Pillangókisasszony a Kolozsvári Magyar Operában
Giacomo Puccini egyik legközkedveltebb operáját, a Pillangókisasszonyt idén január 19-én este láthatta és hallhatta a zenekedvelő közönség a Kolozsvári Magyar Opera színpadán. Az ismert mű Kulcsár Szabolcs vezényletével és Kele Brigitta főszereplésével (Cso-cso-szán / Madama Butterfly) csendült fel. A produkciót Vincent Liotta (Amerikai Egyesült Államok) rendező állította színpadra.
Giacomo Puccini zeneszerzői stílusát ebben a műben színezi át először az egzotikum, hiszen az opera cselekményének helyszíne 20. század eleji Nagaszaki. A kikötővárosban ma is megtalálható a zeneszerző szobra, vállán egy pillangóval – az olasz szobrász, Gilbert Lebigre alkotása. A Pillangókisasszony vagy Madama Butterfly szövegkönyvét Luigi Illica és Giuseppe Giacosa írták John Luther Long elbeszélése (1898) nyomán. A különleges hangulat hiteles megteremtése érdekében Puccini Tokióból kapott lemezeket, japán dallamgyűjteményeket tanulmányozott. Az opera egzotikus jellege nagy jelentőséggel bír: csak az első felvonásnak majdnem a fele japán színezetű dallamtémákra épül. Puccini keleties, sokszor pentaton elemekből építkező harmonizálást használ, közelítve az impresszionista francia zeneszerzők modális színvilágához. Hangszínek tekintetében is merít a távol-keleti világ hangulatából: a sorstragédia jelentőségét sajátos ütőhangszerek segítségével hangsúlyozza, ilyen például a japán gong vagy a japán harangok.
A díszlet és a jelmezek Witlinger Margit munkái. A díszlet egyszerű, kevés elemből áll, könnyen alakítható a különböző napszakoknak megfelelően, akár egy minka, a hagyományos japán lakóház. A háttér és az oldalsó díszletelemek ugyanúgy nyílnak és csukódnak, mint a középpontban álló minka, ám megjelenésük a japán yamato-e festészet képi világát idézi. A jelmezek valóságszerűek, elénk vetítik Japán hagyományos viseleteit.
Az első felvonást izgalmas, mesterien kivitelezett fugato nyitja, talán a technikai vívmányok önbizalmával felvértezett amerikai attitűdöt tükrözve. Pinkerton (Pataki Adorján), az amerikai tengerésztiszt egy kis japán házat bérel Nagaszakiban, merészen komolytalanul, egy híján ezer esztendőre, hogy ott éljen helyi szórakozás gyanánt elvett feleségével, a csupán tizenöt esztendős gésával, Butterflyjal (Cso-cso-szán). A tengerésztisztet kísérve az ősi japán színezetű hangzásvilág ellentétét halljuk, felszínes akkordfelbontásokból építkező, néhol sablonosan diadalmas dallamíveket. Többször is felcsendül Amerika himnuszának kezdő frázisa Pinkerton szólamába tűzve. Pataki Adorján hangja erőfeszítés nélkül szelte Pinkerton könnyelmű, önáltató álmainak tengerét. Lelkesítő pillanat volt Pataki és a konzul szerepében debütáló Sándor Csaba első duettje. Sándor Csaba idén júliusban a Magyar Állami Operaház színpadán is előadja majd ezt a szerepet. Kele Brigitta belépője pilleszárnyon, mégis áthatóan emelkedett a női kar szólamai felé. Szépen írta körül a lányka törékeny alakját a hangversenymester Barabás Sándor hegedűszólama. Az énekesnő mimikájával, gesztusaival életre hívta a japán kislány naivitását, komolyságát, tisztaságát és meglepő bölcsességét. Már akkor, amikor apja halálát említi, felsejlik a mély zenekari regiszterekben a később csaknem leitmotívummá lényegülő vészjósló, ősi világot megidéző pentaton motívum. Az ősi hitét férje vallásáért elhagyó lányt nagybátyja kiátkozza, az átok a Szilágyi János játékában rejlő visszafogottságnak köszönhetően árnyaltabbnak hatott – az óvilág talán észrevétlenül, de mégis behódol az újvilágnak ebben a koncepcióban. Az első felvonás a szerelmesek
duettjében teljesedett ki, érzelmeik törékenysége szépen érvényesült a vonósok finoman hullámzó hangzásával szemben.
