től van, a ruszinok egyházát 1948. október 21-én egy tollvonással szüntette meg a kommunista Románia, nagylelkűen „visszafogadta” őket az ortodoxia. A reformáció korában mindjárt a kezdetekben, 1556-ban a teljes lakosság a református hitre tért, az ekkor már jócskán asszimilálódott német telepesek is. Kiváló mesteremberek éltek a településen, többen a rónaszéki sóbányákban dolgoztak, a lakosok nagy része itt is kisnemesi rangot kapott. A Tisza közelsége sok veszélyt is rejtett magában, a sorozatos árvizek idején a település többször változtatta helyét, időnként felköltözött a Tisza feletti magasabb teraszokra. Elvesztette ugyan városi rangját a 19. század második felére, ám a település polgárosodása tovább folytatódott Sziget közelségének köszönhetően. A 19. század végén fűrészüzem épült, a gazdasági fellendülés idején 1870-ben kiépült a Szatmárnémeti–Sziget vasút hosszúmezői szakasza. Talán éppen polgári múltja miatt nem őrizte meg népszokásait, nyelvjárási sajátosságait, ma a lakosság egyre nagyobb ütemben gyarapodik román ajkú betelepedőkkel. Jó ártéri földjei tették lehetővé, hogy a sóbányászat megszűntével zöldség- és gyümölcstermesztése jelentős bevételi forrása lehetett, állattenyésztése is növelte hírnevét, kifejlesztették a borzderes szarvasmarha fajtát.
Epilógus
A hajdani koronavárosok szerepe pusztán gazdasági és részben területvédelmi volt, felügyelték a sókitermelést, szállították a sót, védték a szállítmányokat és a keleti határokat. Osztoztak a térség, és természetesen a magyar királyság sorsában. Ma már nincs ilyen feladatköre az öt településnek, ma már Máramaros területén, amely mint tudjuk, nem egységes, két országhoz is tartozik, szórványban élnek a magyarok, és nap mint nap harcot vívnak a beolvadás ellen. Az új hatalmak azon igyekeznek, hogy ez minél hamarabb be is következzen, befejeződjön. Ám a hajdani koronavárosok nem adják fel, keresik az együttműködés lehetőségeit. Ennek egyik jele a szigeti Tisza szakaszon egy új határátkelő megépítése, mely lehetővé teszi Románia és Ukrajna közti kishatár-forgalmat. A hajdani közös feladatot ellátó koronavárosok 2009. augusztus 17-én találkoztak is Visken, Koronák újraegyesülése címen hagyományőrző találkozót tartottak.
Felhasznált irodalom
Igyártó Gyöngyi: A máramarosi koronavárosok. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2005.
Keresztyén Balázs: Irodalmi barangolások a Kárpátok alján. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest 1993.
Kovács Elemér: Havasi délibáb. Beregszász, 2006.
Kovács Sándor: Bús düledékeiden… Kárpátalja középkori várépítészeti emlékei. Minerva Műhely, Budapest, 2004.
Kovács Sándor: Máramarosi bércek között. Romantika kiadó, Budapest, 2007.
Szabó József János: Az Árpád-vonal. Timp Kiadó, Budapest, 2002.
Máramarosi havasok. Antológia. Kiadja a Máramaros Publicisztikai és Művelődési Egylet (1998. szám: dr. Szöllősy Tibor: Kirándulás a técsői múltba, 1994. szám: Mazalik Alfréd: Szemelvények Máramaros történetéből, 2000. szám: Csiszár László Gyula: Adalékok Máramaros vármegye történetéhez, 2002. szám: dr. Szöllősy Tibor: Técső Máramarosban).
