A nyár falun mindig is a legmunkásabb időszak volt. Az aratás és a hozzá kapcsolódó munkák – kévekötés, cséplés, tisztítás – nem csupán gazdasági jelentőséggel bírtak, hanem mélyen beágyazódtak a közösségek hagyományvilágába is. A nyári melegben, a tarlók fölött vibráló levegőben nem csupán kalászok hajlongtak: évszázados szokások, közösségi kapcsolatok és vallásos hiedelmek is életre keltek.
Erdélyben az aratás ideje többnyire június végén kezdődött, és július közepéig tartott, a hegyvidékeken kicsit később. A munkát gyakran hajnalban indították, amikor még enyhébb volt az idő. A férfiak sarlóval vagy kaszával vágták a gabonát, az asszonyok kévékbe kötötték, a gyerekek pedig összegyűjtötték a lehullott kalászokat. Nem volt ritka, hogy több család összefogott: a kalákában végzett munka gyorsabb volt, és erősítette a faluközösség összetartozását.
Az aratás idején a munkát gyakran kísérték dalok és tréfák is. A fárasztó nap végén a mezőn ülve, a kenyérből, szalonnából és hagymából álló vacsorát együtt fogyasztották el. Ilyenkor a beszélgetések nemcsak a termésről szóltak, hanem házasságokról, jövőbeli tervekről, vagy éppen a régi idők történeteiről. A közös étkezés, a nevetés és az énekszó erősítette a munkában született bajtársiasságot.
Az aratás kezdete és vége sok helyen szakrális jelentést hordozott. A munkát gyakran imával indították, kérve Isten áldását a termésre. Szokás volt, hogy az utolsó kévét külön tisztelet övezte: aratókoszorút készítettek belőle, amit a gazdának adtak váltság fejében, ő pedig a mestergerendára akasztotta; majd a koszorúból kimorzsolt szemeket tavasszal a vetendők közé keverték, hogy gazdag termés legyen.
A nyár végéhez közeledve sok helyen aratóbált rendeztek. Ez a mulatság nemcsak a munkák lezárását jelentette, hanem alkalmat nyújtott a fiataloknak az ismerkedésre. A bálra mindenki a legszebb ruháját vette fel, a zenét helyi cigányzenészek húzták, és a tánc hajnalig tartott. A bál során gyakran tréfás játékokat is rendeztek: például licitáltak az utolsó kévére, vagy versenyeztek, ki tudja a legszebben megfonni a búzakoszorút.
Számos erdélyi faluban ma is tartanak aratófelvonulást, ahol szekereken hozzák be a díszített kévéket, a menetet népdal és hegedű kíséri. A helybéliek ilyenkor ünneplő ruhát öltenek, a főtéren pedig kenyérszegéssel és táncházzal zárják a napot, ahogyan azt nagyapáik idejében is tették.
Az aratás lezárása után következett a cséplés, majd a friss lisztből sütött első kenyér megszentelése. Az új kenyér az élet szimbóluma volt. Sok faluban a frissen sütött kenyeret a templomba vitték, ahol a pap megszentelte. Ebből a kenyérből minden család vitt haza, és közösen fogyasztották el – ezzel is kifejezve azt, hogy a termés nem csupán egyéni, hanem közösségi ajándék.
Augusztus 20-a, Szent István király ünnepe a 20. század közepétől vált szélesebb körben a kenyér ünnepévé is. Erdélyben, különösen a rendszerváltás utáni évtizedekben, újraéledt a hagyomány, hogy ezen a napon ünnepi szentmisén adnak hálát a termésért, és megszentelik az új kenyeret. Sok helyen falunapokkal, kulturális programokkal kötötték össze e jeles alkalmat – ilyenkor tánccsoportok lépnek fel, kézműves vásárok és gyermekprogramok színesítik a napot. A rendezvények egyre gyakrabban kiegészülnek gasztronómiai bemutatókkal is, ahol helyi pékmesterek versengenek a legszebb és legízletesebb új kenyér elkészítésében.
Bár a mezőgazdaság gépesítése és a társadalmi változások miatt az aratás ma már egészen másképpen zajlik, a hagyományok számos helyen mégis tovább élnek. Székelyföldön és a Partiumban több településen is szerveznek aratóünnepeket, ahol a résztvevők korhű ruhákban, régi eszközökkel mutatják be az aratás folyamatát. A programot gyakran kíséri népzene, táncház, kézműves bemutató – így a fiatalabb nemzedékek is megtapasztalhatják, hogy a régi világban miképpen dolgoztak és ünnepeltek az emberek.
Az aratáshoz és az új kenyérhez kapcsolódó hagyományok túlmutatnak a földművelésen. Üzenetük az, hogy a közösség együtt dolgozik és együtt ünnepel. A termés nem csupán a föld ajándéka, hanem az ember szorgalmának, kitartásának és összefogásának gyümölcse. Szent István ünnepe pedig emlékeztet arra, hogy e közösség a történelem viharaiban is megőrizte hitét, nyelvét, kultúráját.