A második felvonás a nyitány replikájaként egy újabb, de annál jóval rövidebb fugatóval indít, talán jelképezve a lány folyvást Pinkertonra terelődő gondolatainak cikázását, a három éve tartó reménytelen várakozást. Ebben a felvonásban csendül fel Butterfly nagyáriája, az Un bel di vedremo. Kele Brigitta gyönyörűen felépített, érzelmileg sodró dallamíveit a közönség kitörő tapssal jutalmazta. A színész-énekes Laczkó Vass Róbert a tőle megszokott kiváló játékkal érzékelteti az általa megformált Goro ravaszságát és keserű éleslátását. Az új kérő, Yamadori említése új zenei lendületet ad, reményt, lehetőséget sugall a reménytelenségben, ám az őt alakító Dobriţa Roland, szerepéhez híven, kevés bizalmat ébresztett szíve hölgyében. Ezt a hatást fokozta, a művész önhibáján kívül, a jelmezéhez tartozó magas homlokbetét messziről is jól látható illesztésével – a megoldás finomabb kivitelezése talán természetesebb összképet eredményezett volna. Sándor Csaba ebben a felvonásban nehéz szerepet teljesített, meggyőzően tükrözte a konzul vívódását, akinek nincs szíve elmondani a férje fogadására lázasan készülő Butterflynak a férfi hűtlenségét. A Pinkerton levelének felolvasását kísérő pizzicatók egyenetlensége kissé megtörte a drámai feszültség ívét. A híres cseresznyevirág-kettősben Butterfly és szolgálólánya, Szuzuki (Veress Orsolya) hangja összehangoltan fonódott egybe, azonban a várt feloldást nem hozó zárlatok már előrevetítették a lány reményével ellentétes valóságot. Mivel Puccini kénytelen volt a sikertelen bemutató után többszöri változtatásokat eszközölni az operán, az eredetileg két felvonásos opera második felvonását két részre osztotta – a két utolsó felvonás közti egyfajta átvezetésként szolgál a kulisszák mögül beszűrődő híres zümmögőkórus. Ez a változtatás némileg megszakítja azt a nagy erejű érzést, ahogy a két felvonásos variánsban a közönség Butterfly végtelen várakozásában osztozott.
A harmadik felvonás baljós üstdobütésekkel pontozott zenei összefoglalóval indít, az eddigi motívumokból sokat felvonultatva. A zenekar hangzása az utolsó felvonásra egységesült, szép pillanatokat, jól felépített dinamikát hallhattunk. Azonban a takarásból felhangzó férfikar tagjai, belépéseik alapján, valószínűleg nemigen néztek egymásra. Az 1906-os franciaországi bemutató előadás rendezője, Albert Carré úgy érzékeltette a főhősnő elszigeteltségét, hogy Kate, Pinkerton amerikai felesége nem lépett be a szobába, ahol Butterfly énekelt. Ugyanezt a megoldást láthattuk ezúttal is, a lány kékszakállú váraként értelmezett belső szobáin mindvégig kívül maradt az idegen nő. Bár terjedelmében kevés az amerikai feleséget alakító Modra Noémi szerepe, jelenléte, elhangzó mondatai mégis kulcsfontosságúak és szépen kivitelezettek voltak: neki köszönhetően ért el Butterflyhoz a keserű valóság. A búcsújelenet fájdalmas kontrasztot teremtett, a rendezői koncepció szerint újra a terek elkülönítését alkalmazva: a szobájában öngyilkosságra készülő anya súlyos tragédiája éles ellentétben állt a mit sem sejtő, kint játszó gyermekszereplővel. A vágyakozásból szőtt apát jelentő játékhajócska felett összecsapnak a főtémák lázas variációi, míg a fiatal anya saját néhai apja rituális tőre után nyúl. Az előadás utolsó pillanataiban érezhető volt a teljes alkotói csapat és az előadók odaadó munkája, ám a mű vége nem hozott feloldást, hiszen az utolsó akkord harmóniai lezáratlanságában ott rezgett az alig felnőtté vált Pillangó utolsó szárnycsapása.
